A szocialista nyilvánosság történetének alapvonala (1/5)

Elsősorban ennek és nem a magánszféra felbomlásának tulajdoníthatjuk azt, amit Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásának nevez, és amiben ennek a nyilvánosságnak a funkcióváltozása fejeződik ki. E funkcióváltozás lényegében azt jelenti, hogy a politikai nyilvánosság intézményrendszere továbbra is ellátja a hatalmi döntések ellenőrzésének a feladatát, de ez inkább az intézményrendszerrel összefonódott hatalmi csoportoknak, mint a közönségnek az érdekeit szolgálja, és a politikai nyilvánosság legfőbb feladatává éppen ennek a közönségnek az ellenőrzése válik – pontosabban szólva azoknak az ideológiai feltételeknek a megteremtése, amelyek lehetővé teszik a közönség feletti uralom fenntartását. A magánszféra felbomlása kétségtelenül jelentős szerepet játszik ennek a folyamatnak a kibontakozásában, de inkább feltételként, mint okként: az egymástól elszigetelt, erkölcsi és kulturális autonómiájukat elvesztett egyének társadalmának létrejötte teszi lehetővé, hogy a politikai nyilvánosság, amely eredetileg a társadalmi ellenőrzés megvalósítását szolgálta volna, elsősorban a társadalom ellenőrzésének az eszközévé váljék.

A polgári nyilvánosság szerkezetváltozása tehát elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az össztársadalmi nyilvánossághoz képest egyre nagyobb, sőt döntő jelentőségre tesz szert a politikai szervezetek belső, részleges nyilvánossága, és ugyanakkor a szervezeti nyilvánosság is háttérbe szorul a szervezeteket irányító testületek nyilvánossága mellett. Ily módon egy többszörösen rétegzett, egyre szűkebb körű résznyilvánosságokból álló nyilvánosságrendszer jön létre. Ez kétségtelenül a hagyományos értelemben vett polgári nyilvánosságnak a felbomlását, a közügyek megközelíthetőségének⁴ nagymérvű csökkenését jelenti, de nem magának a nyilvánosságnak mint politikai intézményrendszernek a megszűnését; mert minél feljebb megyünk a politikai szervezetek hierarchiájában, annál nagyobb mértékben találjuk meg a kormányzati döntések megvitatásához szükséges szakértelmet és hatalmat, és annál gyakrabban találkozunk a kormányzati döntések megvitatásával.

Ugyanakkor az a megállapítás, hogy a szélesebb körű nyilvánosságok háttérbe szorulnak a szűkebb körűek mellett, csak abban az értelemben állja meg a helyét, hogy ezeknek a nyilvánosságoknak az intézményrendszere egyre kisebb szerepet játszik a közvéleményben élő törekvések továbbításában és a kormányzati vagy szervezeti döntések előkészítésében és meghozatalában. Mi több, ezek a közvetítő funkciók annyira elsorvadnak, hogy a meghozott döntésekre vonatkozó reflexiókat sem hozzák a megfelelő módon a felszínre, és ezért új információs csatornákat kell nyitni (közvélemény-kutatások, hangulatjelentések). Annál nagyobb szerepet játszik ez az intézményrendszer a meghozott döntések elfogadtatásában és általában a döntéshozók uralmának a legitimálásában. Ez a szerepcsere fejeződik ki abban, hogy a polgári nyilvánosságban, ahol korábban az alulról fölfelé, vagyis a civil társadalomtól az államhatalom felé irányuló információáramlás volt a döntő, lényegében megfordulnak a kommunikációs viszonyok, és a fölülről lefelé irányuló információáramlás válik uralkodóvá. (Még sarkosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy azok a kommunikációs csatornák, amelyek eredetileg a „közvélemény” uralmának megteremtését szolgálták, a propaganda terjeszkedésének eszközévé válnak.)

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő