Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2000 ősz – Piac rovat

Kaposi Ildikó

Sajtótámogatás (1/6)

Bevezetés

Az írás a nyilvános szféra normatív ideáljának szempontjából vizsgálja a magyarországi sajtó szerepét. Az európai lappiacokon megfigyelhető jelenségek alapján elmondható, hogy a nyomtatott sajtó hagyományosan kitüntetett szerepét aláássák az új információs és kommunikációs technológiák, illetve az ezekkel részben összefüggő, természetes piaci folyamatok. Magyarországon ugyan egyelőre felemásan érvényesülnek a nemzetközi tendenciák, de a nemzeti nyilvános szféra és a jól, sokszínű forrásból tájékozott választók érdeke megkívánná egy átgondolt, konszenzusos sajtópolitika megalkotását. Részben nyugat-európai példák, részben korábbi hazai javaslatok alapján a cikk javaslatot tesz egy magyarországi sajtóalap felállítására.

Az utóbbi idők nemzetközi médiaelméletében – javarészt Jürgen Habermas könyve, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása megkésett, 1989-es angol fordításának köszönhetően – a nyilvános szféra gondolata vált meghatározó metaforává. Metaforává, mert Habermas eredeti, egyszerre történeti és normatív koncepciójával ellentétben a médiakutatásban a nyilvános szféra egyre inkább pusztán normatív ideálként jelenik meg. Ebben az összefüggésrendszerben a nyilvános szféra diskurzív tér, amelyet a demokratikus politikai és médiarendszerek hoznak létre. A nyilvános szféra a társadalom számára fontos kérdések szabad megvitatásának helye. Hozzáférést biztosít a polgároknak a közjót érintő információkhoz, elősegíti a folyamatot, amelynek során az egyének közösségként teremtik újra magukat, és a köz kérdéseire konszenzusos választ kereső vitában fogalmazzák meg gondjaikat és nézeteiket. Lényegében olyan diskurzív tér ez, amely segíti a polgárok egymás közti illetve a polgárok és a hatalom birtokosai közötti kommunikációt. A nyilvános szféra diskurzív jellege miatt a média kitűnően megfelel a követelményeinek. A média ugyan nem az egyetlen megtestesítője a működő nyilvános szférának, de rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amelyek a nyilvános szféra működéséhez szükségesek.

Ezen a ponton érdemes szemügyre venni a média mint nyilvános szféra mostanában alakot öltő új formáit, amelyek a média jelentős technológiai átalakulásának következményei. Az új technológiának köszönhetően számos új kommunikációs csatorna nyílik meg egy olyan környezetben, ahol a piaci verseny miatt egyre alacsonyabb a hozzáférés ára. Mindenki számára megnyílik – legalábbis elméletileg – a lehetőség, hogy hosszabb-rövidebb időt vásároljon helyi televízió-csatornáján, és hozzászóljon a nyilvános kommunikációhoz. A helyi közösségek felhasználhatják ügyeik megvitatására az olcsó televíziós szolgáltatásokat. Az internetes beszélgető- és vitafórumoknak, hírleveleknek stb. köszönhetően a polgárok hallathatják hangjukat, megfogalmazhatják gondjaikat és véleményüket, sőt, akár cselekedhetnek is, ha például lefagyasztják az önkormányzat vagy a parlament e-mail rendszerét ezerszámra küldött tiltakozó elektronikus leveleikkel.

Csábító a gondolat, hogy az egyre olcsóbb kommunikációs eszközök elvezethetnek az „elektronikus demokrácia” megvalósulásához. Ráadásul úgy tűnik, hogy a hagyományos média is egyre inkább odafigyel arra, ami az Interneten vagy a kis kábeltelevíziókon történik: a Clinton elnök körüli Lewinski-botrány több epizódja először egy Internetes pletykafórumon, illetve egy helyi kábeltelevízióban kapott nyilvánosságot.

Az új elektronikus kommunikáció javarészt szabályozatlan (legfeljebb önszabályozó) közegben zajlik, ahol mintha egyszerre valósulnának meg a szabadság és az egyenlőség demokratikus princípiumai, hiszen a résztvevők hozzászólásának súlya csak a tartalomtól és a retorikai készségtől függ. A virtuális nyilvános diskurzushoz való hozzászólás egyre kevésbé a kivételezettek kiváltsága: míg a (technikailag és kulturálisan kétségkívül leginkább információ-barát) Egyesült Államokban 1998-ban a lakosság 17 százalékának volt otthoni Internet-hozzáférése (Gitlin 1998), mára ez a szám megsokszorozódott, és valamivel 50 százalék fölött van (Cyberatlas).

A média elméleti kutatóit azonban aggasztja az új kommunikációs technológiáknak a nyilvános szférára gyakorolt potenciális hatása. Todd Gitlin egyenesen azt állítja, hogy az önmagában is platóni ideálnak számító nyilvános szférát veszélyezteti a médiafórumok sokasodása (Gitlin 1998). Gitlin leginkább attól tart, hogy a kommunikációs csatornák számának robbanásszerű növekedése hozzájárul a köz széttöredezéséhez, ezerszám hoz létre miniatűr közösségeket, amelyek a saját zártláncú kommunikációs rendszerükben élnek, és nem vesznek tudomást a többiekről, miközben a nyilvános szféra elemeire, „nyilvános szférácskákra” hullik szét.

Denis McQuail lényegében egyetért Gitlin aggályaival: szerinte napjaink technikai változásai és a piac erői alapjaiban rendíthetik meg a nyilvános szférát, ugyanis a média egyre inkább individuális és magáncélú használata „minden közös dolgok hanyatlásának” tünete (McQuail 1995:12). Úgy tűnik, az új kommunikációs technológiák sértik a testvériségnek a Felvilágosodás korából örökölt demokratikus alapelvét. Amikor Gitlin azon sajnálkozik, hogy az új médiának köszönhetően létrejött közösségek nem feltétlenül eredményezik a közösség (vagyis a polgárok demokratikus – nyilvános és kollektív – testülete) megerősödését, lényegében McQuail aggályait visszhangozza a közös polgári tapasztalat eltűnéséről. Ugyanezt hangoztatja Nicholas Garnham is, aki arról panaszkodik, hogy lehetetlen életképes demokratikus közösségről beszélni anélkül, hogy valamiféle közös normatív dimenziót ne tételeznénk a nyilvános szférában (Garnham 1993). Röviden szólva az érvelések szerint a nyilvános diskurzív terek széttöredezése és a demokratikus közösség ebből eredő széthullása elvezethet a szó szerint a nép uralmaként értelmezett, hagyományosan territoriális egységekre korlátozott demokrácia tömegbázisának eróziójához.

McQuail számára azonban a jelenség egyúttal újabb érv is a hagyományos média közösséget szolgáló jellegének fenntartása mellett. Ugyanezt vallja James Curran, aki számszerű bizonyítékokat hoz fel arra, hogy az új médiatechnológiák veszélyeit csábítóan ecsetelő gondolatmenet ellenére a nemzeti nyilvános szférák (legalábbis Európában) meglehetősen jó egészségnek örvendenek, főként a közszolgálati televíziózás továbbra is meghatározó szerepének köszönhetően (Curran 1998). Úgy tűnik tehát, hogy a változó kommunikációs környezet ellenére a média továbbra is nyilvános szféraként működik, és képes ellátni azokat a feladatokat, amelyeket a demokratikus társadalmak szerves részének szerepe ró rá.

A kommunikációs technika új fejleményei kizárólag az elektronikus médiáról szólnak, amely egyre meghatározóbb elemévé válik a nyilvános szférának. Az írott sajtót ugyan nem érdemes még temetni, de tény, hogy az újságolvasás világszerte visszaszorulóban van, és a demokrácia szempontjából történetileg kitüntetett szerepet élvező sajtó jelentősége csökken. Pedig a sajtó a közszolgálati televízióhoz hasonlóan kulcsszerepet játszhat a nemzeti nyilvános szféra közös jellegének fenntartásában, és kitüntetett szerepe van a választók tájékoztatásában is. Egy nemzetközi felmérés kimutatta, hogy azok az emberek, akik főként a nyomtatott sajtó híreiből szerzik információikat, lényegesen tájékozottabbak azoknál, akik számára a televízió az elsődleges hírforrás (Dimock & Popkin 1997). Mindezek fényében érdemes újragondolni a sajtó minél eredményesebb működéséhez szükséges feltételek biztosítását.

Ezzel szemben úgy tűnik, Magyarországon továbbra sem létezik átgondolt koncepció arról, hogy miként működhetne közmegelégedésre a nyomtatott sajtó. A jelenleg legtöbbet hangoztatott irányelv, a sajtó kiegyensúlyozottságának megteremtése meglehetősen vegyes elméleti panelekből áll össze, amelyek alkalmatlanok arra, hogy egységes szabályzási elvet alkossanak. A kiegyensúlyozásra a konzervatív érvek szerint azért van szükség, mert a magyarországi sajtóban véleménymonopólium van. Ez a kiindulópont eleve téves, mert noha a példányszám és a hirdetési bevételek szempontjából tagadhatatlan a magukat baloldaliként és/vagy liberálisként meghatározó lapok fölénye, a sajtópiacon megtalálhatóak a konzervatív kiadványok is. Nincs szó arról, hogy kizárólag egyfajta politikai szemlélet szerint szerkesztett lapokhoz lehet hozzájutni, tehát definíció szerint nincs szemléleti monopólium. Igaz, hogy egyensúly sincs, amennyiben egyensúlyon azt értjük, amikor a politikai lapok piacán nagyjából egyenlő arányban osztoznak a főbb táborok. Kiegyensúlyozottság helyett sajtópiac van, amelytől önmagában nem várható el, hogy „egyensúlyi” állapotot hozzon létre.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.