Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2007 tél – Politika rovat

Bayer Judit

A szolgáltatók felelősségének szabályozása a legújabb alkalmazások és az amerikai tapasztalatok fényében (4/6)

4. Egy megfelelőbb szabályozás felé

Voltaképpen mi is a felelősségi szabályok célja? Az, hogy a jogsértő tartalommal szemben fel lehessen lépni, tehát részint ne lehessen fedezékből lövöldözni, ha pedig mégis, akkor az ellen lehessen egyszerű elhárító módszereket alkalmazni. Mindezt pedig a véleményszabadság lehető legteljesebb tiszteletben tartásával kellene végezni. Ennek egyik alapelve az lehetne, hogy nem távolítják el az olyan személy tartalmát bírói döntés nélkül, aki nevével és elérhetőségével is vállalja azt.

A jelenleg elterjedt értesítési-eltávolítási eljárás ezzel ellentétes elvet követ: mérlegelés nélkül távolíttatja el a tartalmakat, a bűnösség vélelmét találta fel az ártatlanság vélelme helyett. Ez számos visszaélésre ad okot, és az Egyesült Államokban már széles körű irodalma is van ezen visszaéléseknek (Pollack, 2006; Urban, 2006).19

Tehát a megfelelő eljárás először megkísérli kideríteni a közzétevő személyazonosságát, hogy ellene fel lehessen lépni – talán önként is eltávolítja a kifogásolt tartalmat. Ha erre nem hajlandó, be lehet őt perelni, és akár ideiglenes intézkedést is lehet kérni a bíróságtól annak érdekében, hogy eltűnjön a nem kívánt közlemény. Lehetnek olyan esetek, amikor még ennyi késlekedés is indokolatlannak tűnik. Ha például egyértelműen gyermekpornográf felvételről van szó, akkor valóban indokolatlannak tűnik az egyezkedés. Amennyiben azonban a jó hírnév megsértése vagy szerzői jogsértés az ügy tárgya, miért ne várhatna néhány napot az ügy elintézése, ha ezért cserébe kevesebb visszaélésszerű joggyakorlás vagy egyszerűen túlkapás történik?

4.1. Web 2.0 és a szolgáltatói felelősség

Napjainkban a P2P problémája kiszélesedett, és általában mint web 2.0-jelenség válik mind jelentősebbé. Az internet tartalmának legnagyobb részét a felhasználók által közzétett tartalom teszi ki. Ennek csak az egyik megjelenési módja a P2P közvetítési mód, az, amikor az egyik felhasználó gépéről az interneten keresztül közvetlenül letölthető valamely tartalom egy másik felhasználó gépére. Így a fájlcsere gyakorlatilag felügyelet nélkül folytatódhat, és azt igen nehéz megakadályozni. A zenék ingyenes terjesztésére azonban az utóbbi fél évtizedben számos egyéb ötletes megoldás is kialakult.

A RadioBlogClub gyakorlatilag a P2P elvét alkalmazva kínál ingyenes számokat: a számok címei a tagok honlapjairól vannak belinkelve. Hasonló elven működött az az ausztrál honlap is, amelyet az UMA v Cooper-esetben marasztalt el az ausztrál bíróság: hiába nem tárolták a zenéket, mivel a honlap a reklámbevételekből profitált – márpedig az ingyen zene fokozott látogatottságot vonzott –, az internetszolgáltató nem mentesülhetett a felelősség alól az amerikai DMCA-vel lényegében azonos ausztrál szabályozás szerint.

