   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2003 tél – Történelem rovat Fordulat vagy a fejlődés betetőzése? (1/7)A tanulmány a Magyarországon az 1945 utáni néhány évben végbement politikai változások: az egypártrendszerre való áttérés sajtóbeli reprezentációját vizsgálja. Azt elemzi, hogy a konfliktusos politikai kultúra, illetve annak „elfedése” milyen módon hatott a lapok működésére a koalíciós időszakban, valamint hogy a politikai közbeszédben miként váltak le bizonyos értékek a megváltoztatni kívánt többpártrendszerről. Azonosít továbbá néhány, a valóság értelmezésére-leírására szolgáló sémát. Az írás végén választ kapunk arra: miként lehet Szent István és a Tanácsköztársaság között kapcsolatot konstruálni.1 Magyarország politikai rendszere jelentősen megváltozott 1945 után: az autoritárius-átmeneti modellből hirtelen demokratikus-ipari modellé alakult át (Almond & Powell, 1996: 63), a lakosság politikailag inaktív többsége hirtelen politikailag aktív lett. A lakosság mozgósításának, érdeklődése felkeltésének, orientálásának feladata nagyrészt a sajtóra hárult. A helyzetet bonyolította, hogy a négypárti koalíció olyan erők kényszerházassága volt, amelyek ideológialag nagyon különböztek egymástól. A külső elvárások és a belső, valóban nemzeti egységet követelő feladatok miatt azonban a politikai közösség számára nem derülhetett ki, hogy Magyarországon a politikai kultúra konfliktusos. Azt, hogy a politikai kultúra konfliktusos volt, 1945-ben csupán egy, a lapokban egyre-másra felbukkanó csoport szerepeltetésében, illetve a vele szembeni fellépésben érhető tetten. Mivel a pártpropagandákban és így a napilapokban „reakciósok” gyűjtőnévvel illetett csoport nem létezett, a hatalmon lévők egy egységes, inkább kitalált és a politikai kommunikációban diabolizált csoporttal szemben használták a konfliktusos politikai kultúra kommunikációs eszköztárát. A politikai kommunikációban a reakciós vált a gonosz és a rossz szinonimájává. A politikai nyilvánosságban leplezetlen módon 1946-tól jelentek meg a (valódi) politikai konfliktusok, és ezzel párhuzamosan egyre többször tűnt fel a sajtóban a rendszerváltozás gondolata. Utóbbi sajtóbeli megjelenése annál markánsabb volt, minél mélyebb volt a politikai konfliktus. Amikor 1948-ban a fordulat következményeként „rendeződött a helyzet”, a konfliktusos politikai kultúra ismét konszenzusossá vált, és így a rendszerváltozás kérdése – bár maga a folyamat éppen ezekben az időkben zajlott – lekerült a napirendről. Azt fokozatosan a permanens társadalmi fejlődés ideológiája váltotta fel. A kommunista diktatúra kiépítése, a „rendszerváltozás” elindítása a többpártrendszerből az állampárti diktatúra irányában 1946 végén kezdődött, és 1949-ig tartott. Míg a demokratikus sajtóstruktúrából állampárti sajtóstruktúra lett, természetes módon a sajtó, a nyilvánosság szerkezete és az újságírás is folyamatos változáson ment keresztül. A folyamat csak 1951-ben, az utolsó pártlapok működésének beszüntetésével ért véget. A nyilvánosság, a média szférájában sokkal óvatosabb és lassabb volt a változás, mint a gazdaság, a hatalom, a politika terén. Kalmár Melinda szerint mindennek oka a kommunista vezetés taktikája volt, amely nem tartotta elsődleges célpontnak a sajtó feletti teljes uralom megszerzését, mert az „érveléssel szemben [...] előnyben részesítette az adminisztratív módszereket, az ellenfelek kiszorítását a politikai életből” (Kalmár, 1998: 1603). A 1946-os „kis alkotmánynak”2 része volt a szólás- és a sajtószabadság biztosítása. Ugyanakkor az 1946/VII. törvény büntette a „demokratikus államrend és annak alapintézményei” elleni lázítást, a valótlan hírek terjesztőit. Visszaélésekre az adott okot, hogy sem az államrendet, sem annak intézményeit nem definiálták. A baloldal – Pasalik Mária szerint – fokozatosan terjesztette ki az alapintézmények fogalmát a főként baloldaliak által vezetett különböző szervezetekre, így például a Gazdasági Főtanácsra, a Földbirtokrendező Tanácsra (Palasik, 1998: 588). A vizsgált korszak első felében a sajtó befolyásolásának legfőbb eszköze a papírelosztás volt.
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) megalakulása után pedig kialakult a centralizált sajtóstruktúra. Más kutatók véleménye is összecseng az előzőekben megállapítottakkal. Vass Henrik és Zalai Karvalics László szerint a hatalomért folytatott harc három periódusra osztható. Az első, féléves időszakban az együttműködés volt a jellemző, köszönhetően a frontállapotoknak, az infrastrukturális állapotoknak, valamint az új belpolitikai helyzetnek. Az ezt követő másfél esztendő a nyílt pártharcoké volt, amelyek „lényegében elfogadható mederben” zajlottak, bár az írott és íratlan normákat gyakran megsértették (Vas & Zalai, 1991: 28). A hatalmi harc harmadik szakasza részben még a demokratikus látszatot megtartó időszak volt, amely az 1947-es választások után kezdődött, és amely időszakban az MKP, később az MDP egyeduralma egyértelmű lett, a politikai ellenfeleknek esélyük sem volt a hatalom megszerzésére. A nyomtatott sajtó szerkezete is tükrözte a fenti politikai szakaszokat. Az első néhány hónapban a sajtó is népfrontos jellegű volt. 1945 márciusának végétől sorra jelentek meg a pártok napilapjai Budapesten. Ezek a lapok kezdetben visszafogottak voltak egymással szemben, csak az 1945 nyarán kezdődő pártellentétek idején kezdtek támadásba a többi párt káderei ellen (Vas & Zalai, 1991: 3). A harc, amelyből külső segítséggel a kommunisták kerültek ki győztesen a lapelőállításhoz szükséges készletekért (papírért, nyomdákért, gépekért) folyt. Ezért mondhatta Rákosi 1945 májusában:
Mindez már felvezetése volt egy következő időszaknak, amely 1945 közepétől 1947 közepéig tartott, és amelyet a szerzők a „frontharcos sajtó” korszakának neveztek el. A kommunista sajtó ekkor kiszemelte a soros politikai ellenfelet, akiről/amelyről leleplező cikkek jelentek meg. Azt, hogy ekkor mennyire kiszolgáltatott volt a pártlapokban megtestesülő szólásszabadság és ezzel a lassan széteső demokrácia, jól illusztrálta a Kis Újság 1947. március 4-i vezércikke. A kisgazda napilap – a párt szétverésére tett első kísérlet után néhány nappal – a következőt volt kénytelen közölni olvasóival:
A cikkíró értetlenségét fejezte ki, hogy miért pont a legnagyobb párt legnagyobb példányszámú újságjának kell a hivatalosan 20 tonnás papírhiányból 13 tonnát megspórolnia. (A sajtószabadság korlátozásának – természetesen – más módszerei is voltak: a Szabadság Párt napilapjának, a Holnapnak a kinyomtatását például a munkáspártok „közbenjárására” megtagadták a szakszervezetek. Az újság így csak tíz számot élt meg.) A Magyar Függetlenségi Párt (MFP) napilapja az 1947-es választások után hasonló helyzetbe került. Lapja, az Ellenzék azért támadta a radikálispárti Haladást, mert az nemhogy nem állt ki az MFP mellett, hanem támadta annak vezérét, Pfeiffer Zoltánt. Az Ellenzék újságírója így jellemezte a két párt és sajtóorgánumaik közötti különbséget, illetve annak következményeit: „Zsolt lapján ez áll: Haladás 16 oldal! Az Ellenzék fejlécén viszont: Nincs elég papírunk! Add tovább lapunkat!”4 A következő szakasz az úgynevezett „ítéletvégrehajtó sajtó” korszaka volt 1947 közepétől 1948 elejéig, amelyet a Magyar Közösség-ügy5 vezetett fel. Ekkor „a döntés egy másik szférában születik meg, s a sajtóra már csak a beteljesítés dicstelen szerepe vár”. Vizsgálatunk szempontjából nagyon fontos, hogy ekkor, azaz „az ellenfél szétzúzásával egyidőben még az a politikai cél, hogy a lakosság mind kevesebbet vegyen észre belőle, s úgy tűnjön, hogy minden a hagyományos mederben folyik tovább”. Ráadásul a látszat fenntartásában a politikai áldozatok (a pártok) is közreműködtek. Vezetőik nem vették észre, hogy a végső cél a többpártrendszer felszámolása: önmagukat „továbbra is komoly ellenfélnek tartva” küzdöttek „az egyre erősödő, de nem legyőzhetetlennek tartott munkáspárti – főleg kommunista – hatalmi törekvésekkel” szemben (Vas & Zalai, 1991: 37). A közvélemény manipulációja egyébként tökéletesnek bizonyult, a politikai fordulat (a kékcédulás választások tétje) szinte észrevétlen maradt. Egy közvélemény-kutatás azt mérte az 1948-as május elsejei felvonuló tömegben, hogy
Az élen az államosítás és a (még csak folyamatban lévő) pártegyesülés végzett 36–36 százalékkal, míg az 1947-es választások kimenetele csupán a megkérdezettek 3 százaléka szerint volt meghatározó. Meglepő, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációja vagy a Pfeiffer-párt feloszlatása se hagyott mély nyomot a közvéleményben (Gyarmati, 2002: 122). A kommunista tömegkommunikációs stratégia tehát eredményesnek mondható: a politikai közösség tagjai semmit nem éreztek abból, hogy rendszerváltozás folyik az országban. Ezt megkönnyítette, hogy a társadalom nem volt elégedetlen az életszínvonallal (a mérések minden évben javulást regisztráltak), így könnyebb volt elrejteni a rendszerváltozás tényét, mert az új hatalom gazdasági legitimációja erős volt.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Erőszak Kálmos Borbála: Az erőszakosság relativitásának elmélete Stachó László – Molnár Bálint: Médiaerőszak: tények és mítoszok Történelem Szajda Szilárd: Fordulat vagy a fejlődés betetőzése? Európa Sükösd Miklós: Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában Kertész Krisztina: Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban Jog Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András: Vita egy új médiatörvény-koncepcióról Sorozatok Soós Zsuzsanna: Kritika Vágvölgyi B. András: WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
