Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2007 tél – Politika rovat

Berkó Gergely – Pál Gergő

Félig tele, félig vízió, avagy gondolatok a hazai médiarendszer reformjához (3/5)

3. Újratöltve

A közszolgálati médiumok Közép- és Kelet-Európa lehetséges referenciaállamaiban észlelhető jelenlegi helyzetét alapul véve osztjuk azokat az álláspontokat (például Mungiu-Pippidi, 2002), amelyek szerint ezen intézmények modernizálása minimum négy feladatot foglalt (foglal) magába. Ezek:

  • A médiapolitikusoknak olyan műsorpolitikáról kell(ett) gondoskodniuk, amely a kialakult – és éppen a digitális átállás miatt gyökeres változás elé néző – duális (közszolgálati és kereskedelmi) médiapiacon versenyképes, és megfelel az emberek változó igényeinek.
  • A politikának szilárd pénzügyi alapokra kell(ett) helyeznie az állami televíziót (televíziókat) és rádiót. Ennek során azonban szembe kell(ett) néznie azzal az általános gazdasági válsággal (és következményeivel) is, amely különösen az átmenet éveiben, de kisebb-nagyobb mértékben az 1990-es évek végéig sújtotta a régiót. Nem hagyhatják figyelmen kívül ebben a körben, hogy a közszolgálati médiumok finanszírozását tovább nehezítette az előfizetők kis száma (illetve a készülékek után fizetendő üzemben tartási díj csupán részleges lerovása) és a hirdetési piac szűkössége.
  • A politikának – még abban az esetben is, ha ez első pillantásra nem szolgálja rövid- és középtávú érdekeit – elő kell(ett) segítenie a közönség elvárásainak megfelelő szakmai normák elterjedését. Ez még akkor is elengedhetetlennek látszik, ha ezt nagyon megnehezítik a rendszerváltás idején és után, a régió országaiban indult „médiaháborúk”, amelyek felszínre hozták az újságíró-társadalom politikai megosztottságát. Az újságírók zöme munkája során a szakma szempontjait rendre politikai szempontoknak rendelte alá, vagyis ahelyett, hogy objektivitásra törekedett volna, elkötelezte magát valamely politikai erő mellett.
  • Ennek elemeként a politikának fel kell(ett) szabadítania az állami televíziót a rá nehezedő politikai nyomás alól, részt vállalva a médiáról alkotott, a rendszerváltást túlélő autoritárius elképzelések felszámolásából. E folyamat végére egyértelművé kellene válnia, hol húzódnak a határok a (legitim) politikai kommunikáció és az (illegitim) politikai nyomásgyakorlás között.

Itt tartunk tehát. És bő egy évtizeddel a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény megszületése után a jogszabály ismerői és felhasználói csupán néhány dologban értenek szinte biztosan egyet. Ezek:

  • a médiatörvény szabályozása felett eljárt az idő, számos kérdést nem, hibásan, illetve korszerűtlenül szabályoz;
  • alkalmazása során folyamatosan derül fény újabb problémáira;
  • napjainkban – az általánosságokon túl – nincsen szakmai közmegegyezés arról, milyen úton elindulva vagy milyen végcél elérése érdekében kellene módosítani a médiatörvényt.

3.1. Mi a teendő?

A felmerülő kérdések közül a legfontosabbaknak az alábbiakat látjuk:

1. Van-e szükség Magyarországon közszolgálati médiumokra?

2. Ha a válasz igen: az esetleges módosítással változzon-e a közszolgálati médiumok száma?

3. Az előző kérdésre adott választól függetlenül: amennyiben konszenzus alakul ki az újraszabályozás szükségességéről és annak módjáról, nem látszik közös álláspont kikristályosodni abban a kérdésben, hogy átmeneti vagy hosszabb távú szabályozás szülessen, ahogy az első lehetőség választása esetén sem abban, mennyi időre szóljon ekkor a szabályozás, és milyen garanciális elemek szavatolják, hogy ezen időtartam végéig új médiatörvény lép életbe?

Az első kérdésre a válaszunk: határozott igen. Ennek okai:

  • A magyar piac mérete és tőkeereje, amely miatt hosszabb távon csak a kereskedelmi szempontoknak tett erőteljes engedményekkel maradhat talpon egy olyan nyereségérdekelt médium, amely műsorfolyamában hangsúlyosan juttat helyet és szerepet közszolgálati tartalomnak.
  • Az Európai Unió tagállamában általános gyakorlat a közszolgálati rádió és televízió léte, így ezen intézmények megtartásával, valamint (gazdaságos és hatékony) működtetésével egyfelől más országokhoz hasonlóan hatékonyan tehetünk bizonyos, közmegegyezésen nyugvó értékek megismertetetése, oktatása érdekében, másfelől közösségi forrásokat szerezhetünk ezen intézmények együttműködéséhez.
  • Hiányzik az a kulturális és regionális sokszínűség és mögötte álló gazdasági potenciál az olyan életképes helyi vagy regionális médiumok sokaságának vagy ezek hálózatainak létrejöttéhez, amelyek felvevői lehetnének a professzionális módon készített közszolgálati tartalomnak és azok előállítóinak. Márpedig ezek tennék lehetővé, hogy kialakuljon egy olyan újságírói réteg, amelynek tagjai – kizárólag vagy nagyrészt ilyen adásokat készítve magas színvonalon – a függetlenség egyik alapfeltételeként feltételezett megfelelő és stabil anyagi hátteret maga mögött tudva dolgozhatnak. Ugyanakkor a közszolgálati médiumok léte lehetőséget ad a társadalom speciális csoportjainak megszólalásához is.
  • A közszolgálati médiumok megszüntetése esetén nem látszik rendelkezésre állni az a gyártóbázis és feltétel- (valamint érdek)rendszer, amely garantálná, hogy a közszolgálati rádió és televízió nélkül maradó piacon a jelenlegivel legalább egyező arányban, annál magasabb színvonalon legyenek jelen a korábban ezeken terjesztett nem kereskedelmi tartalmak.
  • A médiatörvény tulajdonviszonyokkal kapcsolatos rendelkezéseinek megkerülhetősége miatt semmiféle garanciáját nem látjuk annak, hogy a közszolgálati rádiókat, televíziókat nélkülöző piacon ne lenne kialakítható olyan véleménymonopólium, amely minden kétséget kizáróan sértené az állampolgárok tájékoztatással és tájékozódással kapcsolatos jogait.
  • Nem csupán a politikai erők, de a lakosság érdekét is az szolgálja, ha a sokszínűséget megjelenítő, szakosodott kereskedelmi adók mellett olyan közszolgálati média is működne Magyarországon, amely egyfelől gyors, pontos és független tájékoztatást nyújt, másfelől lehetőséget ad a nemzeti és az európai kulturális örökség megőrzésére és továbbörökítésére alkalmas műsorok bemutatására, együttműködve egyes esetekben akár az általános és a középiskolai oktatással.
  • Magyarországon – szemben a gyakran hivatkozott amerikai példával – nem a kereskedelmi, hanem alapvetően a közszolgálati rádiózásnak, televíziózásnak (és negatív kísérőjelenségként az állami, politikai befolyásolásnak) van hagyománya. Ezért – bármennyire is teszünk egyes esetekben radikális megoldási javaslatokat e tanulmány keretében – nem látjuk a parlamenten keresztülvihetőnek a közszolgálati médiumok megszüntetésének gondolatát.

A második kérdésre a felelet: határozott nem. Ennek okai:

  • Egyfelől a három intézmény teljesen eltérő profilja nem indokolja az ezredfordulón mind az Orbán-, mind a Medgyessy-kormány köreiben népszerű „médiapark” koncepció megvalósítását.
  • A két közszolgálati televízió műsorkoncepciója is kellően távol van egymástól ehhez, ráadásul így éppen kiegészíti egymást.
  • Bármilyen összevonás (különösen egy hármas) olyan túlhatalom létrejöttével fenyegetne, amely semmiképpen nem kívánatos. Például azért, mert ha politikai alku szükséges a vezetői poszt betöltéséhez, az egyetlen intézménybe sűrítés szűkre szabja az egyezkedés kereteit. Ráadásul abban a helyzetben, amikor az összesített árbevétel több mint felét egyetlen intézmény adja, fennáll annak a veszélye, hogy az MTV maga alá gyűri a másik két közmédiumot.
  • Ugyanakkor nem látjuk elutasítandónak, sőt pártolni gondoljuk azt, hogy – szervezeti függetlenségük megtartása mellett, ha ennek létjogosultságát előzetes gazdaságossági számítások alátámasztják – közös elhelyezést nyerjen a három közszolgálati médium. Akár oly módon is, hogy vidéki stúdióikat vonják össze, és egymás közti elszámolás alapján műsorral támogatják egymást, akár úgy, hogy – ha ennek feltételei megteremthetőek – az MTV új, óbudai bázisán kapnának elhelyezést, a városközponttól való távolságot pedig optikai kábel telepítésével hidalják át.

A harmadik kérdésben a véglegesnek szánt, ám a törvényhozó által már az elfogadáskor elismerten mintegy tíz évre szóló rendezés mellett tesszük le a garast. Ennek oka, hogy a digitalizációval olyan új helyzet alakul ki, amelynek nyomon követése, a szükséges átszabások kezdeményezése mindenképpen és elengedhetetlenül szükséges.

Nem gondoljuk, hogy meghatározott időtartamú jogszabályi rendezés volna kívánatos. Az átalakítást ugyanis (akárcsak most) a technikai fejlődés amúgy is ki fogja kényszeríteni. Hiszen annak, ha a magyar médiarendszer megreked a fejlődésben, mind a politika és a kormányzat, mind a társadalom a kárát látja (hiszen nem tudják célba juttatni üzeneteiket, illetve nem áll módjukban tájékozódni), és ez áll a befektetőkre is, akik a szükséges keretek híján képtelenek lesznek európai színvonalú műsorokkal bombázni a publikumot.

3.2. Taktikák és praktikák

Elvi hozzáállásunk tisztázása után elkezdjük gyakorlati felvetéseink kibontását. Kiindulópontunk az: a 12 éve a közmédiumok számára teremtett vegyes státus nem alkalmas arra, hogy keretei között optimálisan működjenek ezek az intézmények.

A Medgyesy-kormány Miniszterelnöki Hivatalának felkérésére négy éve készített javaslatban (Gálik et al., 2003) „közjogi intézetként” elgondolást lehetséges, de a szerzőkhöz hasonlóan, a jelen helyzetben nem látjuk túlzottan praktikus útnak. Így ugyanis hatalmas (15–20 tagú) irányító testület állhatna az intézmények élére. A grémium tele volna olyan emberekkel, akik közmegbecsülésnek örvendenek ugyan (mint az 1990-es évek elején Gombár Csaba és Hankiss Elemér), ám nem okvetlenül járatosak a rádiózás, a televíziózás mindennapi ügyes-bajos dolgaiban (akárcsak a mai civil kurátorok zöme). Így pedig ki vannak szolgáltatva annak a menedzsmentnek, amelynek felügyelete a feladatuk, s amely tevőleges részese volt a jelenlegi helyzet kialakításának. Ezért is javasoljuk inkább a részvénytársasági formát.

Mélységesen egyetértünk a javaslat azon kitételével, hogy a felügyeleti szerv egyszersmind a közgyűlés szerepét is ellássa. A jelenlegi rendszer egyik hibája éppen az, hogy erre az Országgyűlés plenáris ülése, akárcsak valamely szakbizottsága, teljességgel alkalmatlan. Támogatandónak gondoljuk azt is, hogy a tagokat rotációs rendszerben cseréljék, fontosnak gondolva, hogy a választás lehetőleg semmilyen módon ne kötődjék parlamenti ciklusváltásokhoz.

Célszerűnek látjuk, ha a hat tag jelölésében három csoport vehet részt: két kormánypárti és két ellenzéki delegált mellé két „szakmai” küldött kerülne; az utóbbiakat az adott intézmény főállású dolgozói választanák meg. (A parlamenti delegáltak esetében praktikusnak látjuk, ha nem az „oldalak”, hanem a frakciók jelölnek. Így elkerülhető az az 1990-es évek végi helyzet, amikor a MIÉP addig revolverezte az MSZP-t és az SZDSZ-t, amíg az ellenzéken belüli egyezség hiányában csak kormánypárti tagokkal tölthették fel a testületeket.)

3.3. Csak keményen

A jelöltté váláshoz az európai uniós állampolgárságon, a büntetlen előéleten, a felsőfokú végzettségen, a legalább háromesztendőnyi szakmai gyakorlaton és azon kívül, hogy a megválasztás előtti öt évben pártmegbízatást (egyebek mellett parlamenti képviselőit) nem töltött be a jelölt, opcionális kritériumként javasoljuk. Így a jelentkező választhatna, hogy az ötéves közmédia-gyakorlat, a jogi, a közgazdasági vagy a médiavégzettség feltételének kíván megfelelni.

Eldöntendőnek gondoljuk, hogy kizárja-e, akár végleg, akár csak egy időre az 1996-ban felállt médiakuratóriumok elnökségeinek tagjait a törvényhozó az új grémiumokból. Mi – átlagteljesítményük alapján – mindenképpen így tennénk, ráadásul erre a párt- és/vagy politikai megbízatás, mint időszakos kizáró tényező, lehetőséget is kínál. Ezen túlmenően a jelenleg is hatályos összeférhetetlenségi szabályokat fenntarthatónak gondoljuk egy új szabályozásban, némi pontosítással. Balogh László MTV-kurátor összeférhetetlenségi ügye (MTI, 2007e) ugyanis jól mutatja, hogy e tekintetben meglehetősen gumiszerűre sikerült s szabályozás.

Tekintettel arra, hogy mind a most működő médiakuratóriumok, mind az ORTT tagjaival szemben gyakorta felmerül a vád, hogy pozíciójuk biztosítása, a következő mandátum elnyerése érdekében elvtelen alkukba mennek bele, felvetjük, hogy a három igazgatótanács tagjai csupán a jogszabályban meghatározott köztörvényes ügyek vagy meg nem szüntetett összeférhetetlenség esetén legyenek visszahívhatóak. Emellett pedig ne legyenek újraválaszthatóak.

3.4. Van másik

Támogatjuk ugyanakkor a póttag intézményének bevezetését, ám ő csupán a tag tartós akadályoztatása vagy lemondása esetén foglalhatna helyet – átmenetileg vagy véglegesen – a testületben. Ezzel a megoldással egyfelől mind az obstrukció elkerülhető, mind az oldalakon belüli megegyezés elősegíthető, hiszen akár a ciklus felezéséről is megállapodhatnak a kandidálók vagy támogatóik. Másfelől a testületi tag (javadalmazás ellenében) tanácsadóként alkalmazhatná a póttagot, így az folyamatosan „képben lehetne”, és a grémium számára hasznos munkát végezhetne.

Az Európai Unió egy 2000. december 20-i ajánlásában (Recommendation of the Committee of Ministers to Member States on the Independence and Functions of Regulatory Authorities for the Broadcasting Sector) a felügyeleti szervek függetlenségére helyezi a fő hangsúlyt. Az irányelv és az azokat részletesebben kifejtő memorandum viszont meglehetősen tág teret ad a törvényalkotónak: azt deklarálja, hogy a felügyeleti szervek tagjait demokratikus és átlátható módon kell kinevezni, nem szabad politikai elvárásokat támasztani velük szemben, valamint biztosítani kell a felügyeleti szerv működéséhez szükséges finanszírozást. A kinevezés módjára vonatkozóan a memorandum a „demokratikus” szót a szélesebb értelmében használja, ez tehát jelentheti azt, hogy a felügyeleti szervek tagjait választják, de azt is, hogy hatóságok (az elnök, a kormány vagy a parlament) vagy társadalmi szervezetek javaslatára nevezik ki.

A törvényalkotó mérlegelési lehetőségét ez az ajánlás tehát nem korlátozza túlzott mértékben, ezért is indítványoztunk a helyek betöltésére egy olyan megoldást, amely mind a fent említettekben megfogalmazott uniós elvárásoknak megfelel, mind esélyesnek tűnik arra, hogy szükséges támogatottságot szerezzen a hazai politikai erőktől a törvénybe foglaláshoz.

A törvényhozó bölcsességére bízzuk, hogy testületi elnököt maga választ-e, és átengedi az alelnök kijelölésének jogát a testületnek, akár belül, akár a grémiumon kívül kerestetve embert e feladatra. A magunk részéről azt a megoldást szorgalmazzuk, hogy a tagok saját soraikból válasszanak vezetőket.

3.5. Forog a gép

A tagrotációt látjuk a legjobb módszernek arra, hogy ne következzenek be radikális váltások e testületek működésében, az új szabályozás életbe lépése után felálló testületekben pedig két lépcsőben lehetne eldönteni, ki legyen az a két tag, akinek első menetben két, négy, illetve hat évre szól a mandátuma. Ha ebben 30 (esetleg 45) napon belül nem tudnak megegyezni a tagok, sorsolással kellene a helyzetet rendezni oly módon, hogy egy-egy delegált csoport mindkét tagja ne legyen ugyanakkor váltható.

A civil szektor bevonását jóval kisebb mértékben gondoljuk szükségesnek, ám látjuk a létjogosultságát egy olyan testületnek, amely véleményezi és javaslatokkal fűszerezi a műsorpolitikával kapcsolatos döntéseket; kötelező érvényű döntéseket azonban nem hozhat, de a felügyelő bizottsághoz fordulhat.

Ennek modellje lehetne a jelenlegi kuratóriumi civil delegálás módosítása annyiban, hogy a nemzetiségi delegált mellett – a népcsoport létszáma alapján – egy külön helyet kapna az Országos Cigány Önkormányzat. Ugyanakkor felvetjük, hogy bizonyos létszám alatt közös jelöltet indíthassanak a hazai nemzetiségek. Ennek létszámhatára 2000 vagy 2500 fő lehetne.

Elengedhetetlennek tartjuk ugyanakkor annak a ma fennálló, igencsak visszás helyzetnek a megszüntetését, hogy egy szervezet vagy – akár más-más civil fórumok képviseletében – egy személy egyszerre több kuratóriumnak is a tagja lehessen. (Ez alól értelemszerűen kivételt jelentene az Országos Cigány Önkormányzat.) Különösen kényesnek látjuk a helyzetet annak tükrében, hogy a médiahatóság két évvel ezelőtt hozott, ám túlzottan sokat nem propagált döntése értelmében semmi nem tiltja a „duplázást”.

3.6. Egyesre szabva

A demokratikus elképzelések érvényesítése és a „kiskapuzás” elkerülésének igénye mellett azért is ki kívánjuk ezt zárni, mert egy ilyen eset jelentős túlhatalmat ad az így bejutónak. Ráadásul első blikkre megoldhatatlannak látszó helyzetbe hozza őt, ha a két intézmény közötti szerződésről vagy érdekütközésről van szó. Megoldási javaslatunk: a sorsolásos módszer fenntartása mellett a civil szervezeteknek a húzás előtt nyilatkozniuk kelljen, kit delegálnának az adott kuratóriumba, ha nekik kedvez a szerencse. Amennyiben több szervezet választása esik ugyanarra a személyre, az érintettnek nyilatkoznia kell – szintén előre – arról, hogy melyik felkérést fogadja el.

A munka hatékonyabbá tétele és az esetleges ciklusfelezés lehetőségének megteremtése érdekében itt is póttag-rendszer bevezetését szorgalmazzuk, valamint azt, hogy a mandátumot elveszteni csak lemondással, a jogszabályban meghatározott bűncselekmények miatti jogerős ítélet kiszabása, illetve a felmerült összeférhetetlenség 30 napon belüli meg nem szüntetése esetén lehessen.

Ez a módszer abban is segíthet, hogy a civil kontroll azonnal érvényesüljön, hiszen napjainkban heteket-hónapokat vesz igénybe, hogy bevárják, amíg az utolsó társadalmi szervezet is megküldi írásban, kit jelöl ki képviseletére a kuratóriumban. A gazdasági ellenőrzéssel kapcsolatos operatív kérdéseket egyértelműen kivonnánk a civil ellenőrzés alól, és feltétel nélkül a felügyelő bizottság hatáskörébe soroltatnánk, felvetve, hogy a törvényhozónak vizsgálnia kellene, milyen módon teremthető meg az igazgatótanács tagjainak anyagi felelőssége egyes esetekben. (Az elnökére a későbbiekben még kitérünk.)

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.