Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2006 ősz – Bulvár rovat

Baráth Katalin

Revolver és vasvilla (2/9)

2. A vizsgálat elméleti keretei

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, mi az, amit vizsgálódásunk során forrásnak tekintünk. Nos: azokat a Kanizsai Újság címet viselő helyi sajtóorgánumban megjelent szövegeket, amelyek eleget tesznek a modern szakirodalom által médiabotrány néven emlegetett jelenség kritériumainak:

„Médiabotrány akkor születik, amikor a társadalmi közösség idealizált, uralkodó erkölcsi előírásait megszegő vagy sárba tipró egyéni cselekedeteket a média nyilvánossá teszi, történetté alakítja. Mindez az ideológiai-kulturális korlátokat felbomlasztó és megváltoztató következmények sorával jár” (Lull & Hinerman, 1997: 3).

Bármennyire nagy horderejűnek és 21. századinak hangzik is a médiabotrány kifejezés, a vele a fentiekben jelölt tartalmat akár egy szerencsétlen balesetről beszámoló apró bulvárhír is megtestesítheti. A forrásul szolgáló eseményekhez épp normasértő sajátosságuk rendel hírértéket, pontosabban az a gesztus, amely normasértő eseménnyé avatja a „magánérvényű” esetek meghatározott csoportját.

A botrány ugyanis nem pusztán valamiféle perverz kíváncsiság kielégítésére kreált médiaesemény, hanem válasz egy alapvető társadalmi szükségletre. A társadalomtudományoknak a botrányok iránti, az előbbi megállapítást igazoló érdeklődése azzal a megkülönböztetett figyelemmel van összefüggésben, amely az utóbbi évtizedekben a tömegmédia funkcionális jelentőségére irányult. A bulvárhírek különösen azon értelmezési mezőben játszanak kiemelkedő szerepet, amely szerint

„a tömegmédia értékes feladatot teljesít az erkölcsi dilemmák nyilvánossá tételében, és a nyilvánosság felfokozott érdeklődése az egészséges részvétel jeleként értelmezhető” (John Stevenst idézi Császi, 2002: 32).

A médiabotrányok tehát a nyilvánvalónál összetettebb kapcsolatba hozhatók az erkölcsi normákkal. Arra a kérdésre viszont, hogy mi is ennek a kapcsolatnak a lényege, a botrányok hogyan viszonyulnak a társadalom erkölcsi kódexéhez, több válasz is adható. John B. Thompson a politikai botrányokról írott munkájában a következő módon tipologizálja a botrányértelmezéseket:

  • trivializációs (habermasi) modell: a magánszféra eseményeit tematizáló hírek megfosztják a társadalmi nyilvánosságot kritikai és racionális jellegétől, azaz lealacsonyítják;
  • szubverzív modell: a bulvár a „nép” lázadása az uralkodó normák ellen, a média karnevalizációja;
  • bourdieu-i modell: a médiabotrány a szimbolikus tőke elleni, annak újraelosztására törő támadás megtestesülése (Thompson maga ezt az értelmezést alkalmazza);
  • végül, de nem utolsósorban a médiabotrányok és a társadalmi szabálykönyvek relációját funkcionalista módon is értelmezhetjük, egy úgynevezett szekuláris rítust látva artikulálódni a szenzációsajtóban (lásd Császi, 2002: 43-44).

Amennyiben a századfordulós Magyarkanizsa közösségében működő erkölcsi normák iránt érdeklődünk, a botránynak különösképpen az utóbbi interpretációja válhat hasznunkra. A szakrális rítusok elgondolása a társadalmi cselekvés szimbolikus aspektusait tárgyaló társadalomelmélet eredménye – az effajta, neodurkheimi kulturális szocioló­giának is nevezett társadalomelmélet pedig annak a „kulturális fordulatként” elhíresült paradigmának a gyümölcse, amelyből a szimbolikus, rítusközpontú megközelítés iránt ugyancsak látványosan érzékeny új kultúrtörténet is sarjadt. A kulturális szociológia arra a durkheimi tételre alapoz, amely szerint

„a vallásos rítusban megnyilvánuló szimbolikus cselekedeteket és a vallásos történetekben megnyilvánuló szimbolikus magyarázatot kell a kultúra általános modelljének tekinteni. Olyannak, amely valamilyen módon szekuláris körülmények között is meghatározza a modern ember viselkedését és gondolkodását a társadalom értelmezésében, az események tapasztalati ítélésében és gyakorlati átalakításában egyaránt” (Császi, 2001a: 8).

A szekuláris rítusok „világiassága” abból fakad, hogy nem Isten és Sátán dichotómiája köré rendeződnek, hanem a Jó és a Rossz pólusaira függesztett tekintettel osztják fel újra és újra a világot, a társadalmat és mindazt, ami társadalmi.

Ebben a felfogásban a bulvárapró-csatornákon folytatott társadalmi kommunikáció olyan szertartás, amelynek során a közös, implicit morális-ideologikus kódex egy paragrafusának megsértéséről folyik nyilvános diskurzus. Midőn a vallásos hátterű erkölcsi közbeszéd elhalványult, a botrányokat témaként felkínáló média azon kisszámú színterek egyike lett, amelyek helyet biztosítanak a normákat egyszerre ismétlő és átformáló rituális társalgásnak. A bulvártörténetek szertartásos mivoltát az is bizonyítja, hogy az őket tárgyaló diskurzusnak megszabott rendje van. Ez a rend a társadalmi drámákat szakaszokra osztó Turner-féle elképzelés olyan fogalmaival írható le leginkább, mint a törés (amikor a normát veszélyeztető esemény a nyilvános beszéd tárgyává válik), a krízis (amikor az ellentétek és ítéletek nyíltan napvilágra kerülnek, a diskurzus pedig kiszélesül), a helyreállítás (amikor valamilyen, akár csak egy javaslattal, jó tanáccsal, akár büntetőjogi eljárással eljutunk a rendet újjáalkotó áldozatig) és végül az egyesítés vagy elkülönítés (amikor a dráma lezárul, és az általa okozott törés vagy megszűnik, vagy végleges marad) fázisainak egymást követő sora (lásd Ettema, 1997: 459).

Kérdés természetesen, hogy miként érvényesül ez a rend azokban a kurta történetekben, amelyek nem dagadnak sem világ-, sem országos méretűvé, csupán egy percre kavarják fel a közösség erkölcsi szabályrendszerének állóvizét, a sajtó pedig mindössze egy-két bekezdésnyi helyet tart fönn a számukra. Ez a kérdés a jelen esetben annál is fontosabb, mivel azok a hírek, amelyek segítségével a következőkben kitapintani szeretnénk a kisváros normakódexének körvonalait, leginkább ebbe a típusba sorolhatók. A rövidre szabott bulvárhírek azonban a társadalom és a társadalmi rend fenntartása szempontjából nem kevésbé fontosak, mint egy heteken át dagadó médiabotrány, és működésükre nézve – ahogyan John Langer hangsúlyozza – mit sem különböznek attól: a „tűzesetek, balesetek, árvizek, tornádók, bűnügyi híradások, hírességekről szóló botránykrónikák” jelentősége nem kisebb, mert

„...ugyanúgy a társadalmi drámák ritualizációját – szimbolikus stilizációját és megkettőzését – láthatjuk bennük, mint a kivételes jelentőségű médiarituálékban. Ahogyan a kivételes eseményeknél, itt is a társadalmi drámákat játsszák újra egy absztraktabb szinten, a normák és az értékek szintjén” (Császi, 2001b: 14).

Összegezve: a következőkben felvázolandó áttekintést arról az erkölcsi szabálykönyvről, amely a Kanizsai Újság bulvárhíreiben rituálisan létrejön, egy, a kultúrát szimbolikus cselekvések együtteseként értő interpretációs hagyomány teszi lehetővé. Ez a hagyomány a médiát a modern kultúra centrumának tekinti, amelyben a bulváraprók fontos közösségfenntartó és -építő szereppel bírnak. Tehát ha egy társadalom erkölcsi szabályzatát igyekszünk tetten érni, azokat a bennfoglaló, de inkább kirekesztő kereteket, amelyek egykor lehetővé tették a gyakran súrlódó és szembenálló csoportok egymás mellett élését, miközben együvé is kovácsolták őket, akkor gyümölcsöző lehet az egykorú sajtó bulvárhíreihez fordulnunk tudásért.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.