   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2001 tavasz – Politika rovat Média, hatalom. A Médiaimperializmus tézise (4/8)A médiaimperializmus tézise A média hatalmának kérdése három szinten tematizálódott. Egyrészt gyakori téma a politikai diskurzusban. Egy magyar politikus szerint például „az egész magyar nyilvánosság, a sajtó, a rádió, a televíziók ki vannak szolgáltatva a nemzetközi tőkés társaságoknak… minden betű, minden hang idegen érdekeket szolgál, hazudik, félrevezet”.8 Másrészt a nagyközönséget is foglalkoztatja a médiakoncentráció folyamata. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a közelmúltban számos olyan filmet mutattak be a mozik, amely a média totális hatalmáról és az emberek kiszolgáltatottságáról szól, vagyis a médiabirodalmakkal kapcsolatos aggodalmakra alapozza sikerét. A Truman show főszereplője hétköznapi ember, aki lassanként ráébred, hogy életének minden részlete egy hatalmas, egyenes adásban közvetített szappanopera forgatókönyve szerint zajlik. Az Amikor a farok csóválja arról szól, hogy egy hollywoodi producer megrendezett háborúról forgat jeleneteket a politikai hírműsorok számára, elterelendő a figyelmet az elnök szexbotrányáról. A Holnap markában című filmben pedig a brit kormány titkosügynöke egy őrült médiabirodalom-tulajdonossal veszi fel a harcot, aki csak azért akar háborút kirobbantani, hogy azt egyenes adásban közvetíthesse szerte a világon. Paradox módon mindhárom film hollywoodi szuperprodukció. Harmadrészt a médiabirodalmak – és általában a média – hatása visszatérő kérdése a tudományos diskurzusnak. John Tomlinson például Cultural Imperialism (Kulturális imperializmus) címen egész könyvet szentelt a témának (1991). A médiaimperializmus tézisének közvetlen előzménye a Frankfurti Iskola „kultúraipar” fogalma (Adorno & Horkheimer 1995). A szakirodalom a médiaimperializmus téziseként tartja számon a médiabirodalmak nemzetközi uralmáról született elméletet (Tunstall 1977:38-63; Tomlinson 1991:1-67 és 173-179; McQuail 1994:111-117). Ezt az elméletet más-más hangsúlyokkal nevezik a „televíziós imperializmus” vagy – mint az előbb említettem – a „kulturális imperializmus” tézisének is. Az elmúlt két évtizedben számos változata látott napvilágot. Egyes változatai egyértelműen az Egyesült Államokat tekintik gyarmatosítónak, mások az egész nyugati világot. Kelet-Európában és Ázsiában néha Oroszország jelenik meg a gyarmatosító szerepében. Az alábbiakban csak a tézis legtöbbet hangoztatott állításait foglalom össze, nem idézem fel különböző változatait. A médiaimperializmus tézisének hirdetői abból a tapasztalatból indulnak ki, hogy a globalizálódás és a koncentráció maga után vonta a médiapiac átrendeződését és a kínálat beszűkülését. Ebből arra következtetnek, hogy a média társadalomra gyakorolt hatása is gyökeresen megváltozott. Egyrészt úgy, hogy a korábbi, viszonylag plurális médiaszíntér heterogén hatásával szemben a koncentrált média homogén hatást gyakorol az emberekre. Másrészt pedig úgy, hogy a helyi vagy országos vételkörzetű médiumokkal szemben a globális média hatalmas tömegeket szólít meg. Vagyis az emberekre gyakorolt hatása megsokszorozódik. A közönség – vélik – mind kiszolgáltatottabbá válik a médiabirodalmak hatalmával szemben. A médiaimperializmus tézise szerint a geopolitikai központok vezető körei a médián keresztül a saját értékrendjüket tükröző műsorokkal árasztják el a perifériákat. A totális média irányítói az emberek gondolkodása feletti totális befolyásra törekszenek. Szemben a korábbi századok gyakorlatával, egyes pénzügyi és politikai érdekcsoportok befolyási szférájukat nem katonai vagy diplomáciai eszközökkel, hanem a média segítségével növelik. A médiaimperializmus tézise összekapcsolja a gazdasági, a kulturális és a politikai „gyarmatosítás” fogalmát. Gazdaságilag a „gyarmatosítók” célja a gazdaságosság szempontjából ideális globális piac megteremtése. Ráerőltetik világszemléletüket, a piacközpontúságot a kisebb országokra: azt hirdetik, hogy a piac az egyetlen hiteles értékmérő. A fogyasztói életformát eszményként feltüntető reklámokon keresztül kvantifikálják az emberek értékrendjét. Az életminőség és a boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” jelenik meg, miközben a hagyományos – gyakran nemzeti sajátosságnak tekintett vagy vallási gyökerű – értékek a háttérbe szorulnak. Kulturális szempontból a médiabirodalmak célja – a médiaimperializmus tézise szerint – a médiában közvetített tartalmak homogenizálása. A jelenséget a több mint 90 országban bemutatott amerikai szappanopera címe után „dallaszizálódásnak” is nevezik. A kifejezés két, egymással szorosan összefüggő folyamatot jelöl. Egyrészt a közvetített tartalmak kommercializálódását: azt, hogy a nyereségérdekelt média elsősorban a kereskedelmileg sikeres tartalmakat közvetíti. Mégpedig úgy, hogy szórakoztató műsoraival a széles közönséget – a jól kereső közép- és felsőosztályokat – célozza meg. A domináns tartalmak pedig többnyire műfajilag is, tematikailag is egysíkúak. A hírekben tipikusan a bűnügyek, a zenei műsorokban a könnyűzene, a játékfilmekben az erőszak és a szex vannak túlsúlyban. A műsorfolyamban a filmsorozatok, a játékfilmek és a vetélkedők vannak túlsúlyban. A műsorszolgáltatók óvakodnak attól, hogy nehezen fogyasztható tartalmakkal frusztrálják könnyű kikapcsolódásra vágyó közönségüket. Biztonságosabb üzleti stratégiát jelent az olyan, sztereotípiákra építő tartalmak továbbítása, amelyek megítélésében szilárd társadalmi konszenzus alakult ki, és amelyek nem kavarnak felesleges, közönségriasztó vitákat.9 Így azonban a műsorgyártás sematikussá válik.10 A folyamat szükségszerűen azzal jár, hogy a tömegkommunikációs csatornák „eldugulnak”: a korlátozott számban hozzáférhető frekvenciákon csak bizonyos típusú programok jelennek meg, kiszorítva a nehezebben befogadható, tényfeltáró-, oknyomozó-elemző politikai műsorokat, alternatív zenéket és filmeket a kínálatból. A piac szempontjából csekély súlyú kisebbségek nézetei és értékei hiányoznak a kereskedelmi érdekek szerint szerveződő médiából. De káros a folyamat a többség szempontjából is: alternatív nézőpontok és kritikus vélemények híján a közbeszéd dogmatikussá és unalmassá válik, a média pedig nem látja el politikai ellenőrző funkcióját. A dallaszizálódáson másrészt a kulturális értékrend
amerikanizálódását értik.
Azt, hogy az amerikai termékek és azok hazai gyártású mutánsai
elárasztják a
nemzeti médiapiacokat, és a háttérbe szorítják a helyi-nemzeti
sajátosságokat
– nemcsak az angolszász tulajdonban álló médiumokon, de az
olyan európai médiavállalkozásokon
keresztül is, mint például a Fininvest. Azt, hogy ezek az érvek nem megalapozatlanok, számos adat bizonyítja. Az alábbiakban csak két európai országból idézek példákat. A német mozikban bemutatott filmek több mint 90 százaléka a hollywoodi filmgyárakból kerül ki. Ugyanitt a rádiókban játszott számok több mint 80 százalékában angolul énekelnek (Croteau & Hoynes 1997:304). Egy másfél évtizedet átfogó magyarországi felmérés szerint az elmúlt években megnőtt a tévében sugárzott szórakoztató műsorok aránya. Különösen az észak-amerikai gyártású tévéműsorok – elsősorban filmsorozatok és játékfilmek – részesedése növekedett, miközben a magyarországi és európai gyártású műsorok aránya csökkent (Terestyéni 1999:50-55). Emellett a hazai gyártású műsorok között is mind több olyan akad, amely nyugati mintákat követ. A média kulturális befolyásáról tanúskodik az is, hogy Magyarországon – és világszerte – mind több újszülöttet keresztelnek el a szappanoperák népszerű hősei után (Cseri 1999). Az emberek értékrendjének dallaszizálódását illusztrálja egy másik empirikus vizsgálat is. A Kecskeméti Tanítóképző Főiskola 1995-ben készült, publikálatlan felmérése szerint a felnövő generációk egyes csoportjainak jövőképe az amerikai sorozatok eszményeiből táplálkozik. A 10-14 éves alföldi tanyasi gyerekek például úgy szeretnék látni felnőttkori önmagukat, hogy majd az úszómedencéjük partján a napernyő árnyékában kortyolgatják koktéljukat. Olyan helyzetek válnak számukra mintákká, amelyekkel csak a képernyőn találkoztak. A médiaimperializmus tézise szerint a médiabirodalmak urainak gazdasági és kulturális terjeszkedésétől nem választható el megnövekedett politikai befolyásuk sem. E gondolatnak van egy erősebb és egy gyengébb változata. Az erősebb a média közvetlen politikai befolyását hangsúlyozza. Az egyik magyar médiateoretikus például így fogalmaz: „A választásokon győztes kormányzati hatalom mellett és felett ugyanis az a társadalmi csoport, amely a politikailag monolit tömegmédiumokhoz privilegizáltan és folyamatosan hozzájut, valóban meg tudja határozni a közhatalom döntéseit és játékterét. (…) A súlypont »pártokráciától« a »mediokráciához« kerül így át” (Pokol 1995:80-82). Ezt a nézetet látszik például igazolni Berlusconi már említett esete: a Fininvest vezetője miniszterelnökké választatta magát (nem mellékesen azonban az üzletember néhány hónappal később lemondásra kényszerült). A gondolat gyengébb változata a média közvetett politikai befolyását hangsúlyozza. Akár helyi-nemzeti kézben, akár valamelyik „világbirodalom” tulajdonában vannak, a médiumok híreik zömét nemzetközi hírügynökségektől és olyan globális hírcsatornáktól szerzik be, mint amilyen például a Time Warnerhez tartozó és a világ több mint száz országában sugárzó CNN. Mivel a hírek összegyűjtése költséges, a kisebb vállalkozások nem veszik fel a versenyt a nagy nemzetközi tudósítói hálózattal rendelkező hírügynökségekkel. Így ezek megszabhatják, milyen események válnak hírré. A hírügynökségek mellett politikai befolyást tulajdonítanak az olyan, az egész világot behálózó reklámügynökségeknek is, mint például a Procter & Gamble. A hirdetések szétosztása is lehet a nyomásgyakorlás eszköze (Tunstall 1977:45-55). A médiabirodalmak politikai hatalmának kérdése azért fontos, mert ha igaz, hogy vezetőiknek valóban aránytalanul nagy – vagyis az egyszerű állampolgárokénál nagyobb – politikai befolyásuk van, akkor e befolyás legitimitása is kérdéses, mert a köz támogatása nélkül játszhatnak szerepet a köz ügyeinek formálásában. A politikai intézményrendszer vezetőivel szemben az ő esetükben éppúgy hiányoznak a demokratikus felhatalmazást nyújtó választási vagy delegálási mechanizmusok, mint azok a formális és informális ellenőrző intézmények, amelyek behatárolják a hivatásos politikusok hatalmát.11 Miért nincsenek formális ellenőrző szervek? Éppen azért, mert e médiabirodalmak nem helyi vagy nemzeti szinten szerveződnek, mint a hagyományos politikai szervezetek, hanem a nemzetek felett. Ezen a szinten pedig nem alakultak ki azok az intézmények, amelyek felügyelhetnék a multinacionális cégeket, és szabályozhatnák működésüket. Kérdéses az is, hogy az oligopolisztikus médiapiaci helyzetben mennyire működnek megbízhatóan az olyan informális ellenőrzési formák, mint a nyilvánosság. Kétségtelen ugyan, hogy az újságírók ilyenkor is figyelemmel követhetik azoknak a cégeknek a kétes ügyeit, amelyekhez tulajdonosaiknak nincs közük. Azt azonban már nem tehetik meg, hogy a rendszert, a fennálló viszonyokat vagy magát a kapitalizmust bírálják, hiszen ezzel már a status quo fenntartásában érdekelt kenyéradóik érdekeit sértenék. Amédiabirodalmak által felosztott piacon az újságírók egzisztenciálisan kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint egy valóban sokszereplős médiapiacon.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Kisebbség Bernáth Gábor – Messing Vera: Roma szereplő a „Barátok közt”-ben: Az első fecske Identitás Papp Z. Attila: Az eltűnt hokimeccs nyomában. Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén Kovács Melinda: A rendkívüli megismerése. A politikus diszkurzív konstrukciója a magyar sajtóban Politika Hegedűs István: Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén Bajomi-Lázár Péter: Média, hatalom. A Médiaimperializmus tézise Jog Cseh Gabriella – Sükösd Miklós: A törvény ereje. A médiatörvény értékelése felé Kertész Krisztina: Térkép Beata Ociepka: Kritika Csőke Zoltán: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
