Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 tavasz – Történelem rovat

Szajbély Mihály

A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról (1/5)

A magyarországi sajtó- és médiatörténet-írás egyik nagy hiánya, hogy a sajtó 20. századi történetéről a mai napig nem készült olyan áttekintés, mint az 1892-es évnél abbamaradt akadémiai kézikönyv első két kötete. Kérdés természetesen, hogy szükséges és lehetséges-e folytatni ezt a vállalkozást, és ha igen, akkor milyen módon. Ez az írás (amely az Országos Széchenyi Könyvtárban 2004. december 10-én rendezett sajtótörténeti konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata) módszertani szempontból közelít a témához.

Ma már aligha lenne elképzelhető, hogy egy olyan hatalmas vállalkozást, mint a magyar sajtó történetének feltárása és kézikönyvbe foglalása, mindössze másfél oldalas, a célokról, a módszerekről és a problémákról számot adó gondolatmenet vezessen be. Márpedig a főszerkesztő, Szabolcsi Miklós mindössze ennyit szánt a sorozat egészének bemutatására az 1979-ben megjelent első kötet előszavában (Kókay, 1979), amely kötet az 1705–1848 közé eső másfél évszázad anyagát dolgozta fel. Nem szólt sokkal részletesebben e korszak sajátos kérdéseinek taglalásakor sem: bevezetőjének ez a része sem hosszabb két oldalnál.

Amit azonban leírt, az így is tanulságos olvasmány.

„A sajtó története része a nemzet politikai és eseménytörténetének, része egy-egy nemzet irodalomtörténetének, tágabban: művelődéstörténetének, de egyúttal több is annál: külön minőség. [...] a sajtó [...] sajátos intézményrendszer, sajátos működésű közvélemény-alakító és tükröző szerkezet. [...] tömegkommunikációs médium” (Szabolcsi in Kókay, 1979: 11).

Szavaiból kiderül, hogy a cél a sajtó történetének nagykorúsítása, kiszabadítása abból a 19. század során kialakult szerepköréből, amely mindössze a történeti és az irodalomtörténeti kutatások segédtudományaként legitimálta a létét. Ezt a kétségtelenül modern gondolatot azonban nem követte annak meghatározása, hogy voltaképpen mi teszi a sajtót sajátos intézményrendszerré, és az sem vált reflexió tárgyává, hogy milyen módszerekkel tárható fel ennek a sajátos intézményrendszernek a működése, illetve működésének történeti alakulása. Az előszó hátralévő része inkább arról tanúskodik, hogy a főként irodalomtörténészekből és történészekből álló szerzőgárda változatlanul a maga sajátos szempontjai szerint, lényegében a történeti és az irodalomtörténeti kutatásoknak alárendelten volt képes megfigyelni és leírni a sajtó történetét.

Persze, egy tudomány mindig segédtudományként tekint a környezetében létező többi tudományra – a döntő kérdés az, hogy az adott területnek léteznek-e önleírásai, vagy csak „másleírásai” vannak. A sajtótörténeti vállalkozás voltaképpeni célja a sajtótörténet egy lehetséges önleírásának a létrehozása lett volna, a szerzőgárda tagjai azonban inkább a maguk sajátos nézőpontjaiból készült „másleírások” általános érvényre emelésével voltak elfoglalva. Szabolcsi ezt úgy fogalmazza meg előszavában, hogy a munkatársak vegyes volta

„segített a hatalmas mennyiségű anyag feltárásában [...], de egyben problémát is jelentett. [...] a történészek és az irodalomtörténészek szempontjai nem mindig egyeznek [...] a szerkesztők törekedtek az álláspontok közelítésére, de a két nézet teljes azonosságát nem tudták mindig elérni” (Szabolcsi in Kókay, 1979: 12).

Ehhez a mai megfigyelő hozzáteheti: alighanem példátlan, hogy egy kézikönyvnek szánt tudományos mű második kötetének bevezetője vitatkozzék az első kötet bevezetőjével. Márpedig a sajtótörténet esetében ez történt. Szabolcsi az első kötet lektorát, Pándi Pált idézve jelezte, hogy a korszakolás kérdésében eltér a történészek és az irodalomtörténészek véleménye. A második kötet szerkesztőinek egyike, Kosáry Domokos viszont ugyancsak Pándira utalva és végső soron Szabolcsival vitatkozva azt fejtegette a maga bevezetőjében, hogy nem egyszerűen a két szakma sajátos szempontjainak érvényesítéséről van szó, hanem az irodalomtörténészek álláspontjának korszerűtlenségéről, akik még mindig az előző századból örökölt és a történettudomány által már régen meghaladott álláspontot képviselik (Kosáry & Németh G., 1985: 12–14).

Kevéssé érdekes most, hogy miként értékeljük ezeket az álláspontokat. A lényeg az, hogy a vállalkozás történészekből és irodalomtörténészekből álló szerkesztői – akiknek névsora, furcsa módon, csak a második kötet elején vált nyilvánossá – a maguk tudományterületének álláspontját igyekeztek érvényre juttatni ¹. Semmi nyoma viszont annak, hogy a sajtótörténet önálló tudományterületként való bevezetésének elméleti és módszertani feltételeiről töprengtek volna; e tekintetben Szabolcsi idézett szavainak a sajtó sajátos intézményrendszerként való leírásáról az előszókban nincsen folytatása, és az elkészült kötetekben sincsen gyakorlati következménye.

A Kókay György, Buzinkay Géza és Murányi Gábor által jegyzett, az 1990-es évek elején tankönyvként megjelent rövid sajtótörténeti összefoglaló bevezetője feleleveníti azt a gondolatot, hogy a sajtót öntörvényű intézményrendszerként kell vizsgálni. Első mondataiban pedig utal arra is, hogy újabban a kutatók inkább a médiatörténet kérdésköre, mintsem csupán a sajtó története iránt érdeklődnek.

„Korunkban a kutatás gyakran komplex módon, együtt vizsgálja valamennyi média törvényszerűségeit, sőt van olyan kutatási irány (»publicisztikatudomány«), amely vizsgálata tárgyai közé bevonja mindazokat a nyilvánossággal kapcsolatos jelenségeket, amelyeknek valamilyen publicisztikai jelentősége van (pl.: a szónoki beszéd, színház, film, plakát stb.)” (Kókay et al., é. n.: 9).

Azt azonban, hogy ennek konzekvenciáit az adott kötetben le kellene vonni, a bevezető szerzője elhárítja magától:

„ezen újabb kutatási módszerek sem zárják ki, hogy az egyes tömegkommunikációs eszközök – médiák – történetével továbbra is önállóan foglalkozzunk” (Kókay et al., é. n.: 9).

Ezzel az állásponttal ma sincsen vitám. Legfeljebb azt tehetném hozzá, hogy az egyes tömegkommunikációs eszközök történetének feldolgozóit mindez nem mentesíti az alól, hogy saját tárgyukat az éppen adott, ugyanakkor folytonos alakulásban, levésben lévő médiatörténeti környezetre figyelve írják le. A rövid sajtótörténet szerzőin azonban a médiatörténeti perspektíva érvényesítését már csak azért is igazságtalan lenne számon kérni, mert a rendszerváltás után a felsőoktatásban hirtelen megjelent kommunikáció szakos képzéseket gyorsan el kellett látni tanulásra alkalmas sajtótörténeti összefoglalóval. Ez pedig gyakorlatilag aligha volt másként elképzelhető, mint a nagy sajtótörténet megfelelő köteteinek kivonatolásával, illetve az azokban még tárgyalásra nem került korszakok rövid, hasonló módszertant követő áttekintésével. Más kérdés, hogy ma már az is világossá vált: a kommunikáció szakos hallgatóknak nem csupán sajtó-, hanem kommunikáció- és médiatörténeti ismeretekre is szükségük van ahhoz, hogy az információs társadalom aktuális jelenségeit történeti távlatból legyenek képesek szemlélni és megítélni. Ennek az igénynek viszont nem képes megfelelni az összefoglaló 2001-ben megjelent, javított és bővített kiadása sem (Kókay et al., 2001).

Az érintett (és hasonló) vállalkozások ² további szemlézése helyett most arra a kérdésre szeretnék választ találni, hogy mikortól alakult ki az igény a sajtó-, illetve a médiatörténeti kutatások önleírásainak létrehozására a magyar nyelvterületen kívül, ezen igény nyomán hogyan írhatjuk le ma a sajtótörténet és a médiatörténet kapcsolatát, valamint milyen elméleti/módszertani meggondolások nyomán célszerű ma a megkezdett sajtótörténeti vállalkozás folytathatóságáról/folytathatatlanságáról beszélni.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Bevezetés
• A médiatörténet
• A sajtótörténet mint a médiatörténet része
• Összefoglalás
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Politikai kommunikáció

Németh György:

Hogyan nyerjük meg a választásokat?

Hegedűs István – Szilágyi-Gál Mihály – Sipos Balázs – Navracsics Tibor:

Politikai kommunikáció 2004

Bajomi-Lázár Péter:

A politika mediatizálódása és a média politizálódása

Történelem

Takács Róbert:

Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években

Szajbély Mihály:

A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról

Kisebbség

Hammer Ferenc:

Üzenet a képek között

Közszolgálat

György Péter:

Közszolgálat a globális technokultúra korában

Piac

Haulis Zoltán:

Interaktív műsorformák a tematikus televíziózásban

Kritika

Gyulai Attila:

Esetleges bizonyosságok

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink