Médiakutató 2002 tél

Térkép

Törőcsik Ferenc:

Szerbiai sajtópropaganda az 1990-es évek elején és közepén

„Tudják, amikor Hitler csapatai bevonultak Belgrádba, először a Rádiót foglalták el, és csak utána a Beli Dvort [királyi palotát].”

Mihalj Kertesz1

Az alábbi tanulmány Szerbia közelmúltjának politikai és sajtóbeli viszonyait vizsgálja. Az 1980-as évek második felétől fokozódott a médiára nehezedő politikai nyomás. A kormányzat egyre inkább a „negyedik hatalmi ágnak” köszönhette létét, a politikailag független médiumok pedig gazdasági és jogi nehézségekkel találták szembe magukat. A propaganda módszerei, sikerének lehetséges okai egyaránt a tanulmány tárgyát képezik.

1. Bevezető

Szerbiában az 1987-97 közötti időszakban a politikai vezetés által irányított propaganda kétségtelenül sikerrel járt.2 A média segédletével befolyásolt közvélemény a hatalom elvárásai szerint gondolkodott és cselekedett. Erre a legjobb péllákat a választási eredmények szolgáltatják. 1993-ban köztársasági választásokat artottak Szerbiában, s ekkor Szerbia Szocialista Pártja (SZSZP) a korábbi 30 százalékról 37 százalékra növelte szavazati arányát.3 Történt ez annak ellenére, hogy a gazdaság romokban hevert, az infláció havi mértéke elérte az 50 000 százalékot. A hatalmon lévő párt ekkor arra építette kampányát, hogy Szerbia gazdasági problémáinak oka a nyugati világ stratégiája, amelynek célja a köztársaság gazdasági fejlődésének ENSZ-szankciók által való elfojtása (Markotié 1994). Az 1996-os szövetségi választásokon az SZSZP megőrizte parlamenti többségét, pedig az ország három értelmetlen háborún volt túl, amelyeket sorra el is veszített (a Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina elleni harcokról van szó). A korabeli propaganda szerint a szerb elnök a „béke embere”, aki már nemcsak a szerbek, hanem a békefolyamatban résztvevő nemzetközi szervezetek tekintélyének a megmentője is. A háborús uszítók pedig az ellenzék és a horvátországi, valamint a boszniai szerbek körében keresendők. Felmerül a kérdés: miért lehetett ilyen sikeres a propaganda?

2. A sajtópropaganda megalapozása – átmenet választásokkal és törvényekkel

Az 1990-es év folyamán sorra lezajlottak a többpárti választások az egykori Jugoszláviát alkotó hat köztársaságban. Utolsóként Szerbiában is sor került rájuk, de mint másutt, itt is nacionalista és önkényes vezetők kerültek hatalomra, illetve maradtak hatalmon. A választási rendszer aránytalanul kedvezett az első helyen szereplő pártoknak. Szerbiában például a szocialista párt 48 százalékos szavazati aránnyal a mandátumok 77 százalékát nyerte el, vagyis a 250 mandátumból 194-et. A köztársaság elnökévé pedig már az első fordulóban Milosevicet választották meg 64,8 százalékkal (Juhász 2000:208-210).4 Annak ellenére, hogy a pártprogramokból kimaradt a média szabályozása, a gyakorlat azt mutatta, hogy a pártok nagy figyelmet szenteltek a hírközlésnek. Erre utal az 1991. március 9-i belgrádi ellenzéki tüntetés, ahol az elnök a hadsereget is bevetette a felvonulók ellen. Ugyanakkor a tévé épületét is katonák védték, míg a tüntetők nagyobb erőfeszítés nélkül bejutottak a parlamentbe (Markovic 1996). Az inkább csak a fővárosban sugárzó, politikailag független Studio B TV és a szintén független Radio B-92 adását pedig betiltották. A stúdióért folytatott harc felváltotta a parlament épületéért való küzdelmet. Ezek az események arra is utalnak, hogy Szerbiában – eltérően a többi köztársaságtól – ekkor még nem zárult le a rendszerváltás első szakasza, ami természetesen hatással volt a média világára.

„Az olyan társadalmakban, ahol hosszú ideig érvényesült a média feletti egypárti ellenőrzés – hasonlóan a miénkhez –, a média helyzete mindig inkább politikai, mint szakmai kérdés volt. [...] Az ilyen társadalmakban nagyobb érdeklődés kíséri a média feletti ellenőrzés mikéntjéről folyó tárgyalásokat, mint a professzionális újságírói szabályok felállítására vonatkozóelképzeléseket.” (Milivojevic & Matic 1993: 5).

A többpártrendszer bevezetését tehát sem formálisan, sem tartalmilag, de még csak szervezeti szinten sem követte médiapluralizmus. A centralizáció elve továbbra is áthatotta a médiát, sőt eltérően a többi rendszerváltó országtól, a központi irányítás tovább erősödött. A szerbiai újságirásra közvetlenül a rendszerváltás előtt és után jellemző állapotot idézi a következő megállapítás is, amely valószínűleg nem csupán erre a köztársaságra érvényes:

„A szerbiai újságírás 1985-tól 1994-ig egymással párhuzamos és ugyanakkor ellentmondó folyamatok sorozatán ment át: erősödött az újságírás pártszerepe, ezt követte a tájékoztatás liberalizálás a, a médiaháború, független médiumok alapítása, majd pedig a médiumokra nehezedő nyomás. [...] Ezekből a változásokból következett két, az újságírásra jellemző örökség: a rendszerbeli szabályozottság, a tájékoztatás egypárti modellje, és az ellenállás jeleként a szólásszabadságért folytatott, szakaszosan ismétlődő küzdelem. Az 1980-as évek közepétől ez utóbbi jegyében megjelent az az igény, hogy az újságírói szakma felszabaduljon a pártellenőrzés és a cenzúra alól. Ez a két örökség az 1990-es évek elején a politikai pluralizmussal tetőzött, amely által megtörtént a média politikai rétegződése „rezsimhű”, illetve „független” médiumokra. A média említett két változata sokkal inkább ösztönözte és újratermelte a „nyilvánosság” refeudalizálását, mint amennyire hozzájárult annak kialakításához és működéséhez.” (Milivojevic 1995: 365).

Tekintettel azokra a bonyolult körülményekre, amelyek közepette Szerbia belépett a változások folyamatába, lehetetlen a kommunikáció területének önálló elemzése. Azok a folyamatok, melyeken a média keresztülment, közvetlenül kapcsolódnak a társadalom egészében végbement eseményekhez. A politikai célok médiára gyakorolt hatását mutatja Stjepan Gredelj megállapítása a „médiaharc fázisairól”:

,,1. A média elleni küzdelem - a kései kommunista rendszer koncentrált erőfeszítése, hogy béklyóba verje a nyilvános szféra autonómiája felé ható irányzatokat.

2. A médiáért folytatott küzdelem - amely a Szerb KSZ KB VIII. plénuma5 előestéjén bontakozott ki, és a tömegkommunikáció legjelentősebb eszközeinek meghódítását eredményezte.

3. A média előkészítése a háborúra - a médiatermékek telítve voltak historizáló politikával és átpolitizált történelemmel.

4. A médiaháború - amelyet a nemzeti mitológia hiperprodukciója, a nemzeti előítéletek és sztereotípiák erősítése, illetve a nemzetek közötti türelmetlenség és gyűlölet szítása jellemzett.

5. Harc a média feletti befolyásért - a hatalmi és az ellenzéki pártok egymással való küzdelme.” (Gredelj 1993: 8).

Ebbe a küzdelembe a törvényi szabályozás is beleszólt. A régi/új vezetés demokratikus retorikája ellenére ellentmondásos törvényeket hozott a tájékoztatással kapcsolatban. A Szerb Köztársaság 1990 szeptemberében elfogadott alkotmányának 46. paragrafusa megerősíti a polgárok azon jogát, hogy a médián keresztül kifejezzék és megjelentessék gondolataikat. Ugyancsak itt olvasható, hogy a nyilvánosság tájékoztatásának eszközei, melyeket közpénzekből finanszíroznak, kötelesek időben és elfogulatlanul tájékoztatni. Külön jelentősége van annak az alkotmányos rendelkezésnek, amely az újságok és egyéb, a nyilvánosságot tájékoztató médiumok kiadása esetében nem teszi kötelezővé a külön jóváhagyást, elegendő csupán az illetékes szervnél történő bejegyzés és regisztráció. Az alkotmány kifejezetten tiltja a sajtócenzúrát, ami összhangban van a demokratikus megoldásokkal. A 45. paragrafus pedig garantálja a lelkiismereti és a szólásszabadságot (Vucetic 1996: 144-145).

Ugyanakkor a szerbiai BTK 98. paragrafusa három évig terjedő börtönbüntetést szab ki arra, aki a köztársaság, a kormány vagy a nemzetgyűlés elnökét hivatali funkciója végzésével kapcsolatban „kigúnyolja”. Lényeges megemlíteni a törvényi rendelkezések kapcsán azt a hiányosságot, hogy nincs garancia a demokratikusan releváns társadalmi tényezőknek, szerveknek és szervezeteknek, mindenekelőtt a parlamenti pártoknak a közszolgálati médiumokban való egyenjogú szereplésére. Az előző rendelkezés kétségtelenül ellentétes a korábban említett polgári jogokkal, hiszen általánosságban fogalmaz, de drákói módon büntet olyan bírálatokért, amelyek a demokratikus országokban a rendszer alapvető tartozékai. A demokratikusan releváns társadalmi tényezők médiumokból való kizárása pedig jelentős rétegeket foszt meg a nyilvánosságtól. Eltér az európai szabályozástól a köztársasági BTK 218. paragrafusa is, amely szintén általánosan fogalmaz, de megszegése esetén szigorú szankciókat helyez kilátásba:

„Aki hamis híreket terjeszt azzal a szándékkal, hogy rossz hangulatot vagy békétlenséget keltsen a polgárokban, hogy veszélyeztesse a közrendet és a békét, vagy ezt azzal a szándékkal teszi, hogy megakadályozza az állami szervek és intézmények döntéseinek megvalósítását, illetve csökkentse a polgárok bizalmát ezen döntésekben, három évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető.” (idézi Vucetic 1996: 148).

Az információs monopólium kialakulását elősegítette a szerb kormánynak a közintézmények igazgatóinak kinevezésére szóló törvényi felhatalmazása, amelyet a nemzetgyűlés ellenőrzése nélkül végzett, és amely formálisan nem is volt alkotmányellenes. A köztársasági kormányt illette meg az állami tévé alapítói és az igazgatási joga is. A frekvenciák feletti rendelkezést szintén szavatolta számára a törvény (a rádiónál is). Mivel az országon belül három kormány működött (a két köztársaságé, Szerbiáé és Montenegróé, valamint a szövetségi), a helyzetet tovább bonyolította, hogy ezek a felhatalmazások a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) alkotmánya szerint szövetségi hatáskörbe tartoztak. Erre az alkotmánysértésre már a korábbi Jugoszlávia alkotmánybírósága is felhívta a figyelmet 1991 októberében, azonban döntését nem (ez esetben sem) hajtotta végre a köztársasági vezetés (Vucetic 1996: 124-125, 146).

3. Tisztogatás a médiában

A politikai életben bekövetkezett változásokkal párhuzamosan már 1987-ben megkezdődtek a tisztogatások. A vezetés elsöpörte a Mladost és a Student című lapokat, a Szerbiai Újságírók Egyesületét (DNS) pedig a kormányhoz közel álló Szocialista Szövetség által a hatalmába kerítette (Djukic 2001: 76). Ezután következtek a legtekintélyesebb médiumok, a Politika6 és a Belgrádi TV. A Politika című napilap a későbbiekben is szálka volt a rezsim szemében. 1992 júliusában a kormány megpróbálta érvényre juttatni azt az újonnan elfogadott törvényt, amely által a napilap kiadója állami intézménnyé vált volna. Vagyis az újság dolgozóit a kormányzat alkalmazta volna (Markotic 1994).7 Hatalmas sztrájk tört ki a Politika Kiadóházban, a kormányzat pedig elállt próbálkozásától. Talán azért, mert az újság nem jelentett komoly fenyegetést a rezsimmel szemben (Markotic 1994).8 A másként gondolkodók az állami hírügynökségben sem maradhattak sokáig. A Tanjug 1991 novemberéig függetlennek tekinthető, ezt követően viszont megvált azon személyektől, akiknek a felfogása eltért a szerbiai vezetésétől. Az elkövetkező közel egy évtizedben a hírügynökség a tényeket torzan ábrázoló jelentései és befolyásolt kommentárjai által vált közismertté. 1991 augusztusának végén a tévénél is megtörtént a tisztogatás, az intézmény élére új elnök került. Erre válaszul esténként 19 óra 30 perckor Belgrád központi negyedében alternatív „Híradóval” jelentkeztek élőben az intézmény Független Újságíró Szakszervezetének tagjai. A helyszínen több ezer fővárosi hallgatta a híreket és a felszólaló neves személyiségeket, a Radio B-92 pedig mindezt élőben közvetítette (Mladenovic 1991).

A köztársaság újságíróit összefogó UNS-ből 1992 júniusában kivált a Szerbiai Újságírók Független Egyesülete (NUNS), amikor a főváros közel ezer legtekintélyesebb újságírója az Egyesület rendkívüli gyűlésének összehívását kezdeményezte. Ezen a gyűlésen került sor a szakadásra, mivel ezek az újságírók nem értettek egyet a folyamatban lévő változások irányával, sem azzal, hogy „az igazság mindenekelőtt patrióta”.9 1990-93 között az állam által ellenőrzött médiumoknál napirenden maradtak a tisztogatások. A szakma sok vezető egyéniségét mozdították el ebben az időszakban. A Politika elleni csatában ekkor a kormányzat veszített, azonban ez nem vette el kedvét a független sajtó elleni további támadásoktól. Sok esetben a hatalom kényszerítő lépései kívül estek a törvényes kereteken. Neves újságírók zaklatására, heves nacionalistáktól kapott fenyegetésekre került sor, néhány szakmabelit pedig egyenesen elraboltak. A megfélemlítés, bántalmazás még a külföldi újságírókat sem kerülte el.10

4. A propaganda célja: a háború igazolása...

A tisztogatásokat nem csupán a háború indokolta. Ez az eljárás korábban és a daytoni békeegyezményt (1995. november 21.) követően is – mint majd látni fogjuk – a rendszer alapvető jellemzője maradt. A „megtisztított” médiumok megfelelő hátteret jelentettek a kormányzatnak a „külső és a belső ellenség” megfékezésére. A hatalom által kijelölt politikai irányt pedig mintegy legitimálták. Az 1980-as évek második felében a politikai elit legitimitásához járultak hozzá a nacionalista érzelmek szításával. Az úgynevezett koszovói mítosz megteremtésével a média százezreket hívott az utcákra, akik a vezetés óhajának eleget téve követelték az alkotmány megváltoztatását.11 1991-től pedig azért volt rá szükség, mert a több évtizedes együttélést máról holnapra fel kellett borítani a vezetés sugallta nemzeti ambíciók érdekében. A kormány nyíltan nem vállalta a háborúban való részvételt, megfogalmazása szerint „polgárháború” dúlt. Ez az álláspont a külföldnek szólt, belföldön viszont továbbra is érvényben maradt Nagy-Szerbia létrehozásának programja, amelyhez a „szerb területek felszabadításán” keresztül vezetett az út. A lakosság erre vevő volt, de a média aktív közreműködésére is szükség volt. A propaganda során az állami tévének három feladat jutott: (1) támogassa a horvátországi és a boszniai szerb lakosság azon igényét, hogy elszakadhassanak köztársaságaiktól, (2) győzze meg Jugoszlávia közvéleményét a háború igazságosságáról, és (3) nyerje meg Szerbia céljainak a nemzetközi közvélemény támogatását (Simic 1994). Az első feladat teljesítése során a média úgy festette le a háborút, mint a szerb lakosság felszabadítását, mert máskülönben a kisebbségbe jutott nemzettársak a népirtás veszélyével szembesülnének. A média elvben nem vitatta a közös államtól való elszakadás lehetőségét, mégis megkérdőjelezte az említett köztársaságoknak a szerbek által lakott területekre támasztott igényét. Tehát azonosult a szerb vezetés „föderációt vagy határrevíziós szétválást” elvével, szemben Horvátország és Szlovénia „konföderációt vagy szétválást a jelenlegi határokkal” elképzelésével.12

A szerb nép”veszélyeztetettségének” hangoztatása, valamint az, hogy a sajtó és a napi politika a történelmi példákra hivatkozott, hamarosan más „ellenségeket” is teremtett. A média megalkotta az „ártatlan szerb nép” képét, amely külföldi hatalmak (például Németország), a titói Jugoszlávia „destruktív elemei” (a szerb vezetéssel nem egyező pártok, vagy egyszerűen másként gondolkodók), valamint a „feléledt horvátországi usztasa mozgalom” és a „boszniai muzulmán fundamentalizmus” áldozata lett. Franjo Tudjman rezsimjét úgy ábrázolták, mint egy új usztasa államot, amely ellen a szerb lakosságnak védekeznie kell, különben fennáll a népirtás lehetősége, mint a II. világháború idején.

4.1. ...és a választások befolyásolása

1992 decemberében általános választásokat tartottak Kis-Jugoszláviában. Ekkor Milosevic szerb elnöknek jelöltette magát, legkomolyabb kihívója pedig Milan Panic volt, aki szerb származású amerikai üzletemberként az előző fél évben a köztársaság kormányfői tisztségét töltötte be. A Belgrádi TV hajlamos volt hallgatni Panic kampányairól. Esetleg a híradások végén tett említést a politikusról, kihangsúlyozván amerikai akcentusát, arra célozva, hogy felelős az ENSZ-szankciókért, azaz nem lojális szerb. Milosevic köré viszont személyi kultuszt épített a kampány során: mint a valaha élt legnagyobb szerb vezetőt dicsőítette. Ezek után nem okozott meglepetést 57 százalékos győzelme, szemben Panic 34 százalékával (Markotic 1994). Egy évvel később ugyancsak választásokat tartottak, de csak szerbiai szinten.13 Ekkor többen szavaztak a hatalmon pártra mint 1992-ben, annak ellenére, hogy a gazdaság összeomlott. Mandátumainak számát az SZSZP 22-vel növelte, s így abszolút többséghez jutott. A gazdasági összeomlást a hatalmon lévők és a hozzájuk lojális médiumok az ENSZ-szankciókkal magyarázták, amit egy felmérés szerint a szavazók jó része el is hitt. A személyi kultusz építése ugyancsak bevált, pedig ezúttal Milosevic nem indult tisztségért, viszont pártját ő fémjelezte (Markotic 1994).

4.2. A propaganda következő célja: békét bármi áron

Egészen 1993 elejéig a szerb elnök szemben állt az ENSZ által javasolt boszniai béke tervekkel. A Borba című napilap14 május 7-i számában közzétett egy április 27-én készített közvélemény-kutatást, amelyben a válaszolók 39,4 százaléka támogatta a Vance-Owen-féle béketervet, míg 37,5 százalékuk elutasította azt, 23 százalékuk pedig nem tudott választani. Április folyamán Milosevic – tartván a teljes gazdasági és politikai elszigetelődéstől – összetűzésbe került a háború mellett kitartó boszniai szerb vezetőkkel, és hirtelen támogatni kezdte az ENSZ-féle béketerveket. A Belgrádi TV igazodott a változáshoz, tudósításaiban a határon túli szerb vezetőket és az ellenzéket okolta az elmérgesedett helyzetért. A szerb elnök ekkortól vált „békeharcossá”, legalábbis a hozzá közel álló médiumokban. A május 6-i felmérések már a közhangulat erőteljes megváltozására hívták fel a figyelmet: a megkérdezettek 61,7 százaléka támogatta a boszniai béketerv elképzelését, és csupán 18,3 százalékuk nem, a tanácstalanok aránya pedig 20 százalék volt. Ez utóbbi felmérést szintén a Borba május 7-i száma közölte (Markotic 1994).

A hatalmi párt tehát gyakorlatilag elállt a „minden szerb egy államban” elképzelésétől, eddigi fő szövetségesük, a Szerb Radikális Párt viszont továbbra is Nagy-Szerbia létrehozásáért szállt síkra. Nem is lehetett ennek más következménye, mint a radikálisoknak a tévé képernyőjéről való száműzése. Soha nem látott propagandahadjárat indult ellenük mint „újfasiszta és háborús uszító part” ellen. Ráadásul mindez a törvények megkerülésével történt, mivel a JSZK alkotmánya (37. §) biztosítja a válaszadás jogát abban az esetben, ha a nyilvánosság tájékoztatása során elhangzottak sértik valakinek a jogát vagy érdekét. Ebben az esetben viszont a radikális párt nem élhetett ezzel a joggal (Vucetic 1996: 153). A radikálisokra korábban azért volt szüksége a szocialista pártnak, mert élen jártak a nyers politikai támadásokban a „hazafiatlan és áruló” ellenzékkel szemben. Az SZSZP-hez lojális médiumokban pedig korlátlan megjelenési lehetőséghez jutottak (Vucetic 1996: 152).

Az éles politikai fordulatot igazán jól tükrözte az állami tévé (és rádió) korabeli hírszelekciója, a fontos hírek „egypercessé” minősítése. 1994 augusztusától, amikor Belgrád lezárta a Boszniával érintkező határait, az állami tévé nem tájékoztatott a boszniai szerbek harcairól és szenvedéseiről. 1995. május 1-én a tévéhíradó első 20 perce a szerbiai „május elsejei kirándulásokról” szólt. Csak ezután következett egy rövid és nem teljes hír a horvát hadsereg horvátországi szerbek elleni offenzívájáról (Vucetic 1996: 154). Néhány hónappal később újabb horvát offenzíva történt. A korábban Belgrád által feltüzelt horvátországi szerbek ezúttal – ismét magukra hagyatva – Knin városát és környékét kényszerültek feladni, több százezer menekült pedig Szerbia felé indult. A város elestét követően Milosevic elnök egymás után három ülést tartott: a katonai vezetéssel, a bizalmas főszerkesztőkkel és az SZSZP elöljáróival. A média ismét igazodott a politikai vezetéshez. A helyi rádiókat arra utasították, hogy ha majd a menekültekkel készítenek riportot, abból ki kell csengenie Milan Martic és Radovan Karadzic kizárólagos felelősségének (Djukic 2001: 185).15

A fordulat reprezentálása céljából a szocialista párt elnöke óriási tisztogatásba kezdett magán a párton belül. Minderre közvetlenül Daytonból való megérkezése után került sor.16 A folyamat során a tartományi vezetés mellett leváltották az újvidéki és a belgrádi SZSZP-vezetőket is. A legszűkebb belső körből szintén zártak ki tagokat. Aki pedig témánk szempontjából igazán fontos, az nem más, mint Milorad Vucetic, akit a párt végrehajtó tanácsából távolítottak el, de egyben a köztársasági parlamentben betöltött frakcióvezetői posztjától is búcsúznia kellett. Azért érdemel külön figyelmet, mert az említett tisztogatás ig frakcióvezetői tisztsége mellett az állami tévé főigazgatói posztján is ő állt. Vezetése alatt végezték a legnagyobb tisztogatást a televízióban (Djukic 2001: 216-217).

A szocialista párt 1995 telén a békekötéssei egy időben már megkezdte a következő évi választásokra való felkészülést. Ugyanúgy jártak el, mint az 1992-es választások előtt, azaz nagy kádercserébe kezdtek (NIN 1995. december 1.).17 A dolog súlyát jelezte, hogy maga a szerb elnök olvasta fel az új káderhatározatot, amelyet meglehetősen jól időzített, hiszen a daytoni egyezményt követően népszerűsége megnőtt, a média nagyobb részénél pedig már korábban (a tévénél például a nyár folyamán) leváltották a vezetőket. A hír közlésére ugyancsak a megfelelő pillanatban került sor. A Belgrádi Rádió november 28-án délután közölte a felmentésekről szóló hírt, amikor a napilapok már kinyomtatták ünnepi, több napra szóló számukat, és két hetilap is elkészült már (NIN 1995. december 1.).18 A menesztett párttagok pedig anélkül utaztak el szabadságra, hogy tudtak volna leváltásukról. Vagyis az azonnali reagálásra semmi esély sem volt.

4.3. Dayton a Politikában és a Nasa Borbában

Míg a világ Tudjman és Izetbegovic győzelmeként értékelte Daytont, addig a belgrádi rezsim a szerb elnököt éltette. Aki, mint tudjuk, egyáltalán nem volt következetes, és a tárgyalásokon – távol országától – komoly engedményekre kényszerült. A béke propagálása és a fényes jövő ígérete mégis mindent elöntött a szocialisták és a média segédletével.

A Politika november 23-i számában a címek valóban nélkülöznek mindenféle kritikus megjegyzést. Az első oldal két politikai témájának címe:

„A Biztonsági Tanács egyetértésre jutott a szankciók felfüggesztéséről”;

„Milosevic: Igazságos béke jött el mindazon népek számára, akik ezen a területen élnek”.

Alatta ugyancsak nagy betűkkel kiemelve:

„Gazdasági fellendülés, az életszínvonal emelkedése, kulturális fejlődés, nyitás és integráció Európába és a világba”.

A további oldalakon hasonló hangulatú címek sorjáznak:

„Peking: Áttörés a válság megoldásában”;

„Athén kész támogatni”;

„Chirac: Csak az első lépés a béke felé vezető úton”;

„Szlovéniai reagálás: A szerbek nyertek”;

„Macedóniai vélekedés: Bátor és bölcs tett”.

A gazdasággal foglalkozó címek hangulata sem tér el az említettekétől:

„A rend, a munka és a szakszerűség ideje következik”;

„A kormány mindent megtesz, hogy a termelők minél jobban feltalálják magukat az új helyzetben”.

A lakosság körében népszerű, reformelképzeléseiről híres bankkormányzó programja elé számos akadályt állított a hatalmi párt, a cím mégis:

„Energikus támogatás a Kettes Programnak”19

A 12. oldalon elismerő elemző írást és a baloldali pártok, illetve szervezetek gratulációit olvashatjuk, ugyancsak optimista címekkel. De a „Köszönet a legfiatalabbak nevében” című írásban a Szerb Köztársaság Tanítóinak Szövetsége is háláját fejezte ki. A sportrovatot szintén áthatja az optimizmus:

„A daytoni egyezmény ösztönzi sportolóinkat”;

„Sportéletünk teljes mértékű reintegrációja következik”.

Még néhány jellegzetes cím:

„Tiszteletre méltó küzdelem a JSZK és Szerbia valós érdekeiért”;

„Nyílt perspektívák a gyors fejlődésre”;

„Diplomáciai hőstett”;

„Sikeres békemisszió”.

A Politika vezércikk-írója a „belgrádi küldöttség békepolitikájának kiemelkedő jelentőségét és nemzetközi szinten való érvényesülését” emelte ki, valamint azt, hogy a szerb elnök Boszniával kapcsolatban „maximálisan érvényesítette” a szerb érdekeket. A cikkben csupán a szerb elnököt említi név szerint, és őt is kizárólag pozitív kontextusban (Petrovic 1995).

A Politikával ellentétben kritikus hangnem jellemzi a Nasa Borba november 23-i számát. A címek, valamint a cikkek tartalma inkább tükrözi a valóságot, szerzőik elemzésekre vállalkoznak. A címoldalon az egyezményről szóló értékelés olvasható. Az elnök beszédét nem szó szerint, teljes terjedelmében idézte a lap (ellentétben a Politikával), csupán tartalmi összefoglalót közölt idézetekkel. Ráadásul a címoldalon az elnöki beszédnél nagyobb terjedelemben számoltak be az egyik boszniai szerb vezető kijelentéséről, miszerint „a daytoni megegyezés semmit sem jelent”. A címek hangvétele kevésbé szárnyaló:

„Európai reagálás: A béke ölelésében a végsőkig óvatosnak kell lenni”;

„Nem engedhetjük meg, hogy emberek kis csoportja folytassa a háborút” (egy nyugati diplomata véleménye);

„Lépés a béke felé, de mégsem béke” (Chirac);

„Az aláírás önmagában nem elegendő a békéhez” (olasz vélemény);

„A tartós békére még várni kell” (tudósítás Szlovéniából, vö. Politika);

„Jelentős esemény az egész régió számára” (tudósítás Macedóniából, vö. Politika).

A gazdasági rovatban pedig arról olvashatunk, hogy a bankkormányzó és a miniszterelnök egyetértése a „Kettes Program” körül csupán elvi jellegű. A vezércikk szerzője próbál a felszín mögé hatolni, szélesebb szemszögből vizsgálódni, mind a szereplőket, mind pedig az időt és az eseményeket tekintve. Hiszen a boszniai szerbek képviselői nem értettek egyet az egyezménnyel, illetve ha már békeegyezményről van szó, érdemes számba venni, minek a végére szándékoznak pontot tenni. Itt már mindhárom elnök szerepel egy cikken belül, ami nem is a tény, hanem a véleményközlő műfajok sorába tartozik. Sikerpropagandának nyoma sincs, inkább önkritikára szólít fel (Klarin 1995).

4.4. Újabb választások

A vezetés Daytonban komoly engedményekre kényszerült (ezért a boszniai szerbekkel való ellentét megmaradt), a több mint fél évtizedes háborús uszító politika kudarcot vallott. Horvátországból és Boszniából több százezer szerb nemzetiségű lakos menekült az anyaországba, amely különben is súlyos helyzetben volt az elszigeteltség következtében. A JSZK GDP-je már az embargó bevezetése (1992. május 30.) utáni évben a felére csökkent, a gazdaság színvonala a hadigazdálkodás szintjére süllyedt, a munkanélküliség aránya elérte a 30 százalékot. A szerb elnök Daytonban megnyilvánuló rugalmassága eredményeként Belgrád diplomáciai kapcsolatai nagyjából rendeződtek. A gazdasági zárlatot pedig a következő év őszén feloldották Juhász 2000: 285).

Azonban a lakosság egy része, főként az északi országrészben és a városokban az éveken át tartó félelem és nélkülözés után érthető módon – többet várt. Az sem kétséges, hogy a négyéves háborúskodás lezárása – bár a lelkekben otthagyta nyomát – nagy megkönnyebbülést jelentett az emberek számára. A vezetés viszont megőrizte pozícióját, ráadásul mint a béketeremtés aktív részese, növelte is népszerűségét. Ez az óriási politikai változás ugyanazon párton és annak képviseIóin belül, a média hathatós támogatása nélkül elképzelhetetlen lett volna. Márpedig a szocialista párt népszerűségét az 1996 novemberében megtartott szövetségi választások jól mutatják. A jugoszláv parlament alsó házában az SZSZP és szövetségesei abszolút többséget értek el. Nem így alakult a helyzet az ugyancsak novemberben megtartott helyhatósági választásokon. A városok lakossága – a független médiumoknak is köszönhetően – ki merte nyilvánítani a szocialista vezetéstől eltérő véleményét. A Belgrád körzetében elérhető 110 mandátumból az ellenzéki Együtt (Zajedno) koalíció 60-at szerzett meg. Ebből 34-et a bíróság elvett az ellenzéktől, amelynek tagjai a már elnyert mandátumokért nem voltak hajlandók újra versenybe szállni. A többi nagyvárosban is hasonló volt a helyzet. Az Együtt koalíció az újbóli megmérettetés helyett az utcára vonulást választotta, ami három hónapig tartott, megdöntvén Prága 37 napos, a rendszerváltás idején született rekordját (HVG 1996. november 30.). Az EBESZ december 27-i jelentése szerint kilenc belgrádi választási kerületben, valamint 13 nagyvárosban az ellenzék lett a helyhatósági választások győztese (HVG 1997. január 4.).

A válság elhúzódásában több tényező játszott szerepet. Egyrészt Szerbia elnöke Daytont követően egy ideig élvezte a Nyugat támogatását, mivel a békefolyamat aktív részese volt (ennek okairól már volt szó). Másrészt újra meg kell említeni a média – főként az állami tévé20 – szerepét, amely a vidék lakosságának nagy részét továbbra is a vezetés mellett sorakoztatta fel.

5. A propaganda sikerének lehetséges okai

A közvélemény befolyásolásának ekkora mértékű hatékonyságához mindenképpen hozzájárult az ország oktatási és kulturális helyzete, amely nem volt éppen irigylésre méltó. A statisztikák szerint Szerbiában az 1990-es években 9,5 százalékos volt az írástudatlanok aránya, és 26 százalékos azoké, akik ugyan ismerték a betűket, de tudásukat nem használták fel előmenetelük érdekében. Az analfabéták aránya a déli országrészben kiemelkedően magas, az északi területeken és a városokban jelenlétük nem jellemző (Dimic 1998: 89-90). A lakosság 70 százaléka csak általános iskolát végzett (Djukic 2001: 130). Ebből pedig az következik, hogy az elektronikus médiumok léptek elő fő információforrássá.

Az elektronikus médiumok előretörését más körülmények is segítették. A rádió és a tévékészülékek a relatíve sikeresen fejlődő gazdaságnak köszönhetően már az 1960-as években elterjedtek (Simic 1994). A rádióadók száma 1962 és 1966 között 21-ről 77-re nőtt. A rádiókészülékek száma a másfélszeresére növekedett, a tévékészülékeké megötszöröződött, megközelítvén a 800 ezret (Lampe 1996: 287). Az 1990-es évek elején ugyancsak a gazdasági körülmények hatására – bár itt már korántsem fejlődésről volt szó – a tévé további térnyerése figyelhető meg. A gazdasági zárlat bevezetése és a hadigazdálkodás következményeként óriásit esett az életszínvonal, így a lapok szinte luxuscikké váltak, példányszámuk csökkent (Markotic 1994).21 De a tévé a kulturális és gazdasági körülményektől függetlenül is előnyben van a nyomtatott sajtóval szemben. Információbősége és rendszeressége, valamint az, hogy gyakorlatilag egy nappal korábban képes hírt adni az eseményekről és mindezt élő szóval, illetve képpel kombinálva, messze a lapok föléemelte a tájékoztatás területén (Vucetic 1996: 140).

A társadalom folyamatos válsága is hozzájárult a manipulatív műsorok hatékonyságának növekedéséhez. Az 1980-as évek gazdasági, majd politikai megrázkódtatásait 1991-ben a háború kitörése fokozta. Ilyenkor, a rendkívüli körülmények közepette az emberek – a megnövekedett információigény miatt – jobban ki vannak szolgáltatva a média politikai hatásának, mint általában. Szerbia lakosai mintegy fél évtizeden át éltek háborús körülmények között, ahol a politikai feszültségek állandóan nőttek, többségük a létbizonytalanság határán tengődött. Mindez növelte a jövővel kapcsolatos félelmüket, bizonytalanságukat. Ezekben a helyzetekben az átlagembert szinte maga alá temeti az események, jelenségek sokasága, amelyekre hiányos műveltsége miatt nem talál magyarázatot (Vucetic 1996: 142). Egyes kutatások szerint a médiából érkező információk nagyobb hatással bírnak, amennyiben új események, ismeretlen problémák és politikai jelenségek átadása és értelmezése történik, mint amikor megszokott, ismert társadalmi témák szerepelnek műsoron (Vucetic 1996: 143).

6. A politikai vezetés lehetőségei

Arról már volt szó, hogy az állami tévé alapítói és felügyeleti joga az alkotmány szerint a kormányt illette meg. A rádió- és tévéfrekvenciák felett szintén a köztársasági kormány rendelkezett, itt már figyelmen kívül hagyva az alkotmányt, amely szövetségi hatáskörbe utalta ezt a jogkört. Ugyancsak mellőzték a törvény által biztosított válaszadási jog megadását. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy a köztársaság területén az állami tévének monopóliuma volt a politikai műsorok sugárzása terén (Vucetic 1996: 155). A helyi tévéadók a fentiekből következően szintén az SZSZP-JUL koalíció befolyása alatt jöttek létre. 22

Az elektronikus média kapcsán szólnunk kell a független adókról is. Ezek többnyire csak a fővárosban működtek, amit az 1991. március 9-i ellenzéki tüntetés és az 1996-os – helyhatósági választási csalások miatti – három hónapon át tartó felvonulások is igazoltak. Közéjük tartozott a Radio Index nevű egyetemi adó, a Radio B-92, a Studio B TV. Azon túl, hogy ki voltak téve a rendszeres zaklatásnak, képtelenek voltak megfizetni felszerelésük átalakítását. Szolgáltatásuk így Belgrád városára korlátozódott. Néhány tévés felszerelésre nem vonatkozott a gazdasági zárlat. 1992 végén az ENSZ Biztonsági Tanácsa például beleegyezését adta ahhoz, hogy a Studio B TV 238 000 dollár értékű felszerelést kapjon adományként. A fővárosi független adók vételkörzete körülbelül 40 mérföldre korlátozódott, legfeljebb kétmillió embert tudtak elérni. A lakosság egészének elérése a technikai eszközöket tekintetbe véve 12-14 millió amerikai dollárba került volna (Markotic 1994).

A rezsim nem fojtotta el teljesen a független médiát. A fentiek tükrében ez érthető is, hiszen sem a lapok, sem az elektronikus médiumok nem jelentettek komoly fenyegetést a hatalomra, kiterjedtségük korlátozott volt. A népszerű, tekintélyes lapok felett a kormány átvette az ellenőrzést, amit a hatalom kontinuitása is elősegített, hiszen 1990-ben nem történt valódi rendszerváltás. Másrészt a szerb elnök tudatában volt annak, hogy az európai és a világszervezetek figyelik Szerbiát, s azt remélte, hogy kedvező benyomást kelt a szabad, bár erőtlen sajtó maradványainak meghagyásával (Markotic 1994). Ugyanakkor napirenden maradtak a zaklatások, frekvenciamegvonások. A lapok esetében például az állam kategóriákat állított fel a papírellátásra vonatkozóan. Az első kategóriába tartozó lapkiadók a JSZK területén (Politika, Dnevnik, Forum, Vecernje novosti, Pobjeda) kedvezményes áron juthattak papírhoz, ami tonnánként 1 000 dinárt jelentett. Az összes többi kiadó viszont 1 200 dináros áron juthatott papírhoz 1995 őszén (Ikonic 1995).23

A kommunizmus bukása és a nacionalizmus térhódítása ugyancsak az utódpártnak kedvezett, amely ügyesen épített a tömeg hangulatára. A háborús helyzetet és a gazdasági zárlatot a hatalmi központok információs monopóliumuk révén magyarázatként használták fel a politikai szabadságjogok korlátozására, illetve a parlament marginalizálására és a politikai pluralizmus megcsonkítás ára. Ehhez természetesen hozzájárult az ország demokratikus hagyományainak hiánya is (Vucetic 1996: 159).

7. Összegzés

A fentiek tükrében nem meglepő a nemzetközi szervezetek korabeli megállapítása, miszerint a sajtószabadság terén Jugoszláviánál rosszabb helyzet csak Észak- Koreában, Tádzsikisztánban, Kubában, Türkmenisztánban és Kínában tapasztalható (Djukic 2001: 205).24 Így a független média támogatásában ebben az országban is nagy szerep hárult a külföldről érkező segítségre, mindenekelőtt a Soros Alapítványra (Djukic 2001: 205).

A kulturális szféra támogatásának terén ugyanis komoly visszalépés történt a szocialista korszakhoz képest. Posztkommunista nemzetállami törekvések jelentek meg, amelyek keretében a kulturális politikát a totalitárius állam alapelvei határozták meg (Losoncz 1992). Ezáltal a hatalmat birtokló többség alárendelte magának a politikai kisebbségeket (beleértve a nemzeti kisebbségeket is). Nemzetállami célkitűzésekrőllévén szó, a kultúra területét is áthatotta a központosítás. Visszalépés pedig azért történt, mert a titói Jugoszláviában valóban egy decentralizáltabb berendezkedés létezett, ahol az alsóbb szintű közigazgatási egységek is részt vehettek a kulturális politika irányításában (Losoncz 1992). Az ilyen típusú állam viszont a kultúra részterületeiről annyiban visel gondot, amennyiben azok hozzájárulhatnak a nemzetállami valóság megteremtéséhez (Losoncz 1992).

A leírtak alapján látható, hogy a médiára különösen nagy felelősség hárult a háború kitörésekor. Ez a háború talán annyiban különbözött az előzőektől, hogy a stratégiai tervek között nem csupán a katonai győzelem kivívása szerepelt, hanem – nyelvi, vallási vagy etnikai alapon – az etnikai tisztogatás is. Talán ezért volt szükség a média politikai célokra való felhasználására, hiszen kézzelfogható célokat a vezetés nem tudott felmutatni. Így kerülhetett sor a múlt eseményeinek sulykolására, időnként a középkorig visszamenően. Azonban nem szabad megfeledkeznünk „Szerbia másik arcáról” sem, a másként gondolkodók sokaságáról. Hogy nem voltak kevesen, azt jelzi a NIN népszerűsége25 , valamint igazolhatják a Nasa Borba és a Republika színvonalas cikkei, tanulmányai. Az elektronikus médiumok a rendszer ellen tiltakozók bátorításából is kivették részüket.

Felhasznált irodalom

Dimic, Ljubodrag (1998) Srbi i Jugoslavija. Beograd: Stubovi kulture.

Djukic, Slavoljub (2001) A Milosevics-klán. Budapest: Athenaeum 2000 Kiadó.

Izvestaj guda casti NUNS-a (1997) Republika, 167-168. szám.

Juhász József (2000) Volt egyszer egy Jugoszlávia. Budapest: AULA Kiadó.

Lampe, John R. (1996) Yugoslavia as History (Twice there was a country). Cambridge: University Press Cambridge.

Losoncz Alpár (1992) Folyóiratkultúra és posztkomrnunizmus. Kézirat; az előadás szövege elhangzott 1992. december 18-án a Fidesz által szervezett „PRO MINORITATE”-napokon, „Kisebbségek és media” témában.

Markotic, Stan (1994) Government Control over Serbia's Media. Research Report, February 4.

Markovic, Stan (1996) Uspon ipad Studija B. Republika, szeptember 1-15.

Milivojevic, Snjezana & Matic, Jovanka (1993) Ekranizacija izbora. Beograd: Vreme knjige. Milivojevié, Zdenka (1995) Mediji u Srbiji od 1985 do 1994. In: Srbija izmedju proslosti i buduiEnosti. Beograd: NIP „Radnicka stampa”, IDN, Forum za etnicke odnose.

Markó László (szerk. 1992) Alta/ános történelmi fogalomgyújtemény. Budapest: Holnap Kiadó, 224. oldal.

Gredelj, Stjepan (1993) El6szó. In: Plavsié, Prvoslav – Radojkovié, Miroljub – Veljanocski, Rade: Ka demokratskoj radio-difuziji. Beograd: Mediji – 01.

Simic, Predrag (1994) The Former Yugoslavia – The Media and Violence. Research Report, February4.

Vucetic, Slobodan (1996) Privatizovana drzava. Beograd: Stubovi kulture.

Újságcikkek

Megsemmisítő győzelem; HVG 1996. november 30.

Utcafelnőttek; HVG 1997. január 4.

Klarin, Mirko (1995) Kad je dovoljno? Nasa Borba, november 23.

Mladenovié, Filip (1991) Novinari protiv „jamara” NIN, szeptember 6. Po cickovom spisku; NIN, 1995. december 1.

NIN-u se vernje; NIN, 1997. november 13.

Petrovic, Radivoje (1995) Najzad mir! Politika, november 23.

Lábjegyzetek

1
Mihalj Kertesz bácspalánkai (Vajdaság) magyar nemzetiségű szocialista párti politikus. Közreműködött az úgynevezett antibürokratikus forradalom megszervezésében, amelynek következtében a Vajdaság politikai vezetése lemondásra kényszerült, átadván helyét a Slobodan Milosevic irányvonalát elfogadó politikusoknak. 2000. október 5-én a rendszerrel együtt bukott ő is.
2
Propaganda: meghatározott céllal, politikai, gazdasági, vallási stb. eszmék, tanítások és vélemények terjesztése. A propaganda különösen nagy szerephez jutott a tömegek feletti totális ellen6rzést megszerezni akaró fasiszta és kommunista diktatúrákban (Markó 1992: 224).
3
1992-ben szövetségi választásokat tartottak a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, az SZSZP ekkor szerezte meg a szavazatok 30 százalékát.
4
Horvátországban Tudjman elnök pártja, a Horvát Demokrata Közösség (HDK) 42 százalékkal végzett az első helyen, mégis a mandátumok 69 százalékát szerezte meg (Juhász 2000: 208-210).
5
1987 szeptemberében Milosevic vette át a vezetést a Szerb Kommunista Szövetség Központi Bizottságában.
6
A Politika Szerbia legrégebbi és legtekintélyesebb lapjának számított, 1904-ben alapították. Az újságírás magas színvonala jellemezte a titói időkben is.
7
A Politika és a kormány rossz viszonyát jelezte az is, hogy a lap 1992 nyarán kritikai álláspontra helyezkedett Belgrádnak a boszniai háborúba való belekeveredése ügyében.
8
A lap a szerb elnök támogatását nem kérdőjelezte meg, a háborúban való részvételt viszont igen (Markotic 1994).
9
Republika, 1997,167-168. szám.
10
A Studio B független tévéadótól például a sugárzáshoz elengedhetetlenül fontos berendezéseket lopták el (Markotic 1994).
11
1989. március 28-án megtörtént Szerbiában az alkotmánymódosítás, így a tartományok (Vajdaság, Koszovó) autonómiája névlegessé vált. A nacionalista érzelmek felkorbácsolása érdekében a Belgrádi TV Koszovó problémáját sulykolta nap mint nap. Ugyanis az 1970-es és az 1980-as években a szerb lakosság tömeges kivándorlásra kényszerült ebből a tartományból a gazdasági nehézség és a növekvő albán nemzeti mozgalom folyományaként. A középkori szerb állam kiterjedtségére alapozva hivatalosan is propagálták az úgynevezett koszovói mítoszt, célként pedig a szerb nép „bölcsőjének visszaszerzését” határozták meg. A koszovói szerbek szenvedéseiről szóló részletes riportok, valamint a középkori történelemre való gyakori hivatkozások segitették az elnök nemzetpolitikai stratégiájának megfogalmazását, illetve a liberális ellenzék háttérbe szorítását (Simic 1994).
12
Az ekkor leginkább elterjedt szólam szerint kerüljön „minden szerb egy államba”. A sovén propaganda tragikusan végződött, valóban majdnem minden szerb egy államba került, csak ellentétes előjellel. Ugyanis Horvátországból és Boszniából több százezer szerb nemzetiségű lakos menekült az anyaországba.
13
A jugoszláv szövetségi, tartományi valamint helyhatósági választásokra 1992 után 1996-ban került sor.
14
A Borba című napilap egykor a Jugoszláv Kommunista Párt szócsöve volt, majd Tito halála után függetlenné vált. Pártatlansága, szakmai tekintélye miatt szembekerült a rezsimmel. A szövetségi kormány semmisnek nyilvánította a lap privatizálását, amelyet a „társadalmi tulajdon kisajátításának” tekintett. így 1995 februárjától a piacon két Borba jelent meg, egyikük a Nasa Borba (Djukic 2001: 202-203). A Nasa Borba napjainkban Danas címen jelenik meg.
15
Milan Martic a horvátországi, Radovan Karadzic a boszniai szerbek vezetője volt.
16
A szerb-horvát-bosnyák békeegyezményt Daytonban írták alá 1995. november 21-én.
17
Négy évvel korábban, 1991 augusztusában ugyancsak „hatalmi puccs” történt az állami tévénél (Mladenovic 1991).
18
November 29-e a titói Jugoszlávia megalakulásának emlékére állami ünnep volt egészen 200l-ig.
19
A Kettes Program célja az volt, hogy reális szintre hozzák az árfolyamot, majd konvertibilissé tegyék a dínárt, megszüntessék a kiviteli és a behozatali engedélyeket, feloldják az árkorlátozást, a pénzforgalmi szolgálatot pedig a központi bank felügyelete alá helyezzék. Ezt a gazdasági programot a daytoni békeegyezményt követő napokban kívánta útjára bocsátani a bankkormányzó (Dragoslav Avramovic), a politikai vezetés csak részben támogatta, majd ellenállt.
20
Szerbül: drzavna televizija. Ezért nem közszolgálati tévének fordítottam. Az intézmény közszolgálati nevéről és jellegéről 2002 júliusában döntött a szerb parlament.
21
A Borba példányszáma például 35 000 és 42 000 között volt az 1993-as év els6 felében. Augusztusra ez a szám 7 500-ra csökkent. A hatalomhoz közel álló Vecernje novosti példányszáma (70 000) 1993 augusztusára 20 százalékkal csökkent az év elejéhez képest (AFP, 1993. augusztus 14., idézi Markotic 1994).
22
JUL – Jugoszláv Egyesült Baloldal, amelynek elnöke Mirjana Markovic, Slobodan Milosevic felesége.
23
Ekkor a papír világpiaci ára 1500 dínár/tonna volt (Ikonic 1995).
24
Kis-Jugoszláviáról van szó.
25
1997-ben, válságának mélypontján, két szerbiai marketingügynökség közvélemény-kutatása is a lap vezető helyét mutatta ki, a legmagasabb példányszámú politikai magazin volt. Belgrádban 105 ezer olvasóval a második helyen állt, és köztársasági szinten ugyancsak hasonló pozíciót foglalt el, azonban az első helyen álló lapok (Bazar, Nede/jni Telegraf) profilja jelentősen eltér a NIN-étől, vagyis nem kimondottan politikai magazinok. (NIN, 1997. november 13.)
Médiakutató podcast
Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink
Facebook