Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2007 tél – Bulvár rovat

Pápai Júlia

Áll az alku, avagy a televíziós műfajhatárok összemosódásáról (1/7)

Az új, piaci alapú televíziózás már nem az elitkultúra terjesztését tűzi ki célul, hanem a profitot, vagyis a minél nagyobb közönség elérését. Feladata a szórakoztatás és a tájékoztatás, lehetőleg ötvözve e kettőt. S minél több embert akar elérni műsoraival, annál kevésbé szabad tiszta műfajokban gondolkodnia, annál inkább a műfajok egy olyan egyvelegének megvalósítása a célja, amelyben a nézők többsége örömét leli. Dolgozatomban azt vizsgálom, miképpen próbált megfelelni ennek az elvárásnak az egyik magyarországi kereskedelmi televízió, a TV2, amikor az Áll az alku című quiz reality talk show-ját egyévnyi adás után alapvetően más formátumban kezdte sugározni, s ezzel elérte az áhított célt: főműsoridőben nézettségben többször is megverte a konkurens kereskedelmi televízió évek óta legsikeresebbnek számító műsorát, a Barátok közt című szappanoperát.

1. A neotelevíziós jelenség

Umberto Eco 1988-as írásában (magyarul lásd Eco, 1992) már megmutatta azt az irányt, amely felé a televízióknak tartaniuk kell, ha a piaci versenyben nem akarnak lemaradni. Piaci versenyt említvén, e tendenciák természetesen főképp a kereskedelmi televíziókra érvényesek, de mára azt vehettük észre, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziózás egyre inkább közelít egymáshoz. Ez a hibridizáció leginkább abban nyilvánul meg, hogy immár a közszolgálati televíziók is alkalmaznak olyan eszközöket, amelyek eddig a kereskedelmi televíziók sajátjai voltak. Eco szerint a neotelevízió kora1 előtt – a jelenből nézve – az őstelevízió korát éltük, ami még egy sokkal tisztább, egyértelműbb televíziós korszak volt. „Az őstelevízióról össze lehetett volna állítani egy mini lexikont: kik szerepeltek benne, milyen műsorokat sugárzott” (Eco, 1992: 76).

Mindenekelőtt sietek kijelenteni, hogy nem új keletű a felfedezés, miszerint a modern kereskedelmi televíziózás módszerei és céljai jelentős mértékben különböznek az „őstelevízióéitól”. A médiapesszimisták2 éppen azt kritizálják a televíziókban, ami a kereskedelmi televíziók célja, hogy ugyanis nem nevelni és művelni akarják az embereket, azaz elérni, hogy a nézők alkalmazkodjanak az ő kínálatukhoz, hanem – mint a piaci versenyben mindenhol – alkalmazkodni próbálnak a nézői elvárásokhoz. Azaz a piacot a kereslet és a kínálat együttesen alakítja. A televíziós piac egyre bővülő kínálata és a távirányító feltalálása óta nem is tehetnek mást, ha azt szeretnék, hogy őket nézzék, s ne a konkurenciát, azaz győztesen akarnak kikerülni a piaci versenyből. S melyik profitorientált vállalkozás szeretné ennek az ellenkezőjét? Eco szerint a leginkább az különbözteti meg az őstelevíziót a neotelevíziótól, hogy míg az előbbi folyamatosan a külvilágról beszélt, azt a célt kitűzve maga elé, hogy távoli, ismeretlen helyeket, embereket és eseményeket hozzon be az emberek otthonába, addig a neotelevízió legfőbb célja a nézettségi verseny megnyerése, ezért azt nyújtja, amire egy átlagembernek valójában szüksége van. Ennek érdekében a neotelevízió:

  • Nem a külvilágról, hanem „önmagáról és a nézőkkel fennálló kapcsolatáról beszél” (Eco, 1992: 77). Ezzel magához láncolja a nézőt, bizonyítva neki, hogy ismeri őt, az ő nyelvét beszéli, a hozzá hasonlóakat mutatja, így ebben a játszmában televízió és néző szinte eggyé válik.
  • Ezért a televíziózás egyre inkább az interaktivitás felé tart, vagyis a néző úgy érzi, ő is alakíthatja a műsort, ő is szerepet kaphat, az ő véleménye is tükröződik. Erre a telefonon, az sms-en, az e-mailen kívül megfelelő eszköz lehet az, ha a stúdióban is megjelenik a közönség, amely az otthon ülő néző képviselőjeként tapsol, kiabál, nevet, kérdez.
  • Hogy az átkapcsolás hatalmának ne essen áldozatul, így szól a nézőhöz: „Itt vagyok, én vagyok, én és te egyek vagyunk” (Eco, 1992: 77). Vagy ahogy a neotelevíziózás egyik, ha nem a legelső magyarországi hírnöke, Friderikusz Sándor mondta az egyik Friderikusz-show felvezetőjében: „Mi önökkel, önökért vagyunk. És minden korábbi híresztelés ellenére önök és mi szorosan összetartozunk” (idézi Haulis, 2006: 122). Ezzel a mondatával az ismert showman egyben azt is hírül adta az országnak, hogy a paternalista, elitista televíziózás (az őstelevízió) kora véget ért, s itt az új kor, a nézőt egyenrangú társnak tekintő, demokratikus alapokon nyugvó televízió (a neotelevízió) kora.
  • A másik fontos sajátosság az, hogy a neotelevíziónál nemcsak az általában emlegetett információs és szórakoztató (infotaiment) vagy oktató és szórakoztató (edutaiment), esetleg az „élő” és a „konzerv” vagy a fikciós és a nem fikciós műsorok keveredéséről beszélhetünk, hanem az egyes műfajokon belül is eltűnnek a határok, és egyre gyakrabban találkozunk olyan műsorokkal, amelyek megpróbálják a különböző műsortípusoknak a nézők figyelmére és hűségére leginkább számot tartó elemeit elegyíteni. E tendencia vázolására – remélem – megfelelő eszköz lesz az Áll az alku című vetélkedőműsor két verziójának összehasonlítása.
  • A kereskedelmi televíziók immár nem a rációra akarnak hatni, sokkal inkább az érzelmekre, az ösztönökre, éppen ezért hangvételük is szubjektív, témáik is tabloidszerűbbek.
  • Az ember közismerten narratív lény, aki történetekben él és történetekből ismeri meg a világot, ezért sokkal vonzóbb számára, ha a televízió is történetekben, mini narratívákban mesél neki mind saját magáról, mind a szűkebb és tágabb környezetében történő eseményekről (Jenei, 2005: 11–12).
  • Egy műsor a nézők figyelmét a leginkább akkor tarthatja fenn, ha hozzá hasonló átlagembereket mutat nem mindennapi helyzetekben, például a százmilliós nyeremény közelében (a hétköznapok extremitása), esetleg híres embereket mutat mindennapi helyzetekben (az extremitás hétköznapisága). Mindkettőre láthatunk példát a magyar kereskedelmi televíziókban, bár a 2002-es évtől, amikor a Big Brother első sorozata megjelent a TV2 műsorában, s ezzel hirtelen átvette a vezetést az akkoriban már piacvezető RTL Klubtól, bebizonyosodott, hogy „a nézőket nem feltétlenül csak az átlag feletti teljesítmények, a nem mindennapi szituációk érdeklik. Főműsoridős jelentőségűvé válhat a leghétköznapibb esemény is, s minden sztárnál érdekesebb lehet valaki, aki előző nap még teljesen ismeretlen volt, méghozzá úgy, hogy közben nem tett semmit, nem történt vele semmi azon kívül, hogy bekerült a tévébe” (Kolosi, 2006: 10).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.