Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2008 tavasz – Bulvár rovat

Császi Lajos

A televíziós talk show története és műfaji sajátosságai (1/7)

A kereskedelmi műsorok gerincét jelentő talk show-k sokféle félreértésre adnak alkalmat azokban az országokban, ahol nem ismerik e programok történetét és műfaji sajátosságait. Olyasmit is számon kérnek tőlük az ellenzők, amit a műsor készítői a műfaji kereteken belül akkor sem tudnának teljesiteni, ha akarnának. A kritikusok gyakran nem veszik figyelembe azokat az innovativ megoldásokat sem, amelyek világszerte olyan ragályosan sikeressé tették a talk show-kat. A műfaj történetének és formai sajátosságainak az áttekintésével az a célom, hogy segítsek megérteni és a hazai médiakutatás számára hozzáférhetőbbé tenni a talk show-kat.

Közismert, hogy a televíziós talk show-nak, ennek az amerikai eredetű műfajnak már több mint három évtizedes a múltja, és az Egyesült Államokban annyira hozzátartozik a délelőtti és a kora délutáni televíziózáshoz, mint mondjuk az estihez a híradó. Valamennyi csatornának megvan a maga talk show-ja, amely műsorvezetőjének nevét viseli (Donahue, Oprah, Ricky Lake, Jenny Jones, Montel stb.). Az azonos műfajon belül az egyes talk show-k profilja kicsit különbözik ugyan a többiétől, de csak azért, hogy a hasonlóság mellett megkülönböztessék magukat, mert szinte ugyanabban az időben versengenek egymással a nézőkért. A műfaj általános keretei lehetővé teszik az innovációt és a sokszínűséget, a műsorvezetők a legkülönbözőbb elképzeléseket próbálhatják ki anélkül, hogy elhagynák a műfaji kereteket, miközben állandóan tágítják és átértelmezik azokat. Vannak közöttük rendkívül sikeresek, mint Phil Donahue és Oprah Winfrey, akik nevét az egész világon mindenki ismeri, és vannak tucatjával minden országban olyanok, akik legfeljebb egy-két szezont érnek meg.

Bár a nézettség és a tartós siker kétségtelenül fontos iránytű a műsorok megítélésében, a médiakutatás számára komoly elméleti kihívást jelent, hogyan különböztesse meg egymástól ugyanazon populáris műfajon belül a különböző próbálkozásokat. Ha csak a nézettség kategóriáját használjuk, akkor túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítunk a kereskedelmi-gazdasági nézőpontnak, amely nem mond sokat a műsorok tartalmi különbségeiről. Márpedig az emberek nem általában talk show-t néznek, hanem inkább az egyiket vagy a másikat, azaz rangsorolják azokat. Ha viszont a műsorok megítélésénél kizárólag a tartalmi-minőségi szempontokra tesszük a hangsúlyt, akkor az elitkultúra esztétikai szemlélete túlságosan nagy szerepet kap ezeknek az alapvetően mégiscsak másfajta céllal készült populáris programoknak a megítélésében.

Olyan közbülső szociológiai kategóriát kell tehát bevezetni a talk show-k kritikai vizsgálatába, amely magyarázza a műsorok közötti formai és nézettségi hierarchiát, de anélkül, hogy akár a nézettség gazdasági, akár a minőség esztétikai kategóriájával operálna. Ilyennek tűnik a liveness (élénkség, életszerűség) fogalma, valamint a mindennapi használat, amely önálló fenomenológiai teret jelöl ki a tévéműsorok élvezetének és megítélésének (White, 2004). Az a tény – írja White –, hogy a tévé képes a mindennapi tevékenységek közé befurakodni, állandó életszerűséget kölcsönöz neki. Még a nem életszerű is azzá válik, hiszen együtt élünk vele, látjuk, mi történik a szemünk előtt. Az életszerűség miatt elfogadjuk valódinak és jelen idejűnek azt is, ami nem reális és nem jelen idejű a tévében, így például a szappanoperákat is, amelyeknek a tévé életszerűsége intimitást, ismertséget, hihetőséget kölcsönöz.

A tévé ideológiai életszerűsége elborítja a tévé történeti és önreflexív elemeit, amelyek pedig számtalan idő- és térformán, szinten és műfajon keresztül artikulálódnak. Érdekes, hogy a tévéapparátusnak ezeket az elemeit – például a tapsot – a néző rutinszerűen lenézi, mert műterméknek tűnnek a tévé egyébként hézagmentesen illeszkedő többi diskurzusához képest. A filmelméletben először Christian Metz, majd Kaja Silverman vetette össze a film és a televízió sajátosságait. Megállapításaik szerint, ha a film történet, akkor a tévé diskurzus; ha a film a tekintetet vonzza, akkor a tévé a pillantást; ha a film a képeket, akkor a tévé a hangokat (lásd White, 2004).

Ebből az episztemológiai megfigyelésből fontos következtetések adódnak a televíziózás mint kulturális praxis kutatói számára is. Ha a beágyazottság a tévé alapvető sajátossága, akkor a tévéműsorokat nem önmagukban kell vizsgálni, hanem a mindennapi élet keretén belül: céljuk nem a műélvezet, hanem a figyelem megragadása és lekötése, a hétköznapok idejének kitöltése, az unalom elűzése. Ahogy a reklámszünet előtt is mondják: „Ne kapcsoljon tovább, a reklám után meglepetésekkel folytatjuk.” A közszolgálati csatornák információs és nevelő céljaihoz képest a mindennapiság, a szórakoztatás, az élénkség, az életszerűség, az érdekesség előtérbe állítása a média hagyományos megítélése szerint frivolnak tűnhet. Csakhogy a tévé mint médium, éppen ezekben a „közönséges” programokban találta meg a saját szerepét, amikor nem kulturális vagy közéleti misszióként, hanem a mindennapi élet igényeihez simuló szolgáltatásként definiálta magát. Különösen igaz ez a talk show-kra, amint azt az éles szemű filmkritikus pontosan le is írta, amikor szembeállította a mozit mint „zarándokhelyet” a televízióval, a „szem rágógumijával”. Érvelésében éppen a talk show-ra hivatkozott, mint a televízió legsajátosabb műfajára, miközben azt hangsúlyozta, mennyire kiforgatja saját korábbi jelentésükből a tévé a régi műfajokat is:

„A televízió hozadéka, nóvuma nem a játékfilm, még csak nem is a hír, mint egykor gondolták, hanem a talk show. A televízió, amely játékkaszinóvá teszi az országot, egyúttal bölcsődét csinál a játékkaszinóból. Hírműsora is szenzációs meseműsor a felnőtt életről, amely máshol zajlik” (Balogh & Király, 2000: 667).

A talk show mint műfaj megjelenése

A műfaj eredetét kutatva a népi szórakoztatás legváltozatosabb korábbi formáit lehet az elődök közé sorolni, a televíziós talk show közvetlen elődje azonban kétségkívül a rádiós beszélgetés volt, amely azután fokozatosan meghódította a televíziót is. Bernard Timberg szerint a televízióban mindig is több volt a beszélgetés, mint a rádióban, ami nyilván abból adódhatott, hogy a rádiók idejük jelentős részében zenét sugároztak. Statisztikája szerint a rádióműsoroknak 1927 és 1956 között csak a negyede-fele volt beszélgetés, míg a tévében 1949 és 1973 között a beszélgetés (a hír, a kommentár, a dokumentumműsor, a magazin, a mese, a riport) mindig is az egész napi tévéműsor felét tette ki (Timberg, 2002). Ez az arány még inkább eltolódott a televízióban a beszélgetések javára az elmúlt évtizedben. Az Egyesült Államokban az 1980-as években a tévé nézettsége mintegy harmadával csökkent, miközben a tévéműsorokon belül a televíziós talk show-k népszerűsége növekedett. 1993-ban például egyetlen nap 27 talk show-t lehetett látni a különböző csatornákon, vagyis az 1990-es évekre a talk show-k elfoglalták azt az egyeduralkodó szerepet a tévében, amelyet korábban a szappanoperák töltöttek be. Természetesen közben a talk show formulái is lényegesen megváltoztak, azaz az elmúlt egy-két évtized új típusú talk show-jai formailag is mások, mint a régebbiek voltak, amint arról később majd lesz szó.

Az 1990-es évek a talk show-k évtizede lett Európában is, bár Andrew Tolson szerint, míg Amerikában a talk show máig a legnépszerűbb tévés műfajnak számít, addig Angliában továbbra sem a talk show, hanem a szappanopera és a sitcom a legnépszerűbb. Ennek ellenére egyetlen találomra kiválasztott napon, 2000. március 6-án, hétfőn 9 és 17 óra között Angliában is nem kevesebb, mint 14 talk show-t számolt össze, ami ugyan a korábban említett amerikai mennyiségnek csak a fele, de így is nagy szám (Tolson, 2001). További jellegzetessége az angol televíziós színtérnek, hogy az amerikai kereskedelmi tévék talk show formuláit használva a nagyobb közszolgálati tévécsatornák saját készítésű talk show-kat készítettek (Trisha, Kilroy stb.), amelyek a közszolgálati hagyományokat igyekeztek érvényesíteni az új műfaj keretein belül. Az angol kereskedelmi csatornák ugyanakkor inkább a sikeres amerikai import talk show-kat vették át, mindenféle változtatás nélkül.

Egy-egy televíziós műfaj sikerének – vagy kudarcának – sokféle oka lehet a különböző országokban, így például az egyes országok televíziós szerkezete, azaz, hogy a kereskedelmi televíziózás monopolisztikus jellegű-e, mint az USA-ban, ahol kizárólag a nézettség a meghatározó a műsorokat fenntartó reklámpiac miatt, vagy a televízió közszolgálati, kultúrpolitikai missziót is betölt-e, és államilag finanszírozott, amint azt Angliában láthattuk ebben az időszakban. De a gyártás gazdasági-politikai meghatározottságán kívül fontos szerepet játszhat a műfaj elfogadottságában az is, hogy a nézők mennyire ismerték előzetesen a talk show műfaji sajátosságait. Így például Angliában a nyelvi azonosság miatt az amerikai kereskedelmi adókból már mindenkinek ismerős volt a talk show forma, még mielőtt saját készítésű angol közszolgálati talk show-val találkozott volna. Ezt a megfigyelést támasztja alá, hogy a Magyarországon készített mélyinterjúim (Császi, 2005) és a magyar internetes honlapok tanulmányozása szerint azok, akik külföldön láttak már talk show-t és ismerték a műsor koreográfiáját, sokkal kevésbé voltak elutasítóak, mint azok, akik a magyar tévében találkoztak először ezzel a programmal. További lehetséges ok a talk show sikerességének értelmezésében az is, hogy a talk show nagy családján belül egy-egy talk show milyen profilú, azaz inkább szórakoztató vagy inkább segítő szándékú, inkább provokatív vagy inkább empatikus jellegű-e. Általában minél közelebb áll a közízléshez – vagy ellenkezőleg: minél szélsőségesebben rúgja fel azt –, annál sikeresebb egy-egy talk show.

Európában a talk show-k csak némi késéssel jelentek meg az amerikai kereskedelmi tévé talk show-jához képest, így Angliában és Dániában az 1980-as évek végén, Németországban az 1990-es évek elején, Magyarországon még később, 2001-ben. Jellemző volt ebből a szempontból az az út, amelyet Németország járt be. Ott az értelmiség dominálta médianyilvánosság tradíciói határozzák meg ennek az új műsornak a megítélését is. Zavarba ejtőnek, exhibicionistának, kukucskálónak (voyeurnek), minden kulturális értéket nélkülözőnek tartották. Az első német talk show Hans Meiser vezetésével a közéleti kérdéseket is feszegető amerikai Phil Donahue show koppintása volt egy az egyben, 1992-ben. Aligha meglepő, hogy a talk show globális térhódítása miatt Németországban 1987 és 1995 között is ebben a műfajban volt a legnagyobb a növekedés, az ötből négy nagy csatorna már bevezette a talk show-t a kora délutáni műsorban, később a reggeli és késő délutáni idősávban, 1998-ban pedig a második német közszolgálati tévé, a ZDF is elindította a napi talk show adását (Rössler & Brosius, 2001). Szemben a közszolgálati adókkal, amelyeknek saját korábbi missziójukkal kellett előbb szembenézniük, az európai kereskedelmi csatornák rugalmasan reagáltak. Előbb általában amerikai import talk show-kat mutattak be, azután fokozatosan áttértek a saját, kereskedelmi gyártású, de külföldi licenc alapján gyártott talk show-kra.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.