Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2006 ősz – Bulvár rovat

Szabó Gyöngyi

A Hajós-jelenség (1/7)

Írásomban Hajós András különböző tévécsatornákhoz kapcsolódó tevékenységét és műsorait (Magánszám – TV2, Késő este Hajós Andrással – Viasat3, Heti Hetes – RTL Klub) elemzem. Figyelmem középpontjában az egységes és komplex médiaszövegként működő „Hajós-jelenség” áll. Azt kívánom vizsgálni, hogy az általam „Hajós András-jelenségnek” nevezett, folyamatosan alakuló és bővülő médiaszövegek összessége miként létesít intertextuális kapcsolatot a talk-show műfajjal, illetve fontosnak tartom megfigyelni a szöveget alkotó rétegek kapcsolódásait, kölcsönös viszonyát, egymásra épülését és a főszöveg nélküli jelkomplexumnak a kialakult médiastruktúrába való beágyazódását.

1. A „Hajós-jelenség” rétegei

Értelmezésem szerint Hajós András tevékenysége egy egységes, de többrétegű médiaszöveget konstruál, amelynek részét képezik Hajós televíziós műsorai és fellépései, zenei pályafutása együttesével, az Emil Rulez! zenekarral, illetve írásai, filmszerepei.

Ebben a folyamatosan bővülő szövegfolyamban meghatározhatunk az életmű szempontjából kiemelkedő jelentőségű pontokat (ilyen például a zenekar megalakulása; a Magánszám című műsor indulása; a Késő este Hajós Andrással vagy vendégszereplése Friderikusz Sándor A szólás szabadsága című népszavazási adásában), de fontosnak tartom kiemelni, hogy mindezek között főszövegnek tekinthető elem nem különül el.

Így hibásnak tartom azt az értelmezési szempontot, amely szerint Hajós pályájának íve 1993-tól (az Emil Rulez! megalakulásától) – ekkor még a média figyelmétől mentesen – folyamatosan emelkedett, s mivel a média még „nem érintette”, ebből következően értéket teremtett. Ugyanez a kritikai megközelítés úgy írja le Hajós tevékenységét, mint „emelkedő”-„hanyatló” értékminőséget létrehozó alkotói folyamatot1. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a Hajós András nevével jelölhető szövegegyüttes olyan esztétikai viszonyt generál a valósághoz, amely működését tekintve a Mihail Bahtyin által leírt „ambivalens karneváli nevetés”-sel ekvivalens. Bahtyin karneválelméletét elsősorban a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című műve (1982) alapján interpretálják, de adott témánk szempontjából a Dosztojevszkij poétikájának problémái című tanulmányát (2001) használom, amelyben a karnevalizáció poétikai eszközeit vizsgálja.

„Az ambivalens karneváli nevetés hatalmas alkotó s egyben műfajteremtő erővel rendelkezett. Ez a nevetés a jelenségeket a változás és az átmenet folyamatában ragadta meg és értelmezte, a maga folyamatos és teremtő, megújító változandóságában rögzítette a jelenségben a formálódás mindkét pólusát: a halálban felsejlik a születés, a születésben – a halál, a győzelemben – a vereség, a vereségben – a győzelem, a koronázásban – a trónfosztás stb. A karneváli nevetés nem hagyja, hogy a váltás e mozzanatainak akár egyike is az egyoldalú komolyságban abszolutizálódjék és megmerevedjék” (Bahtyin, 2001: 205).

A mi szempontunkból lényegesebb a karneváli nevetés relativizáló aspektusa, mivel ugyanezt figyelhetjük meg Hajós András tevékenységében is. A Hajós-szövegben ez a jelenség az elsősorban önreflexív, önironikus nevetségessé tevés:

„...először saját magára vonatkozik, s csak másodsorban, ezen a prizmán keresztül teszi nevetségessé a másik személyt, azaz a szubjektum reflektál önmaga nevetségességére is.” (Németh, 2004: 48).

Miután öniróniája és önreflexiója folyamatosan megszakítja a narrációt, amely ezáltal nyitottá, folyton alakulóvá válik, a befogadótól pedig értelmezői helyzetének folyamatos újraalkotását várja, azaz befogadói önreflexióra van szükség a szövegbeli szakadások megértéséhez. Ez a relativizálódás – véleményem szerint – további szövegszintek között létesít intertextuális kapcsolatot: vonatkozik a Hajós-jelenség különböző műfajaira, a magyarországi médiára – különös tekintettel a televízióra -, de természetesen nyitottsága, folytonos átmenetisége miatt kiterjed a társadalom domináns rendjére is. A Hajós-szöveg tehát az irónia, az önirónia eszközét felhasználva nemcsak saját textusát teszi nyitottá, hanem az intertextuális kapcsolódások miatt ugyanúgy hat több szövegszintre is.

Bahtyin szerint:

„A karnevalizáció nem külsőleges és merev séma, amely rárétegződik a kész tartalomra, hanem a művészi láttatás különösen hajlékony formája, sajátos heurisztikus elv, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük az újat és az eddig ismeretlent” (Bahtyin, 2001: 208).

A rávezetés – persze – magában foglalja a lehetséges kudarcot is, vagyis a fönt vázolt intertextuális szövegsor „végén” álló társadalmi normák védelmében esetleg fölléphetnek egyes társadalmi csoportok képviselői, elítélve a „normasértőt”. Császi Lajos interpretálja Kenneth Burke-öt, aki elkülönít két purifikációs eljárást: a mortifikációt és a viktimizációt. Leegyszerűsítve az okfejtést az első esetben lényegében „önkritikáról”, a másodikban pedig másokra irányuló „kritikáról” beszélhetünk (Császi, 2002: 72). Hajós András gyakori negatív kritikai megítélésének ilyen purifikációs, társadalmi szempontból „önvédelmi” aspektusa is lehet. Érdekes megfigyelni Hajós nyilatkozataiban a támadásokra adott válaszokat, mivel szinte minden esetben kitér a kritika elől, nem vállalja sem a mortifikációt (nem vállalja sem a „vezeklő”, sem a „bűnös” szerepét), sem a viktimizációt (nem hibáztat másokat) (lásd Császi, 2002: 72). Fontosnak tartja elmondani, hogy: „...nem szeretek kritikára reagálni2”, vagy egy konkrét esetre reagálva: „Önmagam is megrémülök, mennyire nem érdekel Havas3 véleménye.” (Igaz, ez utóbbi esetben az elhatárolódás a kritikus személyének negligálását, kompetenciájának kétségbe vonását is magában foglalja.) Ha bármilyen módon – elutasítóan vagy elfogadva – reagálna a kritikára, azzal nem megszakítaná a narrációt, ezáltal a szövegképződést nyitottá téve az alternatív értelmezési módok előtt, hanem bezárná a folyamatot, amely megszakítás nélkül, Möbius-szalagként önmagába fordulna vissza. Hajós iróniája ezt a helyzetet nem hagyja kialakulni. Paul de Man iróniaértelmezését alkalmazva megállapítható, hogy az irónia lényege, hogy az „permanens parabázis” (De Man, 2000: 197). Vagyis a Hajós-jelenség a különböző szinteken megvalósuló intertextuális kapcsolódásokon keresztül relativizálja mindezen szintek narrációját. Megszakítja azokat, de nemcsak alkalmanként, hanem jelenlétével permanensen relativizálja az egységes textusnak tekinthető médiaszöveget.

A továbbiakban e szintek közül először Hajós András eddigi tevékenységének fő műfaját, a talk-show-t vizsgálom, majd azokat a műsorokat, csatornákat elemzem, amelyeknél eddig műsort vezetett vagy szereplőként feltűnt.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.