Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2006 ősz – Digitália rovat

Hammer Ferenc

A veszély archeológiája (8/8)

Következtetések: A régi média és az új

Azt hiszem, nem kíván túl sok tennivalót a tanulságok leszűrése, mivel szerintem a Fuchs-Wößmann-dolgozat szomorú karrierje magáért beszél. Néhány rövid záró megjegyzést talán azért érdemes tenni.

A PISA-, illetve a Fuchs-Wößmann-tanulmány módszertanának elemzése külön tanulmány tárgya lehetne, amelynek kérdéseire Downes munkája kapcsán már utaltam korábban. Még annyit hozzáfűznék, hogy véleményem szerint a PISA irányítóinak inkább előbb, mint utóbb ki kell terjeszteniük vizsgálódásukat a diákok által használt számítógépes, illetve internetes tartalmakra, illetve arra, hogy a számítógép-használat milyen online, illetve offline tevékenységekkel párosul. Másodszor, jóllehet, e kritikai megjegyzés az empirikus társadalomkutatás általánosabb módszertani kérdéseire vonatkozik, fel kell tenni a kérdést, hogy a tanulók teljesítményét meghatározó faktorok kutatása során mi értelme van a szülői faktorok kiküszöbölésének. A Fuchs-Wößmann-kutatás konkrét vonatkozásában például meg vagyok győződve arról, hogy különféle szülők másképp csinálnak dolgokat gyerekeikkel, beleértve az olyan általános gyakorlatokat, mint a beszélgetés, az evés, a tévézés, a játszás, a tanulás és valószínűleg a számítógép-használat is. Így kérdéses, hogy a számítógép-használattal kapcsolatos cselekvések és normák hogyan emelhetők ki egy statisztikai eljárás segítségével a különféle szokások, normák, értékek, gyakorlatok, idők és terek által definiált családi praxis hálózatából. Downes is hasonlóan érvel, amikor a jobb körülmények között élő családokkal kapcsolatban megjegyzi: „A tanuló számára biztosított otthoni számítógép-használat ennélfogva cselekvő és elszakíthatatlan része a támogató családi környezetnek.”

A bemutatott hírfolyam megmutatja, hogy felismerhető egy strukturális harmónia a média hírértékrendszere és különféle célokat követő single-issue társadalmi mozgalmak stratégiája között. A média „közvetlen hatást” tükröző híreket akar nyertesekkel és vesztesekkel, áldozatokkal és bűnösökkel. A média strukturálisan undorodik az összetettségtől, a folyamattól, a paradox (félig jó, félig rossz) helyzetektől és a megosztott felelősségtől. A meghatározott, egyedi célokért küzdő single-issue mozgalmak és a szubpolitizálás más cselekvői (legyenek tanárszervezetek, Waldorf-anyák, egyedülálló apák, technopesszimisták vagy internethívők) néhány jól meghatározható kérdésre összpontosítanak. A polgári aktivitás e formái jól passzolnak a média hírértéknormáihoz. Fókuszáltak, összeszedettek, tudják, kik az ellenségeik és kik a barátaik. Konkrétak: Le az abortusszal, pont. Mentsük meg a bálnákat, pont. Tüntessük el a tévéből az erőszakot, pont, és így tovább. És a média kedveli az összeszedettséget. Ugyanakkor e mozgalmak egyre jobban értik a média működési elveit, többek között azért, mert civil fejlesztőszervezetek óriási pénzeket költenek polgári kezdeményezések médiakiképzésére. Megtanulják, hogy mi a hírérték, hogy néz ki egy kívánatos sajtóanyag, vagy hogy miként kell az újságírók kedvében járni. Tanulnak a képek hatalmáról.

Ugyanakkor viszont a médiának, a szubpolitika cselekvőinek és a tágabb társadalomnak egyre kevesebb alkalma van, hogy megtapasztalja a köztársaság közös nyilvánosságát, ahol felismerhetők a közös felelősségek, amelyek ugyan sokszor zavaros folyamatoktól és nyomasztó összetettségtől terheltek, ám mégis elengedhetetlenek egy demokráciában. Mégpedig azért, mert minden különbség ellenére létezik egy elképzelt és karbantartott közös nevező a köztársaság polgárai számára. A netnyilvánosságban megfigyelt fejlemények „a gyerekek és a számítógép” téma kapcsán sokszor túl kiszámíthatók voltak ahhoz, hogy valóban cselekvően gazdagítsák a társadalmi nyilvánosságot. A tény, hogy a netnyilvánosság a kelleténél ideálisabb terep a sületlenségek, a féligazságok és a pánikok futótűzszerű terjedéséhez, megkérdőjelezi valamelyest a netnyilvánosság mint kritikai és erőteljes nyilvánosság mivoltát: gyakran inkább egy fölöslegesen kiterjedt privátszférának tűnik (amelyre a kutya se kíváncsi). Nem akarom lekicsinyelni annak a ténynek a demokratikus potenciálját, hogy hasonlóan gondolkodó emberek létrehozhatják és működtethetik a saját kommunikációs terüket bármiféle kormányzati, piaci vagy más hatalmi befolyástól mentesen. Sőt igazából a számítógép-gyerekek vita legbölcsebb elemzéseit magánszemélyek blogjaiban és nem professzionálisan szerkesztett újságokban találtam. Hasonlóképp, bár a fórumeszmecserék elemzését e tanulmányban nem tudtam elvégezni, látszott azért, hogy a neten egyik-másik híradás gazdag és érdekes pedagógusvitákat eredményezett. (Elég szomorú, hogy a magyar nyelvű interaktív netnyilvánosságban nemigen találtam nyomát efféle eszmecseréknek.)

Ám mindent összevetve belátható, hogy a netnyilvánosság demokratikus teljesítménye elég csapnivaló volt ebben az esetben. Szakmai weboldalak és portálok boldogan adtak tovább kétes hitelű információkat mindössze azért, mert úgy vélték, hogy az üzenet hitelét szavatolja a forrás brandje. Gyakran éppenséggel úgy tűnt, hogy a kommunikáció legnagyobb rákfenéje a kérdés nem értése volt. Olykor a „hiteles és valódi”, személytől személyig történő netkommunikáció során olyan sztereotipizálásokkal és általánosításokkal találkoztam, amelyekbe még egy hétpróbás bulvárújságíró is belepirulna. Végezetül pedig a legkellemetlenebb következtetés a civil netnyilvánosság elemzése kapcsán adódik. Amikor e társadalmi mozgalmak oly könnyen osztják fel a világot szövetségesekre és ellenségekre, jó dolgokra és rossz dolgokra, a saját céljaiknak és stratégiájuknak megfelelően, akkor nem azért teszik-e ezt, mert kedvében kívánnak járni szimpatizánsaiknak, illetve tagságuknak? És ha ez így van, akkor ez a helyzet mennyiben különbözik a kereskedelmi média oly sokat kárhoztatott, „minden a vásárlóért” működési elvétől?

Tudom, hogy egy újságíró számára fájdalmasan csábító nem elszalasztani egy „gyermekek veszélyben” témát. Különösen, ha az a veszélyes dolog egy gép, és ha még ráadásul a kormánynak is van köze a dologhoz. Azt is tudom, hogy a sokfaktorú társadalmi folyamatok nem könnyen fényképezhetők. De az általam áttekintett több száz szöveget létrehozó újságírók, elemzők és kommentátorok közül legalább egy megemlíthette volna egy apró lábjegyzetben: a PISA-adatok legnyilvánvalóbb üzenete az, hogy az OECD országaiban az iskola lényegesen és statisztikailag szignifikánsan újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

E nyomasztóan kiábrándító és fárasztó történet kivitelezéséhez sokak közreműködésére volt szükség. Inkompetens oktatási szerkesztők neves lapoknál és szakmai szervezeteknél. Könyörtelen újságírók, akiket valószínűleg hidegen hagy a gyerekek és a számítógépek kérdése, ám tudják, hogy a „közvetlen és azonnali veszély” hírértékelvét biztosítják a veszélyben forgó gyerekek. Kétbalkezes webszerkesztők, akiknek nem tűnik fel, hogy megváltoztatják egy szöveg értelmét azzal, ha drámaibbra tupírozzák a címét. Két kutató, aki 15 percnyi hírnévért cserében hajlandó volt feláldozni valamennyit szakmai tisztességéből. Monomániás bloggerek, akik tudják, hogy a gyerektéma által felhatalmazva kényelmesen utálhatnak bárkit, aki nem tetszik nekik. És az önmagát nagy meggyőződéssel és lelkesedéssel függetlennek nevező (net)média, amely a BBC, a Királyi Közgazdasági Társaság és őfelsége Károly herceg tekintélye mögé bújva igyekszik állításai hitelét biztosítani.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.