Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2008 tavasz – Bulvár rovat

Jenei Ágnes

A sztár változó fogalma (1/3)

2007. május 10-én este a Médiakutató kerekasztal-beszélgetést rendezett a Ritmus Kávéházban, amelyen Buda Béla pszichiáterrel, György Péter esztétával és Ómolnár Miklóssal, a Story, a Best magazin, valamint a StoryTV főszerkesztőjével lapunk szerkesztője, Jenei Ágnes beszélgetett.

Médiakutató: Vendégeimtől azt kérem, járják körül, mit jelent a sztár fogalma, és saját szakmai szemüvegükön keresztül világítsák meg, vajon mi a sztár funkciója, milyen egyéni, társadalmi, kulturális szükségletet elégít ki. Hogyan látják, miért és milyen irányban változik a sztár fogalma?

Buda Béla: Megítélésem szerint az utóbbi időben a sztárjelenség kibővült és differenciálódott, éppen a televíziózás, az audiovizuális médiumok rendkívüli elterjedése és az életet átható, társadalmat szervező, a szabadidőt, illetve az emberi interakciós színtereket befolyásoló szerepe miatt. Mindenki lehet sztár, akiből azt csinálnak. Spontán nem keletkezik sztár, ahogy régebben sem keletkezett: az lett sztár, aki megfelelő filmszerepeket kapott, akinek a színpadon ismételten lehetősége nyílt arra, hogy bizonyos tulajdonságait kibontsa, és azokra aztán a későbbi megrendelések rájátsszanak. Most a szükségletek kreálnak sztárokat. A szükségletek részben a médiaipar szükségletei, egy rendkívüli üzleti érdek, amely arra irányul, hogy az élet azon területeit, amelyek a tömegek figyelmét felkeltik, bekapcsolják a vérkeringésbe, az adott területek megfelelő személyiségein keresztül tematizálják.

Az audiovizuális tömegkommunikáció általános szükségletei – tehát azok az emberi igények, amelyek kialakulását az első meghökkentő pár perces film (egy vonat megérkezése) bemutatásától számíthatjuk ­– az elmúlt bő évszázad alatt nem változtak, csak kiszélesedtek a társadalom rendkívül gyors átalakulása nyomán. Manapság a sztár deheroizációja figyelhető meg. Azelőtt a sztár az amerikai álomnak megfelelően a semmiből jött, majd kicsiszolódott. Rajongókultusz vette körül, legendává vált, az emberek idealizálták. Ezzel szemben most mindenhonnan, minden szegletből sztárok bújnak elő; manapság a sztárok történetei a leghétköznapibb emberek történetei.

Ebből a szempontból a valóságshow-k jelensége rendkívül érdekes: felfoghatók a hétköznapok médián keresztül történő „kolonizációjának” (kölcsönvéve Foucault kifejezését, a társadalmi manipulációra vonatkozóan). A valóságshow-k az emberekből azt a teljesen természetes szükségletet hozzák elő, amellyel gyerekkoromban a kispadra kiülő vasárnapi falusi közösségben is találkoztam, ott, ahol eseménynek számított minden, ami megjelent a főutcán; ez a szükséglet a pletykaszükséglet. E jelenség mögött egy nagyon érdekes pszichológiai korpusz van. Nem sokat tudunk arról, miért fontos az embernek, hogy állandóan „dolgozzon” a saját értékein, hogy folyamatosan „identitásmunkát” végezzen, de minden emberben működik az azonosulás, illetve az ellenazonosulás mechanizmusa. Az ember elfogadja a hozzá közel álló értékeket és mintákat, másokat pedig elutasít. A médiában látottakkal ugyanezt teszi, közben – ha szükségét érzi – ezt még meg is beszéli a saját csoportjával. Sokszor nem is konkrét, megformált véleménnyel találkozik a médiá­ban, hanem inkább csak hangulatokkal, utalásokkal, félszavakkal, érzelem-megnyilvánulásokkal, amelyeket a maguk képlékeny formájában elraktároz magában, és azt hangsúlyozza majd belőlük, amit a magáénak vall.

Győzike példája mutatja, hogy az emberekben egyszerre van jelen az elhárítás, az attitűdjeik vagy előítéleteik megerősítése, valamint a vágyteljesülés. Az 1980-as évek végén részt vettem egy külföldi megbeszélésen, ahol a szakemberek elmesélték, hogy a legnagyobb médiaesemény Kenyában meg a közel-keleti arab országokban a Dallas megjelenése volt, ahol több helyen megtörtént, hogy a törzsi rítusok idejét áttették, hogy megnézhessék. A Dallasban ábrázolt jólét, az életforma, óriási szimbolikus szükséglet-kielégítés. Győzike esetében ugyanez történik: nyilván mindenki szóvá teszi Győzikéék házának, autójának, életének, fogyasztási szükségleteinek jellegzetességeit. Megjelenik tehát a fogyasztási kultúra, de mellette a jellegzetes kisebbségi probléma is, a magyar romatársadalom, a romakép.

Az olyan jellegű műsor, mint amelyiknek Győzike a főszereplője, rendkívül gondosan tervezett; szakmailag, technikailag is átgondolt munkát igényel. Valószínűleg még az is kiszámított az ilyen műsorokban, hogy a nézők egy része majd felháborodik, és a műsor kognitív disszonanciát teremt: hogy a nézők azt mondják, ilyen nincs, ez nem lehet, ekkora baromság nem létezik. De van. Sőt nagyobb is jön.

Ómolnár Miklós: Úgy gondolom, sztár az, akinek az arcába vadidegen emberek belebámulnak, akit akár le is szólítanak, veszik maguknak a bátorságot, hogy kvázi-ismerősként zaklassák az utcán. Hogy mekkora sztár valaki, egyszerű számtannal és statisztikával kiszámítható: azzal, hogy száz ember közül hány bámul bele az illető arcába.

Hogy mi hozza létre a sztárságot? Nyilvánvalóan a gyakori mutogatás. Stahl Judittól származik a mondás, hogy ha egy hátsó fertályt mutogatnának folyton a tévében, abból is sztár válna. A legtöbb emberhez világszerte a kereskedelmi televíziók műsorai jutnak el immár évtizedek óta, ezért egyértelműnek tűnik, hogy abból lesz sztár, akit ezen adókon főműsoridőben a lehető legtöbbször mutogatnak.

György Péter: Az egyik oldalon egy kultúr-pesszimisztikus forgatókönyv, a másikon a relativizmus diszkrét bája, egy médiaelmélet, amely mindent affirmál, mondván, ha erre van szükség, akkor erre van szükség. Ez utóbbit inkább pénzkereseti akciónak nevezném.

A sztár kultúrtörténetét nagyon sokféleképp le lehet írni. Egy nagyon egyszerű metódussal megvizsgálható a sztárnak mint terméknek az életciklusa: az látható, hogy egy hosszú életciklusról egy rövid életciklusra váltott. A hosszú életciklusú sztároknak volt valamilyen erkölcsi emelkedettségük, most pedig bármit látunk, arra azt mondjuk, hogyne, persze, mert a médiaetnográfusok szerint ennek is megvan a maga rítusa, ami szerintem egy relativizáló affirmálás.

Hadd tegyek egy gonosz megjegyzést: hosszú évekkel ezelőtt tanítottam egy 18 éves kaliforniai hölgyet, aki írt egy nagyon jó dolgozatot, a címe az volt, hogy The Contentless Culture. Az általam első osztályúnak titulált címre azt felelte, semmi meglepőt nem talál benne; ő Santa Cruzban nőtt föl, és úgy látja, a kultúra tök üres. Hosszú évekkel később találkoztam vele az Egyesült Államok keleti partján, azt mondta, végtelenül hálás nekem, hogy nem loptam el azt a bizonyos címet, mert valóban baromi jó, de ezt persze maga sem értette 18 évesen. A könyve talán hamarosan megjelenik a sztárgyanús címmel, amely, mint tudják, oly sokat ér.

A tartalom nélküli kultúra szerintem teljesítmény nélküli kultúrát jelent. A főszerkesztő úr nem sztárokat követ, hanem egy terméket állít elő, amit ő sztárnak nevez. Ennek teljesen korrekt az eljárása, bár vannak morális fenntartásaim, amiért élő embereket Japántól Norvégiáig pénzért rábeszélhetnek arra, hogy emberi valóságukból kivetkőzzenek. Egyszer volt alkalmam Gáspár Győzővel fellépni egy televíziós műsorban, és azt a kínt, amit ő átélt, nagyon felszívtam. Amikor ez az egész dolog elkezdődött Magyarországon, és még érvényesült a kulturális sokk hatása, Hack Péter közölt egy írást az Élet és Irodalomban, amelyben egy nagyon fontos érvet vezetett elő: azt, hogy az emberi méltóságról való lemondás beleegyezés az emberi jogokról való lemondásba. Tehát, ha én le akarok mondani az én emberi jogaimról, azt maga nem fogadhatja el. Ez valószínűleg még jogilag is stimmel.

Miért beszélek én morális problémáról? Mert a star-system a szó legszorosabb értelmében rongyot csinál például egy Kiszel Tünde nevű szerencsétlen asszonyból, kifacsarja, mint egy citromot, addig működteti, amíg pénzt lehet vele keresni. Ha csökken a főszerkesztő úr által fönntartott lapok példányszáma, illetve a televíziók nézettségi indexe, akkor kidobják. Én ezt annyiban tartom erkölcstelennek, mint magát a kapitalizmust; a kapitalizmust pedig erkölcstelennek tartom. Idefele jövet azon gondolkoztam, milyen vicces, hogy 14 éves koromban marxista voltam, bár sejtelmem nem volt, miért; valószínűleg tisztességből, hülyeségből és ostobaságból, mert egy szocialista országban éltem, és egész áldott nap a Lukács Utam Marxhoz című szövegét olvastam. Most pedig azt gondolom, megérkeztem Marxhoz, most már tudom, miről beszélt Lukács. Akkortájt, 14 éves koromban sejtelmem sem volt arról, hogy a kapitalizmus miért minden világok legmocskosabbika, most pedig már tudom, mégpedig tapasztalatból: többek között az ilyen tevékenységek miatt, amilyeneket a főszerkesztő úr folytat.

A kultúrkritika éles, de jobb ezt így szemtől szembe mondani, ráadásul ez önnek semmi zavart nem okoz, mivel a foglalkozásával jár. Én nem gondolom azt, hogy a piac válasz mindenre, nem értek egyet a relativizáló médiaetnográfiával, amely nem vesz tudomást az emberi méltóság fogalmáról. Közjogilag például nem lehet mit kezdeni azzal, ahogy a Mónika-show-ba vagy a valóságshow-kba szereplőket rekrutálnak. De ha valaki utánajár – ez egy médianyomozási kérdés –, hogy ott mit mondtak a jelentkezőknek és mit nem, akkor ugye tudjuk, hogy az egy szürke zóna. A beleegyezés jogilag megtörtént, a médiatevékenység jogilag korrekt, de ez nem jelenti azt, hogy a valóságshow kiválasztási folyamata minden esetben korrekt. Nem véletlenül nem beszélnek róla hivatalosan. Jól van ez így: elmúltál 18 éves, akkor who cares? Aláírtad, kész, viszontlátásra.

És azt remélem, hogy a magyar média a technikai züllöttség korán hamar túl fog lépni. Egyelőre a média az osztatlan figyelemből él. Az új médiában azonban – ezért vagyok megszállottja – a figyelem kezd megoszlani, és akkor ez a termék, amit önök sztárnak neveznek, nyilvánvalóan nem lesz többé eladható. Minden olyan médiapiac, amelyben magas a belépési küszöb, minimális a diverzitás, számomra antidemokratikus. Ellenben az a médiapiac, ahol a belépési küszöb nagyon alacsony, ahol a diverzitás automatikusan megnő, tehát szórja a figyelmet, csökkenti a kapitalizmus affirmációját.

Minden ellenkező híresztelés ellenére a köztársaságnak nem arra van szüksége, hogy mindenki azt gondolja, a piacon kívül nincsen más világ. A köztársaságnak arra van szüksége, hogy az új nemzedék, amely kulturálisan egyre kiszolgáltatottabb, megtanulja, hogy a piacon kívül van világ! Azok az emberek, akik a főszerkesztő úr által előállított médiát fogyasztják, a legkevésbé vannak a kritikai tudat helyzetében, és a leghajlamosabbak azt gondolni, hogy tényleg nincsen más kultúra, mint a piac. Én meg tényleg nagyon komolyan azt gondolom, hogy van. Van szolidaritás, van tisztesség, vannak egyházak, van a felszabadításnak teológiája, van szociáldemokrácia és – ami a legfontosabb – nincs kizsákmányolás. Az ember ember általi kizsákmányolása számomra elfogadhatatlan. Soha semmilyen módon nem mondom rá, hogy oké; még egy cipőgyárban is elfogadhatatlan, hát még akkor, amikor az összeesküvés arról szól, hogy mondjuk Győzikéből, azaz Gáspár Győző magyar állampolgárból bonyolult és nehéz összetevők révén csinálunk egy idiótát.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Lapozás
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.