Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2010 nyár – Történelem rovat

Klestenitz Tibor

A tőrdöfés és az újságírók.

Sajtóellenesség a keresztény-nemzeti kurzus éveiben, 1919–1922

„A háborút nem hadseregünk vesztette el, hanem a sajtó; a forradalmat nem a magyar nép csinálta, hanem a nyakán élősködő sajtó; az országot az oláhnak-szerbnek-csehnek nem katonáink adták át, hanem a sajtó; a bolsevizmus terrorját nem magyarok készítették elő, hanem a budapesti sajtó”¹ – írta egy publicista 1921 februárjában. Sommás vélekedése korántsem számított elszigeteltnek a kor közvéleményében, amelyre nagy befolyást gyakoroltak a keresztény-nemzeti véleményvezérek. Ők pedig, akár sajátos meggyőződésükből, akár számításból, üzleti érdekeiket követve, a „destruktívnak” minősített sajtó felszámolására törekedtek. A tanulmány a keresztény-nemzeti ideológia képviselőinek sajtóellenes retorikáját és fellépését szeretné bemutatni.

Major Róbert, az 1945 utáni népbíróságok sajtóügyekkel foglalkozó népügyésze külön vitairatot szentelt a Horthy-kor sajtójának. Eszerint a korszakban általánosnak számított a feltevés, amely szerint Magyarországot az első világháborúban nem győzték le katonailag, és a hadsereg összeomlása kizárólag a hátország sajtójának „destruktív” izgatása, a harci morál aláásása miatt következett be. A „tőrdöféselmélet” magyarországi változata 1919-től részévé vált a kormányzó erők ideológiájának (Major, 1945: 8–11).

Ezzel a kortársi benyomással szemben Bihari Péter, egy friss szakirodalmi munka szerzője úgy véli, hogy a tőrdöféslegenda nyomai a kor hazai nyilvánosságában csak elszórt utalásokban fordultak elő. Szerinte a legtöbb kortárs elfogadta, hogy a monarchia elvesztette a háborút, a felelősséget pedig elsősorban a népszerűtlen és idegen hadvezetőségre hárította. A hátország ármánykodása pedig csak mellékesen jelent meg az összeomlás magyarázó elemeként (Bihari, 2008: 242).

Az a kérdés, hogy a tőrdöfés legendája mennyire vált társadalmilag elfogadottá, ma már nem válaszolható meg egyértelműen, hiszen a korszakban nem készültek reprezentatív közvélemény-kutatások. A hazai tőrdöféselmélet kérdése ennek ellenére – ahogyan azt idézett munkájában Bihari is hangsúlyozza – további kutatásokat igényel, hiszen, különösen a történelmi Magyarország összeomlását követő néhány évben, a bűnbakot kereső publicisták igen gyakran foglalkoztak a sajtó „felelősségének” a firtatásával. Tevékenységük ezekben az években nyilvánvalóan erős hatással volt a közgondolkodásra. Légrády Ottó lapkiadó például 1921-ben tényként beszélt arról, hogy „a közvélemény a sajtónak egy részét teszi felelőssé a forradalmakért.”² Az 1919–1922 között meghatározó keresztény-nemzeti gondolatkör különböző képviselői azonban nem egységesen ítélték meg a kérdést, és ideológiai hátterüknek, illetve aktuális érdekeiknek megfelelően változtattak érvelésükön. A tanulmányban arra szeretnék kísérletet tenni, hogy bemutassam a keresztény-nemzeti kurzus néhány fontos szereplőjének az újságírás politikai szerepéhez való viszonyulását.

A sajtó a bűnbak szerepében 1919 előtt

A 20. század kezdetén az emberi kommunikáció tanulmányozása még gyerekcipőben járt, ezért lehetett általánosan elfogadott az a feltételezés, hogy a tömegmédia ingereire a közönség homogén módon reagál, mechanikusan, bármilyen fenntartás nélkül elfogadva a lapokban olvasottakat. Az uralkodó szociológiai pesszimizmus az iparosodó, városiasodó társadalomban hanyatlást, szociális bomlást látott, és az elszemélytelenedő közösségek válságjelenségei miatt a felemelkedő tömegsajtót kárhoztatta. Az értelmiség széles rétegei tartották úgy, hogy a média a nyilvánosság igényeit a lehető legalacsonyabb színvonalon elégíti ki, amivel hátráltatja az emberiség „felemelését” célzó kísérleteket. Ez nemcsak a konzervatív, elitista gondolkodókra volt igaz, hanem a szocialistákra és a kommunistákra is. Ők a médiát a kapitalizmus szolgálólányának tekintették, amely politikai letargiába viszi a tömegeket, és megakadályozza öntudatra ébredésüket.

Ezeket a vélekedéseket tovább táplálta, hogy az első világháború jelentősen megváltoztatta a tömegsajtó szerepét. 1914 után a kormányok a sajtót felhasználva közvetítették propagandájukat az egész közösség számára, erősítették a patriotizmust és igyekeztek gyűlöletet kelteni az ellenséggel szemben. A harcoló csapatok és a hátország között a propaganda eszközeivel próbáltak egységet teremteni. A világháború a tömegmédiát a szociális infrastruktúra fontos részévé tette, ezért az emberek a propagandatevékenységnek minden korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak (Jowett & O'Donnell, 1992: 82–83, 123).

A változások a sajtó magyarországi megítélésére is hatottak. 1916-ban például a politikai katolicizmus vezéregyénisége, Prohászka Ottokár püspök, egy körlevelében azt fejtegette, hogy a hadviselő hatalmak közötti közeledést és a békekötést a hírlapok háborús uszítása teszi lehetetlenné.³ Az egyházi sajtó fellendítésére törekedő Katolikus Sajtóegyesület egyik kiadványa szerint az volt a háború kirobbanásának valódi oka, hogy a világ közvéleményét „lelketlen uzsorások és aljas hitszegők, a nagy pénzemberek és a pénzért mindenre kapható sajtó irányítják” (Mester, 1917: 8).

A baloldalon szintén megjelentek hasonló, a sajtót kárhoztató nézetek. A szociáldemokraták soraiba tartozó Latinca Sándor például a „kapitalista és nacionalista” sajtótermékeket tette felelőssé a háború kirobbantásáért, és a proletárokat a „szennyes” lapokkal szembeni fellépésre ösztönözte (Latinca, 1918: 8, 22). Szabó Ervin – Jászi Oszkár szerint – a „zsidó kapitalista sajtómonopólium” megtörését tartotta volna szükségesnek (Jászi, é. n.: 21). A pacifisták szintén a „kapitalizmust kiszolgáló” sajtóban gondolták megtalálni a világbéke legfőbb akadályát (Rudas, 1918: 200).

A terjedő előítéletekkel szemben néhány újságíró szükségesnek vélte megvédeni hivatását. Benda Jenő, végigtekintve korának szellemi irányzatain, 1917-ben megállapította:

„az entente és a központi hatalmak közvéleménye, a radikálisok és a reakcionáriusok, a szocialisták és a klerikálisok legsűrűbben és legszívesebben vádolják a sajtót. A másik ország és a másik világnézet sajtóját, természetesen” (Benda, 1917: 297).

Ennek magyarázatát a sajtó „hatalmának” általános túlértékelésében találta meg, amivel szemben rámutatott arra, hogy a sajtó csupán egy, és nem is a legfontosabb a politikai szocializáció eszközei közül:

„A nyomtatott betű szuggesztív ereje nem határtalan. Az iskola, a közéleti nevelés, a világnézetek különbözősége, a társadalmi állással járó érdekeltség bizonyos diszpozíciókat teremt meg az emberekben. A nyomtatott betű szuggesztív ereje csak e lelki diszpozíciók határain belül érvényesül” (Benda, 1917: 301).

A szerző joggal hangsúlyozta, hogy a sajtó háborúpárti állásfoglalásai mögött egész Európában a kormányok álltak, amelyek abban voltak érdekeltek, hogy fokozzák a nép „háborús narkózisát”, ezért a kormányoktól függő helyzetben lévő lapok gyorsan beálltak a háború támogatói közé (Benda, 1917: 303, 308).

A magyar társadalomban vélhetően szintén sokan tartották legalább részben felelősnek a sajtó „uszítását” a világháborúért. 1918 novembere után, a vereség kiváltotta harag sokak fejében összekapcsolódott a létfeltételek folyamatos romlása miatti frusztrációval, és a bűnbakot kereső csoportok kényelmes célpontot találtak maguknak az újságírásban. 1919 januárjában az újságírók klubja, az Otthon Kör előtt fiatal tisztek tüntetést rendeztek a fővárosi sajtó egyik legbefolyásosabb orgánuma, Az Est ellen. A tüntetők azt nehezményezték, hogy a szerkesztőség nem foglalt állást a „lerongyolódott tisztek” támogatása mellett, noha a lap milliókat nyert a világháborún. A tiltakozók ezután a szerkesztőségbe mentek, és „a lap saját balkonjairól hirdették ki, hogy az újságot elégetik, bojkottálják, nem veszik a kezükbe, mert az az újság kergette őket a háborúba”.⁴

Még rosszabbul járt a Pesti Hírlap szerkesztősége, amelyet január 23-án a kommunisták által befolyásolt tömeg szállt meg és fosztott ki, miután a lap állást foglalt a munkanélküliek állami segélyezése ellen. Február 20-án a kommunisták a szociáldemokrata Népszava központját támadták meg. A katolikus lapokat nyomtató Apostol nyomdát egy száz-százötven fős társaság verte szét és rabolta ki, amit a rendőrség nem tudott megakadályozni.⁵

A gyorsan változó politikai események következtében számos közéleti szereplő egyre bizalmatlanabbul tekintett a sajtóra. A szociáldemokraták egyik vezetője, Böhm Vilmos például 1919 elején, már azt gyanította, hogy a polgári sajtó nagy többsége az ellenforradalmi körök céljait szolgálta – akár még álhírek közlésével is (Böhm, 1923: 151–153). Hasonlóan látta a kérdést Magyar Lajos, a Nemzeti Tanács tagja, aki szerint a forradalmat ekkoriban mindössze két-három országos lap támogatta.⁶

A konzervatív-liberális újságíró, Szabó László ezzel szemben úgy vélte, hogy az újságírók szabadszervezete, Ká-rolyi Mihály szándékainak megfelelően, már 1919 telén elkezdte a „bolsevizmusba hajszolni” a sajtót (Szabó, 1919: 50). A jobboldali radikális Kozma Miklós szerint a kormány saját ellenőrzése alá akarta vonni a lapokat, és akár erőszak árán is letörte a veszélyesnek tartott „nemzeti” orgánumokat (Kozma, 1933: 116) – vagyis a kommunisták végrehajtotta atrocitásokért is a kormányt akarta felelőssé tenni. Hasonlóan vélekedett egy másik későbbi ellenforradalmár, Szmrecsányi György, aki úgy látta, hogy

„a lapok pártjaik mellett, vagy az uralkodó rendszer és kormány ellen nem írhatnak, különben leromboltatnak még nyomdáik is […] az agitáció minden eszközét a szociáldemokraták tartják kezükben”.⁷

1919 első hónapjaiban tehát az általános bizalmatlanság határozta meg a sajtó megítélését is. A különböző politikai csoportokban egyaránt terjedőben volt az elképzelés, hogy a sajtó feltételek nélkül kiszolgálja a másik tábor érdekeit.

Egy sztereotípia kivirágzása 1919 őszén

A politikai viszonyok 1919 őszére radikálisan átalakultak. A Tanácsköztársaság bukását követően erőteljes jobbratolódás ment végbe, a közvéleményt az ellenforradalmi erők által képviselt keresztény-nemzeti eszmekör dominálta. Ezt az irányzatot három nagyobb csoport alkotta. A „szegedi gondolat” hívei elsősorban katonatiszti rétegek voltak, amelyek szekuláris nacionalista elveket vallottak, és távlatilag katonai diktatúra megteremtését kívánták. A Prohászka Ottokár és Bangha Béla nevével fémjelzett újkonzervatív-egyházi irányzat elsősorban a „szellemi önvédelmet” és a valláserkölcsi elvekhez való visszatérést szorgalmazta. A Szekfű Gyulával jellemezhető „status quo konzervatív” irányzat a jogrend és az 1918 előtti társadalmi állapotok helyreállítását akarta. A három irányzat közötti eltéréseket kezdetben a „destrukcióval” – vagyis a liberálisokkal, polgári radikálisokkal, a szabadkőművesekkel, a szociáldemokratákkal, a kommunistákkal – szembeni demonstratív kiállás igénye nagyrészt háttérbe szorította (Gergely, 1987: 72).

A közös ellenségkép megteremtésében fontos szerepet játszott a sajtó, amely a keresztény-nemzeti felfogásban a destruktív eszmék fő terjesztőjének számított. Erre utal többek között a kalocsai „keresztény” társadalmi szervezetek közös felhívása, amely a destruktívnak minősített sajtótermékek kitiltását kérte a településről. A szöveg jól mutatja a radikálisok sajtókritikájának új vonásait. 1919 előtt általában a „háborús uszítást” vetették a sajtó szemére, az új bírálók viszont a „defetizmust”, a hadsereg és a hátország elszántságának állítólagos aláásását kárhoztatták, amelyet antiszemita szemszögből magyaráztak:

„a csapatok helytálltak addig, míg a nemzetközi agitátorok és a nemzetközi zsidó újságok meg nem mérgezték lelküket. Ezen lapok működésének gyümölcse győztes hadseregeink szellemének megrontása. […] Elégedetlenség csak akkor ütötte fel a fejét, amikor a fentnevezett újságok a háborút nem önvédelmi harcnak, nem a magyar nemzet életbevágó ügyének, hanem egyesek önző és gonosz politikájának tulajdonították és a háború okozóinak egyes egyéneket neveztek meg.” ⁸

A második vádpontot a tekintélyek rombolása és a proletárdiktatúra szellemi előkészítése jelentette:

„Betetőzték romboló munkájukat ezen lapok azzal, hogy az októberi forradalmat követő félév alatt kilopták cikkeikkel a nemzet lelkéből a hazának és az emberek lelkéből az erkölcsnek szeretetét és becsületét.”⁹

A destruktív sajtó sztereotípiája termékeny talajra hullott: 1919 őszén divatos volt szidni az újságírókat.¹⁰ Ennek alapja az az általánosító nézet volt, amely szerint az újságírók tömegei támogatták volna a diktatúrát.¹¹ A látszat kialakulásában szerepet játszhatott, hogy a Tanácsköztársaság idején csak a rendszert támogató lapok jelentek meg (hiszen csak ezeket engedélyezték), illetve az, hogy a proletárdiktatúra sok vezetője, köztük Kun Béla és Szamuely Tibor, korábban újságíróként is dolgozott. Az általános gyanakvás légkörét jól jellemzi, hogy az Otthon Kör volt könyvtárosa 1919 augusztusában megvádolta kollégáit, hogy a klubhelyiségben támogatásukkal ismert kommunisták összejöveteleket tarthattak, és a – meglehetősen életszerűtlen – bejelentést a hatóság ki is vizsgálta.¹²

A helyzetet néhány évvel később elemző újságíró úgy látta, hogy a gondok a világháborúval kezdődtek. A cenzúra elnémította a lapok igazi hangját, lerombolva ezzel hitelességüket. Ez szerinte a cenzúra megszűnését követően (1918 novemberétől) sem változott meg, ezért utólag sokan igyekeztek a sajtót bűnbakként szerepeltetni:

„Az újságíró, mint az események hű krónikása, észlelte és megörökítette azokat a tüneteket, amelyek a nagy felfordulást előre jelezték, igyekezett eleven képét adni a forradalom eseményeinek, aminek az lett a következménye, hogy úgy a politikai, mint a társadalmi életben kizárólag az újságírást akarták felelőssé tenni a forradalmakért, amelyeknek valójában sokkal mélyrehatóbb okai voltak.”¹³

A kommunista rendszer tapasztalatai az egész társadalomra mély hatást gyakoroltak, a közhangulatot 1919 őszén a hagyományos értékek, a rend és tekintély iránti vágyakozás jellemezte (Romsics, 2003: 135). A korábban általánosan elfogadottnak hitt polgári jogrendet megkérdőjelező Tanácsköztársaság uralmával szemben szélesebb körökben jelent meg az újrakezdés igénye, amelyet a keresztény-nemzeti gondolat képviselői igyekeztek felerősíteni és felhasználni saját propagandájuk számára. Ennek egyik első jelentkezése az ismert ellenforradalmár, a Horthy Miklós katonai uralmát kívánó szegedi kapitányok közé tartozó Lingauer Albin (Ormos, 2000: 50) szombathelyi lapjában közölt felhívás volt. Ez 1919. augusztus 15-én arra szólította fel a magyar nőket, hogy világosítsák fel a kommunisták által megtévesztett rétegeket és szervezzék meg a „jó irányú” sajtótermékek terjesztését.¹⁴

A romlatlan, tiszta lelkületű, a családot a külvilág dekadenciájától megvédelmező nő toposzát a Budapesten berendezkedő ellenforradalmi hatalom is igyekezett felhasználni, amely egyik első propagandaakcióját a Bangha Béla jezsuita páter által megalapított, a katolikus érdekeket képviselő Központi Sajtóvállalat érdekében rendezte meg. Augusztus 17-én a konzervatív női szervezetek küldöttsége kereste fel – a hölgyek körében egyébként jó megjelenésének köszönhetően különösen népszerű¹⁵ – Friedrich Istvánt, aki a szakszervezeti kormány megdöntése után, a radikális jobboldal támogatásával nyilvánította magát miniszterelnöknek. A küldöttség a „nemzetrontó” lapok kiadásának megakadályozását kérte,¹⁶ és „a nemzetépítő munkában nélkülözhetetlen” Központi Sajtóvállalat számára igényelték az induláshoz szükséges papír biztosítását.¹⁷

Friedrich válaszában szigorú fellépést, az újságírók munkavállalási jogának politikai alapú korlátozását, a „destruktív” lapok támogatásának és papírellátásának megvonását ígérte.¹⁸ A miniszterelnök néhány nappal később arról tájékoztatta kormányát, hogy a bolsevizmusban kompromittált lapok – például a Népszava – megjelenését nem kívánja engedélyezni.¹⁹ Friedrichék ezen szándékai már korábban egyértelművé váltak: a hatalomátvétellel egy időben, augusztus 6-án a Népszava szerkesztőségébe rendőrök nyomultak be, letartóztatták a munkatársakat, és néhány óráig fogva tartották őket. Az épületet néhány hétre lezárták, majd feldúlták.²⁰

Az ellenforradalom katonai szárnya osztotta a sajtó állítólagos forradalmasító szerepét kárhoztató nézeteket. 1919 októberében Horthy Miklós székesfehérvári nyilatkozatában kinyilvánította szándékát, hogy a „destruktív sajtónak torkára forrasztja a szót”.²¹ A fővezér október közepén jelezte az amerikai misszió egy tagjának, hogy fel akarja függeszteni Az Est és a Népszava megjelenését, és a fővárosban csak a „keresztény” lapok kiadását engedélyezné (Sakmyster, 2004: 45).

Budapesten azonban Friedrich valódi bázissal nem rendelkező kormánya a sajtópolitika terén is ingatag helyzetben volt. A tényleges hatalom birtoklója, a megszálló román hadsereg minden politikai irányzat számára engedélyezni akart egy napilapot, a fővárosi kiadók viszont korlátlan lapindítási jogot és sajtószabadságot követeltek, amire nézve szolidaritást vállaltak egymással. Friedrich augusztus végén kénytelen volt beismerni tehetetlenségét, mivel „az összes nyomdák és sajtótényezők sztrájkban állnak a kormánnyal szemben”.²²

Friedrichék nehéz helyzetét jól jellemzi, hogy a kiadók és a szedők együttes sztrájkja még a kormány hivatalos lapjainak kiadását is megakadályozta. Az Ébredő Magyarok Egyesületének emberei ezért megszálltak egy nyomdát, ahol ezután egyetemisták és apácák – nagy valószínűséggel a Bangha páter szervezte „sajtószerzet” munkatársnői – végezték a Reggeli Hírek című kormányzati orgánum nyomtatását.²³

A kormány azonban nemcsak a hatékony eszközök hiánya miatt nem vállalkozhatott radikális fellépésre a fővárosi lapokkal szemben, hanem azért sem, mert ez tovább rontotta volna nemzetközi megítélését. Ez egyébként is igen kedvezőtlen volt.²⁴ Friedrich egyes támogatói ebben a helyzetben inkább a kiegyezésre való törekvést tartották célravezetőnek. A korábban tanítóként és lapszerkesztőként dolgozó keresztényszocialista Huszár Károly, vallás- és közoktatási miniszter arra hívta fel kollégái figyelmét, hogy „a kormány a maga pozícióját rendkívül meg fogja erősíteni, hogyha az összes lapok megindulhatnak”.²⁵

Friedrichék képviselői ezért tárgyalásokat folytattak a lapkiadók képviselőivel, amelyek végül eredményre vezettek.²⁶ A kabinet visszavonta korábbi rendelkezését, amely zár alá vette a lapok nyomtatásához szükséges papírkészleteket,²⁷ és szeptember 10-én hozott rendelete csupán a „közrendet veszélyeztető kommunista, bolsevista és anarchista sajtótermékek” birtoklásának és forgalmazásának megtiltásáról intézkedett,²⁸ ami jelentékeny visszalépést jelentett az egész „kompromittálódott” sajtó betiltásának igényével szemben.

A tényleges katonai erőt képviselő Nemzeti Hadsereg az általa ellenőrzött területeken sokkal erélyesebben lépett fel: Eckhardt Tibor sajtófőnök a fővárosi lapokat szállító vonatokról elkobozta és megsemmisítette a „hazafiatlan” újságokat, majd a novemberi budapesti bevonulás után a hadsereg erőszakkal igyekezett megfélemlíteni a „destruktívnak” tartott orgánumok munkatársait (Sipos, 2004: 28, 97). A beavatkozás azonban csak korlátozott célokat szolgált: szeptember folyamán, a kormánnyal való megegyezés után újraindultak a főváros legfontosabb lapjai, amelyek betiltásáért a Fővezérség sem próbált meg nyíltan fellépni.

Az atrocitások ellenére a sajtó több orgánuma megőrizte függetlenségét, és beszámolt a valós politikai helyzetről, többek között a fehérterror eseményeiről. Friedrich ezért már október elején kijelentette: nem hagyják, hogy a „destruktív” sajtó büntetlenül rágalmazza a Nemzeti Hadsereget.²⁹ Az ellenforradalmi hatalom az általa „destruktívnak” tekintett lapok teljes ellenőrzésére törekedett. 1919. november 13-án a kormány újra életbe léptette a háború idejére szóló intézkedések alapján a „kivételes sajtórendészeti ellenőrzést”, vagyis az utólagos sajtócenzúrát.³⁰

A Friedrich-kormány emellett azt is célul tűzte ki, hogy látványosan kidomborítsa a sajtó feltételezett felelősségét. Az igazságügyi tárca már szeptember elején utasította az államügyészséget, hogy vizsgálja át a Tanácsköztársaság alatt megjelent lapszámokat, és indítson eljárást az újságírók ellen:

„Mivel a napilapok legnagyobb része és az újságírók nagy része a bolseviki agitálásban nagy szerepet vállalt, nagyon sürgősnek és fontosnak tartom, hogy ezek a bűnperek sürgősen és azonnal megindítassanak.”³¹

A hatalom más módon is igyekezett meggyőzni a közvéleményt az újságírók „destrukciójának” veszélyességéről. 1919 őszén jelent meg Fehéri Armand könyve, A vesztegető forradalom, amelyet a szerző hivatalos kormányzati iratok alapján írt meg. A kiadvány célja egyértelműen a köztársaság politikusainak és a sajtónak a lejáratása, korrupt voltának igazolása volt. Ezért nyilvánosságra hozta, hogy Károlyi Mihály kormányzata milyen összegeket költött a különböző lapok és zsurnaliszták támogatására – természetesen emögött kizárólag önös politikai célokat sejtetve. Fehéri azt sugalmazta, hogy addig nem indulhat meg a közrend helyreállítása, amíg olyan személyek vannak a közéletben, akik „hasznot húztak” Magyarország összeomlásából.

Hogy a könyv a kormányzat érdekeit szolgálta, jól mutatja Gellért Oszkár véleménye, aki 1919 januárjában lett Ká-rolyi Mihály sajtófőnöke. Szerinte a közölt adatok hitelesek voltak ugyan, ám a listát manipulálták, mert hiányoztak róla bizonyos „előkelő nevek”, illetve azok, akik időközben a szélsőjobboldal szolgálatába álltak (Gellért, 1958: 360). Fehéri következtetései jól illeszkedtek a kormányzati elvárásokhoz:

„a politikus, az író és a hírlapíró hozta lázba ezt az országot a háborús célok érdekében, ugyanők voltak, akik anyagi érdekeikhez képest beleszólást kértek az ország sorsának intézésébe és amikor elveszítették a háborút és az örvény szélén állottunk, megint a politika, az író és a hírlapíró volt az, aki idegen eszmékért és célokért, ezúttal már moszkvaiakért kiállt az első sorba” (Fehéri, 1919: 9, 20).

Miután 1919 őszén nem tiltották be a „destruktívnak” tartott lapokat, a keresztény-nemzeti véleményformálók annak módozatait kezdték keresni, hogy hogyan tarthatják ellenőrzés alatt a függetlenségüket addig megőrző orgánumokat. Az újkonzervatív-egyházi irányzaton belül kezdetben az az elképzelés volt a leghangsúlyosabb, amelyik a kötelező újságírói kamara felállításával fegyelmezte volna meg a zsurnalisztákat. A jezsuita rend által kiadott folyóirat, A Szív szerzője például egyértelműen kifejtette:

„sajtó- és gondolatszabadság nincs a destruktív, istentelen, erkölcstelen irányra. […] Sajtóorgánumoknak mint rendes írója-újságírója nem lehet csakis az, akit elfogad a felállítandó újságírói kamara”.³²

Hasonló követelést fogalmazott meg Bangha Béla jezsuita páter, aki már 1918 előtt is gyakran ostorozta a „destruktív” lapokat, ekkor azonban még kizárólag társadalmi fellépést kívánt velük szemben. 1919 után viszont már szigorú állami felügyeletet követelt. Javasolta, a sajtót helyezzék az állam ellenőrzése alá, hogy meg lehessen akadályozni a „nyilvánvaló néprontást”. Az újságírást nem egyszerű foglalkozásnak, hanem népművelő munkának tartotta, ezért szorgalmazta, hogy azt kössék szellemi és erkölcsi kvalifikációhoz (Bangha, 1920: 172).

Az állami ellenőrzés igényével a szegedi gondolat képviselői is egyetértettek, a kamara felállítását azonban sokan nem tartották megfelelő eszköznek. A Gömbös Gyula körének politikáját szolgáló napilap, a Szózat publicistája szerint például a kamara az ellenkező hatást érné el, mivel ennek vezetését „a sajtó legromlottabb elemei” foglalhatnák el, akik akadályoznák a keresztény-nemzeti gondolat híveit.³³

A fajvédők sajtóval kapcsolatos nézeteit a legátfogóbban Zsilinszky Endre fejtette ki, aki – bár sürgette, hogy zárják ki az újságíró szakmából az „erkölcsileg nem megfelelő” embereket – szintén úgy találta, hogy a kötelező kamara rövid idő alatt szakszervezetté alakulna át, amely a „destrukció” érdekeit szolgálná. Úgy látta, hogy a kamarát csak az „új világnézetben nevelt” újságírói nemzedék színrelépése után szabad felállítani (Zsilinszky, 1920: 65–67, 79).

Az újságírók természetesen igyekezték megvédeni hivatásukat a kibontakozó hangulatkeltéssel szemben. A Magyar Újságírók Egyesületének közgyűlése például elítélte Fehéri Armandot, és megbélyegezte röpiratát.³⁴ Az újságírók igyekezték demonstrálni, hogy köreikben a kommunista irányzat hívei mindig is kisebbséget alkottak. Egyesületük vezetősége ezért a forradalmak során valamilyen szerepet vállaló tagok egy részét kizárta a testületből.³⁵ A Pesti Futár című riportlap pedig közölte azt a deklarációt, amelyet még 1919 júliusában fogadott el az újságírók szakszervezete Szász Zoltán indítványára. Szász ekkor nyíltan kimondta, hogy „a diktatúra tulajdonképpen zsarnokság s rettenetes katasztrófa az egész országra nézve”. Az újságírók a nyilatkozatban tiltakoztak, mert a proletárdiktatúra lehetetlenné tette a gondolatok sajtó útján való közlését, és a rendszer csak az őt szolgáló pártsajtó működését engedélyezte.³⁶ A gyűlést követően letartóztatták a szónokot és a vele rokonszenvezőket, azonban az olasz katonai misszió közbelépésére később szabadon engedték őket.³⁷

A sajtó szerepének hivatalos megítélése 1919 végére érte el mélypontját. A helyzet ezután lassan javulni kezdett, ennek hátterében azonban nem a zsurnaliszták tiltakozása, hanem a politikai változások játszották a főszerepet.

Újságíró a bársonyszékben: Huszár Károly miniszterelnöksége és a sajtó

Huszár Károly kormánya 1919. november 24-én alakult meg, amelyben helyet kapott néhány liberális és szociáldemokrata politikus is. Huszárnak egyrészt valamelyest tekintettel kellett lennie a nyugati hatalmak által „ráerőltetett” koalíciós társakra, másrészt, az 1920-as választás kitűzésével egyre erősödött a belpolitikai konkurenciaharc. A széles választójog alapján rendezett megmérettetés pedig felértékelte a sajtó szerepét. Ebben a helyzetben Huszár arra törekedett, hogy gesztusokat tegyen a korábban oly sokat ostorozott „destruktív” lapok bizalmának elnyerésére.

A zsurnaliszták egy része örömmel fogadta azt a tényt, hogy az új miniszterelnök újságíró,³⁸ és az is bizakodást keltett, hogy új miniszterelnökségi sajtófőnököt neveztek ki a tapasztalt katolikus újságíró, az Alkotmány egykori szerkesztője, Bonitz Ferenc személyében. Tőle Az Est publicistája már egyenesen „rendszerváltozást”, a sajtó munkáját kísérő rosszakarat helyett az együttműködés meghonosítását remélte.³⁹

A személyi változást hasonlóan értékelték a Fővezérségen is, ahol azonban a sajtóellenőrzés lanyhulásától tartottak. Horthy környezetében veszélyesnek látták a liberális sajtót, amely szerintük látszólag „behódolt a nemzeti iránynak”, de ezt csak azért, hogy később megint „internacionalista liberális” lehessen. Ezért a cenzúra további szigorítását követelték Huszár Károlytól, és igényt formáltak arra, hogy a Fővezérség összekötő tiszteket küldhessen a sajtóosztályhoz és az ügyészséghez. Követelték, hogy kobozzák el a „nemzeti eszmét” vagy a hadsereg érdekeit sértő lapokat, és még a sajtóvállalatoknak a külfölddel való telefonos érintkezését is be akarták szüntetni. A miniszterelnök azonban nem látta szívesen a polgári hatóságok jogkörébe való beavatkozási kísérletet: Huszár mindössze azt ajánlotta fel, hogy növeli a hadsereg egyfős képviseletét a sajtóellenőrző miniszteri bizottságban, minden más igényt viszont elutasított.⁴⁰

Bonitz sajtófőnökként jól érzékelhetően törekedett a szakmai szempontok figyelembe vételére, és kormányzati szerepvállalása ellenére is érvényesíteni igyekezett a zsurnaliszták szakmai szolidaritását. A jobboldali radikálisok nagy felháborodással fogadták például, hogy a sajtófőnök megrótta a Szózatot a Magyar Újságírók Egyesületének gyűlésén, mert az szerinte „erőszakkal akarja megbontani a hírlapok szolidaritását”.⁴¹

A katonai körök szintén erős fenntartásokkal figyelték működését. A honvédelmi minisztert felháborította, hogy Bonitz csatlakozott a szakmai tiltakozáshoz a cenzúra túlkapásai ellen, valamint nehezményezte, hogy a sajtófőnök és néhány beosztottja maga is újságíró, és „a cenzúra elleni ellenszenv valósággal a vérében van”.⁴² Bonitz szereplése, aki állítólag „sértő módon” kommentálta a Fővezérség feljegyzéseit, személyesen Horthy Miklóst is zavarta. Ezért a miniszterelnököt egyenesen arra kérte, hogy a Fővezérséggel kialakult együttműködés megóvása érdekében azonnal mozdítsa el Bonitzot.⁴³ Huszár azonban ragaszkodott sajtófőnökéhez.

