Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2006 tél – Propaganda rovat

Takács Róbert

Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon (1/9)

Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon

1945 és 1948 között számos kommunista elkötelezettségű újságíró látott munkához, majd az egypárti diktatúra kiépítése további komoly változást hozott a szerkesztőségek összetételében: az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján tömegesen kerültek a lapokhoz munkáskáderek, kiszorítva a „régi újságírók” jelentős részét. Az újságírók arra kényszerültek, hogy elsősorban a sajtóirányítás szempontjainak igyekezzenek megfelelni, kommunista meggyőződésük mellett és sokszor saját – szakmai és 1953 után egyre inkább politikai – meglátásaik ellenére is. A kettő közti ellentét egyre nehezebben elviselhető feszültséget generált, amely 1956 októberét megelőzően két ízben is „robbant”. E tanulmány az 1954 ősze és az 1956 októbere közti újságírói vitákon keresztül mutatja be, hogy milyen, a legtöbbször politikailag motivált alternatív vélemények éltek az újságírók körében a sajtó szerepével, az „ideális” újságírással kapcsolatban.

1954 októberében és 1956 júniusában több szempontból is hasonló helyzet volt jellemző a magyar közéletre. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Központi Vezetősége 1954 októberének első napjaiban megerősítette Nagy Imre politikáját, és úgy tűnhetett, hogy egy hosszabb bizonytalan időszak zárul le. A központi lapok újságírói párttaggyűléseiken a „demokratikus centralizmus” szokásos gyakorlatán messze túlmutató hevességgel sorakoztak fel mellette. A legnagyobb visszhangja a Szabad Nép október 22–25. között megtartott taggyűlésének lett, de komoly vita alakult ki más szerkesztőségekben, így a Népszava október 20-i össz-szerkesztőségi és november 6–8-án rendezett párttaggyűlésén is. A Szabad Nép taggyűlésén készült jegyzőkönyv szinte „szamizdatként” járt körbe a kommunista értelmiség csoportjai közt (Aczél–Méray, 2006: 286), az ott elhangzottak más szerkesztőségekben is felbátorították a hozzászólókat,1 akik hangot is adtak hasonló aggályaiknak, indulataiknak, gyakran nagyon hasonló megfogalmazásban. Így történhetett meg, hogy pár hónappal később a korábban természetes gyakorlat, a Szabad Nép követése immár vádba fordult, és káros jelenségként említették a Szabad Nép „túlzott tiszteletét”.2

Az 1955-ös rendteremtés után 1956 tavaszán–nyarán a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusa kínált az 1954-eshez hasonló alkalmat. A személyi kultusz hruscsovi bírálata egy újabb irányváltás lehetőségét vetítette előre, ám a hazai pártvezetés „nem kapkodta el” a következmények levonását. Ebben a helyzetben került sor a Petőfi-kör június 27-i nevezetes sajtóvitájára, amelyen mintegy hétezer résztvevő hallgatta éjszakába nyúlóan a felszólalókat.

Közös vonás volt továbbá, hogy a felszólalók jelentős része – szinte egytől egyig kommunista újságíró – a reformfolyamat mellett foglalt állást. Ezen persze a szerkesztőségi káderanyagok ismeretében nincs mit csodálkoznunk: a Magyar Nemzet kivételével, amelynél a lap profiljának megfelelően a munkatársak mintegy fele pártonkívüliekből tevődött össze, a napilapoknál csal elvétve maradtak nem párttagok. A vezéralakok közül jó néhányan 1953 előtt az elkötelezett sztálinisták csoportjába tartoztak.

A pártot a párt ellen?

Mi is a kommunista újságíró kötelessége? Mi sem volt egyszerűbb, mint általánosságban megválaszolni ezt a kérdést: szenvedélyes írásaival a párt politikáját képviselni, mozgósítani a határozatok végrehajtására, küzdeni a szocializmus építésének akadályai ellen. 1954 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az egyszerűnek tűnő elvnek a gyakorlatba való átültetése feloldhatatlan ellentmondásokkal jár. Először is azért, mert az elmélet a hogyanokra vajmi kevés útmutatást adott. A pro domókban, az informális „információátadások” és a letelefonások során számtalan egyéni, aktuális szempont merült fel, és 1953 júniusa után még bonyolultabb lett az újságírók és a szerkesztők helyzete: a politikai vezetésen belüli ellentétek olyan bizonytalanságot teremtettek, amelyben az aktuális pártvonalhoz való igazodás sem volt könnyű feladvány. Ráadásul az „új szakasz politikája” a sajtómunka számára kedvezőbb lehetőséget biztosított, és magában hordozta a minőségi újságszerkesztés esélyét. Az MDP októberi központi vezetőségi határozatából a Nagy Imre-vonal megerősödését, a reformok folytatását lehetett kiolvasni, és az újságírók számára is újfajta szerepet ígért. A miniszterelnök a Szabad Népben megjelent cikkében a politika alakításában való részvételt kínálta fel a párttagoknak:

„Nekünk ezt most tovább kell vinni, és el kell érni, hogy a párt egész tagsága egy nyelven beszéljen. Ehhez azonban meg kell változtatni a vezetés módszereit, és fel kell számolni a párttagok szerepéről kialakult bizonyos helytelen nézeteket. Érvényesíteni kell azt, hogy a párttagoknak nem csak a vezetés által kitűzött feladatok végrehajtása terén van igen fontos szerepük, hanem a párt politikájának kialakításában is...”3

A cikk nem említi meg külön az újságírókat, de a véleményformáló szerepre vágyó, cikkeivel – hihetjük: őszintén – segíteni és hatni akaró csoport könnyen magára vonatkoztathatta. Így ez az írás hivatkozási ponttá is vált a szerkesztőségekben tartott októberi vitákban. Az ebben foglaltakon a hozzászólók nem is léptek túl. Az egyetlen kivétel a Szabad Nép munkatársa, Kövesi Endre volt.

