   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2003 tél – Erőszak rovat Médiaerőszak: tények és mítoszok (2/10)2. A pszichológiai agressziókutatás gyakorlata: kísérlettípusok, kísérleti eredmények és metaelemzések Az agresszív (erőszakos) cselekedet4 meghatározására Anderson és Bushman (2002a) nyomán a következő definíciót javasolhatjuk: agresszív cselekedet minden olyan viselkedés, amely szándékosan és a károkozás közvetlen, kívánt céljával sért egy másik személyt, élőlényt, vagy rongál tárgyat.5 Patkányok és macskák esetében agresszív viselkedéses válaszok válthatók ki az állatok egyes jól körülhatárolható agyterületeinek ingerlésével. Jóllehet a főemlősöknél (így az embernél) is megvannak ezek az agresszióhoz kapcsolódó, ősi eredetű idegi mechanizmusok, aktivációjuk egészséges egyed esetében mindig bonyolult agykérgi szabályozás alatt áll (lásd például Atkinson és munkatársai [1999] vagy Hárdi [2000] összefoglalóit, illetve e tény illusztrációjára Lazarus és Alfert [1964] kísérletét).6 Az idegrendszer kutatásai így félreérthetetlenül sugallják, hogy emlékeink, tapasztalataink, helyzetértelmezésünk, utánzott modelljeink nem elhanyagolható szerepet játszanának az agresszió kialakulásában. Erre a feltételezésre az 1960-as évek óta több száz szakmai tanulmány eredményeinek ismeretében adhatunk választ (vö. Anderson & Bushman [2002c] és Bushman & Anderson [2001] összefoglalóival vagy a Joint Statement [2000] megállapításaival). Először néhány kísérlet- és vizsgálattípust mutatunk be a téma legtöbbet hivatkozott alapkísérletei, néhány példaértékű kísérlete, valamint legújabb kutatásai által, majd az utóbbi négy évtizedben felgyülemlett kísérleti és vizsgálati eredmények legfontosabb összegző metaelemzéseinek eredményeit ismertetjük. A médiának az emberek viselkedésére gyakorolt hatásait természetesen nem szűkíthetjük le a televízió, a mozifilm vagy a videó hatásaira; néhány megjegyzés erejéig utalni fogunk azokra a tanulmányokra is, amelyek a vetített kép más formáiban (például a videojátékokban) és – sajátos műfaji elemzési szempontként – a reklámokban megjelenő agresszivitás kiváltotta viselkedési hatásokat elemezték. A nyomtatott sajtóval kapcsolatban azonban adósak maradunk összefoglalónkban: az ebben megnyilvánuló agresszív viselkedésformák, például a gyűlöletkeltő újságcikkek hatásának megvitatása a vizuális média kutatásaihoz képest elenyészően kevés helyet kap az agresszióról szóló tudományos diskurzusban. Laboratóriumi kísérletek a társas tanuláselméleti paradigmán belül. Albert Bandura, a társas tanuláselmélet kiemelkedő hírű kutatója már az 1960-as évek elején kísérleti bizonyítékkal szolgált azzal kapcsolatban, hogy az agresszív modellek megfigyelése – akár élőben, akár a tévé képernyőjén – jelentős mértékben fokozza a tévéző gyermek agresszív késztetéseit. Míg a kísérletben az élő modell (műanyag babát rugdosó ember) megfigyelése leginkább csak a specifikusabb agresszív cselekvések utánzásához vezetett, a filmen, illetve rajzfilmen látott agresszív modellek (műanyag babát rugdosó ember vagy rajzfilmfigura cselekedete filmre véve) mindenfajta agresszió mennyiségét képesek voltak növelni (Bandura et al., [1963] 1981). Az agresszió megnövekedését külső megfigyelő állapította meg abban a kísérleti fázisban, amikor az agresszív modell megfigyelése után a kísérletben szereplő óvodások közösen játszottak, s a megfigyelő a közös játék során jelentkező agresszív megnyilvánulások mennyiségét regisztrálta. A kísérletben az imént jellemzett három kísérleti csoport – filmet, rajzfilmet vagy élő modellt figyelemmel kísérők – mellett szereplő kontrollcsoport semmilyen cselekvő modellt nem látott a közös játékot megelőzően. Leyens francia tankönyve (1979, idézi Frydman, [1993] 1999) a következőképpen foglalta össze néhány, Banduráéhoz hasonló, azt további változókkal kiterjesztő kísérlet tanulságait: az erőszakos filmek akkor növelik maximálisan a néző agresszivitását, ha (1) a néző eleve frusztrált, és ha (2) a néző olyan, számára rokonszenves személyiségű agresszorral azonosul, aki győztesen kerül ki egy harcból. (3) A való életből filmre vett agresszív jelenet nagyobb agresszivitást vált ki, mint a filmbeli fiktív, megrendezett agresszivitás – kivéve, ha agresszió helyett szorongást vagy gátlásokat kelt a nézőben. Laboratóriumi kísérletek a katarziselmélet bizonyítására. A katarziselmélet szerint az erőszaknak az a szerepe életünkben, hogy kifejezésével, kiélésével megnyugvásban részesülhetünk, és semlegesíthetjük a frusztrációinkat kiváltó hatásokat. Az az agresszív késztetés, amely – az agresszív modellel való azonosulás révén – a médiafogyasztó nézőben, olvasóban korábban a frusztrációkeltő hatások révén gyülemlett fel, csökken az agresszív jelenetek nézése és átélése közben. A katarziselmélet szerint ugyanis az agresszív szereplővel való azonosulás katartikus hatást kelt a nézőben, az olvasóban. Bandura és munkatársai imént hivatkozott klasszikus kísérleti eredménye ellentmond e föltételezésnek. Hasonlóképpen, szinte az összes későbbi lélektani kísérlet és vizsgálat eredményei azt igazolják, hogy nem hoz katartikus megnyugvást az agresszió kifejezése; ehelyett minél több erőszakos cselekedetet látunk már gyermekkorban, annál „vadabbakká” válunk. Frydman összegző monográfiája ([1993] 1999) a katarziselmélet egyetlen kísérleti bizonyításával kapcsolatban Feshbach (1955; 1961, 1971, 1976: három alkalommal is megismételt) kísérletére hivatkozik. Feshbach kísérletében a kísérletvezető becsmérlő szavakkal bosszantotta a résztvevőket, agresszív indulatokat keltve a személyekben. Ezután a kísérleti személyek egy része A bajnok című film egy agresszív jelenetét, másik része pedig a film egy semleges jelenetét láthatta. A filmrészlet megtekintése után mindegyik kísérleti résztvevőnek lehetősége nyílt arra, hogy revansot vegyen a kísérletvezetőn. Feshbach eredményei szerint az agresszív jelenetet végignézők kevesebb verbális agressziót mutattak a kísérlet végén, mint a semleges jelenetet figyelemmel kísérők. Zillmann és munkatársai (1973, idézi Frydman, [1993] 1999) Feshbach saját kísérleti módszerét, ingeranyagát kiegészítve próbálták cáfolni Feshbach eredményeit. Kísérletükben a Feshbach által is felhasznált képsorokat vetítették le két változatban: egyiken a filmhős bokszoló vereségével, másikon pedig a hős győzelmével végződő képsorokat láthatták a kísérleti csoportokban. A filmrészletek megtekintését követően a győzelemmel záruló filmrészletet néző csoport kevesebb agressziót mutatott, mint a másik csoport. Véleményünk szerint ha Zillmannék nem is cáfolták egyértelműen Feshbach a kísérleti irodalomban egyedinek számító eredményeit (amelyek – ismereteink szerint egyedüli módon – nem mondanak ellent a katarziselméletnek), rámutattak arra, hogy az agresszív jelenet minősége, tartalma meghatározó – vagy legalább befolyásoló – tényező lehet az agresszív hatások tekintetében. Zillmann és munkatársainak eredménye nem szükségszerűen, de föltehetően ellentmond Leyens (1979) állításának is (lásd föntebb), amely szerint az erőszakos filmek maximális mértékben növelik a néző agresszivitását, ha a néző olyan, számára rokonszenves személyiségű agresszorral azonosul, aki győztesen kerül ki egy harcból. Zillmannék esetében azonban nem lehet tudni, hogy azok a kísérleti személyek, akiknek a harc győztese rokonszenves személy volt, máshogyan viselkedtek-e a film után, mint azok, akik nem szimpatizáltak a győztessel. Az 1970-es évek pszichológiai kísérleteit és vizsgálatait összefoglaló metaelemzés, amelyről Rubinstein (1982) közöl hozzáférhető értékelést, nem Feshbachnak ad igazat: Feshbachén kívül valamennyi korabeli kísérlet eredménye ellentmond a katarziselmélet következtetésének, vagy legalábbis nem támasztja azt alá. Legújabban Bushman, Baumeister és Stack (1999) cáfolták a katarziselméletet a médiahatásokkal kapcsolatban. Első kísérletük tanúsága szerint azok a személyek, akikkel olyan „prokatartikus” üzenetet (tudományos kutatásról beszámoló ál-újságcikket) olvastattak el, amely szerint az agresszió jó, hatékony módja az önmegnyugtatásnak, s a haragot is csökkenti, nagyobb késztetést éreztek arra, hogy megbokszoljanak egy homokzsákot, mint azok a személyek, akik az agresszió károsságáról olvastak újságcikket. A második kísérlet személyei ugyanezeket az üzeneteket olvasták, majd lehetőségük nyílt arra, hogy valóban belebokszoljanak egy homokzsákba. A bokszolás után a kísérletvezető verbálisan provokálta a személyeket. Bushman és munkatársai eredményei szerint az agressziót favorizáló írás elolvasása után bokszoló személyek nemcsak agresszívebben válaszoltak a kísérletvezető provokációjára, hanem nagyobb élvezettel is bokszoltak, mint azok, akik az agressziót elutasító írást olvasták. Az agresszió kezdeti szintjének hatása az agresszív médiatermékek előnyben részesítésére. A pszichológiai empíria alapvető kérdése, hogy hatással van-e a személy kezdeti, a kísérleti helyzetbe magával hozott agresszivitása arra, hogy mennyire agresszív viselkedéssel reagál a képernyőn bemutatott agresszív ingerre. Bushman (1995) egy kísérletében megmutatta, hogy az agresszívebb kísérleti személyek agresszívebben reagálnak egy filmen bemutatott erőszakos jelenetre: mérgesebbnek érzik magukat, és agresszívebben is cselekednek (például a kísérletvezető provokációjára válaszolva), mint a kevésbé agresszív személyek. A személyiségvonások agresszív választ meghatározó erejét igazolandó európai kísérletre is hivatkozhatunk. Grimm (1997) a mannheimi egyetemen 1042 személlyel végzett nagyszabású kísérletsorozatából kiderült, hogy az erőszakos médiatartalmakra adott válaszok agresszivitása a személyek alapagresszivitásától, valamint két másik személyiségjellemzőtől, az alapszorongásszinttől és az úgynevezett kontrollhelytől függ. A „külső kontrollos” személyek például, akik cselekedeteik következményeit inkább rajtuk kívül álló tényezőknek, s nem saját erőfeszítésüknek tulajdonítják, agresszívebb válaszokra hajlamosak. Terepkísérletek. Az egyik első és legjelentősebb európai terepkísérletet Marcel Frydman végezte a belgiumi Mons-Hainaut-i Egyetem szociálpszichológiai tanszékének munkatársaival az 1980-as években (lásd erről részletesen Frydman idézett monográfiáját). Frydmanék néhány hetes periódusokon keresztül iskolákban és nevelőintézetekben vizsgálták az agresszív filmek hatását. Ők is a laboratóriumi kutatások túlnyomó többségével egybehangzó eredményeket kaptak. A legérdekesebb, s az addigi kutatásokhoz képest új eredményeik arra engedtek következtetni, hogy az erőszakos média agresszív hatásait jelentősen csökkenti az erőszakos filmek tartalmának és filmkészítési technikáinak csoportos megvitatása, valamint a néző képernyőn látott agresszivitásra reagáló érzelmeinek kifejezését megkönnyítő módszerek megtanítása. Keresztmetszeti (korrelációs) vizsgálatok. Ilyen vizsgálat volt újabban az agresszivitáshoz kapcsolódó nézői attitűdök kapcsán Hough és Erwin (1997) kutatása, amelyben több mint 300 gyermek tévés agresszió iránti attitűdjeit regisztrálták. Megállapításuk szerint az iskolás gyermekek televíziós agresszióval kapcsolatos attitűdjeit a tanítási napokon nézett tévéadásokban megjelenő agresszió mennyisége befolyásolja: minél több agressziót lát a gyermek, annál pozitívabbak lesznek az agresszivitás iránti attitűdjei. E jelenség – az agresszióra való deszenzitizáció – számos korai agressziókutatás (például Cline et al., 1973, Thomas et al., 1977) eredményével egyezik. Thomas és munkatársai (1977) kísérlete meggyőzően bizonyította, hogy egy erőszakos filmjelenethez hasonló izgalomszint-emelkedést kiváltó békés sportjelenet megtekintése után a kísérlet résztvevői fiziológiailag is kevésbé reagálnak egy, a laboratóriumban megrendezett erőszakos jelenetre, mint azok, akik előzőleg agresszív filmjelenetet néztek.7 Hosszmetszeti (longitudinális) vizsgálatok. Az első nagyszabású hosszmetszeti vizsgálatot az 1960-as években indították az Amerikai Egyesült Államokban (Eron et al., 1972). Az eredmények szerint azok a kilencesztendős fiúk, akik társaiknál több, agressziót tartalmazó tévéműsort néztek, tíz évvel később erőszakosabbnak tűntek társaik szemében. Ez az összefüggés szignifikáns maradt még akkor is, ha – további tesztekkel és statisztikai eljárásokkal – a kutatók kizárták annak a lehetőségét, hogy mind a gyermekkori, mind a kora felnőttkori agressziót az erőszakosság személyre jellemző alapszintje határozná meg. Anderson és munkatársai (2001) 570, a kutatás kezdetén még kisiskolás, a kutatás végére serdülőkorúvá érett fiatal nyomon követésével végeztek vizsgálatot a televíziós agresszió hatásairól. Nemcsak a médiaagresszió erőszakos viselkedést generáló tartós hatására derítettek fényt, hanem arra is, hogy a kreatív és ismeretterjesztő műsorok hatása bizonyíthatóan ellentétes az agresszív műsorok hatásaival. A kreatív és ismeretterjesztő műsorok hosszú távon – évtizedes léptékben – tanulásra ösztönöznek, ténylegesen fejlesztik a kreativitást, és csökkentik az agressziót. A nemzetközileg is hírhedtté vált angliai Bulger-ügy kapcsán – amelyben két tízéves gyermek brutálisan megkínzott és meggyilkolt egy hároméves kisgyermeket – 1993-ban a British Board of Film Classification megbízásából a Policy Studies Institute kutatói azt vizsgálták, hogy van-e összefüggés a fiatalkorú bűnözés és a médiában látható erőszak között (Newburn & Hagell, 1995). Newburn és Hagell 78 fiatalkorú – tíz és 16 éves kor közötti – bűnelkövetőt kérdezett meg a televíziózási szokásairól. A bűnelkövetők mellett vizsgált kontrollcsoport 538 azonos korú fiatalból állt. A fiatalkorú bűnelkövetők átlagosan 11 törvénysértést követtek el a vizsgálat évében. A vizsgálat kimutatta, hogy a két csoport között az életmód tekintetében van jelentős eltérés: a bűncselekmények elkövetői nagyobb arányban tekinthetők szociálisan hátrányos helyzetűeknek, s esetükben gyakoribb a bizonytalan és konfliktusokban bővelkedő családi háttér. A megkérdezettek mindnyájan a Terminátor II. című filmet tartották kedvencüknek, és más műsorok megítélésében is megközelítően azonosságot találtak a bűnözők és a nem bűnözők csoportja között. Meglepő eredmény volt, hogy a bűnelkövetőknek kisebb arányban volt lehetőségük televíziónézésre otthonukban. Közülük kevesebben fértek hozzá a videofilmekhez és a kábeltelevízióhoz. A televíziózók közül egyenlő volt a két csoportban azok aránya, akik a 21 órai úgynevezett vízválasztó után rendszeresen néztek tévét. Szignifikáns eltérést találtak azonban a két csoport éjszakai televíziózási szokásaiban: az elkövetőknek 51, míg a kontrollcsoport tagjainak mindössze hét százaléka nézett rendszeresen tévét hétköznap este 11 óra után. E vizsgálatban tehát nem sikerült teljes egyértelműséggel bizonyítani a fiatalok televíziózási szokásai és a bűnesetek közötti kapcsolatot. A kutatás legfontosabb eredményének azt tekinthetjük, hogy a szerzők rámutattak: a fiatalkori bűnözés magyarázatában fontos elem, hogy a különböző családi, szociális háttérrel rendelkező gyermekek másként értelmezik a látott erőszakot (Ferman, 1994). Egy újonnan publikált, 17 évre kiterjedő longitudinális vizsgálat (Johnson et al., 2002) fontos adalékokkal szolgál Newburn és Hagell következtetéséhez: Johnson és munkatársai szignifikáns – bár nem túl nagy – eltérést találtak a keveset (napi egy óránál kevesebbet) és a sokat (legalább napi egy órát, illetve legalább napi három órát) tévéző személyek erőszakosbűncselekmény-elkövetési mutatói között. Johnson és munkatársai 707 családban élő fiatalt vizsgáltak serdülőkortól, illetve fiatal felnőttkortól kezdve 17 éven keresztül. Az igen nagy minta szilárd alapokkal szolgált a kutatás következtetéséhez: a televíziós agresszió nézése nemcsak a fiatalokra, hanem a felnőttekre is hatással van; növeli az esélyt a későbbi agresszív viselkedés olykor jelentős megnövekedésére, s jó előrejelzője a rablásoknak és az egyéb erőszakos cselekményeknek is.8 A metaelemzések – az empirikus tanulmányok eredményeinek statisztikai összegzései – arról tanúskodnak, hogy az erőszakot ábrázoló média elsődleges hatásai a következők: az erőszakos, illetve más módon agresszív viselkedés fokozódása (első helyen), a veszéllyel járó viselkedésfajták – köztük a megnövekedett alkoholfogyasztás és dohányzás – megszaporodása, valamint a türelmetlenebb szexuális aktivitás – így a szexuális aktus gyorsabb lefolytatása (Villani, 2001). Wood és munkatársai (1991) viszont kiemelik az egy évtizeddel korábbi időszak munkáit összesítő tanulmányukban: bár a kutatások majdnem mindegyikében pozitív összefüggést találtak a médiabeli agresszió és a médiafogyasztást követő viselkedés agresszivitása között, a hatás mértékében olykor jelentős eltérések mutatkoztak a kísérletekben. A legújabb metaelemző tanulmány (Bushman & Anderson, 2001; lásd még ehhez: Anderson & Bushman, 2002b, 2002c) 280 pszichológiai kísérlet és vizsgálat eredményeit összegezve szolgál adatokkal a különböző vizsgálattípusokban kapott eredmények eltéréseire. Az 1. táblázatban Anderson és Bushman (2002b: 449) metaelemzésének eredményeit közöljük; az összefüggések értelmezéséről és értékeléséről záró fejezetünkben szólunk.
1. táblázat: A különböző vizsgálattípusok összehasonlítása
Forrás: Anderson & Bushman (2002b: 449) A pszichológiai kísérletek és vizsgálatok áttekintését a 2. táblázattal könnyítjük meg.
2. táblázat: Néhány jellemző példa pszichológiai tanulmányokra a médiaagresszió hatásainak témakörében a dolgozatunkban hivatkozott tanulmányok közül, a kutatás módszertana és célja szerint osztályozva
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Erőszak Kálmos Borbála: Az erőszakosság relativitásának elmélete Stachó László – Molnár Bálint: Médiaerőszak: tények és mítoszok Történelem Szajda Szilárd: Fordulat vagy a fejlődés betetőzése? Európa Sükösd Miklós: Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában Kertész Krisztina: Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban Jog Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András: Vita egy új médiatörvény-koncepcióról Sorozatok Soós Zsuzsanna: Kritika Vágvölgyi B. András: WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
