Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2008 tavasz – Politikai kommunikáció rovat

Jankovics Zsanett

A személyek jelentősége a politikában (1/7)

Tanulmányomban a politikussal mint személlyel foglalkozom, aki – egyik legfontosabb önábrázolási stratégiájaként – tudatosan próbálja irányítani a bulvárlapokban, a szórakoztató magazinokban magánemberként való megjelenéseit. A politikus alkalmazkodik a kereskedelmi médiumok által támasztott hírszelekciós kritériumokhoz, a bulvárigényekhez. A témában főként az 1992 és 2006 között megjelent német nyelvű szakirodalom áttekintésével azt igyekszem demonstrálni, hogy a politikus magánéletének „bevetése”, márkaértékének kihasználása, mára önálló médiatrenddé vált.

A politika arca

Korábban az ideák határozták meg a politikát, ma a személyek határozzák meg. Ennek megfelelően ma minden politikának van arca – állítja Siegfried Frey pszichológiaprofesszor (Frey, 1999). Arról a politikusról van szó, aki az adott ügyet, szakpolitikát vagy pártot képviseli; leegyszerűsíti a komplex tényállásokat, megtestesíti a pártprogramot, a politikai üzeneteket és célokat.1 A megszemélyesített információ csökkenti a politika átláthatatlanságát, szemléletessé teszi a politikát. A személyek hitelessé, emberközelivé és eladhatóvá teszik a politikai üzeneteket, szimbolizálják egy-egy párt „általános” erősségeit és gyengeségeit. A pártok tehát akár egy személyre is leegyszerűsíthetik programjukat – egy személyre, aki megjelenít egy habitust, stílust, értékrendet, aki identifikációs lehetőséget kínál, és nem utolsósorban pártja szimbólumává válik. A politikus tehát a politikai termék legfontosabb reprezentánsa, azonosulási pontot jelent. A politika megszemélyesítése egyidős a politikával: „A politikai vezető a politikai ideák és célok megtestesítőjeként, a pártok képviselőjeként minden időben adott” (Strohmeier, 2002: 41).

A megszemélyesítésnek a politika közvetítésében való jelentősége azon a felismerésen alapul, hogy egy csoport politikai hatalmának legitimációjában igen nagy jelentőségű az adott politikus karizmája. Ő testesíti meg a hatalmat és a felelősséget, hiszen a népképviseleti demokráciában a választók a mandátumhordozóra ruházzák át a politikai hatalmat: személyeket, nemcsak pártokat tisztelnek meg a bizalmukkal azért, hogy őket a parlamentben képviseljék. Ezen az alapon a pártok nem hiába keresnek a nyilvánosság szempontjából hatásos személyiségeket, karizmatikus vezetőket mint „szavazatgarantálókat” (Jansen & Ruberto 1997), akik által a pártnak lehetősége nyílik arra, hogy megkülönböztessék a többi párttól, illetve akiket azonosulási lehetőségként kínálnak a potenciális választóknak.

A médiafogyasztók örömüket lelik abban, hogy azonosulnak a televíziós szereplőkkel, kívánságaikat és reményeiket rájuk vetítik, akár paraszociális interakcióba12 is lépnek velük. Ez a folyamat a befogadó napi tevékenységének, élményeinek része. Az ember hajlamos ismeretségi köre tagjának elfogadni olyan személyt is, aki csak a média közvetítésével jelenik meg környezetében. Ezt a személyt teljes mértékben azonosítja a szerepével; idealizált szerep átvételét teszi lehetővé a befogadó számára. A néző úgy érzi, hogy ugyanúgy ismeri a médiaszereplőket, mint a szomszédját. Az ilyen kapcsolatok kialakulását befolyásolja a képzettség és a tévénézéssel töltött idő. Minél erősebb a kötődés egy személlyel, annál gyakrabban nézi az illető. Ugyanakkor bármikor ki is léphet az egyoldalú kapcsolatból. A paraszociá­lis kapcsolat (Horton & Wohl, 1956) a szociális élet kiegészítője, olyan szerepekbe való belebújás lehetőségét nyújtja, amelyek a valóságban kivitelezhetetlenek lennének.

A politikusok a fentieknek megfelelően meghatározott szerepeket keresnek, amelyeket azután a televízióban mutatnak be. A legtöbbször a nagy, kedves és sikeres sztárokat tekintik példának; olyan szerepeket választanak ki, amelyekben aztán a közönség könnyen megbízik. A legnagyobb sikert ezért a meglevő színészi tapasztalat garantálja. A politika és a színészet világa így összekeveredik, és úgy tűnik, mindkettő esetében hasonló érdekek és szükségletek érvényesülnek.

A politikusok azonban nem egyszerű szerepjátékosok; nem idegen figurákat, hanem – egy szerep keretében – mindenekelőtt saját magukat alakítják. Ha színészkednek, akkor is magukat adják. Míg a színészek egy-egy szerepben oldódnak fel, a politikusok a saját maguk szerepében bent is maradnak: önábrázolók, önmegrendezők. Legfeljebb azzal a sztár-színésszel hasonlíthatók össze, aki az identitását is beleviszi egy szerepbe. Roger Gerard Schwartzenberg így látja a sztár és a csúcspolitikusok közötti hasonlóságot:

„A politika és a mozivászon sztárjai majdnem hasonló életmódot folytatnak, ugyanúgy függnek a publikumtól, állandóan reprezentálnak, ápolják az imázsukat, és néha-néha exhibicionista irányzatok mellett állnak ki” (Schwartzenberg, 1980: 159).

Az önábrázolásnak mindig van egy intencionális összetevője (Krempl, 1996): a politikusok olyan kapcsolatra törekszenek a közönséggel, amelyben számukra pozitív módon befolyásolják a publikumot, és az eljátszott képek segítségével cselekedetre, viselkedésük megváltoztatására ösztönzik a befogadókat. A politikusok emocionális és kognitív szempontból egyaránt irányítani és ellenőrizni kívánják, hogy a célközönség miként észleli az általuk „megrendezett” képeket és szerepeket. A közönség pedig a részletek sokféleségét észleli, kezdve a viselkedéstől, a testtartástól, a gesztusoktól, a mimikától, a beszédmódtól, az önuralomtól, a kommunikációs képességektől a külsőn (a koron, az alakon, a testmagasságon, az arcvonásokon) át egészen a származásig.

A vetített önképek lehetnek tudatosan színleltek és manipuláltak is – ez mindenekelőtt a hatásukban érvényesül. Az a személy, aki mindig szerepeket játszik, egyoldalú kapcsolatot teremt a környezetével, narcisztikussá válik. Már nem érdekli, tulajdonképpen mi a környezete érdeke, mit kérnek tőle, csak azzal foglalkozik, mi az, ami a legjobban hat (Kleinspehn, 1989).

A pártok nem bánják, hogy leegyszerűsíthetik programjukat egy személyre, egy vagy több vezető politikusra mint a politika sztárjára, aki a személyiségén keresztül minden jelentős politikai kérdést „lefed”. Felismerték, hogy a televízió korában a valódi (érveket és ideákat mozgósító) politikai viták már nem annyira keresettek:

„Sokkal inkább az érzelmek kiváltásáról, az impulzusok keltéséről, a bizalom érzésének megteremtéséről van szó, amikor az embert inkább az ösztönei és az érzelmei, mint az esze és a tudatossága vezérli” (Schwartzenberg, 1980: 203).

A választónak a különböző szolgáltatók egymással versengő kínálata között kell választania. A döntés többnyire érzelemi alapon születik, hangulatfüggő. Meghatározó szerep jut benne az intuíciónak, ezért előtérbe kerülnek az emocionális elemek.3

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.