Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2008 tavasz – Bulvár rovat

Jenei Ágnes

A sztár változó fogalma (3/3)

Közönség: Az, hogy nem elvárás a sztártól, hogy okos, szép, tehetséges legyen, vagy bármi érdekeset csináljon, minek köszönhető? Van valami igény erre a társadalomban, vagy lehet, hogy ezt az újkapitalista média termeli ki?

György Péter: Hadd mondjam meg, én kit tartok sztárnak. II. János Pál, ő egy sztár. Bono is sztár. Teréz anya – mármint nem a magyar – szintén sztár. Ott van Nelson Mandela, ő is sztár. Az igazi sztár ugyanis nem egyszerűen attól sztár, hogy ördögien használja a médiát, világméretű szinten, hanem attól, hogy van benne valami, ami az idiotizmuson, azaz a nárcizmuson kívül van. A világhírű sztárokat az különbözteti meg a magyar sztároktól, hogy kultúrhéroszok. Mitológiatörténetileg azt tekintjük kultúrhérosznak, aki megváltoztatja a világot, azt a kulturális normarendszert, amelybe beleszületik. Odüsszeusz egy sztár. Marilyn Monroe szintén sztár: megváltoztatott egy normát.

Ómolnár Miklós: Kiszel Tünde is.

György Péter: Nem, Kiszel Tünde soha nem változtatott meg semmit. Szegény Kiszel Tünde egy asszony, akiből valakik bolondot csinálnak. John Lennon, ő egy sztár, aki után nem olyan a világ, mint előtte volt. Győzike egy szerencsétlen ember, egy termék, a főszerkesztő úr meg az RTL közös terméke. Azok a sztárok, akik a korszak döntő tendenciáit eltalálják, fölismerik, perszonifikálják, és megváltoztatják általa a világot. Marlene Dietrich sztár.

Közönség: A sztár géniusz?

György Péter: A sztárnak és a zseninek nem sok köze van egymáshoz.

Közönség: A sztár nem egy értékítélet. Az egy figura, akiről állandóan beszélnek. Magának ők a sztárok, de a társadalom kétmillió tagja másról beszél, más emberek sztorijait olvassa. Szidják vagy dicsőítik a sztárokat, de foglalkoznak velük.

György Péter: Nem vagyok hajlandó elfogadni a globális kultúripar által legyártott értelmezési sémát magamra nézve kötelezőnek. Röhögök rajta. Szabadon, teli szájjal.

Médiakutató: György Péter csupa olyan sztárokat, kultúrhéroszokat említett, akik mögött egy közösség által elismert valós teljesítmények, valós értékek találhatók. Nem lehetséges, hogy egy közösség számára az is érték, ha valaki szórakoztatja őket? Az udvari bolond, a cirkuszi bohóc, aki megnevetteti a közönséget, aki hagyja, hogy sztárt csináljanak belőle?

Ómolnár Miklós: Tanár úr egyfajta értékszemlélet mentén próbál kategorizálni, és azokat tekinti sztárnak, akik az ő felfogása szerint értéket közvetítenek a világnak. Én a szórakoztatóiparról – még csak nem is tömegkultúráról – beszélek. Tehát show-business-ről, tömegszórakoztatásról, az állatviadaloktól a Városligeten keresztül a kereskedelmi televíziózáshoz vezető folyamatról. Ennek a hősei Madárfejű Lajcsikától Dömper Elláig és Lagzi Lajcsiig terjednek.

Próbálom elképzelni a tanár úr által előadott, a világ állapotára vonatkozó szónoklatot mondjuk 1913 nyarán a Városligetben: kiáll egy hordószónok, és arról beszél, hogy a Monarchia össze fog omlani, ha nem adják meg a nemzetiségeknek, ami nekik jár. Bármennyire is igazat beszél, nézett volna rá a városligeti nép értetlenül. Mit akar ez a szerencsétlen, miközben ő Madárfejű Lajcsikát és az ötméteres hajú nőt meg a kígyóembert jött ide tanulmányozni. Tán még meg is verik ezt a buta agitátort! Én a tömegszórakoztatásról beszélek, amelynek a logikája több ezer év óta ugyanaz. Bizonyos értelemben alpári logika, ahogy a gladiátorviadalok is egy alpári logikának felelnek meg. A tömegszórakoztatást nem kulturális igények, értékek mentén kell megközelíteni elsődlegesen. Természetesen még a Colosseumba is be lehet vinni értéket, ha a félig fölfalt keresztény közben azt kiabálja, hogy éljen Jézus!

Buda Béla: Azt hiszem, itt valójában különféle dimenziók vannak. Eltűnődtem most azon, hogy a csillag az ókori kultúrában orientációs pont volt, amely alapján az emberek tájékozódtak; a keresztény kultúrában ez transzcendentális értékjelzővé vált. Biztos, hogy az igazi sztárok, azok az értékhordozó vagy -újító emberek, akiket a globalizált televízió és média az emberek elé tár. Hozzájuk képest valóban új sztárok, sztárdimenziók születnek például a sportteljesítményben. Kérdés azonban, hogy a magyar sztár nem különös jelenség-e, szerintem ugyanis valami egyedi történt Magyarországon. Én elég sokat járok külföldre, és mindig az az első, hogy ott kinyitom a televíziót, tehát gyakorlatilag egész Európában látom, de ez a fajta dömping és ennek a bulvárháttere talán csak Angliában van meg bizonyos fokig.

Szóval valami itt kitört: olyan megnyilvánulások, emberek, viselkedésmódok, rejtett és nyílt értékek keltenek figyelmet és érdeklődést, hogy ez valamiféle magyarázatra szorul, még akkor is, ha én elfogadom a Miklós funkcionális sztárdefinícióját. És lehet, hogy az a magyarázat, hogy itt van dezorientáció a társadalomban, amely párhuzamos azzal, hogy kialakult egy konzumkészség a bulvárra, a vevők milliói képesek megfizetni a kérdéses 300 forintot.

Ómolnár Miklós: Azt gondolom, hogy a felvilágosodás korától kezdve a marxizmusig és tovább, Istent kvázi megölték, a vallást a nép ópiumának nyilvánították, az Észt ültették a helyére. A nagy tömegek mítoszok és mesék nélkül maradtak. A sztáripar lényegében mítoszpótlék-termelő ipar. Hősöket, meséket, példabeszédeket állít elő, mégpedig olyanokat, amelyek történetei kapcsán véleményt formálhatunk, szerethetjük vagy gyűlölhetjük őket, kiröhöghetjük őket, tanulságokat fogalmazhatunk meg sorsuk kapcsán. A modern sztáripar azt állítja elő, amit a görögöknek a mitológia jelentett, ahol ugye az Olümposzon Héra és Zeusz jókat veszekedtek, időnként egy-egy isten letévedt a földre és teherbe ejtett egy halandót, így lettek a félistenek… De ha bármelyik mítoszt, bármelyik vallás alaptörténeteit ebből a szempontból nézzük meg, akkor azt látjuk, hogy a legfontosabb példázatok mind hétköznapi, gossipszerű történetek. Tessék csak belegondolni, hogy az Újszövetségben miről szól Jézus első csodatétele! Egy menyegzőn valami elképesztő kellemetlenség történik: elfogy a bor, a vendégsereg nem ihat tovább. Hát jön a csodatevő, és azt mondja, hogy legyen bor! És lőn. De ha az Újszövetség bármelyik csodatörténetét megnézzük a beteg meggyógyításától a halott feltámasztásáig és a csodálatos kenyérszaporításig, mind fantasztikusan egyszerű történetek – hogy a házasságtörő asszony esetét már ne is hozzam szóba. A mítoszok megpróbálják az átlagember számára modellezni az élet nagy történéseit.

A tömegek mára mesék, példák nélkül maradtak. Ezt ma a tömegtermelés korszakában egy iparág elégíti ki, úgy-ahogy. Igenis ragaszkodom ahhoz, hogy az általam eladott havi kétmilliós újságban az egyszerű, leegyszerűsített mítoszok szintjén vannak jók és rosszak, vannak tanulságok, és azok a történetek a legsikeresebbek, amelyek a leghétköznapibb tanulságokat fogalmazzák meg, amelyek ebből a szempontból leginkább azonosulási felületet nyújtanak az értelmiség által cserbenhagyott tömegek számára.

Közönség: Ha vesszük Győzikét, Kiszel Tündét, akkor ők mind elég irritáló jelenségek. Csak a magyar sztárok ilyen irritálóak?

Ómolnár Miklós: Ez mindenütt egy típus. Például egy-két év óta Britney Spears játszik ilyen szerepet az angolszász sztármitológiában. Ő az irritáló, a bosszantó, hülye lány. Azt gondolom, ez nem újdonság, nem tipikusan magyar jelenség. Ez egyfajta spontán vagy időnként irányított szereposztás következménye.

Közönség: Magyarországra tehát a „fiú a szomszédból” sztártípus jellemző?

Ómolnár Miklós: A tömegmédia keretében folytatott kutatások azt mutatják, hogy Magyarországon tipikusan úgy tekintenek a sztárra, mint egy kvázi családtagra. A főműsoridőben gyakorta mutogatott emberek számítanak abból a szempontból sztárnak. Az emberek úgy tekintenek rájuk, mint egy gyakorta megjelenő vacsoravendégre. A bárdos andrások, a máté kriszták lényegében ott ülnek a családok vacsoraasztalánál Az emberek emiatt teljesen természetesnek tartják, hogy erre a vacsoravendégre, erre a kvázi családtagra ugyanúgy kíváncsiak lehetnek, mint egy valóságos családtagra. Úgy érzik, joguk van mindent tudni ezekről az emberekről: mikor várnak babát, hogy nőnek a gyerekeik, rendben van-e a házasságuk. Ez az érzés sokkal erősebben jelentkezik a magyar médiasztárok kapcsán, mint mondjuk az angolszász világ sztárjai esetében. Sokkal közelebb állónak érzik az emberek a magyar sztárvilágot, akár az elutasító, taszító, irritáló sztárok esetében is. Odamennek az utcán Kiszel Tündéhez, és azt mondják, hogy: „Hagyd abba, édesem, bolondot csinálsz magadból. Nem veszed észre?” És akkor Kiszel Tünde beszédbe elegyedik az ő kvázi hódolójával, nézőjével, és megbeszélik, hogy mit kellene csinálnia. Magyarországon ez az egész egy virtuális családi közegben mozog. A sztárokról ugyanúgy megvan az embereknek a véleményük, mint a szomszédasszony fiáról, aki későn jár haza, és esetleg drogot árul.

Médiakutató: Ez az idézett Angliára is jellemző lehet.

Ómolnár Miklós: Csak itt kisvárosiasabb, bensőségesebb, magyarosabb logikák alapján zajlik az egész.

Közönség: Rengeteg olyan ember járkál az utcán, akit nemzetközi szinten is elismernek, épp csak a média nem ismeri, holott lenne miért. Nem lehetne azok pályáját támogatni, akinek alapjuk is lenne a hírnévre? Nagyon sok jó újgenerációs zenészünk van. Belőlük miért nem lehet sztárt csinálni, vagy belőlük miért nem lesznek sztárok?

Ómolnár Miklós: Ahogy már említettem, az, hogy kiből lesz sztár, egyszerű számszaki kérdés. Ha száz átlagemberből, aki az utcán sétál, nyolc szólítja meg az illetőt, akkor ő egy nyolcpontos sztár. Ha száz, akkor ő egy százpontos sztár. Bárkiből lehet sztár, ha bekerül a nagy nézettségű tömegműsorok szereplői közé. Novák Péter rétegzenésznek számított a Kim Nowakkal, egészen addig, amíg nem lett az RTL Klub egyik műsorának vezetője, vagy amíg nem vett részt a Megasztár zsűrijében. Innentől kezdve tömeges ismertséget szerzett, többen ismerik, mint például Lovasi Andrást, aki soha nem ment képernyőre a prime time-ban. A maga közegében ő is sztárnak számít, de száz ember közül szerintem legfeljebb tíz ismeri meg az utcán.

György Péter: Ahogy a főszerkesztő úr említette, ez számszaki kérdés. Ameddig a kevés számú elemet a két tévé, három újság körbekergeti, addig nem kell más. Ha megnő az elemszám, akkor a főszerkesztő úrnak is kisimul majd a példányszáma. Minden egyes ilyen nagy példányszámú termék hülye. Hát ez van. A new mediában azért lehet reménykedni, mert növelni fogja a televíziós állomások számát, csökkenteni az egy televíziós állomásra jutó figyelmet. Új közgazdaságtant kell hozzá kitalálni, mert nem lehet a baromságból megélni.

Közönség: Én ezt teljesen értem, de miért ne lehetne azokat előtérbe helyezni, akik valóban tesznek azért, hogy híresek, sztárok, elismertek legyenek? Miért ne lehetne őket bevinni a médiába, hogy akár mindenki megismerhesse őket, és akkor a sztárság fogalmának lehetne több értelmezése is?

György Péter: Ez egy nagyon szép idealista gondolat, de tényleg nem várhatjuk el Ómolnár Miklóstól, hogy befuttassa mondjuk Palya Beát: ő egy olyan termék, amelynek a nézettségi indexe a Storynak kevés.

Ómolnár Miklós: Próbálkozunk.

György Péter: Tehát el kell döntenie, hogy melyik terméket milyen médiumba rakja bele. A jóindulat nem közgazdaságtani kategória.

Ómolnár Miklós: Meg vagyok lepve, hogy Palya Beát a StoryTV műsorában látta tanár úr. Azt hittem, az ilyen adások nem kerülhetnek képernyőre önnél. Palya Beát egyébként egyrészt azért tudjuk beszerkeszteni a StoryTV műsorába, mert sokan szeretjük, másrészt azért, mert a StoryTV pillanatnyilag nem egy direkt profittermelő gépezet, hanem a digitális televíziózás újraelosztó korszakára való felkészülés. A beruházó, a tőkés nem vár el a StoryTV-től olyan direkt eredményeket, amelyek miatt a nézettségre kellene figyelni. Ezért nem vernek a fejemre, ha beengedem Palya Beát a műsorba. Ha a Story magazin címlapjára tenném Palya Beát, akkor 365 ezer helyett valószínűleg 75 ezer példányt adnék el, őrültnek nyilvánítanának, és ketrecben vinnének ki a kiadó épületéből…

Valójában egy operettszínházi direktorként működöm, akinek el kell döntenie, mivel tud telt házat csinálni. Annyiban igazat adok, hogy ha nemcsak a profithajsza diktálná a szempontokat, akkor ügyesen építkezve bizonyos kultúrmisszionáriusi teendők is megvalósíthatók lennének. De mint Palya Bea példája is mutatja, azért még nem ment el teljesen a józan eszünk.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.