Huszár Károly miniszterelnökként igyekezett gesztusokat tenni pályatársainak, és ezért még azt is megkísérelte, hogy szembeszálljon a keresztény-nemzeti előítéletekkel. A kormányfő egy novemberi sajtóankéton azt mondta, hogy ő maga a cenzúra által aznap letiltott cikkekben semmilyen kivetnivalót sem talált, és hogy szerinte a sajtó hivatásának magaslatán áll.⁴⁴ 1919. december 2-án személyesen is megjelent az Otthon Kör választmányi ülésén, ahol kijelentette:

„Bármily magasan lobogjanak még a szenvedély hullámai, […] ki kell állítania a bizonyítványt a magyar sajtó részére, hogy a legreménytelenebb időkben is százával akadtak az Otthonban, akik titokban vagy nyíltan konspiráltak a fönnálló rendszer ellen.” ⁴⁵

Azt is kifejtette, hogy a bolsevizmus hajóját az Otthon ülésén fúrták meg először, elismerve ezzel Szász Zoltán júliusi nyilatkozatát. Egyben, mintegy kijelentésének ellentételezéseként azt kérte volt kollégáitól, hogy a választási harc során törekedjenek a nyugalom fenntartására.⁴⁶

Miután az Antiszemita Párt december 7-én tartott nagygyűlésének résztvevői a demagóg uszítás hatására feldúlták a Népszava és az Est szerkesztőségét, Huszár határozottan elítélte a rombolást, és intézkedett a nyomdák és szerkesztőségek állandó védelméről.⁴⁷

A miniszterelnök annak érdekében is tett lépéseket, hogy megkönnyítse a sajtó mindennapi munkáját. A belügyminisztérium megerősítette a kivételes sajtórendészeti ellenőrzés során engedélyezett lapok utcai terjesztésének jogát, és büntetést helyezett kilátásba a terjesztést önkényesen akadályozó hatóságok számára.⁴⁸ Huszár emellett méltányolta az újságírók panaszait a cenzúra kiszámíthatatlan működéséről, és sajtófőnökét bízta meg azzal, hogy tegye átláthatóbbá a gyakorlatot.⁴⁹

A kormány ahhoz is hozzájárult, hogy a lapok a cenzúra döntéseivel szemben fellebbviteli bizottsághoz fordulhassanak, amely közigazgatási tisztviselőkből jött létre.⁵⁰ A kormányfő január végén arra utasította a sajtóellenőrző miniszteri bizottság tagjait, hogy „különösen a politikai vonatkozású cikkeknél minden úgynevezett »egyéni akciótól« tartózkodjanak”, a cikkeket egységes szempontrendszer alapján bírálják el, és alkalmazkodjanak a miniszterelnökség utasításaihoz.⁵¹

Huszár gyakorlata, amely a sajtó szerepének a korábbinál realistább megítélését célozta, saját táborában is ellenkezést váltott ki. Egy publicista például úgy vélte, hogy a miniszterelnök téves információk birtokában nyilatkozott az újságírók Tanácsköztársaság alatt játszott szerepéről.⁵² A miniszterelnök végül visszakozott, és újévi beszédében már azt hangsúlyozta, hogy

„a sajtónak egy nagy része romboló és pusztító hatással volt a magyar nép lelkére […] a bolsevizmus, amely édesgyermeke a szociáldemokráciának és a szélsőséges radikalizmusnak, táplálékot talált a sajtó egy részében is”.⁵³

Ennek ellenére, Huszár Károly rövid miniszterelnöki szereplése a sajtó kezelése terén azt jelzi, hogy a keresztény-nemzeti tábor tagjai sem voltak egységesek a sajtó megítélésében. A békülékenyebb újkonzervatív Huszárral szemben a szegediek teljességgel elvetették a sajtószabadságot, és a saját ideológiájukat támogató néhány orgánum kivételével az egész sajtót „destruktívnak” tartották. Még 1920 februárjában is rendszeresen előfordult, hogy a katonák elkoboztak egyes lapokat a postakocsikról és a postahivatalokból, amit azonban a polgári közigazgatás hatásköri túllépésként értékelt, és már megpróbálta megakadályozni.⁵⁴ A katonák és a civilek, a radikálisok és a mérsékeltebbek ellentétei a konszolidációs folyamatok előrehaladtával egyre jobban érzékelhetővé váltak.

Az ébredők kampányai

Az 1920-as választások után Simonyi-Semadam Sándor alakította kormány a sajtó kérdését ismét csak a keresztény-nemzeti klisék alapján közelítette meg. Politikusai azonban a sajtókérdés megoldását radikális módszerek alkalmazása nélkül képzelték el. Simonyi-Semadam a nemzetgyűlés előtt kijelentette: „egyetlenegy alkotmányos miniszterelnök sem vállalkozik arra, hogy lapokat egyszerűen eltüntessen a színtérről és megjelenésüket megakadályozza”.⁵⁵ A kormányülés zárt plénumán a miniszterelnök ugyanakkor a közvélemény és a „konstruktív” sajtó nyomására hivatkozva kilátásba helyezte a sajtókamara felállítását, „amely hivatva volna a sajtó életét megtisztítani, az újságíró társadalomból a parazitákat kigyomlálni”. Egyben nemzeti érdeknek nyilvánította a budapesti keresztény lapok megerősödését, és javasolta, hogy az állam a dualizmus korának módszereivel – vagyis a lojális lapok anyagi támogatásával – segítse a neki tetsző orgánumokat. A minisztertanács a részletek keresztülvitelével a kormányfőt bízta meg.⁵⁶

A „keresztény” lapok maguk is hangosan bizonygatták, hogy rászorulnak a segítségre. A Szózat cikkírója már 1920 májusában arról panaszkodott, hogy keresztény sajtó anyagi gondokkal küzdött, mivel a piacszerzés igénye és a verseny miatt alacsony árakat kellett alkalmaznia, és nem rendelkezett saját nyomdavállalatokkal, amelyek haszna ellensúlyozhatta volna a hiányt. Ezzel szemben szerinte a liberális vállalatok hatalmas anyagi fölényben voltak, hiszen a háborús konjunktúra éveiben jelentős anyagi tartalékot tudtak gyűjteni. A szerző azért hibáztatta az államot, mert korábban nem volt bátorsága betiltani a liberális orgánumokat, illetve mert nem támogatta anyagilag a keresztény sajtót.⁵⁷ A magukat hátrányos helyzetben érző keresztény-nemzeti lapkiadók közös érdekeik védelmére saját szindikátus alakítását is elhatározták.⁵⁸

Zsilinszky Endre szintén a különböző „keresztény” napilapok erőteljes állami támogatását sürgette, hogy lehetségessé váljon az egységes közvélemény megteremtése, „a magyar faj lelki világának átgyúrása”, amit a területi revízió egyik előfeltételének látott (Zsilinszky, 1920: 79).

Ezeket a törekvéseket a status quo konzervatívok már egyre inkább fenntartásokkal fogadták. A Magyar Helikon című lap publicistája például kiemelte, hogy Zsilinszky elfogult és túlzó képet alkotott a destruktív sajtóról, a frissen alapított „keresztény” lapok versenyképtelenségét pedig az újságírói érzék hiányával magyarázta. A szerző szerint ezeket az orgánumokat nem helyes állami beavatkozással megmenteni. Ehelyett új, tőkeerős vállalkozások létrehozását sürgette, amelyek szívós munkával, évtizedek alatt közönséget szereznek maguknak, és „nemzetivé” alakítják a liberális ellenzéki lapokat, de a szélsőséges kurzuslapokat is.⁵⁹

A keresztény-nemzeti blokk sajtópolitikájának egységét az a tényező is gyengítette, hogy a parlamentáris keretek közé visszakerülő politika szereplői elégedetlenek voltak a cenzúra gyakorlati működésével. Számos képviselő érezte úgy, hogy a hatóság nem pártatlanul működik. A nemzetgyűlés 1920-as ülésein egymást érték a lapellenőrzés módszereit vitató felszólalások – a kormánypártiak részéről is. A kisgazda Kováts J. István például a magas költségekre, a cenzorok következetlen, önkényes gyakorlatára és a sajtó ellenőrző funkciójának akadályozására panaszkodott. Ezért legalább egységes és felelős vezetést kívánt a cenzúra élére.⁶⁰

A keresztény-nemzetiek radikálisai azonban, elsősorban az ébredő magyarok – talán felismerve azt, hogy az idő nem nekik dolgozik –, egyre türelmetlenebbül akarták érvényesíteni szándékaikat. Az ébredők elnöki konferenciája 1920 májusában kimondta, hogy az egyesület a „destruktív” sajtó terjesztését minden községben és városban meg fogja akadályozni.⁶¹

A határozatot hamarosan néhány törvényhatóság hasonló értelmű döntése követte. Esztergom vármegye 1920. május 29-én a „destruktív” lapok terjesztésének megvonására tett javaslatot. Kecskemét közgyűlése pedig augusztus 31-én szigorúbb sajtóellenőrzést és a „forradalmasító” lapok betiltását kérte. Az első kezdeményezéshez az év folyamán tíz, a másodikhoz kettő törvényhatóság csatlakozott.⁶²

Az ébredők őszi közgyűlése szeptember 19-én támogatta a vasutas nagygyűlés korábbi döntését a „destruktív” sajtó bojkottjáról (Zinner, 1989: 87), valamint követelte az irodalom és a sajtó ellenőrzését, az újságírói kamara felállítását, valamint a „Magyarország lerombolásában részes újságok” büntetőjogi felelősségre vonását, a Károlyi-forradalom és a Tanácsköztársaság előidézésében bűnösnek talált lapok betiltását. Ezen túl az ébredők megtiltották volna, hogy az újságok szellemi irányítói lehessenek zsidók vagy szabadkőművesek, és minden újságírót esküre köteleztek volna arról, hogy „írásaival a magyar állameszmét szolgálja”. Végül követelték, hogy cenzorok csak keresztény-nemzeti szempontból megbízható emberek lehessenek, és hogy a „bomlasztó zsidó sajtó” ne kapjon állami támogatást.⁶³

Az akcióhoz a fővárosi Keresztény Községi Párt vezetője, Wolff Károly is csatlakozott, aki a destruktívnak minősített lapok társadalmi bojkottját javasolta, és meg akarta tiltatni, hogy a főváros intézményei ezeket járassák. Egyik párttársa ezt többek között azzal indokolta, hogy 1918-ban Az Est őrölte fel a frontokon a katonai fegyelmet, és arra is utalt, hogy a felállítandó kamarában valamiféle numerus clausust kellene megvalósítani.⁶⁴

A fajvédők azonban nem voltak elégedettek a szervezkedés eredményeivel, ezért arra törekedtek, hogy demonstrálják: az egész ország őket támogatja. Az egykori szegedi kapitány, Kozma Miklós feljegyzései szerint elhatározták: „A destruktív sajtó ellen Budapesten megindított akció kimélyítendő, hogy a közhangulat nyomása alatt arra illetékes körök konkrét intézkedéseket tehessenek.” A tervek szerint a követelésekhez különböző vidéki testületeknek is csatlakozniuk kellett volna úgy, hogy az akció „lavinaszerűen” menjen végbe. Gömbös Gyula vállalta, hogy megszerzi a jobboldali egyesületeket tömörítő Társadalmi Egyesületek Szervezetének (TESZ) támogatását, amelynek elnöke Bethlen István volt. A tömegtámogatás demonstrálására nagygyűlést terveztek, eredetileg húsvétra időzítve, amelyet „energikusnak” szántak, de leszögezték, hogy tartózkodni fognak a kormányellenes megnyilvánulásoktól.⁶⁵

Bethlen ekkor még taktikusabbnak látta elfogadni a követelést, és a TESZ hivatalosan csatlakozott a mozgalomhoz.⁶⁶ A szervezet memorandumban követelte, hogy az állam szigorúan vizsgálja meg a sajtó 1918–1919 közötti szerepét:

„A nemzeti közvéleményre megtévesztő és demoralizáló hatása van annak, hogy oly orgánumok, amelyek a rothasztásban, a szétzüllésben elöljártak, továbbra is a tisztességes és komoly sajtóval egyazon mezben járnak, ugyanolyan kedvezményeket élveznek, és ugyanolyan terjesztési szabadságot” (Szinai– Szűcs, 1962:48).

A szervezet követelte, hogy a keresztény-nemzeti lapokat szabadítsák meg a „magyar nyelvű, de idegen szellemű versenytől”, ezért a sajtóügyek vizsgálatára különbíróság kiküldését javasolta, amely jogosult lett volna feltárni a sajtó által elkövetett „bűntetteket” (Szinai–Szűcs, 1962: 48–51).

A radikális kurzuslapok igyekeztek előkészíteni a végül március 13-ára időzített nagygyűlést, elsősorban Az Est ellen keltve hangulatot. A megszokott vádak mellett, amelyek szerint ez a lap volt a forradalom fő előkészítője és kiszolgálója,⁶⁷ újabbak is megjelentek. Egy szerző például azért tette felelőssé az orgánumot, mert Az Est „megbolygatta a nép törvénytiszteletét”, és ennek tulajdonította a falusi jegyzőket a forradalmak idején ért támadásokat.⁶⁸

A keresztény-nemzeti kurzus lapjaiban kibontakozó támadásokra válaszként a Magyar Újságírók Egyesülete a kari becsületbe ütközőnek találta és elítélte, hogy

„a sajtó egy részében olyan tartalmú cikkek jelentek meg, amelyek a sajtó egy részének megfojtását és újságíróknak a világesemények bekövetkezéséért való felelősségre vonását követelik”.⁶⁹

A kampány hatását az is gyengítette, hogy a TESZ számos tekintélyes tagegyesülete már a nagygyűlés előtt elhatárolódott tőle.⁷⁰

Az ébredők a tiltakozás tetőpontjának a március 13-ai népgyűlést szánták, amely a sajtószabadság eszméjének antiliberális átértelmezését szolgálta. Az eseményen a közönség megesküdött, hogy nem olvas többé „zsidó” lapokat. A gyűlésen a liberális sajtó szerint elsősorban a fajvédők törzsközönsége vett részt, és Az Est egyszerűen a keresztény lapok előfizetőket toborzó reklámkampányának részeként mutatta be a megmozdulást.⁷¹

A kampány sikerében a radikálisok közül is sokan kételkedtek. Kozma Miklós egyik támogatója például úgy látta, hogy a követelések nem egyeztethetőek össze az országban lassan meginduló konszolidációval: amíg az ébredőknek nincs lehetőségük a nekik nem tetsző lapok betiltására – írta –, addig a sajtóakció nem fog igazi eredményeket hozni, ehhez azonban más kormányzati rendszer lenne szükséges.⁷²

Az akció mindössze annyit ért el, hogy biztosította Horthy Miklós támogatását, aki a radikálisok követeléseinek megfelelő törvényi szabályozás megalkotására szólította fel kormányát.⁷³ Az áprilisban miniszterelnökké kinevezett Bethlen István fel is használta ezeket a törekvéseket a saját, mérsékeltebb, de az újságírók számára így sem elfogadható sajtótörvény-tervezetének igazolására. Ezzel arról is meg akarta győzni az újságírókat, hogy a kormány javaslata jelenti a „kisebbik rosszat” a számukra (Sipos, 1998: 171).

A jogszabály gumiparagrafusokkal tette volna lehetővé a kormány számára a lapok ellenőrzését a cenzúra megszüntetése után is. Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyi miniszter a sajtó képviselőivel tartott találkozón a „társadalmi nyomással” indokolta sajtótörvény-tervezetének 3. fejezetét, amely az „államellenes irányú lapok” ellenőrzésére független bíróságot rendelt felállítani. Ennek az lett volna a feladata, hogy

„a sajtó irányzatát figyelemmel kísérje és még abban az esetben is közbeszóljon, ha kifejezetten törvénybeütköző bűncselekmény nem is követtetik el a sajtóban, hanem a sorok között és a lap irányzatában olyan destruktív, olyan államellenes irányzat nyilvánul meg, ami bizonyos megtorlást követel”. ⁷⁴

A miniszter ugyanakkor azt is jelezte, hogy nem támogatja a sajtókamara felállítását, mert az ellentétes a sajtószabadsággal. Helyette a sajtótilalom intézményét szándékozott bevezetni, amely lehetővé tette volna, hogy az államellenes tevékenység miatt elítélt újságírókat eltiltsák a publikálástól.⁷⁵

A Bethlen-kormány tervezete ellen nem csak az újságírók tiltakoztak, sok ébredő is bírálta. A keresztény pártot képviselő Lingauer Albin továbbra is kötelező sajtókamarát sürgetett, amelynek választmányában – a „keresztény” befolyás biztosítására – azonos arányban szerepeltek volna az újságírók, illetve a kormány és a sajtóbíróság küldöttjei.⁷⁶ A Szózat publicistája a sajtó állami ellenőrzésének biztosítására az államfő által kinevezett Sajtótanács felállítását követelte, amely a hírlapírói szervezeteket, az egyetemi képzést, a bíróság és a vádhatóság munkáját ellenőrizte volna.⁷⁷

A törvényjavaslat megosztotta a keresztény-nemzeti tábort. Zsilinszky Endre azt hiányolta, hogy a javaslat nem mondta ki a forradalom előtt elkövetett „bűnökre” az elévülés hiányát. Ugyanakkor helyeselte a sajtójogi felelősség terén bevezetni kívánt egyetemesség elvét.⁷⁸ Ezzel szemben a keresztény párt vezetői azon a véleményen voltak, hogy az egyetemes felelősség tovább növelné a kiadók hatalmát. Arra hivatkoztak, hogy a kollektív felelősség az egyéni felelősségérzet hanyatlásához vezetne, ezért az egyéni felelősség mellett érveltek.⁷⁹ Mivel a kérdés a jogszabály lényeges elemét érintette, ezért elképzelhető, ezeknek az ellentéteknek is lehetett szerepe abban, hogy a kormány 1921 végén visszavonta a javaslatát.

1921-re a keresztény kurzus radikálisainak korábbi népszerűsége is kezdett megkopni, ami tovább rontotta sajtóorgánumaik anyagi helyzetét.⁸⁰ A budapesti pénzügyi körökben – legalábbis a bécsi emigráns sajtó értesülései szerint – elterjedtté vált az a nézet, hogy a sajtópiacon a keresztény kurzus képviselete „kölönc”, üzleti hátrány, amelyhez ezért egyre kevésbé voltak hajlandóak tőkét biztosítani.⁸¹

Bethlen István kormányzata felismerte, hogy nem képes radikálisan átalakítani a kor sajtóját, ezért a sajtóviszonyok terén saját befolyásának erősítése mellett a jogbiztonság helyreállítására törekedett. 1921 decemberében megszüntették a kivételes sajtórendészeti ellenőrzést. A kormány joga az új lapok kiadásának engedélyezésére és a lapok betiltására azonban továbbra is érvényben maradt, és a miniszterelnöki sajtóosztály aktívan fellépett az állami tekintély védelmében (Sipos: 2004: 37, 40). A forradalomban „vétkes” lapok betiltásának igénye azonban végleg lekerült a napirendről.

A kormányzat pragmatizmusa egyre nehezebben fért össze a radikálisok igényeivel. Az ébredők rossz néven vették, hogy a politikusok, élen a miniszterelnökkel, rendszeresen nyilatkoztak az általuk bojkottált napilapoknak,⁸² és csalódással fogadták, hogy csupán egyetlen miniszter tagadta meg nyilatkozatait a „destruktív” sajtótól.⁸³ Az ismert ébredő, Förster Lajos, kunszentmiklósi főszolgabíró kijelentette, hogy néhány lap „csupán kormányzati viszonyaink eddigi gyengesége” miatt jelenhetett meg. Járása lakosságát ezek helyett a „keresztény” lapok olvasására akarta rábírni.⁸⁴ Förstert antiszemita nyilatkozatai miatt a belügyminiszter nem sokkal később felfüggesztette állásából, amit a fajvédők az „előretörő zsidósajtó” számára tett gesztusként értékeltek.⁸⁵

A kormány részéről megjelentek a törekvések arra, hogy féken tartsák a radikális tollforgatókat. Vass József miniszter ezért egyeseket megfenyegetett azzal, hogy fejükre olvassa régi „vétkeiket”:

„ha most elővenném azokat, akik keresztény lapokba dolgoznak, keresztény egyesületek élén állanak és megkérdezném, mi volt a véleményük 1919-ben és milyen beszédeket mondottak a szabadkőműves páholyokban, nagyon sok embert ki kellene rostálni”.⁸⁶

A Bethlen-kormány hozzáállását jelzi Eckhardt Tibor indítványának sorsa, aki 1922 nyarán a parlamentben javaslatot tett Az Est, a Pesti Napló, a Magyarország és a Világ kormányintézkedésekkel való beszüntetésére. Erre válaszként a miniszterelnök csupán apró gesztust tett az ébredők álláspontjának, kijelentve, hogy a Tanácsköztársaság után indokolt lett volna ugyan a felsorolt lapok betiltása, azonban erre már nincsen lehetőség, hiszen hat hónap alatt a sajtó minden „bűne” elévült.⁸⁷

A kormány tagjai hamarosan már amiatt aggódtak, hogy egyes bal- és jobboldali lapok „izgató modorban” írnak, akadályozva a konszolidációt, ezért határozott fellépést helyeztek kilátásba „a társadalmi és a felekezeti béke” érdekében.⁸⁸ Erre Gömbösék fajvédő sajtója is okot adott, amellyel szemben – miután Gömbös nyíltan szembefordult a kormánnyal – gyakran alkalmaztak különféle sajtórendészeti büntetéseket (Gergely, 2001: 151, 163).

A radikálisabbak természetesen nehezen nyugodtak bele a körülmények átalakulásába. A budapesti közigazgatási bizottság például 1922-ben ismételten kérte a „lázító sajtó” megfékezését.⁸⁹ A kormány címére még 1923 folyamán is érkezett néhány helyhatóságtól hasonló megkeresés.⁹⁰ A csendőrség vezetése szintén görcsösen igyekezett érvényesíteni értékrendjét. Erre utal egy főhadnagy esete, aki azért tett panaszt, mert a balassagyarmati trafikos a kért keresztény lapok helyett „destruktív újságokat” akart rátukmálni. Beadványa az országos csendőrparancsnokság közvetítésével egészen a miniszterelnöki sajtóosztályig jutott, amely azonban csak a jogsértés hiányát állapította meg.⁹¹

Az ébredők szintén rezignáltan figyelték a sajtópolitikát: arról voltak meggyőződve, hogy az állam a rendelkezésére álló hatékony eszközöket csak ijesztgetésre használta, és nem akadályozta meg az „ismétlődő sajtómérgezést”.⁹² Néhány évvel később a politikai perifériára szorított Eckhardt már azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy sajtópolitikája nincsen tekintettel a keresztény-nemzeti szempontokra, és az állami támogatások kizárólagos feltétele a kormány támogatása lett.⁹³

A konszolidáció előrehaladása végleg megbontotta a keresztény-nemzeti tömb egységét. 1922-re az egyházi-újkonzervatívok is véglegesen eltávolodtak a szegedi gondolat híveitől. Ezt jelképesen is kifejezte, hogy Bonitz Ferenc a katolikus újságírókat tömörítő Országos Pázmány Egyesület képviseletében hivatalosan részt vett az Otthon Kör március 15-ei rendezvényén, amiért az ébredők vezetősége határozottan elítélte őt.⁹⁴

A támadásokkal szemben a Pázmány Egyesület védelmébe vette Bonitzot, kimondva, hogy

„más hasonló irányú társegyesületekkel az együttműködést a magyar sajtó munkásainak közös kérdéseiben és ügyeiben nem kárhoztatja, sőt kívánatosnak tartja, hogy ezáltal a keresztény szellem térhódítása a sajtó munkásainak minden rétegében érvényesülhessen”.⁹⁵

A kortárs megfigyelő úgy érzékelte, hogy a különböző politikai jelszavaknak nem sikerült az újságírók szakmai kötelékét megbontani, és 1922-re az idősebbek között végig fennálló szolidaritáshoz a fiatalok is csatlakoztak.⁹⁶

„Mindnyájan tudunk beszélni a háború elvesztésének és a forradalomnak okairól, mégpedig annál többet, minél kevesebbet törődünk beszédünk tartalmának történeti igazságával” – állapította meg 1922-ben a konzervatív-liberális újságíró, Szabó László, aki külön kötetet adott ki annak megcáfolására, hogy az összeomlást a sajtó okozta volna (Szabó, 1922: 1). Megjegyzése jól jellemzi a keresztény-nemzeti ideológia képviselőinek hozzáállását a sajtó szerepéhez, amelyet többnyire nem elvi kérdésként, hanem politikai fegyverként kezeltek. 1919 őszén a keresztény-nemzeti tábor különböző csoportjai egyaránt a politikájukat ellenző orgánumok korlátozását, illetve betiltását tervezték, és céljaik igazolására – kihasználva a közvéleményben korábban is jelen levő sztereotípiákat – propagandát indítottak a „destruktívnak” nevezett lapok ellen, amelyeket igyekeztek felelőssé tenni az ország katasztrofális helyzetéért.

Miután azonban világossá vált, hogy a befolyásos fővárosi lapok elleni fellépés nemzetközi következményekkel járt volna, a betiltás lehetősége lekerült a napirendről. 1919 őszén az újkonzervatív Huszár Károly miniszterelnök a választásra való felkészülés jegyében még tovább ment: enyhített a sajtópolitika szigorán, és jelképes gesztusokat tett az újságíróknak – még a katonai körök neheztelésének árán is.

Míg 1920–1921 folyamán az egymást követő kormányok rendeletalkotással és a dualizmus korának módszereihez való visszatéréssel igyekeztek akaratukat érvényesíteni a sajtóval szemben, addig a keresztény-nemzeti radikalizmus hívei továbbra is arra törekedtek, hogy „jóvátegyék” az 1919-es „hibát”, és elérjék a „destruktív” lapok betiltását. Akcióik mozgatórugója ekkor már elsősorban saját lapjaik piaci helyzetének javítása volt, fellépésüket pedig a sajtó korábban is sokat hangoztatott háborús és forradalmi felelősségével igyekeztek indokolni.

Bethlen István kormányzásának kezdetén maga is igyekezett felhasználni a radikális követeléseket saját sajtótörvény-tervezetének keresztülvitelére, sőt alkalmanként hangoztatta a „bűnösség” retorikájának néhány elemét. Legfontosabb célja azonban a sajtópolitika terén is – a liberális és baloldali orgánumok „megszelídítése” és a tekintélyek védelme mellett – a radikálisok háttérbe szorítása volt. A „bűnös sajtó” sztereotípiája 1922-től a szélsőségesekkel együtt kezdett fokozatosan kiszorulni a kormányzati politika szintjéről, és fennmaradását az 1920-as években a szűkebb fajvédő politikai szubkultúra biztosította.

Irodalom

Bangha Béla (1920): Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest, Szent István Társulat.

Benda Jenő (1917): Az uszító sajtó. Huszadik Század. XXXVI. kötet.

Bihari Péter (2008): Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, Napvilág.

Böhm Vilmos (1923): Két forradalom tüzében. Wien, Bécsi Magyar Kiadó.

Fehéri Armand (1919): A vesztegető forradalom. Budapest, Kertész József könyvnyomdája.

Gellért Oszkár (1958): Egy író élete. I. kötet. (h.n.), Bibliotheca

Gergely Jenő (1987): A „keresztény-nemzeti” ideológia (1919–1944). In: Egy letűnt korszakról 1919–1945. Szerk.: Sánta Ilona. Budapest, Kossuth.

Gergely Jenő (2001): Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, Vince Kiadó.

Jászi Oszkár (é. n.): Szabó Ervin és életútja. In: Szabó Ervin: Társadalom és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Budapest, Népszava Könyvkiadó.

Jowett, Garth S. & Victoria O'Donnell (1992): Propaganda and Persuasion. London–New Delhi, Sage Publications.

Kozma Miklós (1933): Az összeomlás 1918–1919. Budapest, Athenaeum.

Latinca Sándor (1918): Háború az uszító sajtó ellen. Budapest, Pallas.

Major Róbert (1945): 25 év ellenforradalmi sajtó 1919–1944. Budapest, Cserépfalvi.

Mester János (1917): Vázlatok és gondolatok sajtóvasárnapokra. In: Sajtóvasárnap a templomban és a templomon kívül. Budapest, Élet Rt.

Ormos Mária (2000): Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. I. kötet. Budapest, PolgArt.

Rudas Zoltán (1918): Pacifizmus és sajtókérdés. Huszadik Század. XXXVIII. kötet.

Romsics Ignác (2003): Magyarország története a XX. században. 3. kiadás. Budapest, Osiris.

Sakmyster, Thomas(2004): Admirális fehér lovon. Horthy Miklós, 1918–1944. Budapest, Helikon.

Sipos Balázs (2004): A politikai újságírás mint hivatás. Budapest, Napvilág Kiadó.

Sipos Balázs (1998): Hatalom és nyilvánosság: a budapesti liberális sajtó az 1920-as években. Múltunk. 3-4. szám.

Szabó László (1919): A bolsevizmus Magyarországon. Budapest, Athenaeum.

Szabó László (1922): Mi okozta az összeomlást és a forradalmakat? Hadvezérek, államférfiak és diplomaták emlékiratai nyomán. Budapest, Athenaeum.

Szinai Miklós & Szűcs László (1962) Horthy Miklós titkos iratai. S.a.r. Szinai Miklós & Szűcs László. Budapest: Kossuth.

Zinner Tibor (1989): Az ébredők fénykora 1919–1923. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 110) Budapest, Akadémiai Kiadó.

Zsilinszky Endre (1920): Nemzeti újjászületés és sajtó. Budapest, Táltos.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Rovatok

Archívum

Bulvár

Lampé Ágnes:

Kik és miért szerepelnek a kibeszélő show-kban?

Monori Áron – Kozma Kriszta:

„Ezek az emberek nem tudják elfogadni a szabályokat, nem képesek a beilleszkedésre”

Hatáskutatás

Császi Lajos – Istvánffy András:

A Makrancos hölgytől a Big Brotherig

Myat Kornél:

Médiaelméletek és a késő-modern médiakörnyezet

Dokumentumfilm

Murai András:

Meggyőzés és vizuális élvezet

Nagy Mercédesz:

Harc a valóságért

Történelem

Klestenitz Tibor:

A tőrdöfés és az újságírók.

Turbucz Dávid:

Vezérkultusz és nyilvánosság.

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink