   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2005 tavasz – Történelem rovat Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években (1/5)„A tájékoztatással minden rendben van, amíg minden rendben van” – írta Domány András, a Magyar Rádió munkatársa 1980-ban a Jel-Kép című folyóiratban. Az idézet élesen mutat rá arra a jelenségre, amelyet nyilvános szakmai vitáikban az újságírók a tájékoztatás görcseként jellemeztek, és jól érzékelteti azt a fonák környezetet, amelyben az újságírói öncenzúra általánossá válhatott. Az alábbi írás ezt a nehezen megragadható, ám a Kádár-korszak sajtóját (is) átható újságírói magatartás- és beszédmódot vizsgálja. Az öncenzúra fogalma A nemzetközi szakirodalomban az öncenzúra a tudományos érdeklődés perifériáján helyezkedik el, többnyire csak mint a cenzúra kísérőjelensége bukkan fel, ugyanakkor néhány elszórt tanulmány és konferencia jelzi, hogy a probléma önálló kutatás tárgyává is válhat 1. A történeti sajátosságok ellenére az öncenzúra szó szerepel a francia nyelvű Larousse Enciklopédiában és az Oxfordban kiadott angol nyelvű értelmező szótárakban is. A fogalom a magyar nyelvben azonban furcsa, félhivatalos státussal rendelkezik. Míg a hazai lexikonok, értelmező szótárak nem vesznek tudomást róla, addig a magyar nyelvű sajtó- és irodalomtörténeti munkák aránylag nagy figyelmet szentelnek a jelenségnek (vö. Kókay, 1979; Kosáry & Németh, 1985; Cseh et al., 2004: 286–287). A Kádár-korszak sajtóirányításáról írt elemzések – ha gyakran csak az utalás szintjén, egy-egy mondat erejéig is – szintén rendre kitérnek rá, sőt született már olyan tanulmánykötet is, amely az öncenzúra problematikáját járja körül (Karátson, 1982) 2. A külföldi lexikonokban található definíciók („Egy újságíró vagy egy író által a saját szövegein megvalósított cenzúra” – Larousse, 1972; „A tulajdon beszédeiben, írásaiban stb. saját maga által alkalmazott cenzúra, megelőzve egy feltételezett cenzúrát” – Larousse, 1982; „A mondott és a megtett fölötti ellenőrzés gyakorlata főként azért, hogy a büntetést elkerüljék” – Oxford, 1995, lásd Szabó, 2001:59) közül a francia meghatározások kizárólag a sajtó és az irodalom területére szűkítik le a szó jelentését, míg az angol szócikk kiterjeszti azt minden nyilvános szereplésre. Így ez utóbbi közelebb áll egyrészt a szó hétköznapi értelmezéséhez, amelyben a kegyes csalás, a „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna” és a „ne szólj szám, nem fáj fejem” gondolatai keverednek, másrészt a más tudományágak által használatos megközelítésekhez is. A biológus az öncenzúrázóra mint alkalmazkodó lényre tekint, akinek cselekvései beleillenek az „egyensúlyfenntartó, alkalmazkodó viselkedési mintázatokba”, a pszichológus számára pedig az öncenzúra „a valós vélemény visszatartása egy olyan hallgatóság előtt, amelyről azt észleljük, hogy nem ért egyet azzal” (Bohus, 1982: 222). A pszichológiai vizsgálódás éppen ezért elsősorban egy, az öncenzúrától nehezen elválasztható jelenség, a konformitás feltérképezésére koncentrált (Asch, 1951; Hayes et al., 2004; Crutchfield, 1955: 191–198; Hollander & Willis, 1967: 62–76; Santee & Maslach, 1982: 690–700). A határvonal valahol ott húzható meg a két viselkedésmód között, hogy a valós szituációkban az emberek nincsenek rákényszerítve arra, hogy egy-egy kérdésben határozottan állást foglaljanak, hanem több módon is megkerülhetik a válasz adást, amint a legtöbb esetben a cikk szerzője is elhagyhatja elkötelezettségének „vonalas” kinyilatkoztatását (Hayes et al., 2004). Az újságírói gyakorlatban a konformitás elérésének elsődleges módja a munka közbeni szocializáció: a hírmédiumoknál dolgozók esetében rendszerint készséggé, sőt önmagában vett értékké válik a híreknek az uralkodó értékrend szerint való kezelése (McQuail, 2003: 240). A Noelle-Neumann által leírt hallgatásispirál-elmélet szintén az emberek konformitásra való hajlamából indul ki: az újságíró, mivel fél az elszigetelődéstől, megpróbálja felmérni a környezetében és a társadalomban uralkodó véleményklímát, amely hatással van nyilvános viselkedésére, így arra is, hogy mennyire hajlandó véleményének kifejezésére. A kisebbséginek érzett nézetek elrejtése következtében viszont beindul egy spirálhatás, és az eleve többségi vagy akként észlelt vélemények még inkább teret nyernek (McQuail 2003: 396–398). Az öncenzúrával szintén rokonítható magatartásforma az önkontroll, sőt felfoghatjuk úgy, hogy az írónak, az újságírónak az önkontroll révén van módja saját tevékenységének ellenőrzésére. Nagyon szemléletesen érzékelteti – a nem verbális kommunikációra is kiterjesztve – a belső cenzúra jelenségét John Keane:
Magyarországon talán Danilo Kiš, magyar származású jugoszláviai esszéista-regényíró meghatározása a legismertebb, amely úgy tekint az öncenzúrára, mint „a hazugság édestestvéré”-re:
A fenti sorok a diktatórikus rezsimek világát írják le: az íróban, az újságíróban megszólaló „belső hang” elsősorban ideológiai, politikai ellenőrző funkcióval bír. Ezzel összhangban mások szerint is a tényleges cenzúra létezése az öncenzúra gyakorlatának előfeltétele (Pomogáts, 2002: 768; Karátson, 1982: 12), mi több, a cenzúra végső célja az automatikus öncenzúra kikényszerítése 3. Ugyanakkor Vásárhelyi Mária kutatásai, valamint nyugati, afrikai és arab újságírók megnyilvánulásai (Amin, 1995; McElroy, 1999; Puri, 1998) is azt mutatják, hogy nem rendszerspecifikus jelenséggel állunk szemben: az öncenzúra létezik a demokratikus társadalmi modellt követő országokban is. Vásárhelyi kimutatta, hogy az 1990-es években a hazai újságíróknak mindössze 27 százaléka vélte úgy: Magyarországon teljes sajtószabadság érvényesül, kétharmaduk szerint léteztek nyilvánosan nem tárgyalható témák, és igen elgondolkodtató, hogy 1992 és 1997 között csökkent az újságírók szerkesztőségen belüli szabadságérzete mind a témaválasztás, mind az események kommentálása tekintetében, sőt utóbbi téren az az 1981-es szint alá esett vissza (Vásárhelyi 1999: 115)! A nyugati újságírók publikációikban az öncenzúrát homályos, alattomos jelenségként írják le (Cohen, 1995; Kohut, 2000; Paine, 2000; Ruth, 2002), amely tulajdonképpen a cenzúra legfőbb formája a nyugati társadalmakban (Marx, 2001). A legutóbbi komoly empirikus felmérés adatai egybecsengenek a fenti megállapításokkal, bár az öncenzúra elterjedtségét mutató adatok pont ellentétes előjelűek. A Pew kutatóintézet és a Columbia Journalism Review által 2000-ben megkérdezett 287 fős egyesült államokbeli helyi és nemzeti orgánumoknál foglalkoztatott újságíróból összeállított reprezentatív minta tagjainak 26 százaléka ismerte el, hogy cenzúrázta már önmagát, ám ha figyelembe vették az átfogalmazást és a tompítást is, akkor ez az arány elérte a 41 százalékot (Kohut, 2000; PPO, 2000). Más megközelítésből, de hasonló arányokat mutattak Weaver és Wilhoit vizsgálatai, amelyek során az újságírók 60 százaléka állította, hogy teljesen szabadon választhatja meg, miről írjon, és 66 százalékuk abban is önállónak tartotta magát, hogy cikkeiben milyen vonatkozásokat hangsúlyozzon (McQuail, 2003: 240). A demokratikus társadalmakban a kérdésre a rendkívüli helyzetek, események és folyamatok irányítják rá a figyelmet, így elsősorban a (kvázi-)háborús konfliktusok (mint 2001. szeptember 11.), a sajtóbotrányok vagy például az olyan médiaügyek, mint a nagy médiabirodalmak 1990-es években kiteljesedő fúziós hulláma. A politikai meggondolásból végrehajtott öncenzúrázás a nemzetközi újságírásban is jelen van, de az okok közül a gazdasági összefüggéseket jelölik a legfontosabbnak. Ez elsősorban a tulajdonosok és az üzleti partnerek, hirdetők befolyását jelenti. Altschull az újságírás második törvényeként fogalmazta meg: „a médiumok tartalma mindig azok érdekeit tükrözi, akik finanszírozzák őket” (in McQuail, 2003: 176). Bár az újságírói etika általánosságban elítéli a tulajdonosi beavatkozást, elkerülhetetlen tendenciának tekinthetjük, hogy a hírmédium tulajdonosa nagy vonalakban megszabja a munka során követendő elveket, és ritkán, de előfordul informális, közvetett ráhatás is, különösen olyan ügyek esetén, amely a tulajdonos egyéb érdekeltségeit érinti. A hirdetők általános elvárása, hogy a fogyasztók ízlésének megfelelő termék jelenjen meg, hiszen a reklámüzenet hatékonyságának feltétele, hogy minél szélesebb vagy jól körülhatárolt közönséghez jusson el (McQuail, 2003: 228–230). Bogart öt pontban foglalta össze a hirdetők hatását a tartalomra: 1. Ritkán próbálják rávenni az újságírókat arra, hogy az ő javukra fordítsák a híreket, jellemzően inkább a nekik nem tetsző hírek elnémítására törekednek. 2. Érzékenyek üzeneteik környezetére, és nehezen tűrik az ellentmondást. 3. Ha a hirdetők meghátrálnak a „tartalomőrökkel” szemben, akkor rendszerint maguk a médiagyártók kezdenek el cenzúrázni. 4. A hirdetők szponzorálási politikájukkal is alakíthatják a tartalmat. 5. A helyi médiaverseny kimúlásával a hirdetők élet-halál uraivá válnak a médiában (Bogart, 1995: 93–94). Mások mellett mérvadó munkának számít Noam Chomsky és Ed Herman 1988-as kötete, amelyben a szerzőpáros arra mutat rá, hogy a média a tulajdonosok és a hirdetők osztályérdekeit és -értékeit közvetíti. Véleményük szerint ez az előítéletesség öt szűrőn keresztül hat: ezek a koncentrált magántulajdon; a szigorú profitorientáltság; a kormányzati és a testületi forrásoktól való túlzott hírfüggőség; a hatalommal rendelkezők védelmének tendenciája; a piacgazdaság szinte vallásos tisztelete, egyben az alternatív meggyőződések leértékelése, háttérbe szorítása (Herman & Chomsky, 1988). A Pew kutatóintézet már említett felmérése az öncenzúra nyolc fő okát mutatja. Eszerint a téma/esemény: fontos, de a közönség számára kevésbé vonzó (a megkérdezett újságírók 77 százaléka), túl összetett (52%), árthat a riporter információforrásainak (42%), kollegiális kapcsolatainak (38%), karrierjének (38%), valamint kárt okozhat az orgánumnak, illetve tulajdonosának (35%), a hirdetőknek (29%) vagy a vezetőség ismerőseinek (18%) (lásd az 1. táblázatot; a fenti felsorolásnál a táblázat első két oszlopának összesített eredményét vettem figyelembe). 1. táblázat: Az újságírók által került történetek (százalékban)
(forrás: Self-Censorship: How Often and Why Jourmalists Avoiding The News. www.people-press.org/reports/display.php3?ReportID=39) Ezen felül ismert a közönség által kikényszerített öncenzúra fogalma is 4, amely elsősorban a minél nagyobb fogyasztóközönség kívánalmával és annak érzékenységével hozható összefüggésbe, továbbá olyan egyszerű indokok is húzódhatnak mögötte, mint az időhiány, az újságíró anyagi érdekeltsége és lustasága, szakmai igénytelensége – bár vitatható, hogy ezek is ide sorolandók-e 5. Amíg a nyugati újságírás és tudomány számára, mint láthatjuk, az öncenzúra elsősorban a sajtószabadság korlátozásának egyik alkalmas indikátoraként kap jelentőséget, addig a szocialista országok újságírását, irodalmát tárgyaló tanulmányok, előadások a direkt politikai kényszerek szerepét húzzák alá. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy a formális cenzúra vagy annak valamilyen nem hivatalosan intézményesített formája fokozottabban öncenzúrára kényszeríti az írókat, újságírókat. Az öncenzúra jelentős szerepet játszott Kelet-Európa újságíróinak gyakorlatában, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy létrehoztak-e a szovjet Glavlithoz (lásd Murray, 1994: 58–59; Jansen, 1991: 101; Choldin & Friedberg, 1989: 155–156) hasonlatos cenzúrahivatalt, mint tették azt Lengyelországban (Curry, 1984: 15–18 & 1990: 37–38), vagy egyéb mechanizmusok biztosították a cenzúra működését, mint például Magyarországon. Sőt, megkockáztatom, hogy az utóbbi helyzetben, amikor nem voltak cenzorok, akiknek terjedelmes lista állt volna rendelkezésükre a tiltott szavak, személyek, témák felsorolásával, még erősebb volt az öncenzúrára sarkalló nyomás (lásd Hegedűs, 2001) 6. A hivatásos cenzorok (többnyire nem különösebben művelt, egyszerű bürokraták) ugyanis „átvállalták” a szerző, egyben a szerkesztő felelősségét is.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Politikai kommunikáció Németh György: Hogyan nyerjük meg a választásokat? Hegedűs István – Szilágyi-Gál Mihály – Sipos Balázs – Navracsics Tibor: Bajomi-Lázár Péter: A politika mediatizálódása és a média politizálódása Történelem Takács Róbert: Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években Szajbély Mihály: A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról Kisebbség Hammer Ferenc: Közszolgálat György Péter: Közszolgálat a globális technokultúra korában Piac Haulis Zoltán: Interaktív műsorformák a tematikus televíziózásban Kritika Gyulai Attila: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
