Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 nyár – Közszolgálat rovat

Bajomi-Lázár Péter

Közszolgálati televíziózás Közép- Kelet- Európában (1/8)

A rendszerváltás után Közép-Kelet-Európában megkezdődött az állami televíziók közszolgálati televízióvá való átalakítása. E modernizáció csak részben volt sikeres: az átalakuló köztévék sem szakmai identitásukat, sem közönségüket nem találják a kereskedelmi médiumok által uralt piacon; nem ritkán alulfinanszírozottak, szerkesztőik pedig politikai nyomással küszködnek. Az alábbi írás a közép-kelet-európai régió állami televízióinak közelmúltját és mai helyzetét tekinti át, összevetve Csehország, Lengyelország, Magyarország és Románia köztévéinek sajátosságait.1

1. Milyen az ideális közszolgálati televízió?

A rendszerváltás után Közép-Kelet-Európa médiapolitikusai arra törekedtek, hogy az állami televíziókat az agitáció és propaganda eszközéből a demokratikus hatalom ellenőrzésének eszközévé tegyék. Nem voltak könnyű helyzetben: szemben a rendszerváltást követő politikai és gazdasági reform más területeivel, nem állt előttük olyan, szakmailag vitathatatlan minta, amelyet átvehettek volna a nyugat-európai országoktól. Míg a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság alapintézményeinek felállításában valamennyi mérvadó politikai erő egyetértett, az új (néha régi-új) politikai eliteket és a médiapolitikusokat megosztotta az a kérdés, hogy a közszolgálati média mely modelljét válasszák.

Tanácstalanságuk oka az volt, hogy a közszolgálati televízió az egyébként modellértékűnek tekintett nyugat-európai országokban is válságban volt. Amióta az 1970-es és 1980-as években megjelentek az első kereskedelmi televíziók, az ottani köztévék identitás- és legitimitás-válságba kerültek, és az 1990-es évek közepére elveszítették minden második nézőjüket. Franciaország két közszolgálati csatornája, a France 2 és a France 3 műsorait a közönség 41 százaléka nézte (Lamizet 1996: 91). Németország két országos közszolgálati csatornáját, az ARO-t és a ZDF-et az emberek 44 százaléka követte figyelemmel (Hickethier 1996: 115). Olaszországban a RAIUNO, a RAIDUE és a RAITRE együttesen 48 százalékos nézettséggel bírt (Sartori 1996: 157). Még Nagy-Britanniában is, ahol a közszolgálati tévének az Independent Television 1955-ben történt létrehozása óta lett volna ideje a megfelelő műsorpolitika kidolgozására, a BBC1 és a BBC2 együttes közönségrészesedése mindössze 44 százalékos volt (Weymouth 1996: 67). A közszolgálati televízió, amelynek adását egykor az emberek túlnyomó többsége nézte, ma már a kisebbség médiuma. Csökkenő közönségrészesedése felveti a kérdést, hogy a műsorpolitikája alapjául szolgáló szakmai identitás összhangban van-e a társadalom szükségleteivel. És felmerül az is, hogy legitim-e az előfizetési díj mai formája. A két kérdés természetesen összefügg: ha a köztévé nem szolgál ki mindenkit, miért legyen az előfizetési díj általános és kötelező?

A közszolgálati média válságának okait és a válságból kivezető utat elemző kutatók legalább három lehetséges forgatókönyvet írnak le. Egyesek szerint – őket talán reformereknek nevezhetjük – a köztévének felül kell vizsgálnia mai műsorpolitikáját, és a kereskedelmi csatornák által dominált új helyzethez kell igazítania. Olyan műsorokat kell szolgáltatnia, amelyek hiányoznak a kereskedelmi tévék kínálatából. Így különösen politikai híreket és elemzéseket, kritikus, kísérleti és kreatív műsorokat, valamint kisebbségi adásokat (például Keane 1999: 94).

Mások – őket ortodoxoknak nevezhetjük – úgy vélik: a kereskedelmi csatornák közönségsikere éppen azt jelzi: ma különösen nagy szükség van arra, hogy a közszolgálati média visszatérjen a gyökerekhez, és az olyan, hagyományos társadalmi értékeket képviselje, mint például a nemzeti közösség és a klasszikus kultúra (Fairbarnt idézi Southall 2000: 3; Padovani és mások :2001: 96).

Megint mások – őket pragmatikusoknak nevezhetjük – úgy gondolják, hogy közszolgálati televízióra nincs szükség, elég, ha közszolgálati műsorok vannak (például Zöldi in BBC vagy RAI? 2001: 103-105). Szerintük létre kell hozni egy olyan műsorszolgáltatási alapot, amely támogatja azokat a magánkézben lévő kereskedelmi csatornákat, amelyek műsoridejük egy részében közszolgálati műsorokat sugároznak. Így meg lehetne takarítani a köztévé infrastrukturális kiadásainak javát, és elejét lehetne venni a köztévére gyakorolt politikai nyomásnak.

Nem értékelem ezeket a forgatókönyveket. Csak azt kívánom érzékeltetni, hogy a kortárs nyugati demokráciák nem tudtak olyan, vitathatatlan szakmai tekintélyt élvező közszolgálati televíziós modellt nyújtani Közép-Kelet-Európa átalakuló társadalmainak, amelyet azok egy az egyben lemásolhattak volna. A közép-kelet-európai régió országai rákényszerülnek arra, hogy szakítsanak az állami televízió szovjet mintát követő modelljével, ám kérdés, hogy mivel váltsák fel azt. E kérdés azért is sürgető, mert a demokratikus közszolgálati média megteremtése az Európai Unió egyik hangsúlyos ajánlása (Szente 2001: 55). A közszolgálati televízió bezárása ezért a csatlakozásra váró országok egyikében sem lehet alternatíva.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.