Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2008 tavasz – Történelem rovat

Klestenitz Tibor

Médiaháború 1919-ben: a Déli Hírlap ügye (1/6)

1919. január 19-én a Déli Hírlap főszerkesztője vezércikkében szokatlan bejelentéssel fordult az olvasókhoz: az újságot megvásárolta a Központi Sajtóvállalat nevű kiadó, amelynek vezetői szemben álltak a szerkesztőség által képviselt politikai nézetekkel. A munkatársak ezért az ellenállást választották, és saját kezükbe vették a lap kiadását. A szerkesztőség és a vállalat közötti konfliktus hamarosan az újságíró szabadszervezet (szakszervezet) és a kiadói érdekképviselet ellentétévé terebélyesedett, és ezzel párhuzamosan politikai ügy lett belőle, amelybe a kormány is beavatkozott.

A világháborús összeomlás és az őszirózsás forradalom 1918 őszén a magyar közélet teljes átalakulását eredményezte. Az ország demokratizálásának szándékával Károlyi Mihály kormányzata bevezette az általános választójogot, a tervezett választásokra való felkészülés pedig a politikusok szemében felértékelte a nyilvánosság befolyásolására képes sajtó szerepét. A politikai küzdelmek – a reformokat túl gyorsnak és átgondolatlannak tartó polgári irányzatok, illetve a radikálisabb átalakítást követelő szociáldemokrata erők, valamint a populista agitációt folytató kommunisták szembenállása miatt – 1919 januárjára egyre elkeseredettebbek lettek. Ennek egyik következményeként a politikával foglalkozó sajtótermékek szintén a csatározások részeseivé váltak, néhány esetben a szó szoros értelmében is: január 23-án a kommunisták által befolyásolt tömeg szállta meg és fosztotta ki a Pesti Hírlap szerkesztőségét, miután a lap állást foglalt a munkanélküliek állami segélyezése ellen, február 20-án pedig a kommunisták a szociáldemokrata Népszava központját támadták meg. Az ostromot erőszak kísérte, amelynek során néhány rendőr életét vesztette. Az eset Kun Béla és társai letartóztatásához vezetett.

Az eseményekhez kapcsolódik egy kevésbé ismert ügy: a köztársaság konzervatív ellenzékéhez tartozó, a katolicizmus érdekeinek védelmére alapított Központi Sajtóvállalat kísérlete a Déli Hírlap megvásárlására. E tanulmány a kor közvéleményét élénken foglalkoztató eset feltárásával szeretné bemutatni, hogy a rendkívüli történelmi helyzet hatására miként módosultak az újságírók társadalmának erőviszonyai, illetve az újságírói szerepfelfogás.

A zsurnaliszták helyzete a megelőző időszakban jelentős változásokon ment át. A 19. század végére Magyarországon is kialakult a modern tömegsajtó, ami a sajtópiac átrendeződését eredményezte. Az olvasói igények növekedésének következményeként az újságírás nagy befektetést igénylő vállalkozássá vált, amely a gazdaság működési szabályaihoz alkalmazkodott. Ennek megfelelően az újságírás, amelyet kezdetben irodalmárok vagy lelkes műkedvelők űztek, fokozatosan professzionális foglalkozássá alakult, a hírlapírók pedig hivatásos véleményformálókká váltak, akik nem személyes meggyőződésüket, hanem a szaktudásukat adták el a lapok tulajdonosának (Sipos, 2004: 19). A kortársak közül azonban ezt a folyamatot sokan, köztük a politikai katolicizmus képviselői is, a sajtószabadság veszélyeztetéseként értelmezték. Érveik szerint az anyagi kényszer következtében a zsurnaliszták elveszítik szellemi autonómiájukat, kiszolgáltatottak a kiadóknak, és arra kényszeríthetik őket, hogy írásaikban a tényleges véleményükkel ellentétes nézeteket képviseljenek, vagyis az üzletsajtó a tollforgatókat „szellemi prostituálttá” teszi (Mayer, 1911: 94).

Az újságírók maguk sem voltak teljesen egységesek helyzetük megítélésében. A Huszadik Század 1912-ben körkérdést intézett a szakma neves képviselőihez arról, megengedhető-e, hogy valaki publicisztikáiban a saját elveivel ellentétes eszméket hirdessen pénzszerzés céljából. A válaszadók nagyobbik része különböző hangsúlyokkal ugyan, de igenlő feleletet adott. Jellemzőnek tartható Ignotus felfogása, aki az újságot hivatali szervezetként, az újságírást pedig hivatalként határozta meg (Ignotus, 1912: 612). A legmarkánsabb ellenvéleményt a katolikus sajtó képviselői – Túri Béla és Görcsöni Dénes – mellett a szociáldemokrata Pogány József fogalmazta meg, aki a helyzetet speciális magyar problémának látta, amely a gyakorlatban csak akkor merül fel, ha radikális felfogású újságíró „reakciós” lapot kénytelen szolgálni. „Az újságírók között pedig egyre többen lesznek, akiket bánt ennek a helyzetnek a visszássága” (Pogány, 1912: 724) – fogalmazta meg előrejelzését, amelyet 1919 januárjában, a Déli Hírlap ügye kapcsán igazolódni láthatott.

A katolikus sajtómozgalom és a Központi Sajtóvállalat

A 20. század kezdetén a katolikus világegyházban X. Pius pápasága alatt az integralista szellemi irányzat vált uralkodóvá, amely határozott ellenérzéssel viseltetett a modern élet jelenségeivel, így a tömegsajtóval szemben is, hiszen az a véleményformálás területén komoly kihívást jelentett a klérusnak. A pápa 1908-ban úgy vélte, hogy a sajtó

„…fonák visszaélés, mely a törvények védelmében elbizakodva szítja és táplálja a vallás ellen folyó harcot, kárhozatos erkölcsöket szül és terjeszt, […] és napról napra szertehinti mindazt, ami csak alkalmas az emberek gondolkodásának és lelkének megrontására”.1

Az egyház harcot hirdetett a szociáldemokrata vagy kommunista elveket valló, illetve az ateista szellemiségű „rossz sajtó” és az ideológiai szempontból semlegesnek tekintett, véleményt nem, csak híreket közlő „színtelen sajtó” ellen, arra bátorítva a híveket, hogy elkülönült katolikus laphálózatokat hozzanak létre, amelyek megvédik őket a károsnak ítélt szellemi hatásoktól.

Magyarországon szintén jelentkeztek olyan törekvések, amelyek azt célozták, hogy az egyház szolgálatába állítsák a modern tömegkommunikációt. A fejlődés eredményeként 1910-ben már 11 katolikus politikai napilap, illetve 77 közéleti és kulturális folyóirat jelent meg (Gerely, 1910: 27–32), ez a sajtó azonban még nem volt versenyképes a nem egyházi orgánumokkal. A versenyhátrány kiegyenlítésére a politikai katolicizmus vezetői a „jó sajtót” pártoló társadalmi mozgalmakat hoztak létre. A sajtómozgalom irányításában a legfontosabb szerepet az 1880-ban született, a fiatalabb papi generációhoz tartozó Bangha Béla jezsuita páter játszotta, aki kritikusan szemlélte a korabeli egyházi közállapotokat, ezért már az 1900-as évek elején arra a következtetésre jutott, hogy a katolikus egyháznak gyökeresen új módszereket kell keresnie a vallástól elidegenedő társadalmi rétegek megszólítására, illetve érdekeinek biztosítására alkalmazkodnia kell a választójog várható kiterjesztése következtében átalakuló politikai környezethez.

A páter felismerte, hogy a lassanként a hazai közéletben is jelentkező demokratizálódási folyamatok felértékelik a választókat befolyásolni képes sajtó szerepét, ezért a nyugat-európai államok mintájára szükségesnek látta a katolicizmus érdekeinek védelmére a pártoktól független, professzionális színvonalú katolikus tömegsajtó megszervezését. Az 1917-es oroszországi forradalmak miatt Bangha már egyenesen attól tartott, hogy Magyarországon is forradalmi átalakulás következhet be, amely a fennálló társadalmi renden és az egyházak kiváltságain túl adott esetben akár a vallás szabad gyakorlását is fenyegetheti: „Templomunk van sok, de újságunk nincsen s lehet, hogy egyszer elveszik még a templomainkat is, ha nem lesz hatalmas sajtónk” – írta például 1917 augusztusában.2

A páter körül szerveződő csoport ezért 1918 folyamán az egész országra kiterjedő, alapos propagandamunkával előkészített akció keretében összegyűjtötte a Központi Sajtóvállalat (KSV) alaptőkéjét, mintegy 12 millió koronát. A vállalat programját a hagyományos konzervatív értékek védelme, az ateizmus és az erkölcsi szabadosság elleni fellépés, a keresztény magyar kultúra erősítése alkotta, illetve a szélesebb közönség megnyerésének szándékával harcot hirdetett a „magyarságot gazdaságilag kiszipolyozó” kapitalista érdekcsoportok ellen.3 A vállalat szervezői a KSV-t a „rossz” sajtó és egyben az újságírók feltételezett szellemi elnyomása elleni harc eszközének akarták láttatni a nyilvánosság előtt. A propagandában jelentős részt vállaló Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök például az üzletsajtó létét az újságírók véleményszabadságának korlátozásaként értelmezte, amivel szemben a Központi Sajtóvállalat küldetésének a véleményhirdető sajtó idealizált viszonyainak visszaállítását látta:

„A keresztény sajtó egyszersmind felszabadítása akar lenni a sajtónak. A sajtószabadság megvan ugyan a törvényben, de nincs meg az életben; mert minden szabadság felett a pénz diktál”

– írta 1918 júniusában (Prohászka, 1918: 1).

Bangha és köre azonban elkésett, hiszen Magyarország világháborús összeomlásának kezdetén a sajtóvállalat még a szervezés időszakában tartott, ezért nem voltak olyan orgánumai, amelyek az események befolyásolására vállalkozhattak volna. Így az 1918 októberében a Nemzeti Tanács ellensúlyozásának szándékával létrehozott, a Habsburg-ház és a konzervatív körök uralmának megmentésére törekvő Nemzetvédelmi Szövetség, amely a KSV számos vezetőjét is magában foglalta, minden eredmény és különösebb visszhang nélkül tett erőfeszítéseket a forradalom feltartóztatására. A szövetség sikertelenül próbálta meggyőzni arról a közvéleményt, „hogy a felforgató szellemű sajtó, a budapesti utcai tüntetések lármája nem az ország szava és a hívatlanul feltolakodó elemek nem a mi vérünkből való vér”.4 Az őszirózsás forradalom győzelmét követően a KSV vezetői is kénytelenek voltak elfogadni az új politikai rendet, és a vállalat képviselői Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke előtt hűséget fogadtak az államhatalomnak (Nyisztor, 1941: 224).

A Károlyi-kormány II. néptörvénye deklarálta a (világháború miatt „szüneteltetett”) sajtószabadság visszaállítását, azaz a sajtó állami ellenőrzésének és a cenzúrának a megszüntetését, azonban a rendkívüli gazdasági viszonyokra való hivatkozással – az újságírói szervezetek igényével ellentétesen5 – a kormány fenntartotta a 940/1917 ME rendeletet, amely miniszterelnöki engedélyhez kötötte az új lapok indítását, ezzel pedig megnehezítette a sajtószabadság gyakorlati érvényesülését. A kormányzati engedély hiányában az egyetlen legális megoldás egy új orgánum „megindítására” az maradt, ha a vállalkozók egy már létező lapot vásárolnak meg maguknak.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.