Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2002 tavasz

Kritika

Polyák Gábor:

Média-jog-tudomány

Ilosvai Gábor, Jany János, Bölcskei János: Médiajogi kézikönyv I-II.

Egyre több olyan tanulmány, monográfia, kézikönyv jelenik meg, amely témáját a „médiajog” területéről meríti, és ezzel párhuzamosan egyre több szakember vallja magát „médiajogásznak”. Mit jelent, szükséges-e és egyáltalán létezik-e „médiajog”? A folyamat értelmezhető divatjelenségként, mégis alapvető feltétele annak, hogy a médiaviszonyok alakítása politikai kérdésből végre szakmai kérdéssé váljon. Ahogyan a médiát érintő jogalkotást megkésettség jellemzi – a rádiózásról és televíziózásról szóló törvényre 1995 decemberéig kellett várni, ráadásul az alapjául szolgálótechnológia-társadalmi kiindulópontok már az elfogadás pillanatában meghaladottak voltak –, úgy a „médiajog-tudomány” is csak lassan ébredezik. A tudományos megközelítés létjogosultságát igazolják többek között a hatályos jogszabályokkal kapcsolatban szinte naponta felmerülő nehézségek, valamint a technológiai fejlődéssel és a nemzetközi jogalkotással való harmonizáció szükségessége.1

Médiajog csak olyan politikai és jogi viszonyok között létezhet, amelyek megteremtik a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának garanciáit. Ezért annak ellenére, hogy számos jogszabály vonatkozott már a kilencvenes évek előtt is a médiára (például a sajtótörvény, a Polgári törvénykönyvnek a személyhez fűződő jogok védelmét szabályozó része, számos büntetőjogi tényállás), a sajtó és a jog viszonya csak a kilencvenes évektől foglalkoztatja az újságírókat és a jogászokat, sőt az egyes szabályokat egyetlen jogterületté, médiajoggá összefogni csak a kilencvenes évek második felében sikerült. A médiajog áttekintésében és rendszerezésében jelentős lépés volt Székely László 1997-ben megjelent, Magyar sajtójog című könyve, amely a MÚOSZ Bálint György Újságíró-iskolájának tankönyveként szolgál. Az elektronikus média szabályozásának részletes és rendszeres elemzését adja Cseh Gabriella és Sükösd Miklós Médiajog és médiapolitika Magyarországon 1.: Médiajog (Új Mandátum Könyvkiadó, 1999) című munkája. E könyvek összehasonlítási alapul szolgálhatnak a témával foglalkozó későbbi művek vizsgálatához.

A médiajoggal foglalkozó könyvek közül a legfrissebb az Osiris Kiadó gondozásában 2000-ben megjelent Médiajogi kézikönyv I-II. A könyv szerkesztője Jany János, szerzői Ilosvai Gábor, Jany János és Bölcskei János. A kézikönyv második kötete egy jogszabálygyűjtemény, amely a médiát érintő fontosabb jogszabályok és alkotmánybírósági határozatok válogatását tartalmazza. Az első kötet e jogszabályok ismertetése, elemzése.

Az eddig megjelent médiajogi könyvek közös sajátossága, hogy elsősorban nem jogászoknak, hanem újságíróknak és a médiával foglalkozó más szakembereknek szólnak. Ez meghatározza hangvételüket és módszereiket: a szabályok érthető ismertetésére törekszenek, amivel nemigen fér össze a mélyebb jogi elemzés. Ebbe a sorba illeszkedik a Médiajogi kézikönyv is, amelynek célját a szerzők a következőkben határozták meg: „Elsősorban újságíróknak, riportereknek szántuk segédeszközként e kézikönyvet, de reményeink szerint felhasználható lesz majd az oktatás terén is” (8. old.). A könyv ennek megfelelően a hatályos jogszabályoknak a politikai vonatkozásoktól elzárkózó „átfogó, deteljesen objektív”, ezzel együtt tudatosan „nem a kritikai elemző” megközelítésére, hanem „a tárgyszerű” leírására (8. old.) törekszik. A könyvvel kapcsolatban megfogalmazható minden kritikának figyelemmel kell lennie ezekre a kifejezetten vállalt célkitűzésekre és határokra.

A médiajoggal foglalkozó szerzők első nehézségét a tárgy körülhatárolása jelenti, mivel „a klasszikus jogági felosztást alapul véve olyan, hogy »médiajog« tulajdonképpen nem is létezik” (7. old.). Egy médiajogi kézikönyv ezért mindazokkal a jogi kérdésekkel foglalkozhat, amelyek a média területét érintik.2 A médiajog a hagyományos jogágakon (alkotmány jog, közigazgatási jog – polgári jog – büntetőjog) átnyúló jogterület, amelyet a szabályozás tárgya foglal rendszerbe. Magában foglal egyrészt olyan szabályokat, amelyek médiumtól függetlenül a nyilvános kommunikáció minden formájára vonatkoznak (például személyiségvédelem, közösségek védelme), másrészt olyanokat, amelyek csak meghatározott médiumokkal kapcsolatban felmerülő sajátos kérdéseket szabályoznak (például a sajtóról, illetve a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény rendelkezései). Mivel a terület nagyon széles, a szerzők fontos feladata a hangsúlyok elhelyezése. Az egyes témák kiválasztásában elsődleges szempont lehet a megcélzott olvasóközönség igénye. Ennek legjobb példája az újságírói gyakorlatban naponta felmerülő problémákra válaszokat adó Magyar sajtójog, amely például alapvető munkajogi ismeretekkel is szolgál. A Cseh-Sükösd szerzőpáros könyve célkitűzéseinek megfelelően nem foglalkozik például a személyiségvédelemmel, de a rádiót és televíziót érintő jogforrások igen széles körét dolgozza fel (ORTT határozatok, panaszbizottsági döntések stb.).

A szerzők szándéka szerint a Kézikönyv gyakorlat-orientált, az egyes témák súlyozása azonban nem mindig követi e szándékot. Összesen huszonhét oldal foglalkozik a gyakorlatban leggyakrabban felmerülő magánjogi és büntetőjogi kérdésekkel, és az itt tárgyalt szabályok kiválasztása sem következetes. Az a megoldás még indokolható, hogy a személyhez fűződő jogok polgári jogi garanciái körében a könyv az általános szabályok mellett csak a jóhírnév és a becsület, valamint a képmás és a hangfelvétel védelmével foglalkozik, bár ezek mellett az újságírók találkozhatnak például a magántitkot-levéltitkot, a névjogot érintő esetekkel is. A közösség elleni izgatás és a hozzá kapcsolódó tényállások kirekesztése a médiát érintő büntetőjogi szabályok közül azonban – figyelemmel a nyilvánosság jelenlegi állapotára is – már teljesen önkényesnek tűnik. Vitatható a szerzői jog igen részletes ismertetésének szükségessége is. Igaz az, hogy „a szerzői jog bizonyos fokú ismerete ma már nélkülözhetetlen a médiumokkal foglalkozó szakemberek számára” (47. old.), de a szerzői jogi elméletek bemutatása, az új szerzői jogi törvény folyamatos összevetése a korábbi szabályozással, valamint egyes részletkérdések alapos elemzése – főleg a polgári jogi és büntetőjogi részekhez viszonyítva – eltúlzottnak tűnik. A könyv külön fejezetekben tárgyalja a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény, illetve a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény rendelkezéseit. A szerzők érdeme, hogy nem feledkeztek meg a bűnügyi és igazságszolgáltatási tájékoztatást szabályozó rendeletről – Székely László könyve ezt a gyakorlati szempontból jelentős jogszabályt nem ismerteti. Mivel a hírügynökségekkel kapcsolatban jogi elemzés eddig nem jelent meg, mindenképpen helyeselhető az azokra vonatkozó szabályok egy fejezetnyi, történeti áttekintést is adó elemzése. A globalizálódó médiarendszerben egyre nagyobb jelentősége van a nemzetközi jogi szabályozásnak, ezért feltétlenül helye van a rövid nemzetközi kitekintésnek. Ez sem találta meg azonban a legcélszerűbb arányokat, nagyobb része – a magyar szabályozásba is beépített, a gyakorlat számára kisebb jelentőségű – szerzői jogi kérdésekkel foglalkozik. Az európai uniós jogharmonizáció inkább az EU audiovizuális politikájának bővebb ismertetését indokolta volna.

A médiajog tárgyának meghatározása szükségessé teszi a jogforrások és az ismeretek rendszerezését. A legegyszerűbb – például Székely László által is alkalmazott – rendszerezés a hagyományos jogági tagozódást követi. Jogászok számára a legkézenfekvőbb megoldás az egyes kódexek sajtót is érintő rendelkezéseinek kigyűjtése, ami azonban nem felel meg az újságírók igényeinek: egy rágalmazó kijelentésnek például nemcsak büntetőjogi, hanem polgári jogi következményei is vannak, a képmással való visszaélés gyakran vet fel adatvédelmi kérdéseket is. Ahogyan a médiajog egészét, úgy egyes részkérdéseit is a tárgy azonossága, és nem a szabályozás formális elemei tartják össze. A Kézikönyv nem állít fel az egyes jogszabályokon keresztülnyúló tartalmi alapú rendszert: az egyes fejezetek egymással összefüggőnek ítélt jogszabályokat tárgyalnak. A „Klasszikus szabályok” című fejezet ismerteti a magyar jogforrási rendszert, a sajtószabadság alkotmányjogi alapjait, néhány polgári jogi és büntetőjogi szabályt, valamint a szerzői jogi kérdéseket. E szabályok a könyv szerint inkább azért klasszikusok, mert könnyen beilleszthetők a klasszikus jogági tagozódásba, és a szerzők nem azt hangsúlyozzák, hogy ezek a nyilvános kommunikáció minden formájára érvényes, legáltalánosabb szabályok. Vitathatatlan, hogy e szabályok között vannak anyagi és eljárási jogszabályok (11. old.), de az újságírói gyakorlat számára inkább zavaró a jogelméleti alapokhoz való ragaszkodás: a sajtó-helyreigazítás több törvénybe „szétszedett” szabályait éppen az egységes tárgyalás tette volna átláthatóvá. A klasszikus szabályok között feltétlenül ismertetni kellett volna a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényt. Az adatvédelem a személyiségvédelem igen jelentős és önállósult területe, az információszabadság pedig a sajtószabadsággal és az újságírói gyakorlattal szoros összefüggésben álló intézmény. E szabályok ismerete a médiával foglalkozó szakemberek számára ma már nélkülözhetetlen.

A klasszikus szabályok ismertetése a jogszabályok világos, közérthető kommentárja, amely a szabályok elemzéséhez feldolgozza a vonatkozó bírói gyakorlatot is. A sajtószabadság alkotmányos kérdései körében valószínűleg indokolt lett volna az ismertetettnél több alkotmánybírósági döntés felidézése, mivel a sajtószabadság tartalma ezekben körvonalazódik. Feltétlenül szükséges lett volna az elektronikus média szabályozásának kereteit kijelölő (37/1992. (VI. 10.)) AB határozat rövid ismertetése. Közelebb kerülhetne a jogszabály az újságíróhoz, ha a szerzők a bírósági határozatokból nemcsak az elvi jelentőségű megállapításokat, hanem röviden magát az esetet is ismertetnék. Emódszer alkalmazása teszi Székely László könyvét érdekes és tanulható könyvvé. A szerzői jogi részt a konkrét ügyek teljes hiánya teszi az újságírók számára még nehezebben megfoghatóvá.

Amennyiben a Kézikönyv következetesen alkalmazná, elfogadható lenne az a rendszerezés, amely a nyilvános kommunikáció minden formájára vonatkozó általános szabályok után az annál szűkebb körű, sajtó közvetítette kommunikáció általános szabályait tárgyalja, eljutva végül a nyomtatott, illetve az elektronikus médiára vonatkozó speciális szabályokig. Hibás azonban az a megoldás, amely a sajtótörvény rendelkezéseit „Az írott sajtóra vonatkozó jogi szabályozás” fejezetcím alatt tárgyalja.3 A nyomtatott és az elektronikus sajtó szabályozása valóban különböző, az eltérő jellemzők – hozzáférhetőség, befogadás stb. – a beavatkozás eltérő terjedelmét indokolják. A legfontosabb különbség, hogy míg a nyomtatott sajtóban elvileg külső beavatkozás nélkül megjelenhet az összes társadalmilag releváns vélemény, addig az elektronikus médiára vonatkozóan -legalábbis a frekvenciakincs szűkösségére épülő médiarendszerben – az államnak többlet-beavatkozással kell biztosítania a bemutatott vélemények sokszínűségét.4 A különbség azonban nem egyszerűsíthető le a sajtótörvény, illetve a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény szembeállítására. Nem igaz, hogy a sajtótörvény kizárólag a nyomtatott sajtóra vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz: a sajtó fogalmán az időszaki lapon kívül a rádió- és televízió-műsorszolgáltatókat és a hírügynökségeket is érti (Stv. 20. § a) pont). Annak ellenére tehát, hogy „a hatályos sajtótörvény érdemi rendelkezéseket csak az időszaki lap alapítója és kiadója vonatkozásában tartalmaz”, rendelkezései jelentős részének (például az alapelvek, a felvilágosítási kötelezettség, az újságíró jogállása) hatálya a sajtó egészére kiterjed.5 A Kézikönyv a nyomtatott sajtóra vonatkozó szabályok között tárgyalja még a bűnügyi és igazságszolgáltatási tájékoztatást szabályozó rendeletet, amely azonban szintén a média egészét érinti.

A sajtótörvény ismertetésében mindenképpen indokolt lett volna a kritikusabb elemzés. A törvény legtöbb eleme elavult, későbbi jogszabályokban korszerűbben rendezett, és ezért a gyakorlatban alig alkalmazott. A felvilágosítási kötelezettség például a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó szabályok mellett teljesen fölösleges, a sajtószabadság általános korlátjaként megjelenő „közerkölcs” létogosultsága vitatható.

„Az elektronikus média” című fejezet a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény rendelkezéseit ismerteti. Ahogyan a Médiajog mutatja, ez a téma önmagában kitölt egy kézikönyvet. Ahhoz, hogy a törvény negyven oldalban ismertethető legyen, meg kell találni a gyakorlati szempontból lényeges pontjait. A fejezet elsősorban a tartalomszabályozással („Az általános alapelvek és szabályok”) és a törvény által létrehozott szervezetek (Országos Rádió és Televízió Testület, közszolgálati médiumok intézményrendszere) szabályozásával foglalkozik, érthetően ismerteti a műsorszolgáltatási jogosultsággal kapcsolatos bonyolult szabályokat (például pályáztatás, szankciók). A Kézikönyv szerzői a törvény szerkezetét követték, ami nem feltétlenül jelenti a legáttekinthetőbb megoldást – a közszolgálatiságot például a törvénytől eltérően célszerűbb a tartalmi és szervezeti szabályok egységeként elemezni. A reklám-szabályozás ismertetésével kapcsolatban a fejezet nemcsak a rádiózásról és televíziózásról, hanem a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvény rendelkezéseit is bemutatja. Hiányolom az Országos Rádió és Televízió Testület és a Panaszbizottság egyes döntéseinek ismertetését, amelyek a törvény tényleges megvalósulását mutatnák be. A fejezet érdeme ugyanakkor a Testület országgyűlési beszámolóinak többszöri hivatkozása. A törvény alkalmazása során felmerült, nagy visszhangot kiváltó nehézségek közül a szerzők említik az „Írisz-pert” és a „csonka kuratóriumok” ügyét is – e törvénnyel kapcsolatban is helye van a kritikus megközelítésnek.

A médiajogi szabályok rendszerezése a médiarendszerek jelenlegi fejlődésében alapvetően az infrastruktúra-szabályozás és a tartalomszabályozás elválasztásával végezhető el. Az első csoportban tárgyalhatók többek között a sajtó szervezeti kérdései, a műsorszolgáltatási jogosultság elosztásának szabályai (infrastruktúra-hozzáférés) és a műsorterjesztés – médiajogi és távközlési jogi – szabályozása. A tartalomszabályozás körében helye van a hagyományos magánjogi és büntetőjogi rendelkezések ismertetésének, a médium-specifikus szabályoknak (például kiegyensúlyozottság, fiatalok védelme) és az új médiumok szabályozási módszerei (önszabályozás, technikai szabályozás) ismertetésének.

A könyvben nincs irodalomjegyzék, pedig egy kézikönyvnek feladata lehet a további ismeretek megszerzésének elősegítése. A tartalom mellett az áttekinthető, tagolt, könnyű eligazodást segítő forma is hozzájárulhat a kézikönyv használhatóságához – ám a tipográfia sajnos nem mindig felel meg az elvárásoknak, az összefüggő szövegben kevés a kiemelés, tagolás. Összességében az az érzésem, hogy a kézikönyvnek szánt I. kötet keveset tesz hozzá a jogszabályokat összegyűjtő II. kötethez. Az egyes témák kiválasztása és feldolgozása nem mindig követi a szerzők célkitűzését, azt, hogy a naponta felmerülő konkrét problémákhoz hatékony és érthető kapaszkodókat adjanak a médiával foglalkozó szakemberek kezébe. (Ilosvai Gábor, Jany János, Bölcskei János: Médiajogi kézikönyv I-II, Osiris, 2000, 2800 Ft)

Lábjegyzetek

1
Németországban például négy-öt olyan tudományos folyóirat jelenik meg havi rendszerességgel, amely kifejezetten a médiajoggal foglalkozik.
2
A médiajog nem azonos a médiaszabályozással- annak csak egyik lehetséges eszköze. Az önszabályozás jelentőségét ismeri el Székely László könyve, amely a jogszabályok mellett etikai szabályokat is bemutat.
3
Már azzal a – nemcsak a Kézikönyvben, hanem a médiával foglalkozó más munkákban is alkalmazott – szóhasználattal sem értek egyet, amely éles tartalmi különbséget tesz a „sajtó” és a „média” között, „sajtón” a nyomtatott sajtót, „médián” az elektronikus médiumokat értve. Véleményem szerint helyesebb e kifejezéseket szinonimaként használni, és megkülönböztetésként nyomtatott és elektronikus sajtóról vagy nyomtatott és elektronikus médiáról, médiumokról beszélni.
4
Lásd erről az Alkotmánybíróság a 37/1992. (VI. 10.) számú határozatát.
5
Erről a tényről a Cseh-Sükösd szerzőpáros is megfeledkezett.
Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink