Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2007 nyár – Közszolgálat rovat

Koltay András

A közszolgálati média fogalma (1/6)

A sajtószabadság újkori megszületése (1989) óta Magyarországon folyamatos a politikai-társadalmi vita a médiáról, illetve annak jogi szabályozásáról, miközben óhatatlanul kevesebb energia marad az alapok megkeresésére. Ez az írás a közszolgálati média mibenlétére keres lehetséges válaszokat, illetve azt kutatja, mennyire tekinthető időszerűnek a XXI. század elejének új médiakörnyezetében a közszolgálatiság fogalmának megőrzése. A vizsgálódás végén arra a következtetésre jut, hogy – az idők folyamán megváltozott célokkal ugyan, és folyamatos újraértelmezési kényszer alatt, de – a közszolgálatiság fogalmának ma is van létjogosultsága. A közösséget összetartó erő is lehetne akár a közszolgálati műsorszolgáltatás, amely nem egyes, kiemelt csatornákhoz kötődik elsősorban, hanem inkább megvalósítandó célokat jelent. A közszolgálatiság „privatizálása”, tehát színtisztán magántulajdonú adókon történő megvalósulása azonban a jelenlegi helyzetben aligha lenne lehetséges.

A közszolgálati média alapjai

A közszolgálati médiáról, pontos feladatairól sokat vitatkozunk, de keveset beszélünk azokról az elméleti kérdésekről, amelyek megtárgyalásával dönthetünk létének, fenntartásának indokoltsága felől. A vitákban részt vevők többsége pusztán néhány odavetett közhely alapján ítélkezik, anélkül, hogy azok valós tartalmát vizsgálná, és eljutna a mélyben nyugvó, alapvető kérdésig: kell-e nekünk közszolgálati média? Minden egyéb kérdés („ha igen, milyen, és főleg hogyan?”) csak ezt követően kerülhet terítékre.

Kezdetben az elektronikus média, elsőként a rádió, később pedig a televízió Európában természetszerűleg állami monopóliumként működött, hasonlóan a többi közszolgáltatáshoz. Esetében azonban az államok hamar felismerték azokat a lehetőségeket, amelyek túlmutattak a tömegek puszta szórakoztatásán, és meglátták benne a korábbinál jóval hatékonyabb, mert sokkal szélesebb néprétegekre ható, a kulturális felemelkedést is lehetővé tevő eszközt. A közszolgálati média volt tehát az alapvető modell, a kiindulópont az elektronikus média szabályozásában, amely mellé az 1950-es évektől kezdődően, de főként az 1970-es és az 1980-as években (Kelet- és Kelet-Közép-Európában pedig még később) tudott végleg egyenrangú félként odaférkőzni a kimondottan profitorientált kereskedelmi média. Ez magyarázatot ad arra a vonakodásra, amely a kiinduló paradigma egyeduralmának megtörésekor valamennyi nyugat-európai állam médiaszabályozásában többé-kevésbé megfigyelhető volt.

Szokás a közszolgálati adók létét a liberális demokráciákban már jócskán anakronisztikusnak tűnő állami paternalizmus egyik megnyilvánulásaként értékelni. Pedig ami mai szemmel annak tűnhet (a szigorú, a tartalmat is alapjaiban befolyásoló állami felügyelet, sőt monopólium), az a XX. század első felében még teljesen logikus lépés volt az új médiumok megjelenésekor; ami pedig azóta történt, nem más, mint kényszerhelyzetben történő reakció a tömegmédia térhódítására: a közszolgálati média szükségességét immáron más érvek támasztják alá, mint 80 esztendővel ezelőtt.

Thomas Gibbons szerint a közszolgálati média két meghatározó jellegzetessége, elengedhetetlen, a megkülönböztetést lehetővé tevő fogalmi eleme az univerzalitás és a kulturális felelősség. Az előbbi garantálja azt, hogy a közszolgálati média a lehető legtöbb emberhez, fogadókészség esetén gyakorlatilag a teljes lakossághoz eljusson, tehát ne legyen technikai vagy anyagi akadálya a műsorokhoz való eljutásnak (jelen helyzetben ezt kizárólag földfelszíni, analóg műsorszolgáltatás útján lehet kivitelezni), míg az utóbbi arról kezeskedik, hogy a műsorok megfelelően magas színvonalúak legyenek, szórakoztassák és tájékoztassák, valamint okítsák is a közönséget. Az utóbbi gondolat mélyén lappang – mintegy a megvalósítás előfeltételeként – egyfajta kulturális konszenzus létének elfogadása: a műsorok célközönségének, tehát az adott országban élők túlnyomó többségének rendelkeznie kell egyfajta közös minimummal a vallott és képviselt értékek, preferenciák tekintetében (Gibbons, 1998: 56.). Erre a két alapra épülve, az angol felfogás a maga tömör fogalmazásmódjával a tájékoztatás, az oktatás és a szórakoztatás (information, education, entertainment) triászával azonosítja a közszolgálatiság tartalmát – az 1920-as évektől mindmáig.

Ez persze csak a kiindulópont lehet. A közszolgálati médiának számos egyéb, jól beazonosítható jellegzetessége van, jelesül

(1) a nemzeti, közösségi, európai identitás, nyelv és kultúra ápolása, gazdagítása;

(2) a nemzeti, etnikai, vallási kisebbségek különös igényeinek kielégítése;

(3) függetlenség az államtól, de a gazdasági szférától is, ezzel egy időben pedig a belső autonómia biztosítása a műsorkészítők számára, amely az intézményen belüli függetlenség garanciája;

(4) a közszolgálati műsorszolgáltatás rendszere biztosítja az elszámoltathatóságot, a felelősségre vonás lehetőségét, tehát a társadalmi felügyelet valamely formáját;

(5) kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos, felelős hírszolgáltatás és tájékoztatás;

(6) sokszínű, gazdag választékú műsorok;

(7) a működés biztosítása bizonyos részben közpénzekből történik;

(8) a műsorfolyam minden elemében kiemelt figyelmet kap a „minőség”;

(9) a műsorszolgáltatás nem irányul elsősorban nyereségszerzésre (Price, 1998: 61–67, Craufurd Smith, 1997: 46; Barendt, 1993: 50–56; McQuail, 2003: 142).

A közszolgálati műsorszolgáltatás állami fenntartású ugyan, de az államtól élesen elválasztva kell működnie – ez még az újkori demokráciákban sem egyszerű feladat. Ugyanakkor a magánszférától is megfelelő távolságot kell tartania, elkerülve a nyereségérdekeltségből fakadó problémákat. Semmiképpen nem kelhet versenyre a kereskedelmi adókkal, ugyanakkor nem zárkózhat elefántcsonttoronyba sem, népszerűnek kell lennie, és az iránta tanúsított esetleges befogadói érdektelenséget nem írhatja a túlzottan magas igényesség rovására – ez az egyensúlyozás is nagy kihívás elé állítja a műsorkészítőket.

A vonatkozó magyar szabályozás aprólékos gondossággal határozza meg a közszolgálatiság tartalmát: a rádió- és televíziótörvény 2. §-ának 19. pontja szerint közszolgálati műsorszám az, amely „a műsorszolgáltató vételkörzetében élő hallgatók, nézők tájékozódási, kulturális, állampolgári, életviteli szükségleteit, igényeit” szolgálja ki, így különösen a többségi magyarság és a kisebbségek kultúráját, életét bemutató, az oktatási, képzési célú, a tudományos tevékenységhez kapcsolódó, a vallási, illetve egyházi, a gyermekek és az ifjúság igényeit szolgáló, az állampolgárok tájékozódását elősegítő, ezen belül különösen az egészséges életmódot, a környezetvédelmet, a közbiztonságot elősegítő, illetve a hátrányos helyzetűek számára készített műsor, valamint a hírszolgáltatás.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• A közszolgálati média alapjai
• A közszolgálatiság mibenléte
• A közszolgálatiság fogalmának átalakulása
• Kisebbség és többség, egyén és közösség
• Világnézetek összecsapása
• Zárszó; Irodalom

Rovatok

Archívum

Közszolgálat

Csepeli György – Dessewffy Tibor – Hammer Ferenc – Kitzinger Dávid – Magyar Gábor – Monory Mész András – Rozgonyi Krisztina:

Közszolgálat a digitális korban

Koltay András:

A közszolgálati média fogalma

Környezet

Mikecz Dániel:

Zengő-konfliktus a napisajtóban

Politika

Polyák Gábor:

Értékelési szempontok a műsorszolgáltatók kiválasztására irányuló eljárásban

Történelem

Balogh János Mátyás:

Napilapok és pénzintézetek kapcsolata a dualizmus korában

Új média

Bodoky Tamás:

„Nincs tévém, nem olvasok papírújságot”

Térkép

Tóth Norbert:

Az Åland-szigetek médiastruktúrája, avagy a média szerepe a kisebbségi identitás megőrzésében

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink