Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 ősz – Kultúra rovat

Csepeli György – Mátay Mónika

A Magyar betyár életei a médiában (2/9)

A betyár mint nemzetközi hős

A betyár pozitív, sőt sok esetben nemzeti hősként való ábrázolása korántsem magyar sajátosság; ezt meggyőzően bizonyítják a társadalom- és kultúrtörténeti kutatások. Az elmúlt évtizedekben a történetírás területei fokozatosan kitágultak, számos olyan téma került a történetírói érdeklődés homlokterébe, amelyet korábban elhanyagoltak a tudósok. Ezek közé tartozik a bűnözés társadalomtörténete. A történészek egyre többet tudnak a bűn koronként változó értelmezéséről, a deviánsnak tartott viselkedés megítéléséről és természetesen magukról a bűnözőkről is. Eric Hobsbawm angol történész az ötvenes és a hatvanas években úttörőnek számító, mára azonban klasszikusnak tekintett műveiben, A primitív lázadókban és a Banditákban a betyárok társadalmi és politikai szerepét, továbbá az irántuk megnyilvánuló általános szimpátia okait vizsgálta. Hobsbawm társadalmi banditáknak nevezte azokat a rablókból hősökké avanzsált betyárokat, akik nem pusztán a javak igazságosabb újraelosztásán fáradoztak, de ténykedésük politikai színezetet is kapott, amikor spontán parasztmozgalmak élére állva küzdöttek az elnyomás ellen. Hobsbawm szerint politikai aktivitásuk kezdetleges volt, hiszen nem konzisztens ideológiát követve cselekedtek, csupán a hagyományos közösségi értékek védelmében álltak csatasorba. A brit történész programjukat igen lakonikusan összegezte: megpróbálták helyreállítani az igazságosságot egy igazságtalan társadalomban. Ilyen értelemben tehát a betyárok reformerek voltak, de Hobsbawm fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy különleges feltételek mellett a reformerek könnyen válhattak valódi forradalmárokká. A testvériség, egyenlőség és szabadság mint alapvető értékek hatására szélesebb társadalmi mozgalom támogatói, sőt vezetői lehettek (Hobsbawm 1969: 23).

Hobsbawm élesen elkülöníti egymástól a társadalmi bandita és a hétköznapi bűnöző fogalmát. Az előbbi a törvényen kívül élő paraszt sajátos kategóriájába tartozik, akit az állam, illetve az aktuális törvények bűnözőként bélyegeznek meg, de eredeti társadalmi közegében, a paraszti világban az igazság bajnokaként ünneplik (Hobsbawm 1969: 13). A köznép hőssé transzformálta a betyárt, s cserébe a „betyár próbál azonosulni a ráruházott szereppel akkor is, ha ő maga nem öntudatos lázadó” (Hobsbawm 1959: 13). A társadalmi bandita életútja sajátos, de jellemző mintát követ. Parasztivadék, aki általában jelentéktelen kihágás miatt kerül összeütközésbe a hatóságokkal, de ahelyett, hogy alávetné magát a törvényes eljárásnak, elbujdosik és csatlakozik egy már működő bandához, vagy maga szervez ilyet. A betyármítosz is azonos elemekből építkezik; a betyár sérthetetlen, jó humorú, ravasz, és ami a legfontosabb: a szegények rendíthetetlen támasza. Hobsbawm szerint a társadalmi betyárság az agrártársadalmak legegyetemesebb és a leghomogénebb jelensége nemcsak a nyugati hagyományban, de Ázsiában és Ausztráliában is (Hobsbawm 1959: 13). A társadalmi bandita a prekapitalista világ jellemző figurája, aki kiszolgáltatott és tanácstalan a modern társadalom kihívásaival szemben; ezek előtt értetlenül áll.

Ezt a sematikus és helyenként kissé édeskés, giccsbe hajló betyárfelfogást élénken bírálták a társadalomtudósok, egyebek mellett a holland antropológus, Anton Blok, aki – a fentiekkel szemben – elsősorban a betyárság társadalomtörténeti vizsgálatára törekedett. Hobsbawm műveiről írott recenziójában arra hívja fel a figyelmet, hogy a betyárban helytelen a szegények megmentőjét látni. Sokkal inkább arról van szó, hogy az erdők rablólovagjai megfélemlítették és terrorizálták a népet, és ily módon korántsem felszabadítói, hanem sokkal inkább elnyomói voltak annak a társadalmi rétegnek, amelyből származtak (Blok 1972). A betyárokat tágabb és komplexebb társadalmi közegbe ágyazva Blok feltérképezte szociális kapcsolataikat, barátaikat, rokonságukat, a földesurakhoz és a hatóságokhoz fűződő viszonyaikat. Arra a megállapításra jutott, hogy nem csak hogy nem voltak társadalmi mozgalmak aktív elindítói, hanem éppen ellenkezőleg, ők maguk szorultak mások segítségére.2 Másképpen szólva az antropológus határozottan elutasítja az idealizált „szabadságharcos” imázst és amellett érvel, hogy a történészek feladata a közhelyekből építkező betyárromantika leleplezése, minél több életrajzi, társadalmi kapcsolatokat feltáró és pszichológiai részlet felderítése.

A nyolcvanas és kilencvenes évek bőséges szakirodalmi termésének ismertetésére jelen tanulmányban nincs módunk, csupán egyetlen kiváló dolgozat megállapításait szeretnénk idézni. A közelmúltban a dél-itáliai maffiáról írott cikkében Marta Petrusewicz figyelmeztet a betyárság túlpolitizálásának veszélyeire (Petrusewicz 1987: 1–2). Hobsbawmmal vitatkozva kétségbe vonja, hogy volt-e egyáltalán bármiféle koherens ideológia vagy konzisztens politikai-társadalmi program, amely a betyárok számára követendő és meghatározó volt. Bár okfejtésében helyenként összemosódnak a saját és a brit társadalomtörténész érvei, de helyesen állapítja meg, hogy a maffiózók politikai és ideológiai nézetei zavarosak voltak, mély vallásossággal átitatott retorikájukban sajátosan keveredtek a royalista és republikánus alapelvek. Szociologikus megközelítésében Petrusewicz mindenféle politikai-ideológiai magyarázatot elutasít; a betyárság kialakulását egyértelműen a szegénység és a tudatlanság következményének tekinti. A betyárok célja a hagyományos értékek védelme a modernizálódó olasz állam szabályozó intervenciós törekvéseivel szemben. A nép bajnokának, a szegények védelmezőjének mítosza az illúzióit vesztett, a csendőrségnek kiszolgáltatott parasztság teremtménye. „A 19. századi betyárság virágkora nem két különböző ideológia közötti ütközés eredménye […] A maffiózók számára az állam absztrakt felfogása ismeretlen és érdektelen volt. Soha nem próbáltak alternatív állami ideológiát alkotni vagy kormányzati intézményeket létrehozni” (Petrusewicz 1987: 10–11). Mindehhez talán csak annyit érdemes hozzáfűzni, hogy igaz: Hobsbawm idealizálta és túlértékelte a betyárok politikai és társadalmi szerepét, legalábbis pozitivista értelemben. Ha azonban a képzelet segítségével „feldúsított” betyár-figurákat vonjuk górcső alá, azaz a reprezentációkat elemezzük, a brit történész értelmezése teljesen helytálló. Az általa kidolgozott betyár-tipológia, amelyben a „jó rabló” legjellemzőbb és egyetemes tulajdonságait gyűjtötte össze, pontos és alapos.3

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.