Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 ősz – Politika rovat

Pippa Norris

Angyali kör? A politikai kommunikáció hatása a poszt-indusztriális demokráciákra (1/5)

A politikai kommunikáció hatása a posztindusztriális demokráciákra1

Az utóbbi évtizedben egyre többen teszik a médiát felelőssé a közélettel szemben tanúsított állampolgári apátiáért, a közügyek hiányos ismeretéért, valamint a kormányokkal szemben tanúsított bizalmatlanságért. E nézet szerint a pártok politikai marketingjének professzionalizálódása, a spin doktorok, a művészi csomagolás és a közvélemény-kutatások szintén hozzájárulnak az emberek cinizmusához. De helyes-e ez az általánosan elfogadott nézet? Ez az írás, amely a politikai kommunikáció posztindusztriális társadalmakban betöltött szerepének módszeres vizsgálatán alapul, amellett érvel, hogy a média és a pártok politikai kommunikációja nem felelős az állampolgári közönyért. Az első rész összefoglalja a „média-kór” különböző elméleteit. A második rész megvizsgálja a híripar néhány különösen fontos trendjét, amely sokak szerint felelős a média gyenge teljesítményéért. A harmadik rész tanulmányozza a rendelkezésre álló bizonyítékokat arról, hogy a hírmédiára fordított figyelem milyen hatással van az állampolgári aktivitásra. A következtetés kifejti a tanulmány eredményeit magyarázó „angyali kör” elméletét. Ahelyett, hogy – tévesen – az üzenet hordozóját hibáztatná, az alábbi írás arra a következtetésre jut, hogy inkább a képviseleti kormányzás rendszereinek mélyén gyökerező hibákat kell megértenünk és kiigazítanunk.

Bevezetés

Az utóbbi években egyre mélyül a demokratikus intézmények ideálja és az érzékelhető teljesítményük közötti szakadék (Norris 1999; Pharr & Putnam 2000). A „demokrácia válságáról” – ugyan nincs szó, mégis sokan úgy vélik, hogy nincs minden rendben a politikai életben. Az Egyesült Államokban elsősorban a politikai intézményeket és vezetőket övező általános cinizmus kelt aggodalmat, amely kiegészül az állampolgári közöny és a félig üres szavazóurna rémképével (Nye et al. 1997, Ladd & Bowman 1998; Putnam 2000). Az általános nézet szerint az amerikai állampolgárok nem kapcsolódnak be a közéletbe; keveset tudnak róla, és még kevésbé érdekli őket, ezért inkább visszavonulnak a magánszférába. Hasonlóak az aggodalmak Európában is. A megfigyelők legitimációs válságot észlelnek abban, hogy az Európai Unió anélkül terjeszti ki hatalmát és hatáskörét, hogy az emberek részt vennének a politikai döntésekben (Hayward 1995; Andersen & Eliassen 1996). A kritikus állampolgárok számának növekedését többféleképpen lehet magyarázni; e magyarázatokat egy korábbi írásomban már tanulmányoztam (Norris 1999).

Az egyik legnépszerűbb magyarázat szerint az állampolgári közönyért a politikai kommunikáció okolható. A „média-kór” (media malaise) vagy „video-kór” (video malaise) politikatudományi irodalma az 1960-as években született, majd az 1970-es években, Watergate után, számos tudományos írás foglalkozott vele. Napjainkra – az 1990-es években megjelent könyvek áradatának hatására – széles körben osztott bölcsességgé vált az újságírás tömegkultúrájában és a politikában. A kritikusok kórusa az Egyesült Államokban hallatja a legerőteljesebben a hangját, de Európában is találkozhatunk hasonló nézetekkel. Azt állítják, hogy a média és a párt-kampányok széles körben alkalmazott eljárásai hátráltatják az állampolgárok politikai részvételét, vagyis a közügyekről való tájékozódásukat, a kormánnyal szembeni bizalmuk kialakulását, illetve a politikai aktivitásukat.2 A média-kór elméletei két közös alapfeltevésből indulnak ki: (1) a politikai kommunikáció folyamata nagy hatással van az állampolgári aktivitásra; és (2) ez a hatás negatív irányú.

Ezekben az állításokban nincs semmi újdonság. A kritikusok már a 19. században, a napilapok széles körű elterjedésének idején attól tartottak, hogy a népszerű sajtó erkölcsi romláshoz vezet (Curran & Seaton 1991). Az 1890-es években a „szennylapok” (yellow press) okoztak aggodalmat azok körében, akik úgy látták: ezek az újságok veszélybe sodorhatják a közügyeket. Az 1920-as és 1930-as években a tömegpropaganda első elméletei azon a feltevésen alapultak, hogy a tekintélyelvű rezsimek a rádiós hírműsorok és a filmhíradók manipulálásával képesek becsapni és dróton rángatni az embereket (Lowery & DeFleur 1991). Az elmúlt évtizedekben számos „kereszteshadjárat” indult a média állítólagos kártékony befolyása ellen. A küzdelem hol a filmekben látható erőszak, a televíziós szenny, hol pedig a szórakoztató tévéműsorok állampolgári aktivitást kikezdő hatása, a dohányhirdetések veszélyei vagy éppen a popzene állítólag ártalmas hatásai ellen folyt (Starker 1991). Miközben a média-kór elmélete sok újdonsággal nem szolgál, a korábbiakhoz képest mégis különbséget jelent a körülötte kialakult általános ortodoxia. Először felvázolom a média-kór amerikai és európai változatát, leírásait, majd megvizsgálom az elmélet alátámasztására használt bizonyítékok egy részét.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.