Médiakutató 2012 nyár

Térkép

„A BBC semleges modellje nem működik egy olyan országban, amelynek teljesen más a történelme”



„Túl a nyugati világon – hogyan hasonlítsuk össze a médiamodelleket?” – ezzel a címmel tartott Paolo Mancini 2012. május 11-én előadást. A Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Karának Társadalomtudományi Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára meghívására Budapestre érkezett előadót a Médiakutató nevében Bajomi-Lázár Péter kérdezte Daniel Hallinnal társszerzőként jegyzett, Comparing Media Systems (2004) című könyvének fogadtatásáról és új, Hallinnal társszerkesztőként jegyzett, Comparing Media Systems Beyond the Western World (2012) című könyvének tanulságairól.

Paolo Mancini a Perugai Egyetem professzora, az Oxfordi Egyetem vendégkutatója. A média és a politikai rendszerek kapcsolatát, valamint a választási kampányokat tanulmányozza. Daniel C. Hallinnal közösen írt, Comparing Media Systems című könyve, amelyet a Cambridge University Press adott ki 2004-ben, és amelyet számos nyelvre lefordítottak, elnyerte a Harvard Egyetem Goldsmith Díját és az (amerikai) Nemzeti Kommunikáció-társaság Kiemelkedő Könyv-díját; magyarul Médiarendszerek címmel a Gondolat Kiadónál jelent meg 2008-ban. Az ugyancsak Daniel C. Hallinnal közösen jegyzett, Comparing Media System Beyond the Western World című újabb kötetét ez év tavaszán a Cambridge University Press adta ki.

Médiakutató: Ma előadást tartott Daniel C. Hallinnal közösen szerkesztett új könyvéről, amely azt mutatja be, hogy médiarendszer-modelljüket miként lehet alkalmazni az Észak-Amerikán és Nyugat-Európán túli világban. Mielőtt azonban erről kérdezném, hadd tegyek fel néhány kérdést a korábbi könyvéről, mert kíváncsi vagyok, mit gondol az azzal kapcsolatban felmerült bírálatokról. Az egyik kritikát többek között Peter Humphreys fogalmazta meg: szerinte kérdéses, hogy a könyvben „liberális” vagy „észak-atlanti” modellként emlegetett Egyesült Királyságot és Egyesült Államokat egy kalap alá lehet-e venni, mert lényeges különbségek vannak köztük a közszolgálati műsorszolgáltatás, a nyomtatott sajtó és a médiaszabályozás terén.

Paolo Mancini: Azt mondanám, hogy a Peter Humphreys által megfogalmazot kritika a leggyakoribb; James Curran is ebben a szellemben írt goromba összefoglalót a könyvről. Miután elolvastam Humphreys és Curran véleményét, újra fellapoztam a könyvet. Ott hangsúlyoztuk: igen, pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy markáns különbségek vannak a két ország között. Mégis úgy gondoljuk, hogy a professzionális újságírás több hasonlóságot mutat akkor, ha az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat vetjük össze, mint ha például az Egyesült Királyságot és Portugáliát.

Ugyanez a helyzet a polarizált pluralista vagy mediterrán országok közé sorolt Franciaországgal. Miért vettük egy kalap alá Franciaországot Olaszországgal, Portugáliával és Spanyolországgal? Hiszen különbségek vannak közöttük. Ám a sok hasonlóság valószínűleg ebben az esetben is erősebb, mint a különbségek.

De hadd mondjak még valamit. Gondoljunk a professzionális újságírásra, amelyet az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban dolgoztak ki. Ott van Jean Chalaby érdekfeszítő esszéje, amelyet az újságírás angol-amerikai modelljéről írt, és mások is az „angolszász” újságírás modelljéről beszélnek. Chalaby arra hívja fel a figyelmet, hogy Anglia és Amerika hasonlóságokat mutat, míg a francia újságírás teljesen másként fejlődött, teljesen mások a gyökerei, teljesen más a történelme. A professzionális újságírással kapcsolatban a legtöbb megfigyelő és kutató együtt kezeli az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat. Az emberek az angolszász újságírói modellről beszélnek, de amikor összetesszük ezt a két országot, akkor már azt mondják: nem, azok különbözőek. Nos, különbözőek, de nagyon sok hasonlóság is van. Ha angol-amerikai vagy angolszász modellről beszélünk, miért ne vehetnénk egy kalap alá az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat?

Emellett rámutatunk arra is, hogy igen, vannak hasonlóságok, de nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy például a BBC brit, és nem amerikai találmány. Az Egyesült Királyságnak van BBC-je, de az Egyesült Államoknak nincs. A sajtó pártos az Egyesült Királyságban, de nem az az Egyesült Államokban. Ezzel pontosan tisztában vagyunk.

Médiakutató: Egy másik, elsőként talán Colin Sparks által megfogalmazott kritika az állami beavatkozásról szól. Szerinte különbséget kell tenni az állami és a kormányzati beavatkozás között. Hogyan válaszolna erre?

Mancini: Ez terminológiai kérdés. Az amerikaiak nem állami beavatkozásról, hanem kormányzati beavatkozásáról beszélnek, amin viszont állami beavatkozást értenek. De azt mondanám, hogy ha a nyugati világon túltekintünk, Colinnak igaza van. A nyugati világon kívül az állam teljesen más. Amikor állami beavatkozásról írtunk, nem egy rossz államra gondoltunk, hanem egy jó államra, amely támogatja a sokszínűséget, és amely nemcsak azért avatkozik be, hogy a sajtót ellenőrizze, hanem azért is, hogy a pluralizmus érdekében szabályozza. Szóval a Nyugaton túl az állam teljesen más entitás. Egyetértek, különbséget kellett volna tennünk állam és kormány között. És igen, egyetértek: az állam a világ különböző pontjain mást és mást jelent.

Médiakutató: A régi könyvben négy dimenziót vizsgáltak, köztük a sajtópiac fejlettségét és a politikai párhuzamosságot. Vajon ha más változókat választottak volna – például a médiaszabadság kis vagy nagy mértékét vagy a műsorszolgáltatás korai vagy késői piacosítását –, akkor lehet, hogy a vizsgált 18 ország esetében más mintázat rajzolódott volna ki?

Mancini: Nem, nem hinném. Amikor a médiarendszer struktúrájáról beszélünk, akkor figyelembe vettük a piacosítás szintjét is. Nagyon is tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy a többé vagy kevésbé piacosított médiarendszer befolyással lehet egy ország politikai rendszerére. Hiányoztak viszont a mélyebbre nyúló gazdasági változók, vagyis nemcsak a piacosítás mértékének indikátorai, hanem a média politikai gazdaságtanának változói is. Ebben az esetben valószínűleg tehát igen: ha például megnézünk egy médiagazdaságtannal foglalkozó könyvet, egy precíz hipotézis megfogalmazása segíthetett volna abban, hogy más eredmény jöjjön ki. Azt akarom mondani ezzel, hogy a piacosítás szintjét mutató változó túl általános. Most azonban integráltuk a rendszerünkbe azokat a pontos változókat – például a médiakoncentráció mértékét –, amelyekkel képet alkothatunk a médiagazdaság rendszeréről. Ezekkel a pontos változókkal valószínűleg más eredményeket kaptunk volna. De a piacosítás tekintetében nem mondanám ezt, mivel – még ha nem is tettük világossá – pontosan tudtuk, hogy a piacosítás mértéke volt és marad a legfontosabb olyan változó, amely hatást gyakorol a média és a politika kapcsolatára.

Ugyanakkor a rendszerünkben a média piacosítása csak egy a változók közül. Amikor a könyvben a médiarendszerek struktúrájáról beszélünk, megnézzük a médiával kapcsolatos változókat, köztük a nyomtatott lapok példányszámát is. Pontosan ott vannak azok a változók, amelyekkel számolnunk kellett – a piacosítás mellett. De ha jól értem, maga szerint ez a változó nincs pontosan tisztázva a keretrendszerünkben?

Médiakutató: A könyvben a nyomtatott sajtóra fókuszáltak, és kevesebb figyelmet fordítottak a műsorszórásra.

Mancini: Igen, ez határozottan igaz. De ne feledje, hogy kiemeltünk néhány történelmi dimenziót. A nyomtatott sajtó sokkal inkább része a média történelmi fejlődésének, mint a televíziós rendszer. Elfogultak voltunk a tekintetben, hogy inkább „hátra” néztünk, és nem annyira a jelenlegi helyzetet vizsgáltuk, ebben az értelemben igen, valószínűleg igaza van.

Médiakutató: Módszertanilag ez azért érdekes kérdés, mert elvileg szinte végtelen számú lehetséges változó jöhet szóba, de ezek között választaniuk kellett. Végül négy változó mellett döntöttek, a többi változót pedig nem vizsgálták.

Mancini: A többit el kellett dobni, igen. Rendben, fogalmazzunk úgy, hogy ez az a pont, amelyben egyet tudok érteni. Alaposabban is megvizsgálhattuk volna a televíziós változót, a televíziók rendszerét. De vajon ez új modelleket eredményezett volna? Azt válaszolnám, hogy nem.

Médiakutató: A régi könyv alapötlete a „hasonlót a hasonlóval” összevetése volt, míg az új különböző országokat vet össze, és több, mint 30 esettanulmányt tartalmaz. Mik a tapasztalatai? Hogyan lehetséges az eredeti modellt a Nyugat-Európán és Észak-Amerikán kívüli országok elemzésére és felmérésére alkalmazni?

Mancini: Nem akarjuk a modelljeinket a nyugati világon kívülre kiterjeszteni, csupán megpróbáltuk értelmezési keretként használni őket a nyugati világon túl. Megkíséreltük különféle valóságokra alkalmazni a változóinkat. Néhány dolgon változtatnunk kell a tekintetben, hogy miként nézzünk az értelmező változókra. Emellett új változókat is alkalmazni kell.

Médiakutató: Milyen új változókat tart fontosnak?

Mancini: Például az egyes országok méretét. Nem vagyok biztos abban, hogy világosan meg tudjuk fogalmazni, mit értünk „kis” és „nagy” országon, de ez akkor is fontos változó. Nemcsak a külföldi befektetők miatt, hanem mert a médiarendszerek jogi eszközrendszere teljesen más lehet az ország méretétől függően. A kis országok inkább abban érdekeltek, hogy megvédjék a saját nemzeti és szimbolikus identitásukat, míg a nagyobbak teljesen más értékeket képviselnek a médiaszabályozásban.

Meg kell változtatni a politikai párhuzamosság fogalmát is. Nem hinném, hogy ha a nyugati világon túl tekintünk, akkor is lehet politikai párhuzamosságról beszélni.

Médiakutató: Például Kínáról beszél az új könyvükben, ahol egyfajta párton belüli sokszínűség van.

Mancini: Igen, pontosan. A sokszínűség nyugati gondolat. Ha a nyugati világon túl tekintünk, változtatnunk kell a politikai párhuzamosság fogalmán, mert nincsenek pártok. Még egyes kelet- európai országokban sem. Nekünk a pártjaink fontosabbak, mint az egyes politikai szereplők. De itt van Putyin. Mi Putyin pártjának neve? Nem tudom. Talán Egységes Oroszország? Nem vagyok benne biztos. A lényeg az, hogy Putyinnak nincs pártja. Ő Putyin! Szóval lehet-e beszélni politikai párhuzamosságról Oroszország esetében Putyin és a média között? Ez inkább Putyin-párhuzamosság, mintsem politikai párhuzamosság.

Tény, hogy amikor a könyvünkben politikai szervezetekről írunk, akkor a nyugati tapasztalatainkból indulunk ki. Ha a Nyugaton túlra tekintünk, akkor több olyan politikai figurát találunk, aki a médiát saját céljai elérésére próbálja használni, de nem a világnézete terjesztésére. A politikai párhuzamosságot nem a pártszervezetek támogatására találták ki, hanem lényegében azért, hogy megjelenítsék és terjesszék a társadalom kulturális, ideológiai nézeteit.

Médiakutató: A politikai párhuzamosság fogalma azt feltételezi, hogy a pártrendszer konszolidálódott, ami sok országról nem mondható el.

Mancini: Pontosan, ez a probléma. Nem tudom, a nyugati világon túl mennyire életszerű a politikai párhuzamosság fogalma. Amint azt az előadásomban is említettem, ez átmeneti állapot. Ma létezik egy párt, de holnap nevet, struktúrát, embereket vált. Nincs értelme politikai párhuzamosságról beszélni. Ez a mi nyugati történelmünk, ezek a mi nyugati tapasztalataink. Ha ezeken túl tekintünk, nem biztos, hogy ugyanezt tapasztaljuk.

És itt van az, amit Peter Humphreys geopolitikai változónak nevez, és amit nem vettünk számításba: a földrajzi közelség kérdése. De ha a Nyugaton túlra tekintünk, a legnagyobb különbségek mégiscsak az állam szerepe és a politikai párhuzamosság terén mutatkoznak.

Médiakutató: A kelet-közép-európai országok kettős helyzetben vannak: jogi és önszabályozási rendszerük az angolszász gyökerű „semlegesen objektív” professzionális újságírás fogalmából indul ki, de a gyakorlatban a polarizált pluralista országokból ismert pártos újságírás dívik – például Magyarországon vagy Lengyelországban. A normák és a gyakorlat kettősségét tapasztaljuk. Mivel magyarázná ezt a kettősséget?

Mancini: Az újságírásnak több modellje ismert, és nincs értelme egy modellt másik országba exportálni, mert a politikai helyzet is különbözik. A BBC semleges modellje nem működik egy olyan országban, amelynek teljesen más a történelme, például a politikai polarizáció szintje jóval magasabb, mint az Egyesült Királyságban, vagy mondjuk az állam jóval fontosabb szerepet játszik, mint a BBC hazájában. Nagyon sok olyan különbség van, amelyet figyelembe kell venni. Az újságírás liberális modellje csak akkor valósítható meg, ha adottak hozzá a körülmények.

Ilyen körülmény elsősorban a piac (és itt megint visszaköszön a piacosítás kérdése). A liberális modell akkor működik, ha nagyon erős a médiapiac. De ha a médiapiac gyenge, az újság számára a csak hirdetésekből és eladott példányokból befolyó bevétel nem elég a túléléshez. Ezen a ponton lép be a sajtótámogatás vagy a médiarendszeren kívülről érkező vállalati szerepvállalás. Ez pedig teljesen megváltoztatja a semleges újságírást, mert a semleges újságírás gazdasági függetlenségen alapul. Ha a médiumoknak egyéb forrásokra kell támaszkodniuk, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem lehetnek semlegesek, mert nyomás alatt állnak. Nem lehet a semleges modellt oda exportálni, ahol a társadalmi, a politikai és a gazdasági kontextus más, mint ami lehetővé tette a semleges sajtó kialakulását.

Több, különféle újságírási modell van, és nem lehet azt mondani, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, mint a másik, mert mindegyik modellnek túl kell élnie. Így számunkra az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék tökéletesen érthető. A liberális lett az uralkodó modell a szakmában, ez nem vitás. Ezt betudhatjuk a kulturális imperializmusnak, a gazdasági erőfölénynek, a külföldi befektetőknek stb. Ugyanakkor azonban nem lehet egy modellt más kulturális, politikai, gazdasági szituációba helyezni.

Médiakutató: Ez tehát azt is megmagyarázza, hogy a BBC-modellt miért nem lehetett Kelet-Közép-Európában meghonosítani. Az összes posztkommunista ország megpróbálkozott vele, de mind kudarcot vallott.

Mancini: Pontosan! Ott az állami befolyásolás, az állami beavatkozás, mert a politikai polarizáció nem olyan, mint az Egyesült Királyságban. Az Egyesült Királyságon kívül a polarizáció szintje a legtöbb országban nagyon magas. Gondoljunk Olaszországra! Az olasz társadalom nagyon polarizált, ott nem lehet BBC, mert a történelmünk más, a politikai rendszerünk más, a társadalmi, a politikai és a gazdasági érdekképviseletünk más, mint az Egyesült Királyságban. Így nincs értelme a BBC semlegességet Olaszországba exportálni. Ott más a helyzet.

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink