   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2001 nyár – Újságírás rovat A demokratikus újságírás (2/10)Mi a demokrácia? A demokrácia igen tág fogalom. Ralf Dahrendorf (1990) az állampolgárságot (citizenship) a társadalom egészére érvényes jogok és jogosítványok rendszereként határozta meg. Az állampolgárság három alapvető jogból áll, ezek (a) az igazságosság és egyenlőség, (b) az alapvető politikai jogok és (c) az elemi szociális jogok. A demokrácia a törvényesség uralma, a szavazáshoz és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, valamint az ahhoz való jog, hogy az egyén jövedelme ne essen egy bizonyos szint alá, illetve magában foglalja az oktatáshoz való jogot is. Demokrácia és újságírás – a marxista nézőpont Karl Marx és Friedrich Engels foglalkozott az újságírás demokráciában betöltött szerepével is (vö. Kunczik 1988: 73). Marx 1842. május 15-én így írt a cenzúra negatív következményeiről: „a cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A Rossz potenciális forrása, amelytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék. Így pusztítja el a cenzúra az állam szellemét.” Marx azt a nézetet képviselte, hogy a sajtószabadság hiányában más szabadságjogok is illúzióvá válnak. Nem állíthatjuk azt, hogy a Szovjetunióhoz vagy az NDK-hoz hasonló volt szocialista országok kommunista sajtópolitikája összhangban állt volna Marx szellemével. Marx maga teljes mértékben az 1848-as német forradalomhoz vezető időszak hagyományát képviselte, amelyben a sajtószabadságot az állam szabadságával azonosították. Különösen a politikai sajtó szerepe volt az, hogy a kormánnyal szemben hangot adjon a népnek. 1882. november 19-i keltezésű, August Bebelnek írott levelében Engels határozottan kiállt a sajtószabadság bárminemű – akár a Munkáspárton belüli – korlátozása ellen. „A pártnak mindenképpen kell egy olyan újság, amely nem függ közvetlenül a pártvezetéstől és a kongresszustól, azaz képes a program és az elfogadott taktika keretein belül félelem nélkül ellenezni a párt egyes lépéseit, illetve a párt illemszabályainak betartása mellett szabadon teret engedhet a programot és a taktikát bíráló hangoknak. Egy ilyen újságot Önnek is – mint a párt elnökének – támogatnia kellene, sőt, Önnek kellene létrehoznia, így ugyanis inkább az Ön erkölcsi befolyása alatt állna, szemben azzal, ha az Ön akarata ellenére jönne létre.” Marx és Engels számára tehát az újságírás szerepe szerint nemcsak az egész társadalom kritikusa és a nép érdekeinek képviselője a kormánnyal szemben, hanem egyúttal a belső pártkritika eszköze is. Marx álmában sem gondolta volna, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet együtt járhat azon szabadságjogok megnyirbálásával, amelyeket az ifjú forradalmi polgárság segített kivívni a feudális uralom és a bürokratikus abszolutizmus ellenében. Az újságírásnak a létező szocializmusból ismert szerepe tökéletesen összeegyeztethetetlen Marx és Engels elképzeléseivel, akik mindketten a sajtószabadság meggyőződéses hívei voltak. Demokrácia és újságírás – történeti háttér A nyugat-európai és észak-amerikai sajtó története a sajtószabadságért folytatott küzdelem története. Gutenberg nyomdájának feltalálása után hamar megjelentek a cenzúrát foganatosító intézkedések. Az első cenzurális határozatokat a katolikus egyház hozta 1482-ben, miután egyházellenes és egyéb bíráló pamfletek jelentek meg. 1559-ben jelent meg az első pápai index, amely bizonyos írásoknak (főként Martin Luther műveinek) nemcsak nyomtatását, de olvasását is megtiltotta. Az újságok cenzúrázásának legitimitását először a 18. században kérdőjelezték meg alapjaiban. Az addig uralkodó felfogás szellemében az abszolutista állam teoretikusai az állam érdekeire hivatkozva legitimálták a cenzúrát.2 A cenzúra azt eredményezte, hogy például Németországban betiltották a hazai politikai híradásokat, vagy nagyban korlátozták terjesztési körüket. A sajtó állami befolyás alól való felszabadításáért folyó küzdelem Nagy-Britanniában kezdődött, ahol 1649-ben a levellerek a következőket írták a parlamenthez intézett petíciójukban: „Ha a kormány igazságosan és az alkotmányos elvekkel összhangban kíván cselekedni, akkor meg kell hallgatnia minden hangot és véleményt. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha garantált a sajtószabadság.” Ebben az összefüggésben kiemelkedő jelentősége van John Milton Aeropagatica című művének, amelyben a sajtószabadság központi szerepet kap. Milton bebizonyítja, hogy tökéletes cenzúra nincs, és csak az igazság elfojtásához vezetne. A cenzúra lehetetlenné tenné, hogy nyilvános vitán keresztül derüljön ki az igazság. Az igazságra csak akkor lehet rátalálni, ha az ember számol azzal a lehetőséggel is, hogy másoknak is lehet igazuk. Elképzelése szerint az érveken és ellenérveken keresztül talál rá az ember az igazságra. 1688-tól a brit parlament vált a sajtó ellenőrzésének legfelsőbb szervévé. A cenzúra 1695-ben szűnt meg, amikor nem újították meg az úgynevezett engedélyeztetési rendeletet. Az emberi jogok amerikai (1776) és francia (1789) nyilatkozata kinyilvánította a sajtószabadságot, 1791-ben pedig az amerikai alkotmányt bővítették ki a sajtószabadságot deklaráló első kiegészítéssel (First Amendment). Németországban rögösebb út vezetett a sajtó szabadságához. A szabadságharcok (1813–1815) és a Napóleon elleni háború összekapcsolódtak a sajtó szabadságáért vívott harccal. Az 1819-es német miniszteri gyűlés visszahozta a megjelenés előtti cenzúrát (Karlsbader Beschlüsse), amely az 1848-as forradalom évéig érvényben maradt. Az 1874-es birodalmi sajtótörvény csak formálisan szüntette meg a sajtó feletti állami befolyást. A cenzúra általánosan elterjedt gyakorlat maradt. Csak a weimari köztársaság (1919–1933) idejére vált a véleménynyilvánítás szabadsága alapjoggá. A második világháború után, 1949-ben a Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya ismét garantálta a sajtó szabadságát. A szövetségi alkotmánybíróság, az ország legfelsőbb jogi fóruma szerint az állami ellenőrzéstől mentes és cenzúrázatlan szabad sajtó aszabad állam egyik alapja; a rendszeresen megjelenő szabad sajtó elengedhetetlenül szükséges része a modern demokráciának.3 A sajtószabadság azonban soha nem volt korlátlan, az újságírónak a társadalom iránti különleges felelőssége mindig is viták tárgya volt. A német alkotmány 5. pontja kimondja, hogy „[m]indenkinek jogában áll szabadon kifejezni és terjeszteni véleményét szóban, írásban és képekben, illetve akadály, hátráltatás nélkül tájékozódni az általánosan hozzáférhető forrásokból. Biztosított a sajtó, valamint a rádió és film általi tájékoztatás szabadsága. Nem lesz cenzúra.” Ugyanez a cikkely azonban így folytatódik: „Ezen jogokat korlátozzák az általános törvények, a fiatalokat védő és a személyes becsülethez fűződő jogot meghatározó jogszabályok”. Németország keleti fele, a Német Demokratikus Köztársaság más fejlődési utat járt be. A kommunisták kerültek hatalomra, márpedig a kommunizmus és a sajtószabadság olyan, mint a tűz és víz, nem létezhetnek együtt. Itt az újságíró legfőbb feladata a szocialista öntudat építése volt a hírek válogatásában és bemutatásában érvényesülő pártosság révén. A médiában csak az jelent meg, ami az Ügyet szolgálta. A politikai ellenzék nem jutott szóhoz. A kelet-német újságírók szövetsége úgy tekintett önmagára, mint a „szocializmus ideológiai frontján harcoló egységre”, illetve mint „a munkásosztály pártjával és szocialista államunkkal vállvetve küzdő, megbízható harcosra”. A harcos újságíróknak azonban egy egészen új problémával kellett szembenézniük. Senki nem hitt nekik, nem volt hitelük a lakosság szemében. Az emberek hozzáfértek a nyugat-német médiához (különösen a rádióhoz és a televízióhoz). Márpedig még ha olykor el is lehet titkolni a hírek egy részét, nem lehet minden hírt állandóan titokban tartani. Aztán színre lépett Gorbacsov és meghirdette a glasznosztyot, ami meglepetésként érte a konzervatív kelet-német kommunista vezetést. A forradalom a demokrácia nevében zajlott. A leipzigi forradalmárok elhíresült csatakiáltása így szólt: „A nép mi vagyunk”. A nyugati média (főként a televízió, amelynek adását szinte az egész NDK területén fogni lehetett) kétségkívül központi szerepet játszott az eseményekben, bár képtelenség volna pontosan számszerűsíteni a média hatását. Mindenesetre az emberek megtudták belőle, hogy államuk meggyengült. Az eredmény közismert: az NDK összeomlott. Eric Hobsbawm, a neves történész-szociológus (1995: 256) szavaival szólva: „vannak történelmi pillanatok, amelyeknek korszakzáró jelentőségét még a kortársak is felismerik. Az 1990 körüli évek egyértelműen ilyen fordulópontot jelentettek.”
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Újságírás Michael Kunczik: Politika Jenei Ágnes: Kultúra Kádár Judit: Sorozatok Antalóczy Tímea: A szappanoperák genezise és analízise I. Jog Hargitai Lilla: Gondolatok a médiatörvény reklámszabályainak lehetséges módosításáról Oktatás Bényei Judit: Az Alkonyzónától a Simpson családig Újságírás Ószabó Attila – Vajda Éva: Közszolgálat Rácz Zsuzsa: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