Kövesi nem volt a lapvezetés tagja, ugyanakkor szélesebb újságírói körökben is nagy tekintélyt szerzett magának egy építőipari vállalat igazgatójáról, Szlota Imréről készített leleplező riportjával, amelyben egy „helyi kiskirály” minisztériumi pártfogók által fedezett csalásait, sikkasztásait írta meg.4 Egy ilyen cikk nyilvánvalóan csak a párt engedélyével kerülhetett be a lapba, ugyanakkor Kövesi írása követendő példává vált az újságírók körében, ami azt mutatja, hogy a szakmai presztízsskálán a nagy hatású, szenzációt jelentő írások, az „oknyomozó újságírás” előkelő helyen állt. Ráadásul a „hivatalból” az üzemeket, a vidéket járó újságírók számtalan „Szlota-ügyről” tudtak.

Kövesi Endre a sajtó szerepéről a párt központi lapjának párttaggyűlésén úgy fogalmazott:

„Mi a sajtó szerepe? Minden poszton a társadalom érdekeit kell képviselni. Ezt ellenőrizni kell. Ilyen erő a párt. Egy bizonyos ponton azonban a párt és az állam csúcsai összefonódnak. Az állami szervektől független lelkiismerete lehet az államnak a sajtó. Az abszolút hatalmat mindenki felett ki kell terjeszteni, és ebben a sajtó óriási szerepet játszhat. Például a Szabad Nép független szervezet.”5

Írásban ezt a véleményét Kövesi valószínűleg nem vállalta volna, különösen azt, hogy az a napilap, amely a pártközpont egyik osztálya volt, független szervezet volna. Ezt tetézte egy másik kijelentésével, amely az MDP 1954 júniusában megrendezett III. kongresszusának legitimitását kérdőjelezte meg. Így álláspontját még azok is elutasították, akik egyébként erőteljes kritikát fogalmaztak meg a pártvezetéssel szemben. Elhatárolódásukat persze az is motiválta, hogy mindenképpen kerülni akarták: a reformpolitika mögött felsorakozók „lázadását” egy ilyen felszólalás diszkreditálja (Révész, 1999: 229–230).

A szokatlanul éles viták azonban más fórumokon is hoztak a Kövesiéhez hasonló kijelentéseket. Az Országos Testnevelési és Sport Bizottságnak (OTSB) az 1954-es labdarúgó-világbajnokságot követő rendteremtése6 által „felzaklatott” sportújságírók Magyar Újságírók Országos Szövetségében rendezett vitáján, az ügyben érintett kollégáik elleni fellépéssel kapcsolatban Máté György, a Szabad Nép munkatársa úgy fakadt ki, hogy azt

„...a bírálat durva elfojtásának, a kormányprogrammal szembeni durva fellépésnek, a polgári sajtószabadsággal szembeni – már tudniillik a polgári értelemben vett sajtószabadsággal szembeni...”

fellépésnek tartja.7

Kövesi kijelentése a Rákosi Mátyás távollétében Farkas Mihály által vezetett PB-ülésen alkalmat adott arra, hogy a taggyűlésen elhangzottakat ekképp ferdítsék el: „A szerkesztőbizottság a gyakorlatban olyan tendenciának is utat enged, hogy a Szabad Népet valamiféle párttól független napilappá tegyék.”8

Az újságírók egy markáns csoportja ugyanakkor úgy fogalmazott meg a fentihez hasonló álláspontot, hogy próbált arra is ügyelni, ne lépje át a Rubicont, vagyis megmaradjon pártszerű keretek között. Ennek megfelelően megerősítették, hogy a sajtó nem független szervezet, elismerték a pártirányítás jogosultságát, sőt szükségességét, ugyanakkor olyan önállóságot, ítéletalkotási szabadságot követeltek, amely a „pártegység” és a „demokratikus centralizmus” érvényben lévő elvével és gyakorlatával éles ellentmondásban állt:

„Megalkuvás nélkül kell harcolni a párt politikájáért. Egyvalami nem jöhet: hogy a párttagság tudomásul vegye, ha el akarják téríteni a júniusi politikától. A párt platformján mi állunk, nem az ellenállók.” (Novobáczky Sándor)

„A Központi Vezetőség lapjában nem jelenhet meg egyetlen sor sem, amely ellentétes a párt politikájával. De lehetnek olyan cikkek, riportok, glosszák, hírfejek, ahol a Szerkesztő Bizottság álláspontja és a Szabad Nép pártirányítását intéző felső szervek nézetei között különbség van.”9 (Fehér Lajos)

A fenti követelések nem tagadják a kommunista sajtófelfogás azon tételét, hogy az újságírás a párt politikájának kiszolgálója, ám felcserélik a vonatkoztatási pontokat, és a politikaformáló igénnyel fellépő újságírót teszik meg etalonnak a párt(vezetés) esetleges – és a tapasztalatok alapján nem valószínűtlen – fordulataival szemben. Hasonló szellemben nyilatkozott Méray Tibor is, amikor kijelentette, hogy a „párt mi vagyunk, mi párttagok és pártvezetők”, elutasítva, hogy a pártot – a párttagok háta mögött – a Központi Vezetőség (KV) határozatával ellentétes szellemben irányítsák.

Ez az elképzelés tehát lényegét tekintve nem különbözik a Kövesi által megfogalmazottaktól, hiszen középpontjában az áll, hogy a hatalmat a sajtónak ellenőriznie kell, csupán világosan kifejti, hogy az ellenőrzés zsinórmértéke a KV októberi határozata, vagyis az új szakasz politikája.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.