Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 tél – Szemtanú rovat

Hirschler Richárd, Kulin Ferenc és Pálfy G. István a rendszerváltás médiájáról (1/3)

A rendszerváltás és az azt megelőző évek médiájára visszaemlékező Szemtanú rovatunkban ezúttal Hirschler Richárd, a Nyilvánosság Klub alapító tagja, Kulin Ferenc, a Mozgó Világ volt főszerkesztője és Pálfy G. István, a Magyar Televízió Híradójának volt főszerkesztője szólal meg. Az interjúkat a Médiakutató nevében Rádai Eszter készítette.

„Mi ez az összeesküvés?”

Hirschler Richárd

Rádai Eszter: Jól emlékszem, hogy a Nyilvánosság Klub létrejöttében eminens szereped volt?

Hirschler Richárd: A Nyilvánosság Klub története tulajdonképpen azzal indult, hogy – szerénytelenség nélkül mondhatom – leváltottak a HVG főszerkesztő-helyettesi posztjáról…*

Rádai: És úgy megsértődtél, hogy fellázadtál a pártállami tájékoztatáspolitika ellen?

Hirschler: Ez is közrejátszott. Igaz, közben Lengyel Lászlóék, Bokros Lajos, Antal László, Matolcsy György meg Csillag István is előálltak „Fordulat és Reform” című remek tanulmányukkal, amelyet azonban süket csend vett körül, képtelenek voltak bármiféle nyilvánosságot teremteni a számára. Jóval később a tanulmány egy kiherélt változatát közölte a Közgazdasági Szemle, egyébként semmi. És akkor egy napon Lengyel Laci megjelent a szerkesztőségben, miután korábban már sokfelé próbálkozott, de senki sem merte felvállalni a dolgot. Persze, tőlünk sem azt kérte, hogy jelentessük meg a tanulmányt, az teljesen lehetetlen lett volna, hanem hogy írjunk egy tanulmányt mi is, az övék függelékeként a nyilvánosság reformjáról. Mert a reformok összefüggnek: amíg nincs nyilvánosság, addig a „Fordulat és reform” sem tudja kifejteni a hatását.

Rádai: És ott benned, a pártállami tájékoztatáspolitika legújabb, még „vérző” áldozatában megtalálták a saját emberüket? Te egyébként nem voltál tipikus főszerkesztő-helyettes a pártállami időkben: annak a kicsit könnyelmű, bohém, önmagát sem komolyan vevő fiatalembernek, aki voltál, akitől mindenféle fontoskodás és pártfegyelem távol állt, már a kinevezése is kicsit „avantgárd” döntésnek számított.

Hirschler: Másrészt „priuszom” volt: 1959-ben, közvetlenül az érettségi után „megtévedtem”, és disszidáltam, 1961-ben jöttem vissza. Engem, bár pártonkívüli voltam, 1985 januárjában neveztek ki főszerkesztő-helyettesnek, és mint ilyennek attól kezdve a főszerkesztő távollétében nekem kellett a felelősséget viselnem mindenért, ami megjelent a lapban. Én pedig valóban nem voltam afféle „jó elvtárs”. Vince Mátyás döntése a kinevezésemről tehát nem volt szokványos, de ő más bátor lépéseket is tett: olyan embereket hívott a HVG-hez, akiket politikai okokból sehol máshol nem alkalmaztak volna. Nagyon jó társaság gyűlt ott össze, nemrég kikértem a Történeti Hivataltól a rólunk szóló III/III-as jelentéseket, egy mondatot idézek belőle: „a HVG-nél különösen kedveltek az exhibicionista, zavaros elemek”.

Szóval, miközben elfogadták a kinevezésemet, egyáltalán nem nézték jó szemmel. Aggályaik hamarosan be is igazolódtak, amikor elkövettem az első „nagy bűnt”: interjút készítettem Csernok Attilával, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökhelyettesével, aki egyrészt elmondta, miért vált meg a posztjától, másrészt bírálta az 1970-es évek szerinte hibás árfolyam-politikáját, valamint a külföldi hitelek felvételét. Mire a magyar gazdaságpolitika akkori irányítói, Marjai, Fekete és Havasi állítólag teljesen kiborultak, kitört a botrány, és fegyelmi indult ellenem. Végül megszüntették az eljárást, de meg kellett ígérnem, hogy „nagyobb figyelmet fogok szentelni a jövőben arra, hogy egyes konkrét kérdésekben az interjúalanyok és a lap szerkesztőségének a véleménye közötti különbség markánsan kiderüljön”. Az évi prémiumomat is a felére csökkentették. Jellemző, hogy ugyanazt a Csernokot, aki miatt engem seggbe rúgtak, a következő április 4-én magas állami kitüntetésben részesítették. Így működött a rendszer. Egyébként, miközben Lakatos Ernő, az MSZMP KB agitprop osztályának főnöke – akinek igazoló jelentést kellett írnom – keményen lehordott, Tardos Márton is szemrehányást tett telefonon, hogy mi ez a „balos fordulat”. Szerinte ugyanis az interjú és Csernok megjelenése a balos irányzat, a Grósz-féle vonal előretörését hozza, így próbálják Havasiékat megfúrni. Ugyanakkor Németh Miklós is fölhívott, hogy megkérdezze, „hogyan készült ez az interjú”. „Úgy, hogy én kérdeztem, és a Csernok válaszolt” – mondtam.

Rádai: De nem ez volt az egyetlen botrányod. Emlékszem, a barátaid azon viccelődtek akkoriban, hogy ha kitör a botrány, abból mindenki tudhatja, hogy Vince nincs itthon, és te vezeted a szerkesztőséget.

Hirschler: Ez így volt, ebben nem volt semmi túlzás. Például megjelent 1986-ban a szerkesztésemben és a jóváhagyásommal egy cikk az országgyűlés jogügyi bizottságának a családjogi törvénytervezetéről folytatott vitájáról, azt hiszem, Babus Endre írta. Utána Lakatos Ernő telefonon közölte, hogy a cikk megjelentetése politikai hiba volt, a HVG családellenes. Egyébként is, hét jogász vitájáról minek írni. Bűnlajstromomon a következő tétel egy interjú volt az osztrák gazdasági helyzetről Péter Martossal, a Die Presse főszerkesztőjével. Lakatos Ernő ekkor azt ordította a telefonba, hogy Martos Péter uszító hangú írásokat jelentet meg Magyarországról, ezért az interjú megjelenése súlyos politikai hiba volt. Nota bene, ugyanez a Martos Péter Kádár 75. születésnapjára pozitív hangú, elismerő cikket írt, tehát olyan nagyon nem volt ellenség… Egyébként Heltai András, az MTI bécsi tudósítója is felhívott, és a telefonon keresztül ordítozott, hogy az osztrák gazdaságról szóló beszámolóját miféle szövegkörnyezetben mertem lehozni. Az ő anyagába tettem be keretben a Martosi-interjút. Heltai viselkedésén nagyon csodálkoztam, mert korábban mindig nagyon szívélyes volt, többször hozott banánt a kislányomnak, Sárikának.

Rádai: És te, amikor lehordtak, mit csináltál? Bűnbánatot tanúsítottál?

Hirschler: Dehogy. Minden alkalommal írtam egy igazoló jelentést. A végén Lakatos közölte, „mögöttünk már csak a Duna van”, betelt a pohár, mondjak le. Lakatos baljós utalását a Dunára máig nem sikerült megfejtenem. 1986 novemberében egy főszerkesztői értekezleten – ezeken a liturgikus összejöveteleken adták ki az ukázt a főszerkesztőknek, hogy mit szabad, mit nem – bejelentették, hogy lemondtam a főszerkesztő-helyettesi posztról. Bányász Rezső akkori kormányszóvivő, a Tájékoztatási Hivatal vezetője pedig közölte Bossányi Katalinnal, hogy ő a HVG új főszerkesztő-helyettese, és „ha a Hirschler nem hajlandó önként lemondani, más eszközöket is igénybe tudunk venni”. Vince Matyinak azonban akkor még valahogy sikerült megállapodnia az agitprop osztállyal, hogy maradhatok, egyébként Bossányi sem fogadta el az ajánlatot. 1987 júliusában azonban, szintén Matyi távollétében, megint „számos politikai hibát követtem el”: közöltem Bauer Tamás levelét a Posta rovatban, amelyben cáfolta egy korábbi cikkünk állítását, amely szerint a Népfront már megvitatta és elfogadta a KB állásfoglalását. Bauer jelezte: erről szó sem volt. Ugyanebben a számban megemlítettük, hogy a társadalmi és tömegszervezetek között az MSZMP is részben állami költségvetésből fedezi a kiadásait, ám erről sem lehetett abban az időben írni. A bűnlajstromban szerepelt még az újságírók helyzetével foglalkozó cikk kritikus hangvétele, továbbá a következő mondat: „újságírói berkekben általánosan elfogadott nézet, hogy a nyár az uborkaszeszon ideje”. Ez főbenjáró bűn volt, mert épp akkor jelent meg a KB állásfoglalása, akkor pedig nem lehet uborkaszezon… És ezzel csakugyan betelt a pohár, leváltottak. Nekem viszont már annyira elegem volt az egészből, annyira „be voltam pöccenve”, hogy amikor jött Lengyel Laci az ajánlatával, azonnal hozzákezdtem a szervezéshez, és – Kocsis Györgyivel és Babus Bandival együtt – összeszedtünk egy szakmailag sokoldalú társaságot.

Rádai:Miért épp azokat, akik végül a „Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára” című dokumentumot jegyezték?

Hirschler: Így volt logikus: a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban megtaláltuk Lázár Guy-t, a jogászok között Halmai Gábort, a Magyar Rádiónál Gálik Mihályt, a Magyar Nemzetnél Mélykúti Attilát, a közgáz lapjánál Molnár Gabriellát – összesen volt vagy tíz ember, később persze még sokan csatlakoztak. Amikor az Irodalmi Újságban megjelent a reformjavaslatunk, azt Breitner Miklós, Domány András, Emőd Pál, Farkas Katalin, Farkas Zoltán, Gálik Misi, Gombár Csaba, Hann Endre, Halmai Gabi, magam, Kocsi Ilona, Kocsis Györgyi, Lázár Guy, Lengyel László, Mélykúti Attila, Pataki Judit, Rejtő Gábor, Szabó Gábor, Szekfű András, Terestyényi Tamás, Tibor Ágnes és Vásárhelyi Mária írta alá. Akkor örültünk minden ilyen aláírásnak…

Rádai: Elküldtétek a szöveget az Irodalmi Újságnak?

Hirschler: Nem, valahogy megszerezték. Nem mertük sehova elküldeni, a BBC-nek sem, ahol folyamatosan olvasták fel. Akkor jelent meg a HVG Vág utcai szerkesztőségében egy belügyes, engem keresett, Devecseriként mutatkozott be. Ha bátrabb vagyok, azt mondom, hogy én meg Karinthy vagyok. Azzal jött, hogy előző héten Bécsben, ahova a Pepsi sajtóértekezletére mehettem ki egy hétvégére az Interpress szervezésében, és ahol egy bankot is meglátogattam, állítólag államtitkokat fecsegtem el a magyar gazdasági programról. Mire azt feleltem, ezt már csak azért sem tehettem meg, mert ilyen program nincs. Távozott; szerencsére nem került újra elő. A „Nyilvánosság reformjá”-ról egy-két itthoni szamizdatkiadvány is hírt adott, a Medvetáncban, egyetemi lapokban is megjelent, de ezzel le is állt a dolog. Igaz, HVG-s kollegáimmal, Szauer Péterrel, Simon Ákossal és más barátokkal, Kéri Lászlóval, Magyar Bálinttal, Halmai Gabival, Lengyel Lacival jártuk az országot, vidéki kultúrházakat, egyetemi klubokat kerestünk fel. Általában „HVG-est” címmel rendezték ezeket az összejöveteleket. Nemegyszer 400–500 főnyi hallgatóság előtt beszéltünk, főként a gazdasági és a társadalmi reformok szükségességéről. Néhány szöget ezek az összejövetelek is bevertek a rendszer koporsójába.

Ami a „Nyilvánosság reformjá”-t illeti, mi, szerzők újból összejöttünk, ugyanez a társaság, és hozzáfogtunk egy három részből álló anyag kidolgozásához. A „Hamis tudattorzulások a közvéleményben” című fejezetet a Lázár Guy vezette csapat dolgozta ki, a „Működési zavarok a tájékoztatáspolitikában” című résznek én voltam a szerkesztője, abban összegyűjtöttük a pártközpont beavatkozásának konkrét eseteit kategóriák szerint, a harmadik részben pedig, amelynek „A reform nyilvánossága” volt a címe, Halmai Gabiék a teendőket vették számba, alávetve a jogszerűség próbájának – ez volt maga a javaslat.

Rádai: Hogyan merült föl, hogy valamilyen egyesületet vagy klubot kellene alapítani?

Hirschler: Miután 1987-ben megjelent a szöveg, el kellett gondolkodnunk, hogyan tovább. Azt Hiszem, Babus Bandi vetette fel az egyesület megalapításának ötletét. Úgy gondoltuk, szükségük van az újságíróknak egy igazi érdekvédelmi, érdekérvényesítési szervezetre, ahová persze egyéb értelmiségiek is csatlakozhatnak. Már csak a „zászlóbontás” volt hátra. Jó alkalomnak ígérkezett, amikor 1988 januárjában váratlanul lehetőséget kaptunk, hogy a MÚOSZ-ban, az egyetemi lapok szakosztályának rendezésében ismertessük a nyilvánosság reformjával kapcsolatos elképzeléseinket. Az ülést Gömöri Endre moderálta, ragyogóan. Először Pálos Miklós, a MÚOSZ egyik akkori vezetője, az MTI vezérigazgató-helyettese szólalt fel, aki jelezte, hogy kidolgoztak egy reformtervet a sajtónyilvánosságra. Közbevetőleg: az „eszem-nemeszempének” kedvenc fogása volt ez, elébe menni a dolgoknak, úgy integrálni egy-egy alulról jövő kezdeményezést, hogy abból a lényeg eltűnjön. Valami hasonlót fejtettem ki ott, miután ismertettem a magunk reformelképzeléseit, lényegében azt a javaslatunkat, hogy a pártközpontot megszabadítsuk a cenzúra terhétől. Reflektáltam Pálos felszólalására is, mondván, hogy a MÚOSZ-verzió a mi korábbi előterjesztésünknek egy meglehetősen kiherélt változata. Ezután bejelentettem, hogy egyesületként működő klubot szervezünk, és a támogatására aláírásgyűjtést kezdeményezünk, amit ott helyben azonnal el is kezdtünk. Persze akkor, 1988 januárjában még úgy képzeltük, hogy a reform az egypártrendszer keretei közt fog végbemenni, de azt is feltételeztük, hogy a párt önként lemond hegemón pozíciójáról, és hatalmát – ez naiv elképzelés volt – a párttagokon keresztül gyakorolja majd, például a sajtóban. Nagyon keménynek gondoltuk a javaslatainkat, ma már persze, visszanézve, azért nem voltak olyan merészek. A többpártrendszerre akkor álmunkban sem mertünk gondolni. Mindenesetre már az is nagy dolog volt, hogy deklaráltuk: minden legyen szabad, ami nem tilos. Kinyilvánítottuk, hogy a sajtó legyen szabad, és mindenki alapíthasson lapot, és csak utólag, ha valami nem stimmel, törvénytelenségek esetén avatkozhasson be – de nem a párt, hanem egy állami szerv, akár a megújított Tájékoztatási Hivatal. Tehát gyökeresen új rendszerben gondolkodtunk. Miután mindezt a MÚOSZ-ban előadtuk, a Magyarország legközelebbi számában Vajda Péter durván nekünk támadt: azzal vádolt, hogy a Petőfi Kört akarjuk újjáéleszteni. Ne felejtsük, el, akkor még egy teljes év volt hátra Pozsgay bejelentéséig, amelyben 56-ot népfelkelésnek minősítette. Engem ezután föl is hívott Berecz János, akkor éppen KB titkár, hogy „mi ez az összeesküvés?” „Nem összeesküvés – válaszoltam –, a Hazafias Népfront ernyője alatt tanácskozunk.”

Rádai: Miért volt szükség a Hazafias Népfront ernyőjére?

Hirschler: Akkor csak a Népfront jóváhagyásával, közreműködésével és ernyője alatt lehetett bármiféle szervezetet létrehozni. Úgy gondoltuk, a Pozsgay vezette Hazafias Népfront majd felvállal bennünket, hiszen az egyesületi törvény alapján az engedélyezési eljárást a Népfrontra bízták. Elmentünk tehát Pozsgayhoz, kértük, hogy segítsen. Több találkozásunk is volt vele. És bár a jelek szerint helyeselte a dolgot, egyetértett az elképzeléseinkkel, mégis minden alkalommal a türelmünket kérte: „Most még korai, még nem alkalmas, nem érett meg rá a helyzet, egy kicsit később jöjjenek vissza” – érvelt. Közben az MSZMP-n belül is elindult a glasznoszty, bár ez a folyamat elég ellentmondásos volt, nagy volt körülötte a zavarodottság. Emlékszem, részt vettem egyszer a közgáz Kinizsi utcai kollégiumában egy vitán, és ott Eötvös Pál azt mondta a glasznosztyról, hogy azt a szovjet sajátosságokra találták ki, de nálunk csak destruktív ideológia. Egy, a lengyel eseményekről rendezett vitára Magyar Bálinttal akartam elmenni, a pártközpont ezt nem engedélyezte, viszont Domány Andrisba beleegyeztek. Ki tudja, milyen megfontolások vezették a Berecz-teamet abban az időben? Az utolsó pillanatban betiltották a Belgrád rakparton meghirdetett előadást, ahol Halmai Gabival együtt „léptünk volna fel” – a dolog iróniája, hogy a nyilvánosság lett volna a téma. A hallgatóság kinn ácsorgott az utcán, de nem volt apelláta, az előadás és a vita elmaradt. Aztán, ahogy haladt előre az idő, mindinkább bomladozott a rezsim. De azért a régi gárda nem adta fel. Nemrég a kezembe került egy főszerkesztői értekezlet jegyzőkönyve 1988 májusából, talán egyike a legutolsóknak, amelyen fölvetették, hogy a Nyilvánosság Klub alapítói valójában ellenséges összeesküvést szőnek, és tűrhetetlen, hogy egyes újságírók „eltávolodtak az agitproptól”. Vince Matyi, aki ott volt, visszavágott: „Ha így van, akkor talán az APO-nak kellene önvizsgálatot tartania, egyébként is a Nyilvánosság Klub szervezőit csak a jobbítás szándéka vezeti.” Ekkor már csak percek választották el az országot a rendszerváltástól. Még ugyanabban a hónapban, 1988 májusában a Nyilvánosság Klub hivatalosan is megalakulhatott.

Rádai: Utólag hogy látod, mekkora kockázatot vállaltatok akkor?

Hirschler: Most lehetnék nagyképű, beszélhetnék halált megvető bátorságról. Ám az igazság az, hogy az 1980-as években már egy legyengült, célját vesztett diktatúrával szegültünk szembe, láncainkat nem, legfeljebb az állásunkat veszíthettük volna el. A Magyar Televíziónál például az elnök megtiltotta a munkatársaknak, hogy belépjenek a Nyilvánosság Klubba. Nem is volt a tavasszal és a nyáron belépettek között egyetlen televíziós sem.

Mikor a főszerkesztő-helyettesi posztról eltávolítottak, elmentem Vásárhelyi Miklóshoz, aki atyai barátként tanácsolta, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot: bombázzam levelekkel a Pártközpontot, írjam meg nekik, mennyire törvénytelen és igazságtalan az eljárásuk. Megfogadtam a tanácsát, és több levelet is írtam. Válasz, persze, nem jött, de értesültem róla, hogy kellemetlen volt számukra az ügy. Ezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy akkor már fel lehetett venni a kesztyűt, és vissza lehetett beszélni. Arra nem is gondoltam, hogy becsuknak. Sőt, már a vége felé – azaz a rendszer vége felé –, amikor behívtak a pártközpontba, akkor már a „pipás Csikós” vezette az agitpropot, a falra mutatott, ahol Kádár képe függött, és megkérdezte: szeretem-e ezt az embert? Nem mertem azt mondani, hogy Nagy Imre gyilkosát nem szeretem – kitérő választ adtam. Akkor már felfelé ívelt Grósz karrierje, valószínűleg emlékeztek a Csernok-interjúra, óvatosan szövetségeseket kerestek a sajtóban. Talán arra számítottak, hogy kifakadok. Akkor már megindult az MSZMP bomlása, vezetőinek egy része bizonyára már azon törte a fejét, hogyan tudja a hatalmi pozícióját megőrizni, esetleg pénzre váltani, érezték, hogy a rendszernek nemsokára vége.

Magam 1988 őszén a kaliforniai Palo Altóba utaztam, a Stanfordi Egyetem John Knight Fellowship programjának meghívására, ösztöndíjukkal egy évet töltöttem ott. Amikor visszajöttem az Egyesült Államokból, már egy másik Magyarország várt. Nem sokkal később a Világbank Transition című hírlevelének szerkesztésére kaptam ajánlatot, és visszautaztam az Egyesült Államokba. De ez már egy másik történet.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Lapozás
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.