A P2P helyett azonban újabb megoldások is teret nyernek. Az üzletág bizonyos szegmensei fokozatosan legálissá is válnak amellett, hogy a felhasználó számára a zenékhez való hozzáférés továbbra is ingyenes marad. A digitális jogkezelés (Digital Rights Management, DRM) rugalmatlansága miatt – úgy tűnik – nem vált közkedveltté. A webrádiók mérsékelt sikere után azonban hódító útjára indult a jukebox, azaz a vurlitzer. A webrádióval szemben ez szerkesztett műsorfolyamban történő zenesugárzás helyett a felhasználóra bízza a számok kiválasztását és elindítását, ráadásul lehetőséget ad a zeneszám megállítására, pörgetésére és kedvenclisták összeállítására. Az azonban közös bennük, hogy egyik sem teszi lehetővé a számok letöltését, habár a hackelés lehetősége természetesen itt is fennáll. A zenéket valós idejű (streaming) letöltés mellett lehet hallgatni, ami a fájlok tárolása nélkül is lehetséges, ha rendelkezésre áll a napjainkra általánossá vált folyamatos, szélessávú kapcsolat.

Úgy tűnik, a lemezcégek készek kiegyezni a vurlitzerekkel és az egyéb zeneletöltő site-okkal, ha megkapják a maguk hasznát. A szerzői jogi kérdések rendezettségéről azonban még korai volna beszélni: e megegyezések megszületése az elmúlt egy-két év eredménye. Tipikus forgatókönyvnek tekinthető, hogy a site üzemelni kezd, majd amikor már kellően népszerű, valamely lemezkiadó beperli. A keresetlevél benyújtását néhány hónappal később megkötött titkos egyezség, majd a per megszüntetése követi. Mivel a site-ok nem az összes lemezcéggel kötnek szerződést, csak néhánnyal, így egyik site sem közli az összes népszerű dalt.

A P2P technológia olyan módon él tovább e formációkban, hogy a felhasználók létrehozhatnak saját fiókot, ahova feltölthetik kedvenc számaikat. Ha annak kiadójával kiegyezett az érintett zeneszolgáltató, akkor mindenki számára hozzáférhetővé válik a zene, ha nem, akkor is hozzáférhető marad az azt eredetileg feltöltő felhasználó részére. Így bárhonnan meghallgathatja, ahol internet van, például az irodájából, illetve nem kell a saját gépén tárolnia azt. Tulajdonképpen a portál hasonlóvá is válhat, mint a fényképtároló portálok, azzal a különbséggel, hogy a zenéket nem a felhasználók készítették, és hogy azok fogyasztási szokásai mások, mint a fotókéi.

A zenefájlok tartós másolását lehetővé tevő portálok között is vannak legálisan működők (YourFreeMusicDownloads, SpiralFrog). Az utóbbi a letöltött zeneszámok érvényességét korlátozza: a felhasználónak legalább havonta el kell látogatnia a honlapra annak érdekében, hogy a zenéit „érvényesítse”, különben azok lejárnak és elvesznek, illetve hat hónap után mindenképpen törlődnek.

A YouTube és a GoogleVideos szintén megegyezést kötött a legnagyobb lemezcégekkel annak érdekében, hogy jogszerűvé váljon a honlapjaikon található szerzői jogilag védett tartalom is. Hiába kötött azonban egyezséget a YouTube a legnagyobb zenecégekkel, a jogosultak száma gyakorlatilag kimeríthetetlen. Az sem zárható ki, hogy olyan jogosult kezdjen pereskedni, aki nem áll a lemezcégekkel szerződésben. Például egy bizonyos Robert Tur perelte be 2007 júniusában a YouTube-ot, mert az általa készített videókat tették közzé. A bíróság előtt arra hivatkozott, hogy a YouTube nem élvezi a DMCA védelmét, mivel reklámokat tesz közzé, ezáltal hasznot húz a jogellenes tartalomból.

A MySpace-nek és a több hasonló közösségi (social networking) site-nak is perekkel kellett szembenéznie, amikor felhasználóik elkezdtek zenéket és videoklipeket feltölteni a profiljaikra, és a MySpace egyezséget is kötött a Universal Music Grouppal (UMG), az egyik legnagyobb nemzetközi zenei kiadóval. Ez sem védte meg attól, hogy egy párizsi bíróság 2007-ben tartalomszolgáltatónak minősítse, és felelősnek találja a jogsértő anyagok közzétételében. Az indokolás szerint speciális online kereteket biztosítva bátorította a felhasználókat a tartalom közzétételére, és ezeknek nyilvánosságot nyújtott, ráadásul hasznot húzott a reklámokból. Egy másik francia bíróság 2006-ban szintén tartalomszolgáltatóként ítélt el egy tárhelyszolgáltatót, mert reklámokat tett közzé a felhasználó honlapján (Tiscali). Ezek az esetek hangsúlyozzák a köztes szolgáltatók speciális helyzetének tisztázására irányuló igényt.

4.2. Köztes internetszolgáltatók

Köztes szolgáltatónak nevezem azokat a tartalomszolgáltatókat, amelyek valójában csupán kereteket kínálnak ahhoz, hogy mások a tartalmaikat közzétehessék. Ilyenek a blogsite-ok fenntartói, az egyetemek, a közösségi site-ok (Iwiw), a zene- és videomegosztó site-ok, amelyeken a közönség által feltöltött zenéket vagy videókat lehet látni (YouTube, AmieStreet). A web 2.0 térhódítása következtében mind elterjedtebb az interneten az ilyen felhasználói tartalom, amelyet nem egyéni portálokon tesznek közzé, hanem valamilyen értelemben közösségi site-okon, így ez a joghézag rendszeresen értelmezési nehézséget okoz. Ezek a szereplők közvetítő szolgáltatást általában nem nyújtanak, ezért klasszikus internetszolgáltatónak sem tekinthetők. Kérdés lehet, hogy definiálhatóak-e tárhelyszolgáltatóként. Elvileg a jogszabályok lehetővé teszik azt az értelmezést, hogy valamely szervezet csak az egyik vagy csak a másik szolgáltatást nyújtsa. Például a magyar elektronikus kereskedelemről szóló törvény szerint közvetítő szolgáltató: „az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó szolgáltató, amely […] lc) az igénybe vevő által biztosított információt tárolja (tárhelyszolgáltatás); ld) információk megtalálását elősegítő segédeszközöket biztosít az igénybe vevő számára (keresőszolgáltatás)”. Mivel ezek a szájtok általában keresőmotort is üzemeltetnek, indokolt az ld) pontot is figyelembe venni.

Az egyetlen kifogást legfeljebb az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás definíciója jelentheti, amely szerint ilyennek minősül az „elektronikus úton, távollevők részére, rendszerint ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatás, amelyhez a szolgáltatás igénybe vevője egyedileg fér hozzá”, amely felsorolásból az „ellenszolgáltatás fejében” kitétel itt nem érvényesül, hiszen ezek a szájtok rendszerint ingyenesek. Az Európai Bíróság joggyakorlata kialakította azt az értelmezést, amely szerint a szolgáltatások ellenszolgáltatás fejében való nyújtása nem zárja ki, hogy nem a szolgáltatás igénybe vevője, hanem harmadik személy fizeti meg az ellenszolgáltatást (Bond van Adverteerders 1988, 2085). Azaz attól még, hogy a felhasználó közvetlenül nem fizet a szolgáltatás igénybevételéért, hanem az általa elviselt reklámok tartják azt el, ellenszolgáltatás fejében nyújtottnak minősül, akárcsak az a kereskedelmi csatorna, amely ugyancsak nem a nézőktől szedi a bevételét, hanem a hirdetőktől.

Tehát feltételezhetjük, hogy az általam „köztesnek” nevezett szolgáltatók a jogszabály alapján tárhelyszolgáltatóknak tekinthetőek, annak ellenére, hogy közelebb állnak a tartalomszolgáltatáshoz, mint a klasszikus internetszolgáltatók. Véleményem szerint mégis indokolt lenne megkülönböztetést alkalmazni köztük.

A megkülönböztetést voltaképpen negatív irányból célszerű megközelíteni: álláspontom szerint a tárhelyszolgáltatók tartalomért való felelősségének jelenlegi szabályozása megfelel a köztes szolgáltatók helyzetének szabályozására, viszont túl szigorú a klasszikus tárhelyszolgáltatókra nézve.

Véleményem szerint a klasszikus szolgáltatóktól nem várható el, hogy különbséget tegyenek jogellenes és jogszerű tartalmak között, legalábbis nem minden típusú jogsértés esetében (kivétel lehet például a gyermekpornográf tartalom). Viszont a tartalom – értesítés után történő – automatikus eltávolítása sem jó megoldás, mert bár mentesíti az internetszolgáltatókat a mérlegelés terhe alól, aránytalan beavatkozást jelent a szólásszabadságba.

A klasszikus internetszolgáltatók az infrastruktúrát szolgáltatják, amely nélkül az internet nem létezhetne. A köztes szolgáltatók más jellegű szolgáltatást nyújtanak: többletértéket nyújtanak azáltal, hogy üzletszerűen bizonyos típusú tartalmak hordozására specializálódnak. Ezek a szereplők valóban hasonlítanak a könyvterjesztőkre, és elvárható tőlük, hogy amennyiben értesülnek egy általuk hordozott tartalom jogellenességéről, eltávolítsák azt. Ha nem tesznek így, joggal tekinthetőek cinkosnak az információ közzétevésében. A kérdést úgy is feltehetjük: felelős-e az ügyfelei magatartásáért egy internetszolgáltató? A válasz álláspontom szerint egyértelmű nem. És egy blogsite? Profiljával, dizájnjával elhelyezi magát a társadalomban, tagjai mintegy közösséget alkotnak. Tehát egy blogsite vagy egy közösségi site valóban felelősnek tekinthető a felhasználói magatartásáért, legalábbis azután, hogy arról tudomást szerzett. Milyen további különbségek vannak köztük, amelyek megalapozhatják ezt az állítást?

1. Egyrészt a köztes szolgáltatók általában egy bizonyos típusú tartalom közzétételére kínálják a szolgáltatásukat, legyen az blog, videó, zene vagy kép, esetleg személyes profil. Egyes típusok ezek közül szinte evidens módon tartalmazhatnak jogszerűtlen tartalmakat.

2. Egyesek a köztes szolgáltatók közül anonim megjelenést biztosítanak a felhasználónak: ilyenek például a zene-, videó- és képfeltöltő site-ok. Másoknál a személy beazonosíthatósága a site alapvető tulajdonsága (közösségi portálok), megint másoknál pedig esetleges, a személy döntésétől függ (blogok). Tehát számos esetben a szolgáltató nem képes az illető személyazonosító adatait átadni igazságszolgáltatás vagy bűnüldözés céljából. A klasszikus internetszolgáltatók többnyire szerződés alapján nyújtják szolgáltatásukat, és a számlázás miatt birtokában vannak ügyfeleik valós személyes adatainak. Tehát a köztes szolgáltatók számára – mivel kiadni nem tudják az ügyfelet – gyakran amúgy is csak a tartalom törlése maradna.

3. Végül a köztes szolgáltatók – ellentétben a klasszikus szolgáltatókkal – nem elengedhetetlen eszközei az internetes kommunikációnak, tehát ha egy felhasználó mindenáron közzé szeretné tenni nézeteit, amelyeket egy köztes szolgáltató száműzött, létesíthet önálló honlapot, ahol már zavartalanul azt ír, amit akar. Ha a honlapot „otthonnak” tekintjük, akkor a köztes szolgáltató által biztosított közeget társadalmi/közösségi térnek, ahova az emberek találkozni járnak. Ezeken a helyeken társadalmilag is szigorúbb viselkedési szabályok érvényesek, mint otthon.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.