Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2006 ősz – Bulvár rovat

Baráth Katalin

Revolver és vasvilla (7/9)

7. Történetkatalógus és törvénykönyv

Minekutána egyetlen közösséget sem tekinthetünk abszolút módon homogénnek, legalábbis kulturális kódjait illetően, feltehető, hogy az erkölcsi szabályrendszer, amelyben a közösség osztozik, és amelynek újabb és újabb kinyilatkoztatásával egységesebbé kovácsolódik, korántsem egynemű. Ha mindenki ugyanabból a szemszögből értékelne bizonyos tetteket, sem vitára nem kerülne sor, sem az ismételt megerősítésre nem lenne szükség. Ennek a gondolatnak a mintájára azt is kijelenthetjük, hogy a média által „rendezett” erkölcsszertartásokban más-más normahagyományok elevenednek fel, szűnnek meg, alakulnak át. Így lehetséges, hogy a gyakorlati tudáshoz, az életben való eligazodáshoz segítő botrányelbeszélések egyszerre több történetsémát követnek, gyakran egymással ellentétes irányban haladókat.

A Kanizsai Újság hatévi bulvártermésének átvizsgálása során arra az eredményre jutottam, hogy van egy középponti történetmag, amely köré a különböző, többnyire egymás variánsának tekinthető történetszerkezetek gyűlnek. Természetesen vannak e témától gyökeresen különböző narratív sémák is, de ezek inkább mellérendelő, mintsem ellentétes viszonyban állnak az általam centrálisnak vélt fókusszal.

Ez a történetmag nevezetesen az identitás birtoklásának a kérdése, az „ura vagyok-e magamnak”, „azonos vagyok-e magammal” összetett problémájáé. Önmagunk megtalálása (szerepként, szociális értelemben is) régi és ismert történetsémákat produkáló téma; a belső úton haladás metaforikus elbeszélése számos variációban létezhet, amely variációk nem függetlenek az identitás, az úgynevezett őmagaság értelmezésétől. Az a szabálykönyv, amelybe a helyi sajtó a bulvárhírek rítusával beavatja olvasóját, feladata betöltése érdekében igen egyszerűen fegyelmez – az identitás elvesztésének negatív kicsengésű történetei arra intenek, hogy mindenki legyen ura magának, töltse ki maximálisan társadalmi öntőformáját, mert különben kivettetik a közösség kebeléből. A rend felbomlását a leggyakrabban az önmagukat ilyen vagy olyan értelemben nem uralók okozzák, a történetvariációkat pedig az identitásbirtoklás mértéke szabja meg. Az alábbiakban e történetvariációkról szeretnék áttekintő listát adni, olykor egy-egy példával illusztráltan.

7.1. Az elveszett identitás

Önmagunk elvesztése olyan eset, amely a legsebesebben kitaszít a közösségből. Az, aki nem azonosítható, bármilyen váratlan cselekedetre képes, márpedig a kiszámíthatatlanságot a Kanizsai Újság bulvárhíreiben lefektetett szociális rend szigorúan törvényen kívül helyezi. A tudósítások közül éppen ezért számosnak a hősei az őrültek, akik a történetekben eklatáns módon példázzák az azonosíthatatlantól való jogos félelmet:

„Rendőri hír. Apró János magyarkanizsai elmebeteg, kinek az a mániája, hogy adósai nem fizetnek neki, december 7-én reggel a piacon több békés polgárt megfenyegetett, és midőn a rendőrök őt megfékezni akarták, azokat is fenyegette a kezében levő baltával. A megvadult elmebeteget sikerült egy rendőrnek lefogni, és ártalmatlanná tenni” (1909. január 10.).

A cím még a hírszerkesztési mód kezdeti fázisának felel meg. A narratív felépítés azonban már számos olyan jellegzetességet rejt magában, amely általánosnak mondható. Ilyen például a nevek pontos közlése, a nyílt helyszín említése – mintha a normaszegésnek a publikum, a városi közösség előtti megnyilvánulása különösen súlyossá tenné a hallgatólagos etikai kódex felrúgását. Ugyanakkor csökkenti az elbeszélő felelősségét is, hiszen úgy fest, a szabályzat megsebzését nem ő teszi a sajtó kirakatába; a szabálytalankodó szándékosan nyilvánítja ki törvényenkívüliségét. A történet zárása is szokásos: a szöveggel történő bebörtönzés jogosságát az explicit rend őrzői szentesítik.

7.2. A korlátozott identitás

A helyi sajtónak és elképzelt olvasóközönségének a normálisról alkotott szabályzata azokat is törvényen kívül helyezi, akik identitásuknak (legyen az lélektani vagy szociális természetű) csak töredékével rendelkeznek. A bulvárhírek jelen olvasata szerint három jól kirajzolódó csoport képviselői azok, akik töredékidentitással rendelkezve felfüggeszthetik az élet rendszerű folyását, és potenciális megütközést7 kelthetnek a szabálykövetőkben: a gyerekek, az öregek és az (ideiglenes „munkafogalommal” élve) alávetettek. Az idősek a rend „időzített bombái”: bármelyik pillanatban képesek balesetet okozni, de fizikai kiszolgáltatottságukból eredően balesetet szenvedni is, és gyakran vesztik el identitásuk maradékát is – válnak elmeháborodottá.8 A teljes értékű anyagi-személyes cselekvőképesség hiánya is labilitást okoz. A bulváraprórovat történetei ezért gyakran mesélnek megesett cselédlányokról, erőszakoskodó napszámoslegényekről, balesetet szenvedett gyári munkásokról.9 E csoportok persze nem csupán a helyi normák szerint ingáznak a szabályos és szabálytalan világ között – a kortársak jó része, illetve az ő elődeik és utódaik is távolságtartással viseltettek a marginális társadalmi rétegek iránt. A „senki földje” mint veszélyzóna ráadásul földrajzilag is érvényes, ahogyan azt a tanyavilágban megesett sötét és perverz tettekről (apagyilkosság, lányrablás, vérfertőzés stb.) hírt adó elbeszélések tanúsítják – figyelembe véve természetesen, hogy e veszélyzónajelleget épp ezek az elbeszélések társítják az említett környezethez.

A manapság is a leghajmeresztőbbnek tűnő történetek mégis azokat az eseteket stilizálják szinte horrorisztikussá, amelyeknek gyerekek a főhőseik. Szinte előre tudjuk: ha akad egy gyerek, aki például napszámos szülei miatt eleve veszélyeztetett, ráadásul a tanyavilág lakója, az biztosan összefut a texasi láncfűrészes helyi megfelelőjével, magára gyújtja a házat, megvadult háziállatok tépik szét avagy önnön kezével kreál társai számára iszonyú véget, akárcsak az alábbi történetben:

„Gyermekek borzalmas játéka. Borzalmas és kegyetlen játékot eszeltek ki a Sümeg mellett lévő Mária-tanyabeli gyermekek, mikor elhatározták, hogy ők is disznóölősdit fognak játszani. A négy éves kis Major Máriát, Major János béres gyermekét tették meg disznónak. Egy tizenegy éves fiú volt a hentes. A gyermekek a kisleányt földre teperték. A hentes egy kést lopott ki a konyhából, és azzal a kis Major Mária nyakába szúrt. Egy másik gyerek pedig edényt tartott a kiömlő vér alá. A szerencsétlen gyermek a nagy vérveszteségtől elájult. Ekkor a disznóölés második része, a perzselés következett. A gyermekek szalmát hordtak össze, és azt halomra rakták a kis Mária felett. Azután a szalmát meggyújtották, és lázas kíváncsisággal várták, hogy mikor pörkölődik le a disznó. Közben majorbeliek észrevették a gyermekek különös játékát. Nagy rémülettel tudták meg, hogy a szalmahalom alatt egy kisgyermek ég. Azonnal kimentették Major Máriát a szalmazsarátnok közül, de már késő volt. A kis gyermek teljesen összeégett, úgyhogy rövid időn belül meghalt. Az ügyészség szigorú vizsgálatot indított a gondatlan szülők ellen” (1913. szeptember 21.).

7.3. Az időszakos identitásvesztés

Újabb történetvariációt jelenthetnek az identitásprobléma témájára azok az elbeszélések, amelyekben leginkább az alkohol, a pénz vagy egy másik személy iránti szenvedély (szerelem, gyűlölet, irigység stb.) veszi át a hatalmat a pszichodráma hőse felett, s egy időre szertefoszlatja az önuralom racionálisan parancsoló erejét. A szenvedély okozta „féktelenség” ambivalens megítélése (az ilyen hősök gyakran áldozatként kerülnek a lokális erkölcs törvényének sáncain túlra) jelzi a felelősségnek az identitáshoz való kapcsolását.

7.4. Az identitás felszámolása

Hetilapunk hasábjain oly gyakran szerepeltek öngyilkosságot elbeszélő történetek, hogy már-már azt hihetnénk, nemcsak a környék, de a megye összes ilyen esetét közölték. Nyilván tévedünk: a tágabb földrajzi környezet biztosította hírtermést erősen megrostálta az a szerkesztési eljárás, amely az önmaguk megsemmisítésére rendkívüli erőfeszítéseket tevő alakokra volt különösen érzékeny. Az efféle hírek gyakorisága ugyanakkor azt a feltételezést engedi meg, hogy az öngyilkosságnak semmi esetre sem volt helye a normában, ami nem meglepő, mivel a helyi szabálykönyv paragrafusai maguk is egy széles körű kulturális alkotmánynak az elveit követték.

Elismerve, hogy e dolgozat létrehozásának makulátlanul tudományos indokai mögött a puszta szórakozás léha reménye is megbúvik, íme egy kevéssé szokványos történettöredék az identitás megsemmisítéséről, amelynek hőse, Faragó István napszámos (!) ittas állapotban meglőtte magát, mert felesége elhagyta. A delikvens a kórházban feküdt eszméletlenül, mikor testvére meglátogatta:

„Ekkor bátyja a holtnak vélt öccse ágyánál letérdelt, és imát mondott lelki üdvéért, de alighogy ezt tevé – az öngyilkos – ágyában felült és cigarettára gyújtott, mire bátyja hirtelen megijedt, de lélekjelenlétét nem veszítve el, azt kérdé öccsétől, hogy miért követte el tettét. Mire az öngyilkos újra eszméletét veszíté. Másnap reggel az öngyilkost a szegedi közkórházba szállították, hogy műtét útján a golyót fejéből eltávolítsák. Állapota reménytelen” (1913. május 25.).10

7.5. Az elrejtett identitás

Ide azokat a narratívákat soroljuk, amelyek egy csalásból, szélhámosságból szűnek erkölcsnemesítő bulvárhírt. E megtévesztéstörténetek előzménye mindig egy hamis identitáscsere, amelynek eredményeként (hisz a társadalmi rend egyik fő tartóoszlopa a hit, miszerint mindenki azonos önmagával – pontosabban egy névvel és/vagy státussal) a közösség áldozattá válik. A média által artikulált erkölcs szigorúan bünteti az identitásukat leplező csirkefogókat – minden esetben bűnösnek nyilvánítja őket, majd a bulvárhírek lángpallosával száműzi a társadalmi paradicsomból. Ahogyan az alábbi, Óbecsén megesett történetben:

„Furcsa módon csapta be egy szélhámos a helybeli rend embereit. Csütörtökön estefelé egy iparos kinézésű ember állított be a városházán levő rendőri szobába, ahol mint titkos rendőr mutatkozott be. Mikor észrevette, hogy csendőrök is tartózkodnak az őrszobában, egész bizalmasan jelentkezett az őrsvezetőnél, és fölkérte, hogy a rábízott nyomozásban segédkezzék. Egy igazolványt is vont elő a nagyobb hatás kedvéért, és nagy hangon adta elő, hogy egy 5000 koronás sikkasztásról van szó, és értesülése szerint itt Óbecsén valamelyik vendéglőben tartózkodik a tettes. A csendőr hitt a szónak, és el is indultak a nyomozás megejtésére. Korcsmáról-korcsmára mentek, a kis Köpenik mindenütt ivott, de sehol sem fizetett, mert hát ő »titkos rendőr, nyomoz.« A történet csattanója kevéssé meglepő: a »kis Köpenik« természetesen nem volt titkos rendőr, ellenben Kis Tamás újvidéki szobafestő, aki iparigazolványát használta megtévesztésül. A vége hazatoloncolás és feljelentés lett” (1911. január 19.).

Az identitástörténetek előbbi tipológiája természetesen korántsem tekinthető végesnek és teljes körűnek. Felsorolásunk csupán az olvasatunkban jellemzőnek ítélt sémákat tartalmazza. A katalógust illetően végezetül mindenképp szükséges két további tanulságról is szólni. Egyrészt hangsúlyoznunk kell a történeteknek azt a sajátosságát, amely egymásba vegyülésük tapasztalatában mutatkozik meg: ahogyan a most idézett elbeszélések is tanúsítják, nemigen lehet dolgunk olyan sémával, amelybe ne szűrődne be egy másik. Ez arra a belátásra sarkall bennünket, hogy kétségbe vonjuk az áttetszően tiszta típusok létezését. Másrészt megfigyeléseink szerint még a legrövidebb elbeszélést is áthatja egy olyan szabályszerűség, amely a narratíva belső rendjére vonatkozik, mi több, megszabja a történet kötelező elemeit. Ez a narratív protokoll pedig igencsak hasonlít a társadalmi dráma korábbiakban említett fázisaira, csak épp az eset rendjére, nem a narratíva egészére alkalmazva. Ha egy pillanatra visszatérünk az itt idézett disznótorsztorihoz, fölismerhetjük benne (1) a törés bejelentését és elbeszélését (lásd az expozíciót és az eseménytörténetet); (2) a krízist (a felnőttek felfedezik az esetet – azaz nyilvánosság elé kerül); (3) a helyreállítás irányába tett kísérletet (megpróbálják megmenteni a kislányt), végül (4) az elkülönítés erőfeszítéseit (a büntetőjog belépése zárja a történetet). Ezek az elemek minden történetben szerepelnek, sorrendjük azonban változhat.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.