Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 nyár – Politika rovat

Bajomi-Lázár Péter

Az objektivitás-doktrína nyomában (3/6)

3. Politikai újságírás az Egyesült Államokban

A szakmai-etikai önszabályozás nem egyidős magával a sajtóval. Az újságírók kezdetben a világ minden részén, így a mai Amerikai Egyesült Államok területén is a kormányzat vagy a politikai pártok befolyása alatt álltak; szakmai autonómia híján sem lehetőségük, sem szükségük nem volt önszabályozásra. Az önszabályozás ma ismert formái – a szakmai-etikai kódexek, sajtótanácsok, sajtóombudsmani hivatalok – lassan alakultak ki, miközben az általuk közvetített normák is változtak.

Az amerikai újságírás történetében legalább hét olyan szakaszt különböztethetünk meg, amikor különböző politikai, gazdasági, társadalmi és technikai változások hatására az újságírók különbözőképpen látták a sajtó szerepét. A továbbiakban ezeket a korszakokat veszem sorra.

3.1. A gyarmati sajtó

A brit fennhatóság kezdetén az amerikaiak is a brit sajtót olvasták. A lapok hajón érkeztek az új gyarmatra, így a hírek is mintegy három hónapos késéssel érték el az olvasókat (Green 2002: 4). Helyben sokáig nem nyomtak lapot: a brit koronát képviselő kormányzat nem engedélyezte újságok kiadását.

Az első Amerikában nyomott lap Benjamin Harris 1960-ban kiadott Publick Occurences, Foreign and Domestick című újságja volt. A külföldi és a hazai eseményekre egyaránt utaló címével ellentétben a lap már a helyiek sajátos problémáira fókuszált: célja az volt, hogy a szóbeszéd útján terjedő pletykák helyett a valóságot mutassa be, és a puritán erkölcs szellemében „meggyógyítsa, de legalábbis elvarázsolja a köztünk uralkodó hazugság szellemét” (idézi Williams 2002: 3). Harris lapját – amelyet hatósági engedély nélkül nyomott – első számának megjelenése után betiltották. Az első folyamatosan megjelenő újság John Campbell postamester Boston News-Letter című, 1704-től kiadott lapja volt. Campbell immár engedéllyel nyomott lapja a brit koronához hű helyi politikai elit szócsöve volt, és főként hivatalos nyilatkozatokat, beszédeket közölt, kommentár és szerkesztés nélkül (Kilmer 2002: 23; Smith 2002: 296).

Hamarosan azonban a sajtó már igyekezett függetleníteni magát a politikai hatalomtól. 1733-ban John Peter Zengert, a New York Weekly Journal főszerkesztőjét bíróság vonta felelősségre azért, mert egyik írásában a gyarmati kormányzót kritizálta. A perben a védelem arra hivatkozott, hogy Zenger az igazságot írta meg; Zengert – aki a tárgyalás előtt tíz hónapot töltött börtönben – végül felmentették (Keeler et al. 2002: 45). Az igazság feltárásának és az újságírói függetlenségnek az igényét a következő évtizedekben mind több újságíró fogalmazta meg. James Rivington 1773-ban New-York Gazetteer című lapjában már a pártatlan tájékoztatás eszméjét hirdette. A valóság megjelenítésének eszközét abban látta, ha a lap minden véleményt megjelenít, „legyen az Whig vagy Tory árnyalatú” (idézi Williams 2002: 3).

A pártatlanság eszménye mellett tovább élt az elkötelezett újságírásé is. John Holt 1774-ben azt írta lapjában, a New-York Journalben, hogy feladatának csak a egyes politikai eszmék képviseletét tartja: „azoknak a politikai eszméknek a propagálására vállalkozom, amelyek […] védelmében bármikor képes vagyok az életemet áldozni” (idézi Williams 2002: 4). A Függetlenségi Háború (1775–1783) idején a pártatlanság eszméje még jobban a háttérbe szorult, és ismét az elkötelezett újságírásé vált dominánssá. A kiélezett politikai helyzetben a lapok állást foglaltak; egy részük hű maradt a brit koronához, de többségük a Nagy-Britanniától való elszakadás mellett érvelt. Állásfoglalásukban szerepet játszott az is, hogy 1765-ben a brit kormány – a sajtót megrendszabályozandó – adót vetett ki a gyarmatokon nyomtatott papírárura, csökkentve a kiadók bevételeit (Risley 2002: 14–15; Torres 2002: 237).

3.2. A pártlapok kora

A Függetlenségi Háború utáni évtizedekben az amerikai sajtóban a pártos hagyományok éltek tovább. Az új ország lakóit megosztotta a kérdés, hogy miként határozzák meg a döntéshozó jogköröket: erős szövetségi kormányzat mellett kevés hatalom maradjon-e az államoknál, vagy ellenkezőleg, a központi kormányzat hatásköre legyen korlátozott. A lapok állást foglaltak a kérdésben. A hatalomhoz való – kritikus vagy lojális – viszonyukat az szabta meg, hogy éppen melyik párt volt kormányon. A New York-i federalista, azaz erős központi hatalmat követelő újság, a Gazette of the United States főszerkesztője például azt írta 1791-ben, amikor a Federalista Párt volt hatalmon, hogy lapja „kedvező színben tünteti fel a nép kormányát […] és a tények bemutatásával csak az adminisztráció gondolatait nyomtatja ki” (idézi Risley 2002: 14). Az erős helyi jogkörök mellett elkötelezett Republikánus Párt lapja, a National Intelligencer főszerkesztője ugyancsak pártját támogatta, amikor az hatalmon volt. A szerkesztő – írta –, „meggyőződéssel hisz abban, hogy a mostani adminisztráció becsülettel és bölcsen látja el feladatait. Ezért az adminisztráció barátja, és bármilyen új veszély merülne fel az adminisztrációra nézve, legyen az a külföldi hatalmak igazságtalansága vagy belföldi ügyeskedés, abban újabb megoldandó feladatot lát” (idézi Risley 2002: 16). A politikai kérdések bemutatását pártpolitikai szempontok szabták meg; a pártos újságok a politikai küzdelem eszközei voltak. Saját pártjukat dicsérték, miközben politikai ellenfeleiket bírálták. A pártlapok legmarkánsabb típusát a kampánylapok – például a Jacksonian, az Old Soldier, a Log Cabin – képviselték, amelyek szerkesztői magukat „toborzótisztnek”, lapjuk tartalmát „muníciónak”, olvasóikat „önkéntesek nagyszerű seregének” tekintették. Mindamellett a lapok között egyetértés volt abban, hogy elismerték az Alkotmányt és a politikai berendezkedés demokratikus mivoltát. E lapok előszeretettel közöltek politikai pamfleteket és esszéket, később szerkesztőségi kommentárokat (Risley 2002: 17; Smith 2002: 298).

Az újságok és a pártok összefonódását az is elősegítette, hogy a piac szűkössége miatt a lapok még nem élhettek meg a közönség- és a hirdetési piacból: a politikai pártok anyagi támogatásától függtek. A szerkesztők nem egyszer a pártoktól kapták fizetésüket, vagy szolgálataikat állami hivatalokkal honorálták. A pártokat pedig az motiválta, hogy még nem voltak interjúk és sajtótájékoztatók. Politikájukat közvetlenül az újságokon keresztül kellett kommunikálniuk a választóknak; maguk a politikusok is rendszeresen írtak a lapokba (Evensen 2002: 260; Kilmer 2002: 24–25).

3.3. A filléres sajtó

A pártsajtó aranykorának az 1830-as években a „filléres sajtó” (the penny press) megjelenése vetett véget. Az új műfaj nevét Benjamin Day 1833-ban alapított New York Sun című lapjáról nyerte. Day – helyreállítandó nyomdája megrendült anyagi helyzetét – az átlagosan hatpennys pártlapokkal szemben lapja árát mindössze egy pennyben állapította meg. Korábban a lapokra olvasóik rendszerint hosszabb időre fizettek elő, de az 1830-as években már számos bevándorló élt New Yorkban, aki ezt nem engedhette meg magának. Day őket célozta meg, s lapját olyan összegért kínálta, amelyet napról napra ők is meg tudtak fizetni.

A filléres sajtó már nem a pártok közötti eszmei csatákat tükrözte, hanem a mindennapi élet jelenségeiről – különösen a bűnügyekről, katasztrófákról, sporteseményekről és a hírességek életéről – számolt be. A szenzációs történetek egy részét az újságírók egyszerűen kitalálták (Pribanic-Smith 2002: 268). E lapok – köztük a Sun mellett a New York Herald – már nem az elitnek, hanem a tömegnek szóltak. Jövedelmük zömére már nem a pártok támogatása révén, hanem az eladott példányok utáni bevételekből és a kereskedelmi hirdetésekből tettek szert, így megengedhették maguknak a politikai pártokkal szemben való távolságtartást. Céljuknak ismét a valóság feltárását tekintették (Williams 2002: 6–7; Green 2002: 39).

A következő évtizedekben a rabszolgatartás kérdése azonban oly mértékben megosztotta az amerikai társadalmat, hogy a lapok nem kerülhették el a nyílt állásfoglalást. Megjelentek a rabszolgaság intézményét támadó újságok, köztük Benjamin Lundy 1821-ben alapított, Genius of Universal Emancipation című lapja, és a szökött rabszolga Frederick Douglass 1847-ben létrehozott North Star című kiadványa. Douglass így összegezte lapjának feladatát: „A North Star célja az, hogy támadja a rabszolgaság valamennyi formáját és vonatkozását; támogassa az általános emancipációt, fejlessze a közmorál normáit, elősegítse a színesbőrűek morális és intellektuális fejlődését, és siettesse hárommillió, rabszolgaként tartott honfitársunk szabadságának eljövetelét” (idézi Risley 2002: 17). A déli újságok, köztük Robert Barnwell Reth Charlestone Mercury című lapja ugyanakkor a rabszolgaság intézményének fenntartása mellett állt ki.

A rabszolgatartást eltörlő polgárháború (1861–1865) után a sajtó visszatért a pártatlanság hagyományához. E fejleményben szerepet játszott a technikai, társadalmi és politkai feltételek változása is. A nyomdatechnika fejlődése lehetővé tette a jó minőségű képek nyomását, és ezen keresztül a valóság hitelesebb bemutatását. A nagyvárosok népessége gyorsan növekedett, a lapok így mind jobban számíthattak az eladott példányok és a hirdetések utáni bevételekre (Kilmer 2002: 26). A pártsajtó hanyatlásában szerepet játszott az is, hogy az 1860-as években Lincoln elnök szakított a kormánylapok hagyományával, és arra buzdította az újságírókat, hogy saját véleményüknek adjanak hangot. A választókkal már a távirati irodák – köztük az Associated Press – közbeiktatásával tartotta a kapcsolatot; a hírügynökségi jelentések már csak a tények leírására szorítkoztak, és nem kommentálták azokat (Risley 2002: 18).

3.4. A sárga sajtó és a minőségi lapok

A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején a sárga sajtó (the yellow press) és a minőségi lapok egymás mellett élése jellemezte az amerikai újságírást.

A sárga sajtó a filléres lapok katasztrófa- és bűnügyi tematikáját bővítette tovább. Repertoárjába felvette a botrányokról, szexuális témákról, hamis tudományos felfedezésekről szóló beszámolókat, és ábrázolásmódját kiegészítette az új technológia nyújtotta lehetőségekkel, köztük a fényképpel (Keeler et al. 2002: 49). A sárga sajtó – akárcsak a filléres sajtó – a tömegeket igyekezett megszólítani, és kerülte a politikai kérdésekben való állásfoglalást.

A sárga sajtó kialakulásában kulcsszerepet játszott a magyar származású hírlapíró és laptulajdonos, Joseph Pulitzer (1847–1911). A legrangosabb szakmai díj névadója így összegezte az újságírás feladatait egy korai lapjában, a St. Louis Post-Dispatch-ben írt vezércikkében: „A Post-Dispatch egyetlen pártot sem fog szolgálni, hanem a népet, nem a »republikanizmus« szócsöve lesz, hanem az igazságé […] nem támogatja a kormányzatot, hanem bírálni fogja azt, szembeszáll minden csalással és ámítással, legyen az bármi és bárhol, elveket és eszméket fog támogatni, mintsem előítéleteket és pártoskodást. Ezen eszmék és elvek pontosan azok, amelyeken kormányzatunkat eredetileg létrehozták és amelyeknek köszönhetjük hazánk csodálatos gyarapodását és fejlődését. Azok, amelyek lehetővé teszik a Köztársaságot, és amelyek nélkül valódi köztársaság nem létezhet. Ezek az igaz, eredeti és valóságos demokrácia eszméi” (Pulitzert idézi saját fordításában Csillag 2000: 40). Pulitzer koncepciójának középpontjában a hatalommal szembeni kritikus távolságtartás, a részérdekeket képviselő pártok támogatásának elutasítása és a konszenzusos értékek („az igaz, eredeti és valóságos demokrácia eszméi”) képviselete, valamint az egész politikai közösség („a nép”) szolgálata állt, megelőlegezve a „társadalomnak felelős” sajtó eszményét, noha a társadalmi felelősség fogalma csak évtizedekkel később jelent meg (lásd alább).

Pulitzer második, a St. Louis Post-Dispatch-nél jóval nagyobb sikert elért lapja, a New York World, valamint legnagyobb konkurense, a William Randolph Hearts által kiadott New York Journal felszólalt a munkásnők rossz munkakörülményei, a bevándorlókkal szemben alkalmazott mostoha bánásmód és a korrupció ellen. Ugyanakkor a piactól való függésük – vagyis a közönség maximálásának törvénye – arra késztette őket, hogy mind drámaibb és szenzációsabb formában számoljanak be a napi eseményekről. A közszolgálat eszménye így sajátos módon keveredett az üzleti megfontolásokkal. Pulitzer és Hearst lapjai a „sárga sajtó” elnevezést arról a „Sárga Kölyök” nevű képregény-figuráról nyerték, akinek történeteit egyformán közölték. A sárga sajtó tartalmát tekintve emlékeztetett a filléres lapokra, ám azoktól megkülönböztette, hogy kitalált történeteket már nem tüntetett fel valóságosként (Pribanic-Smith 2002: 268–271; Rounds 2002: 222).

Más lapok elhatárolódtak a sárga lapok gyakorlatától, és a jó ízlésre való hivatkozással igyekeztek megkülönböztetni magukat olvasóik előtt piaci versenytársaiktól – erre utal a New York Times híres szlogenje, a „Mindaz, ami tűri a nyomdafestéket” (Iggers 1998: 57–60).²² Horace Greeley, a New York Tribune főszerkesztője pedig amellett érvelt, hogy a lapoknak „reprezentatív híreket” kell közölniük, függetlenül hirdetőik érdekeitől; a szenzációs események mellett be kell számolniuk a tudományos felfedezésekről is, és nevelniük kell olvasóikat (Keeler et al. 2002: 47).

A 19. század végén, a 20. első felében fokozatosan megerősödött a kereskedelmi és politikai érdekektől egyaránt független újságírás eszménye. A minőségi lapok már nem elégedtek meg a politikusoktól és a távirati irodáktól származó információkkal; maguk indultak a hírek nyomába. Az újságírók a nyilvánosság „őrkutyáinak” tekintették magukat, a valóság feltárására esküdtek, írásaikban a nagyvállalatok és a politikusok közötti összefonódásokat tárták fel. Legfontosabb fórumuk a már említett New York Times mellett az 1893-ban alapított McClure’s volt. Törekvéseik sokszor a politikusok ellenállásába ütköztek. Roosevelt elnök „trágyatúróként” (muckraker) emlegette őket; a dehonesztálónak szánt jelzőt az újságírók felvállalták. A tényfeltáró sajtó egyik kiemelkedő újságírója Ida Tarbell volt, aki a Standard Oil Company monopolista törekvéseit és kíméletlen módszereit tárta fel.

A „trágyatúró” újságírás sajátos módon egyesítette magában a valóságot feltáró és a kommentárokat mellőző, illetve a társadalmi változásokat sürgető, aktivista újságírást: célja az volt, hogy szigorúan a tényekre fókuszálva felrázza az embereket és megváltoztassa a társadalmat. A tényfeltáró sajtó nem maradt hatástalan: az 1900-as évek elején a törvényalkotó számos olyan jogszabályt hozott, amely az újságírók által feltárt társadalmi visszásságokat – köztük a gyermekmunkát és a trösztök uralmát – volt hivatva enyhíteni. A „trágyatúró” újságírás fénykora 1903 és 1917 között volt; népszerűségének az vetett véget, hogy 1917-ben az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, és a közönség érdeklődése más témák felé fordult (Aucoin 2002: 210–212; Green 2002: 39; Rounds 2002: 224).

A minőségi sajtó kialakulásával párhuzamosan a szakmai-etikai normákról folyó diskurzus is intenzívebbé vált. Az első szakmai-etikai kódex, a Philadelphia Public Ledger „24 szabálya” az 1860-as években jelent meg. A szabályzat az „etika” szót még nem használta; a fogalom az újságírás kontextusában először W.S. Lilly „Az újságírás etikája” (The Ethics of Journalism) című, 1889-ben kiadott esszéjében bukkant fel. 1909-ben megalakult az Újságírók Szövetsége (Society of Professional Journalists/Sigma Delta Chi), amely később a legrangosabb szakmai szervezetek egyikévé vált. 1910-ben a Kansasi Szerkesztők Szövetsége elfogadta az első etikai kódexet, amelynek szerzője William E. Miller volt; az 1920-as években számos más államban is megjelentek az első szakmai-etikai szabálygyűjtemények, amelyek az igazság feltárását, a kereskedelmi és politikai érdekek érvényesülésének elutasítását sürgették. Az első egyetemi szintű újságíróképzést nyújtó intézmény a Columbia Egyetemen nyílt meg 1912-ben, Pulitzer kétmillió dolláros támogatásának köszönhetően (Christians 1997: 15–16; Keeler et al. 2002: 49–50).

3.5. A társadalomnak felelős sajtó

A független újságírás eszménye ismét háttérbe szorult az első világháború alatt, amikor a lapokban a valóság feltárására való törekvés helyett az elkötelezettség felvállalása – a hazafias propaganda – vált dominánssá, nem kis részben a kormányzat háborús cenzúrája miatt (Torres 2002: 242). Az azonban, hogy a sajtó a háborúban kiszolgálta a kormány propagandaigényeit, visszaütött: az újságok sokak szemében elvesztették hitelüket. Változatlanul problémát jelentett a népszerű lapok tudósítási gyakorlata is. Brit mintára 1919-ben jelentek meg az első bulvárlapok (the tabloid press). A New York Daily News és a Daily Mirror kisebb méretű – így a tömegközlekedési eszközökön könnyebben olvasható – volt, mint a korábbi lapok. A bulvárlapok a filléres és a sárga sajtó szenzáció-tematikáját követték, ám – szemben elődjeikkel – a bombasztikus beszámolókat hatalmas képekkel és szalagcímekkel még jobban felnagyították, és pornográf képeket is közöltek (Pribanic-Smith 2002: 271–273).

Az első világháborút követő évtizedekben a sajtó szavahihetőségének csökkenése miatt ismét intenzívebbé váltak a szakmai-etikai szabályok elfogadására tett törekvések. 1922-ben megalakult az Amerikai Lapszerkesztők Szövetsége (American Society of Newspaper Editors, ASNE), amely később – akárcsak az Újságírók Szövetsége – a legrangosabb szakmai szervezetek egyikévé vált. Az ASNE 1926-ban úgy döntött, hogy szakmai-etikai kódexének betartását önkéntessé teszi, és egyetlen szankciónak a nyilvánosságot tekinti; ezzel megteremtette az önszabályozás ma is mintaértékűnek tekintett modelljét. Ekkor alapították a kiemelkedő szakmai teljesítményt elismerő első díjakat.²³ És ebben az időben, 1924-ben jelent meg az első szakmai-etikai tankönyv, Nelson Crawford „Újságírói etika” című munkája. Általánossá vált az újságíróképzés: 1926-ban már 50 intézményben 5 500 leendő újságírót képeztek (Evensen 2002: 263).

A második világháborúban az amerikai sajtó részben a kormányzati cenzúra hatására, részben hazafias elkötelezettségből ismét a kormányzati propaganda eszköze lett (Torres 2002: 243–244). A gazdasági felemelkedés új lendületet adott a világválság és a háború éveiben háttérbe szorult bulvársajtónak is (Pribanic-Smith 2002: 274–275). Mindez ismét felvetette a sajtó felelősségének kérdését.

1942-ben létrejött a Hutchins Bizottság, amely a sajtó teljesítményét és az állami szabályozás szükségességét vizsgálta. A testület 1947-ben közzétett „Szabad és felelős sajtó” címmel kiadott jelentésében élesen bírálta a lapokat. Megállapította, hogy „[a] sajtó inkább a rendkívülit hangsúlyozza, mint a jellemzőt, inkább a szenzációsat, mint a fontosat. Figyelmét oly mértékben fordítja ezekre a dolgokra, hogy az állampolgárt már nem látja el a közösségen belüli feladatainak betöltéséhez szükséges információkkal és szempontokkal” (idézi Iggers 1998: 68). A jelentés a sajtó „társadalmi felelősségét” hangsúlyozta. A kifejezés, amely arra utalt, hogy az újságírók a széles értelemben vett közönségnek (nem a hirdetőknek, a pártoknak vagy a kormánynak) tartoznak elszámolással, e jelentés szövegében jelent először, noha a szakmai diskurzusban – például Pulitzer idézett vezércikkében – már voltak előzményei. A bizottság a sajtó legfontosabb feladataként a választók valósághű tájékoztatását jelölte meg, azzal érvelve, hogy ez a politikai döntéshozatalban való részvételük előfeltétele; ezzel egyfajta utilitarista filozófiai alapot kínált, amelyből a szakmai-etikai kódexek levezethetők. A bizottság jelentésében az állt, hogy a sajtónak „igaz és átfogó képet kell nyújtania a napi eseményekről, olyan kontextusban, amelyben értelmezhetőek. […] A vélemény- és a bírálatcsere fórumaként” kell szolgálnia, és „reprezentatív képet kell nyújtania a társadalmat alkotó csoportokról” (idézi Lambeth 1992: 6–8). A bizottság nem javasolta a sajtó állami szabályozását, de felvetette egy olyan szakmai testület felállítását, amely a vitás szakmai-etikai kérdésekben állást foglalna a nyilvánosság előtt (lásd még Cantril 1991: 185–186; Keeler et al. 2002: 51).

A sajtó társadalmi felelősségének jegyében az 1960-as években számos újság állított fel házon belüli ombudsmani hivatalt, amelynek feladata az olvasói panaszok kivizsgálása és a lap hasábjain való megvitatása volt (Smith 1999: 23–24).²⁴ Ugyancsak a bizottság által kezdeményezett szakmai vita hatására jött létre 1972-ben a magánforrásokból működtetett Országos Sajtótanács, amely az objektivitás jegyében a beérkezett panaszok alapján azt vizsgálta, hogy igazságosan és pontosan számolt-e be a sajtó a különböző eseményekről. A Sajtótanács nem alkalmazott szankciókat a szakmai-etikai szabályokkal szemben vétő újságírók ellen, de állásfoglalásait nyilvánosságra hozta (Cantril 1991: 186).²⁵

Az objektivitás a Hutchins Bizottság jelentésének publikálásakor vált a szakmai diskurzus egyik kulcsfogalmává, noha történeti gyökerei messzire – legalább Zenger 1733-as peréig – nyúlnak vissza. A fogalmat először valószínűleg Charles Ross, a St. Louis Post-Dispatch főszerkesztője, a Missouri Egyetem tanára alkalmazta a hírek pontos, igazságos és kiegyensúlyozott bemutatására (Evensen 2002: 263). Objektivitáson azt értették, hogy az újságírót munkája során nem befolyásolják személyes, szubjektív nézetei vagy érzései (Frost 2000: 158); vitatott politikai, erkölcsi vagy gazdasági kérdésekben nem foglal állást (Martin 1997: 55). Az objektivitás követelménye rutinszerű eljárást jelöl, amely magában foglalja az igazságosságot, a pontosságot, a tárgyszerűséget, a semlegességre vagy pártatlanságra való törekvést, a másik fél megkérdezését, az állítások bizonyítását, a tények és a vélemények szétválasztását, valamint az újságírói összeférhetetlenséget (Iggers 1998: 42–45; Croteau & Hoynes 2000: 131–132; Schulz 2002: 78). A pozitivista tudományfilozófia jegyében úgy vélték, a tényekre való fókuszálás által a valóság és rajta keresztül az igazság a sajtó hasábjain hasonló módszerekkel ragadható meg, mint a természettudományok terén (McNair 1998: 65–66). E pozitivista nézet továbbgondolásaként jelent meg 1973-ban Philip Meyer azóta több kiadást megélt könyve, „A pontos újságírás” (Precision Journalism), amelyben részletes módszertani útmutatót mellékelve arra bíztatta az újságírókat, hogy munkájuk során a társadalomtudományok eszköztárát használva tárják fel a valóságot, és adatokkal, táblázatokkal, ábrákkal támasszák alá állításaikat.

A kor újságírói az objektivitásban látták azt az eszközt, amely – összhangban a társadalmi felelősség eszméjével – helyreállíthatja a sajtó hitelét. A fogalom azt implikálja, hogy az újságíró csupán bemutatja a valóságot, de nem alakítja azt. Az objektivitás eszménye nemcsak a közönség bizalmának visszaszerzését szolgálta, de fontos állomás volt az újságírók professzionalizálódásában is. Szorosra zárta az újságírók sorait: továbbra is bárki írhatott újságot, de a szakma elismerésére csak az tarthatott számot, aki megfelelt az objektivitás elve által diktált alapvető módszertani kritériumoknak (Iggers 1998: 62–65).

A társadalmi felelősség modelljének fontos előzménye volt az elektronikus média állami szabályozása is. Kezdetben, az 1920-as évek elején bárki alapíthatott rádióállomást, ám a szabályozatlanság hiánya miatt a gyorsan fejlődő, kereskedelmi alapon működő rádiofóniában hamarosan kaotikus viszonyok alakultak ki: ugyanazon a frekvencián több különböző rádióállomás sugározta műsorát. 1927-ben már országszerte 732, csak New Yorkban 38 rádióállomás működött. A frekvenciaelosztás felügyeletére 1927-ben létrehozták a Szövetségi Rádióbizottságot (a mai Szövetségi Kommunikációs Bizottság, az FCC elődjét), amely több, egymással versengő pályázó jelentkezése esetén annak adta használatba a köztulajdonnak tekintett frekvenciát, amelynek műsora pályamunkája szerint jobban szolgálta a közérdeket (lásd még Nyíri 2000). Ezzel a lépéssel a rádiós szerkesztőket is arra sarkallták, hogy műsorkészítési elveiket a közjóból – ne kereskedelmi vagy politikai érdekeikből – vezessék le. Ugyanezek az elvek tükröződtek az 1937-ben elfogadott önkéntes Rádiós Kódexben is. Ez – arra hivatkozva, hogy „az országos rádióhálózatok tulajdonosainak figyelembe kell venniük az amerikai nép magasabb rendű érdekeit” is – kimondta, hogy a rádiók közötti versenynek nem szabad alárendelni az igazságot és az objektivitást, és a szenzációs, ízléstelen beszámolók kerülésére szólította fel a műsorszolgáltatókat.

A frekvenciaelosztás szempontjaihoz hasonló elveket fogalmazott meg az FCC akkor is, amikor két évvel a Hutchins Bizottság jelentése után, 1949-ben kibocsátotta a műsorszolgáltatókat kötelező Méltányosság Doktrínát (Fairness Doctrine). Ez – összhangban az objektivitás által diktált elvekkel – megkövetelte a szerkesztőktől, hogy vitás ügyekben valamennyi érintett fél álláspontját bemutassák, azoknak pedig, akiket bírálnak műsoraikban, biztosítsák a válaszadás jogát (Lashley 1992: 18–19; Martin 1997: 54).²⁶ A Méltányosság Doktrína jogosságát többen vitatták, arra hivatkozva, hogy sérti a sajtónak az Alkotmány első kiegészítésében garantált szabadságát,²⁷ de a Legfelsőbb Bíróság megerősítette a döntést.²⁸ A szabály szükségességét azzal indokolták, hogy a frekvenciák száma korlátozott, így – szemben a nyomtatott sajtóval – az elektronikus médiában nem lehet a „külső plurális” modellt (azaz az egy szerkesztőség: egy nézőpont elvét) megvalósítani. Az eltérő véleményeket tehát egy „belső plurális” modellben, a szerkesztőségeken belül kellett kifejezni.²⁹

A sajtó társadalmi felelősségét hangsúlyozó Hutchins-jelentés ugyanakkor a szakma egy részének ellenállásába ütközött. William Peter Hamilton így írt a Wall Street Journalben: „Az újság magánvállalkozás; semmivel nem tartozik a közösségnek, jogai nem a közösségtől származnak. Ezért semmi köze a közérdekhez. Hangsúlyozom: az újság tulajdonosa a kiadó, aki egy terméket értékesít, és maga viseli a kockázatot” (idézi Iggers 1998: 68). Így továbbra is voltak, akik nemcsak mindennapi praxisukban, de retorikájukban is a sajtó üzleti célokat szolgáló, áru jellegét tekintették a szakmai szabályok alapjának, olvasóikat pedig fogyasztói, nem állampolgári minőségükben szólították meg. Volt, aki az objektivitás eszményét is megkérdőjelezte. Curtis MacDougall, az „Értelmező tudósítás” (Interpretive Reporting) című munka szerzője szerint „[a]z objektivitás képtelenség; ha mégis lehetséges, úgy kerülendő” (idézi Evensen 2002: 263).

A következő évtizedekben mégis az objektivitás-doktrína és általában a független újságírás hódított tért. Ebben szerepet játszott három politikai fejlemény is: a Joseph McCarthy szenátor által vezetett kommunistaüldözés az 1950-es évek elején, a vietnami háború az 1960-as években és a Watergate-ügy az 1970-es évek elején. McCarthy úgy vélekedett, hogy az amerikai kulturális élet és az államapparátus kulcspozícióit a kommunisták sajátították ki. Kezdetben sikeresen állította maga mellé a sajtót, ám később, amikor „boszorkányüldözésnek” is nevezett tevékenysége irracionális méreteket öltött, az újságírók szembefordultak vele. A szenátorral szemben kritikus lapok és médiumok – köztük a Christian Science Monitor, a Milwaukee Journal és a CBS televízió – is szerepet játszottak abban, hogy végül, 1954-ben, a szenátus megvonta McCarthytól a bizalmat. A McCarthy-ügy arról tanúskodott, hogy nem elég, ha az újságírók beszámolnak a politikusok nyilatkozatairól, hanem fel kell tárniuk állításaik valóságtartalmát is (Smith 1999: 38–40; Kilmer 2002: 29).

A vietnami háború (1961–1973) katasztrófája ugyancsak arra hívta fel a figyelmet, hogy a sajtónak távolságtartással kell fogadnia a kormányzati retorikát. Az újságíró-társadalom többsége kezdetben a katonai beavatkozás mellett állt, de a konfliktus elhúzódásával megváltozott a közhangulat. A háborúról tudósító televíziók képei mind jobban rácáfoltak a kormányzat hivatalos retorikájára. A háború egyre rosszabb sajtója sokak szerint szerepet játszott abban, hogy végül Nixon elnök az amerikai csapatok kivonása mellett döntött (Martin 1997: 56; Torres 2002: 244). Igaz, más elemzők szerint nem egyértelmű, hogy a média befolyásolta-e, vagy csupán tükrözte a közvéleményben fokozatosan kialakuló háborúellenes hangulatot (vö. Hallin 2001: 20–22).

A Watergate-ügy (1972–74) során a Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein feltárta, hogy Nixon emberei törvénytelenül hallgatták le az elnök politikai ellenfeleit. Az ügy az alkalmazottait fedező Nixon elnök lemondásához vezetett (Aucoin 2002: 215–216; Keeler et al. 2002: 52). A McCarthy-korszak, a vietnami háború és a Watergate-ügy tanulsága egyaránt az volt, hogy a kormányzat hajlamos az információkat saját érdekeinek megfelelően elhallgatni vagy bemutatni, és hogy a tényeket feltáró sajtó – a társadalomért viselt felelősség jegyében – valóban képes lehet betölteni őrkutya szerepét.

3.6. Az új újságírás

Az objektivitás-doktrína híveinek a következő évtizedekben új kihívással kellett szembenézniük. Az 1960-as években jelentkező társadalmi válságot kísérő polgárjogi mozgalmak aktivistái az újságírásban is megkérdőjelezték a bevett módszertani szabályokat. A társadalom átalakítását, a hátrányos helyzetű csoportok – különösen a feketék és a nők – pozitív diszkriminációját szorgalmazó mozgalmak hívei szerint az objektivitás-doktrína a „fehér férfiak” hatalmi szempontjait képviseli, a fennálló rendet konzerválja. James Curran brit médiakutató tömören így összegzi az objektivitás-doktrína kritikáját: „az elkötelezettség hiánya a hatalmi intézményektől és csoportoktól mint »akkreditált« forrásoktól való passzív függéshez vezet. A lusta újságírásnak kedvez, ami azt jelenti, hogy az újságírók nem független módon erednek az információk nyomába, és nem az igazságot értékelik a hamissággal szemben. Az pedig, hogy a hangsúlyt a »kemény« hírekre és a tényszerű tájékoztatásra helyezik, még előttük is elfedi azt, hogy tudattalanul a hírek szelektálásának és értelmezésének domináns kereteire támaszkodnak” (Curran 1991: 32). A tényekre fókuszáló újságíró képtelen arra, hogy a különböző szubkultúrákat, a hátrányos helyzetű csoportok szempontjait értelmezze, azok képviselőinek szemével lássa és láttassa a világot.

A polgári jogi mozgalmak hívei az objektivitás-doktrínán alapuló hagyományos újságírással szemben a pártoktól független, de politikailag aktív, személyes hangvételű és elkötelezett „új újságírás” (new journalism) szükségességét hangsúlyozták. Az új újságírás jellemzően posztmodern jelenség. Megkérdőjelezi a társadalmi konszenzusokat; az egyetlen és üdvözítő igazság helyett a párhuzamos igazságok létezésében hisz, és azokat kívánja feltárni. A racionálissal egyenrangúnak tekinti az emocionálist; a tények helyett pedig a mögöttük megbúvó igazságot keresi (Merril 1995: 35–45). Ray Mungo, az új újságírás egyik vezéralakja szerint „[a] tények kevésbé fontosak, mint az igazság; a kettő korántsem azonos […] a száraz tények szinte mindig unalmasak, és akár el is ferdíthetik az igazságot; az emberi kifejezés legmagasabb célja az Igazság” (idézi Rounds 2002: 226). Az új újságírás történeti előzményei között éppúgy megtaláljuk Frederick Douglass North Starját, mint a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő „trágyatúró” lapokat. Az új újságírás legfőbb fórumai a San Franciso Bay Guardian és a Village Voice voltak, de az új újságírás módszertanát alkalmazó írások megjelentek a sajtó fősodrában is.

Az új újságírás hívei eszméiket egyebek mellett a Kerner Bizottság 1968-as jelentésére alapozták. A testület azt vizsgálta, felelősséggel bírt-e a sajtó az 1960-as évek végén több nagyvárosban kirobbant faji zavargásokért. A lapok közvetlen felelősségét ugyan nem állapította meg, de hangsúlyozta, hogy a fehérek által dominált média nem foglalkozott kellőképpen a fekete kisebbség problémáival. A jelentés után egy évvel újabb tanulmány jelent meg, amely megállapította, hogy a nagyvárosi újságírók csupán 2,6 százaléka volt fekete, négyezer hírszerkesztő közül pedig csupán egy (Christians 1997: 20).

Az amerikai új újságírás közeli rokonságban van az újságírás európai hagyományával. Hívei a sajtót a társadalmi és politikai harc eszközének tekintették, amelynek különösen a hátrányos helyzetű csoportok felemelésében van szerepe. A szólás szabadságát az elitek mellett azoknak is biztosítani kívánták, akik korábban a sajtóban nem jutottak megszólalási lehetőséghez.

3.7. Az objektivitás reneszánsza

Az 1970-es években az amerikai újságírásról szóló szakmai diskurzusban nem volt egyértelműen domináns paradigma: a korszakot az objektivitás-doktrína és az új újságírás egymás mellett élése jellemezte. Az 1980-as évek elején azonban néhány nagy visszhangot kiváltott etikai ügy ásta alá az új újságírás hitelességét, és erősítette meg az objektivitás-doktrínába vetett hitet. Különösen Janet Cooke esete kavart vihart: 1981-ben a Washington Post újságírónője Pulitzer-díjat kapott „Jimmy világa” című írásáért, amelyben egy fekete bőrű, nyolcéves kábítószer-élvező fiú életéről számolt be. Utóbb azonban a dokumentum formájában megírt riport fikciónak bizonyult. Bár a leírt jelenség kétségtelenül valóságos volt, maga Jimmy sohasem létezett, a riport nem tényeken alapult. Az ügy botrányt kavart, a díjat visszavonták, Janet Cooke felhagyott az újságírói pályával, a sajtóban pedig az objektivitás-doktrína hívei az új újságírást támadták (Iggers 1998: 11–12). Nem sokkal később kiderült, hogy a New York Times szabadúszó újságírója, Christopher Jones kambodzsai beszámolóját otthon, Spanyolországban írta meg, történetének egy részét egyszerűen André Malreaux egyik regényéből véve át. Mindkét botrány – és számos további, kisebb vihart kavart eset – arról tanúskodott, hogy a mégoly jó ügy mellett elkötelezett újságírás is a valóság torzításához vezethet. A közvélemény-kutatási eredmények szerint az újságírókba vetett bizalom csökkent: 1976-ban még az emberek 28 százaléka bízott meg a sajtóban, 1983-ban már csak 13,4 százalékuk (Lambeth 1992: 2–3).

A 20. század legutolsó évtizedeiben a viszonylagos társadalmi béke és gazdasági fejlődés körülményei között a szakmai diskurzusban ismét az objektivitás-doktrína vált a domináns paradigmává, miközben a politikai vagy kereskedelmi érdekeket szolgáló újságírás mellett szóló érvek a háttérbe szorultak. Ugyanakkor az objektivitás-elvű újságírás módszertana is átalakult, részben az új újságírás hívei által megfogalmazott bírálatok hatására. A lapok többsége ma már nemcsak leírja a tényeket, de értelmezni is igyekszik azokat. Egyes újságok – például a USA Today – mindjárt két, ellenkező előjelű kommentárt is fűznek a kurrens eseményeket leíró tudósítások mellé.

Ma az újságíró-képző intézmények zöme az objektivitás-elvű újságírást tanítja (Merrill 1995: 45), és ez áll a legfontosabb szakmai-etikai kódexek középpontjában is (lásd alább). Az újságírók körében végzett felmérések szerint a vezető szerkesztők zöme a tények feltárását tartja az újságírás legfontosabb feladatának (Evensen 2002: 258). Ugyanakkor a szakmai diskurzusban ma is vita folyik az objektivitás normáiról, és a szakma folyamatosan kutatja, hogyan lehet tökéletesíteni az objektivitás módszertanát. A mai szakmai vitát nem kis mértékben az motiválja, hogy a nyomtatott sajtó olvasottsága folyamatosan csökken: 1965-ben még a megkérdezett amerikaiak 71 százaléka válaszolta azt, hogy az előző napon olvasott újságot, 1995-ben már csak 45 százalékuk (Iggers 1998: 3). Ez az arány 2002-re 41 százalékosra esett, a fiatalok körében pedig mindössze 25 százalékos volt.³⁰ A televízió lépett elő az első számú hírforrássá. Mivel a televíziós hírműsorok rövidek, és a lehető legszélesebb közönséget célozzák meg, a nyomtatott sajtónál is jobban hajlanak a valóság leegyszerűsített, sztereotipikus, személy- és eseményközpontú ábrázolására, így hasonló szakmai-etikai kérdéseket vetnek fel, mint egykor a filléres, a sárga és a bulvárlapok. A 2003 márciusában kirobbant harmadik iraki háború valószínűleg szintén az objektivitás-doktrína körüli viták fellángolásához vezet majd.³¹ Akárcsak a legtöbb korábbi háború alatt, a vezető médiumok (különösen az Egyesült Államokban a nézettségben a CNN-t is megelőző csatorna, a Fox News) most is nyíltan elkötelezték magukat a katonai beavatkozás mellett.³² Beavatkozás-párti elkötelezettségüket nemcsak hazafias érzelmeik motiválták, de feltehetően üzleti megfontolások is: a lakosság mintegy 70 százaléka támogatta a koalíciós csapatokat, így a háború melletti elkötelezettség a nézettséget is növelte.³³

3.8. Összegzés

Némileg leegyszerűsítve az amerikai újságírás történetét, azt mondhatjuk, hogy három paradigma élt egymás mellett. A viszonylagos béke, gazdasági fejlődés és társadalmi konszenzus idején a lapok általában a valóság hű ábrázolására törekedtek; ilyenkor az objektivitás-doktrína (vagy annak valamelyik történeti előzménye) dominált. A társadalmi válságok azonban arra késztették az újságírókat, hogy nyíltan állást foglaljanak, és maguk is a valóság alakítására törekedjenek; konfliktusok idején így a különböző politikai csoportosulások vagy eszmék mellett elkötelezett újságírás uralkodott. Míg e két paradigma váltogatta egymást, az újságírás harmadik – kereskedelmi érdekeket szolgáló, a valóság bemutatását a szórakoztatás szempontjainak alárendelő – paradigmája az 1830-as évektől napjainkig szinte változatlan formában élvezte a közönség támogatását és a szakma megvetését.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Négy újságírói iskola Magyarországon
• A szakmai-etikai kódexek szerepe
• Politikai újságírás az Egyesült Államokban
• Az objektivitás-doktrína
• Következtetések
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Politika

Bajomi-Lázár Péter:

Robert L. Stevenson az iraki háború médiareprezentációjáról

Bajomi-Lázár Péter:

Az objektivitás-doktrína nyomában

Kisebbség

Monori Áron:

A numerus clausus és a magyar katolikus sajtó 1919–1920

Messing Vera:

Változás és állandóság

Jog

Pertti Näränen:

Az európai digitális televíziózás: a jövő szabályozási dilemmái

Valóság

Fehér Katalin:

A virtuális valóság elmélete és gyakorlata

Térkép

Andrej Tušer – Svetlana Hlavčáková – Elena Hradiská – Jozef Vatrál – Imrich Jenča:

Újságíró-kutatás Szlovákiában

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

Szabadság vagy félelem?

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink