   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2002 ősz – Választás rovat Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája (2/4)Az előrejelzések kudarca és a látens közvélemény A választásokhoz közeledve rendszerint felfokozódik a közvélemény-kutatások iránti érdeklődés. A finis szakaszához érve növekszik az előrejelzés tétje: a pártok és a nagyközönség egyre inkább választási szándéknak tekintik a vélemények megoszlását és a mért preferenciáknak növekvő mértékben tulajdonítanak prognosztikus jelentőséget. Sőt a leghíresebb kutatóintézetek maguk is előrejelzésként prezentálják a kampánycsend előtt közzétett utolsó mérésüket. A fordulatokkal jellemezhető hajrá, a felizzó közhangulat és az előrejelzésnek a választási eredményekkel való egybevethetősége, az „igazság pillanatának” közeledése komoly kihívás a közvélemény-kutató intézetek számára. S ha viszonylag ritkán bekövetkezik a fiaskó, meginoghat a cégek tekintélye és felvetődik a kudarc okainak találgatása, majd a kutatása. Még kirívóbb a helyzet, ha az intézetek többsége vagy esetleg valamenynyi esetében tévesnek bizonyul az előrejelzés. Az első szakmai reakciók ilyenkor leggyakrabban a közvélemény változékonyságára szoktak hivatkozni, azzal érvelve, hogy az utolsó felvétel a néhány nappal vagy héttel korábbi képet rögzítette, és az eltérés a két időpont közötti preferenciaváltozásokkal magyarázható. Így érvelnek: ez akkor volt, a közvélemény azóta megváltozott. Az okok között gyakran fordul elő a résztvevők számának váratlan alakulása, hiszen a résztvevőknek és az urnáktól távolmaradóknak gyakran eltérő a pártpreferenciájuk. A részvétel téves becslése egyike lehet a legfontosabb hibaforrásoknak. A participáció előrejelzésének pontossága kétségtelenül a választási kutatások Achilles-sarka. A pártpreferenciák rendszerint kikristályosodottabbak és jobban előrejelezhetők, mint a részvételi szándékoknak a jövőbeli részvételre vonatkozó nyilatkozatai. Ez utóbbiakat részben előre nem látható események keresztezhetik, és a választási szándék kinyilvánítása számos esetben nem a részvételi szándék eltökéltségének kifejeződése és nem a normákhoz igazodó spontán reakció. Mérésének nehézségeit mutatja, hogy 1990 óta minden hazai választáson az intézetek felülbecsülték a participáció mértékét. Mindezek után kétségtelenül magyarázatra szorul a választási eredmények és az előrejelzések közötti diszkrepancia. De lássuk a nyolcnapos moratórium előtti utolsó közzétett adatokat és az első forduló eredményeit. 1. táblázat. A közvélemény-kutató intézetek március 29-én közzétett előrejelzése és az első forduló tényleges eredményei (százalékban)
A táblázat adatai meghökkentők. Valamennyi intézet előrejelzése tévesnek bizonyult. Különös érdeklődésre tarthat számot, hogy az eltérések egy irányba mutattak.5 Ha igen különböző mértékben is, a tévedések valamiféle magyarázatot igénylő szisztematikus torzulásra utalnak: valamennyi intézet felülbecsülte a Fidesz-MDF voksolók arányát és rendre alulbecsülte az MSZP szavazótáborát. A meglepően egy irányba húzó hibák sajátosan összegződnek, mert ahogy az a táblázat utolsó sorából pregnánsan elénk tárul, a két párt távolságát a különböző intézetek ll, 13, 3, 6, illetve 9 százaléknyira mérték egymástól. Ennyi előnyt mutattak ki a Fidesz-MDF javára, miközben 1 százaléknyi különbséggel az MSZP nyerte meg az első fordulót. Az eltérések viszonylag nagyok, és sajátosan egy irányba húzó jellegük miatt aligha magyarázhatók a minta hibáival. Az intézetek által alkalmazott, némileg eltérő mintaválasztási technikák a korábbi méréseknél is fennálltak, mégsem rögzítettek ilyen egyirányú torzításokat. Számos esetben lényegesen kisebb szóródást mutattak, viszonylag hosszú időn keresztül jeleztek MSZP-előnyt, és a választások előtti fél évben is mértek hektikus ingadozásokat, miközben hol az egyik, hol a másik oldal előnyét jelezték. A jelentékeny eltérés nem magyarázható egy utolsó pillanatban történő preferencia-módosulással sem. Több cég ugyanis még a választás előtti napokban és még a választás napján is készített felvételeket, és az eredmények akkor is a Fidesz-MDF meggyőző előnyét jelezték. Az alapvető okokat tehát nem az utolsó héten bekövetkező véleményváltozásokban kell keresni. A választások első fordulójában jelzett elmérések nem magyarázhatók a participáció szintjével sem. Az intézetek méréseik alapján igen magas részvétellel számoltak. Több intézet jelezte, hogy akár az 1994-es, 69 százalékos részvételi csúcs is megdőlhet. A Gallup „Még egyszer a választási preferenciák mérésének tanulságairól” című cikkében például így ír: „A részvételi arányra vonatkozó előrejelzésünk is meglehetősen pontos volt. (Erre vonatkozóan már az első fordulóban is pontos előrejelzést tettünk, 70 százalékos vagy azt minimálisan meghaladó részvételi arányt prognosztizálva.)”6 Ez az előrejelzés szinte telibe találta a tényleges részvételi arányt, miközben az intézetnek az első forduló pártpreferenciáira irányuló mérése a már jelzett irányban erősen eltért az eredményektől. Számos jel arra utal, hogy a szavazatok és a mérések közötti eltéréseket a közvélemény látens jellege okozta. A közvéleménye különösen Kelet-Európában gyakran előforduló típusáról már több tanulmányomban írtam, és megkíséreltem különböző szindrómáit és előfordulásának okait jellemezni.7 A látens közvélemény legszembetűnőbb ismérve, hogy megvalósulása esetén szétválik a magán- és a nyilvános vélemény. Ilyen helyzetekben a véleménynyilvánítást erős szituációérzékenység, kontextusfüggőség és fokozott szelektivitás jellemzi. Az emberek egy része másképpen beszél szűk családi körben, barátok között, mint nyilvánosan, esetleg ismeretlen személyek előtt vagy olyan közegben, ahol feltételezhető, hogy a beszélgető partnerek a másik táborhoz tartoznak. Mennél nagyobb az adott kérdésben a kommunikáció kockázata, annál valószínűbb, hogy eltérhet a magán- és a nyilvános vélemény. A látens közvéleménynek ugyanis fontos jellegzetessége az, hogy a véleménynyilvánítás különböző kockázatokkal jellemezhető területei alakulnak ki, amelyek a tabuktól a preferált vélemények zónáin keresztül a kvázi-szabad és a szabad véleménynyilvánítás övezetéig terjednek, és amelyekben a vélemények alakulását eltérő szankciók szabályozzák. A tényleges társadalmi és politikai erőtérben a nyilvánosság graduális jelenség. Magas szintű nyilvánosság esetén kiterjedtek a nyilvánosság szabad és kvázi-szabad területei, és viszonylag keskenyek a preferált vélemények és a tabuk övezetei. A korlátozott nyilvánosság érvényesülésével, annak mértékétől függően éppen fordított irányú az egyes területek kiterjedtsége. Növekszik az olyan témák aránya, ahol a vélemények szabadságfoka alacsony és megszűnik a véleménynyilvánítás következménynélkülisége. A közvélemény-kutatásokról folytatott vitákban sok szó esik a minta reprezentativitásának szükségességéről, a kérdőív kompozíciójáról és az interjúkészítés szabályairól, de kevesebb kritika hangzik el azzal kapcsolatban, hogy a közvélemény-kutatások rutinszerűen alkalmazott eljárásai feltételezik a véleménynyilvánitás következménynélküliségét vagy legalábbis a vélemények magas szabadságfokát. A közügyek területén a teljes következménynélküliség természetesen ritkán fordul elő, hiszen a társadalmi kontroll valamilyen formája mindig létezik. Ennek következtében még a fejlett nyilvánossággal rendelkező társadalmakban is előfordulhatnak a hallgatás, illetve a kommunikáció spiráljának szindrómái, amelyek bizonyítják, hogy a társadalmi nyomás és a véleményklímáról kialakuló percepció következtében az emberek elhallgathatják, elrejthetik véleményeiket (lásd NoelleNeumann 1980). A vélemények kendőzése más mértéket ölt, ha a kommunikációs helyzet a represszió elemeit is tartalmazza, ha az állampolgárok véleménynyilvánításuknál esetleg attól is tarthatnak, hogy egzisztenciájukat, karrierjüket, életvilágukat véleménynyilvánításuk tartalma negatívan befolyásolhatja. Ha bármely létező vagy feltételezett ok következtében a válaszolókban kérdésessé válik a véleménynyilvánítás következménynélkülisége, elhallgathatják véleményeiket, vagy esetleg valódi attitűdjeiket álcázva megváltoztatják azokat. A magán- és a nyilvános vélemény szétválása akkor is kialakulhat, ha a „következményektől való félelem” a helyzet, a kommunikációs partnerek vagy a téma szabadságfokának téves megítélésén alapul. Ha a válaszolókban felmerül a gyanú, hogy állásfoglalásaiknak lehetnek kedvezőtlen következményei, kerülik a véleménynyilvánítást, vagy félrevezető álláspontokat fogalmaznak meg. A titkos szavazás intézménye éppen azon a felismerésen alapul, hogy a nyilvános véleményt számos külső tényező befolyásolja, csak a szavazófülke magányosságában minimalizálódik a társadalmi kontroll szerepe és alakul ki annak garanciája, hogy a valódi vélemény váljon szavazattá. Látens közvélemény fennállásánál így megnő az esélye annak, hogy a magánvélemény csak a szavazófülkében jelenjen meg és esetenként eltérjen a demoszkópiai interjúk során megnyilvánuló választási preferenciáktól. Ilyen körülmények között az interjúszituációban elhangzott vélemény inkább a nyilvánoshoz áll közel. Az interjúszituáció ugyanis mindig tartalmaz olyan kockázatokat, amelyek a választási fülkében nem érvényesülnek. Az interjú készítője és a kérdezett személy nincs egyenlő helyzetben. A kérdező egyoldalúan sok mindent megtud a kérdezettről. Az anonimitás a feldolgozás és a közlés során ugyan érvényesül, a konkrét szituációban azonban a kérdező és a kérdezett szerepe élesen elkülönül. A kérdező megismeri a kérdezett címét, életrajzának számos elemét, gondolatait és nézeteit, miközben fordítva a kérdezett a benyomásain és a kutatást végző cég nevén kívül – ha az interjúvoló személy szabályosan jár el – alig tud meg valamit a kérdezőről. A nyilvánosság korlátaitól, a demokrácia tradíciójától, a szóban forgó témát övező véleményklímától és a megkérdezett személy habitusától is függ, hogy egy-egy esetben a magánvéleménye megjelenik-e a válaszokban. Ha a szavazás és a közvélemény-kutatások eredményei szisztematikusan elválnak egymástól és az intézetek még a választás utolsónapján is rendre a vesztest mérik nyertesnek, a tévedés elsősorban a közvélemény látenciájával magyarázható. Az, hogy minden cégnél más lett a közvélemény-kutatás nyertese, mint a választásé, csak kétféleképpen történhetett meg: vagy az MSZP-szavazók egy része rejtette el az interjúk során választási szándékát, vagy a Fidesz-MDF hívei közül szavaztak néhány százalékban az MSZP-re. Az előbbinek több verziója is megvalósulhatott. Elképzelhető – és erre érdemes még visszatérni –, hogy az MSZP-szavazók egy része – feltehetően nagyobb arányban, mint a Fidesz támogatói – igyekezett elkerülni a közvélemény-kutatásokat. Egy másik részük a „nem tudom megmondani” vagy a „tudom, de nem mondom meg” típusú válaszok mögé rejtette el szavazatát. Kisebb százalékban lehettek olyan szavazók is, akik választási szándékukat álcázva egyenesen a győztesnek látszó pártot jelölték meg a kérdezőbiztosnak. Ez esetben a kérdezés során és nem a választásnál érvényesült az utánfutó-hatás. Előfordulhatott és nagy valószínűséggel előfordult a másik oldalon is rejtőzködés, amikor például a Fidesz-MDF-szimpatizánsok külső köréhez tartozó állampolgárok a standardizált interjúk során saját pártjaikra „szavaztak”, valódi voksukat azonban a másik oldalra adták. Saját, a pluralizmus ignoranciájára irányuló vizsgálódásaim ugyan rendre azt mutatták, hogya kisebbséghez, illetve az ellenzékhez való tartozás percepciója – logikus módon – gyakrabban vezet rejtőzködéshez, mint a győzteshez való tartozás tudata, az érdekek és a pártpreferencia mégis szembe kerülhet egymással. A legutóbbi szavazásnál az MSZP igen komoly és konkrét választási ígéreteket tett: egyes területeken például 50 százalékos fizetésemelést. E tekintetben a Fidesz kampánya lemaradt, és csak követni, illetve – megkésve – ellensúlyozni próbálta az MSZP ígéreteit. Lehettek tehát olyan, a Fidesz-MDF-hez lazábban kapcsolódó szimpatizánsok, akik a jelentős fizetésemelkedéssel számolva az MSZP-re voksoltak, de a közvélemény-kutatások során restellték elmondani átszavazási szándékukat, mert pártpreferenciájuk nem feltétlenül változott meg, csak érdekeiket követték. Ehhez hasonló motívumok előfordulásáról a „szégyen tényezőjének” (the shame factor) megjelenéséről, a választási szándék elkendőzéséről már az 1992-es angol választások elemzői is beszámoltak (lásd Jowell et al. 1993). A téves előrejelzésekben valószínűleg az játszotta a döntő szerepet, hogy a „nem tudom” választ adók jelentős része titkosította valódi választási szándékát, és az így rejtőzködő szavazók nagyobbik része az MSZP-re adta le szavazatát. A tévedésekkel kapcsolatban érdemes ráirányítani a figyelmet egy, a látenciával is összefüggő, de annál lényegesen átfogóbb hibaforrásra, a potenciális választóközönség elérhetőségének növekvő akadályaira. Az erre vonatkozó adatokat rendszerint nem tartalmazzák a közvélemény-kutató intézetek sajtóban közzétett beszámolói. Pedig a közvélemény-kutatás szociológiája szempontjából talán az egyik legfontosabb tény, hogy egyre nehezebb a mintába kerülő populáció elérése, és egyes esetekben a véletlenszerűen kiválasztott személyeknek csak a felét vagy például Budapesten ennél is kisebb részét tudják a kérdezőbiztosok elérni. Az elérhetőségi arány az elmúlt években inkább kedvezőtlenül, mértéke pedig a kutatás tárgyától, az érintett települések jellegétől és a kutatást végző intézetektől függően differenciáltan alakult. Az alacsony elérhetőségben természetesen számos tényező közrejátszhat. Ezek közül feltétlenül említést érdemel a közbiztonság romlása, az ezzel kapcsolatos szorongás, a kapuk kulcsra zárása és a kaputelefon intézménye, a címek amortizációja, változékonysága és a kutatók elkerülésének szándéka is. Jóllehet nem tudjuk biztosan, hogy a felsorolt tényezők vagy esetleg más szóba jöhető körülmények milyen mértékben járulnak hozzá az eredetileg mintába került személyek csökkenő elérhetőségéhez, az nyilvánvalónak látszik, hogy a jelenség alapos szociológiai elemzést igényelne. Lényegesen többet kellene tudnunk arról, hogy miben különbözik egymástól az „elért” és a „megközelíthetetlen” állampolgár. Nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a két csoport akár pártpreferenciája tekintetében is különbözik, ami ha fennáll, kétségtelenül torzítja a választási előrejelzések megbízhatóságát és érvényességét. Az is kézenfekvőnek látszik, hogy mindkettőt javíthatná, ha a kutatók megismernék a két populáció különbségeit, és ennek segítségével csökkenteni tudnák a mintába kerülő személyek körében az elérhetetlenek arányát.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Új média Flammich Mariann: Terror Rita D. Jacobs: Dessewffy Tibor – Dányi Endre: A beomló idő és a tecnológia szövedéke Választás Angelusz Róbert: Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája Választási kampány a magyar sajtóban Kisebbség Margit Patrícia: Jog Polyák Gábor: Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához Erőszak Szilády Szilvia – Baranyai Eszter: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
