Médiakutató 2008 tél

Magyarország

Wild JuditDull Szabolcs:

Az elnök emberei – munka közben

A Gőbölyös József „Soma” Alapítvány legújabb kvalitatív kutatásában a különféle újságírói információszerzési módszerek elfogadottságára, a preferált újságírói funkciókra, szerepfelfogásokra és a vélt közönség újságírói szereppercepcióira kereste a választ. A szervezet által megkeresett médiumok főszerkesztőinek válaszaiból kiderült: az amerikai kollégákhoz hasonlóan itthon is a leginkább elfogadott újságírói információszerzési módszer az informátorra gyakorolt nyomás, ám tőlük némileg eltérően hazánkban valamivel elfogadottabbak a megtévesztésen alapuló módszerek. Mindemellett a tengerentúli kollégákhoz többé-kevésbé hasonlóan gondolkodnak a magyar főszerkesztők az újságírói funkciókról, ám abban már komoly különbségek vannak, hogy a szakma vezetői mit gondolnak arról: mennyire fontos olvasóiknak az, amit a maguk számára annak tartanak. Ebből következően felmerül a kérdés: miként hat a public journalism és a közönség professzionális újságírásba való kisebb-nagyobb mértékű bevonódásának folyamata a saját és a közönségnek tulajdonított újságírói szerepfelfogásra.

Mi is az a tényfeltárás?

A tényfeltáró újságírást támogató alapítvány, a Gőbölyös József „Soma” Alapítvány már második alkalommal végzett kvalitatív jellegű, két részből álló kutatást az újságírókat, az újságírást érintő kérdésekről országos, bulvár- és megyei napilapok, közéleti hetilapok, valamint online újságok főszerkesztőinek körében.1 Az alapítvány 2006-os kutatása kapcsán kiderült: a főszerkesztők körében egyetértés uralkodik azt illetően, hogy Magyarországon többszörösen nehezített pálya a tényfeltáró újságíróé. Ahogy az első, úgy a második kutatás alkalmával is a tényfeltárás magas költségeivel, a laptulajdonos profitmaximalizálási szándékával, a katasztrofális jogi környezettel és a jó tényfeltáró újságírók hiányával magyarázták a kevés tényfeltáró cikket a megkérdezettek.2 Ugyanakkor az első kutatás 2006. késő őszi pesszimista hangulatához képest egy évvel később üdítő fejlemény volt Réti Pálnak, a HVG főszerkesztőjének tapasztalatát hallani, miszerint „érdemes befektetni a tényfeltáró újságírókba: a Veres számlaügyéről3 szóló vagy a városok bűnözési tabelláját bemutató cikkünk kimutathatóan emelte a példányszámot”. Dr. Árpási Zoltán, a Somogyi Hírlap főszerkesztője mindemellett újabb dimenzióval gazdagította a tényfeltáró újságírással kapcsolatos nehézségek számbavételét: a megyei napilapoknál ugyanis nemcsak az esetleges „pénz-paripa” hiánnyal kell megküzdeni, hanem a tényfeltáró cikk alanyaihoz fűződő közelebbi viszonnyal is:

„Az újságírók itt közelebb vannak az érintettekhez. Ha tényfeltáró riportot írunk, ez előnyös, hiszen az újságíró jobban ismeri a viszonyokat, jobban átlátja az összefüggéseket, de annyiból hátrányos, hogy egy esetleges leleplező cikk után itt helyben atrocitásoknak, kellemetlenségeknek van kitéve. Egy újságíró a cikk megjelenése után például a helyi városházán nemkívánatos személy lesz.”

A tényfeltáró – más néven nyomozó vagy oknyomozó – újságírás nehéz helyzetének megítéléséről tehát hasonlóan gondolkodnak a hazai főszerkesztők, ám az már kevésbé konszenzusos, hogy mégis miben különbözik a tényfeltáró és a „mindennapinak” mondott újságírás. A kérdésre válaszoló szerkesztők kisebbsége szerint nincs igazán különbség a tényfeltáró és a „mindennapi” újságírás között. Úgy vélik, hogy ez a fajta szétválasztás mesterséges, minden újságcikk azonos módszereket, eszközöket, igényességet és felkészültséget követel, és témája válogatja, hogy mennyi idő alatt készül el egy cikk. A többség azonban úgy gondolja, hogy az inkább tájékoztató, leíró jellegű „mindennapi” újságírásnál a tényfeltáró munka több időt, pénzt, energiát és felkészültséget igényel; s épp ezen feltételek biztosítása ütközik nehézségbe a mindennapok során.

A megtévesztéstől az agresszívabb módszerekig

Függetlenül attól, hogy tényfeltáró vagy mindennapi újságírásról van szó, kevéssé elhanyagolható kérdés, hogy az újságíró milyen módszerekkel szerzi be a munkája lényegét jelentő információt, s a használt információszerzési módszert mennyire tartja elfogadhatónak a szakma. Az Egyesült Államokban az 1970-es évek óta foglalkoznak egyebek közt ezzel a kérdéskörrel is egy országos újságíró- kutatás keretében. Az amerikai szociológus, John W. C. Johns­tone és munkatársai által elkezdett, majd mostanáig a tömegkommunikáció-kutatással foglalkozó David H. Weaver és munkatársai (Weaver et al., 2007) által folytatott, tízévente megismételt kutatássorozat legfrissebb, 2002-es adatfelvétele érdekes trendekről árulkodik az információszerzési módozatok elfogadottságának változását illetően. A Water­gate-botrány nyomán elfogadottabbá vált olyan megtévesztő információszerzési módszerek, mint például az álidentitás vagy a személyes iratok engedély nélküli használata, az új évezredben már kevéssé vállalhatók az amerikai újságírók számára. E tendenciával párhuzamosan az információért folytatott éles versenyben viszont toleránsabbak lettek az üzleti és/vagy kormányzati dokumentumok engedély nélküli használatával vagy az információszolgáltatástól húzódozó informátor folyamatos keresésével kapcsolatban (lásd az 1. táblázatot).

1. táblázat. Különböző információszerzési módszerek elfogadottsága amerikai újságírók körében; az adott módszert elfogadhatónak tartók aránya, százalék

1982
(N=1001)
1992
(N=1156)
2002
(N=1149)
Üzleti, kormányzati iratok engedély nélküli használata 55 82 78
Állásba kerülni egy céghez belső információért 67 63 54
Nyomásgyakorlás informátorra 47 49 52
Az újságíró másvalakinek adja ki magát 20 22 14
Rejtett eszközök: mikrofon, kamera használata 60 60
Információért pénzt fizetni 27 20 17
Személyes iratok engedély nélküli használata 28 48 41
Informátor kiadása 5 5 8

Az előbbi, megtévesztésen alapuló technikához tartozó álidentitás használatát például az 1980-as, de még az 1990-es években is az amerikai újságírók mintegy 20 százaléka tartotta elfogadhatónak, míg az új évezredben már csak 14 százalékuk. Hasonlóképp csökkent a népszerűsége annak az információszerzési módnak, melynek során egy újságíró egy cég vagy szervezet alkalmazásába áll, anélkül hogy felfedné kilétét. Az 1980-as években végzett kutatásban az újságírók kétharmada tartotta ezt a módszert elfogadhatónak, és az 1990-es években sem csökkent sokkal a támogatók aránya. Tíz év elteltével azonban az újságíróknak már csak a fele tartotta „comme il faut”-nak a beépülést. Ezzel párhuzamosan erősödött a húzódozó informátor esetleges erőszakosabb meggyőzésének elfogadottsága. Noha tíz év alatt (1992 és 2002 között) összességében három százalékkal, 49-ről 52-re növekedett az ilyen nyomásgyakorlást elfogadhatónak tartók aránya, a szám mögött jelentős eltérések tapasztalhatók a médium jellege szerint. A hetilapoknál dolgozó újságíróknak például korábban harmada, legutóbb pedig fele, a hírmagazinoknál dolgozóknak pedig korábban 59 százalékuk, legutóbb pedig 75 százalékuk tartotta elfogadhatónak az informátor erősebb győzködését.

Itthon elfogadottabb a céges beépülés

Mivel a hazai újságírók körében még nem készült kutatás arról, hogy milyen információszerzési módszereket tart elfogadhatónak a szakma, ezért trendekről nem, legfeljebb a főszerkesztők válaszaiból kirajzolódó pillanatképről beszélhetünk (lásd a 2. táblázatot). Eszerint a hazai szakmai vezetők körében – hasonlóan amerikai kollégáikhoz – az informátorra gyakorolt nyomás a leginkább elfogadott módszer: a válaszadók 91 százaléka tartja teljesen elfogadhatónak az információszolgáltatás alól magát kihúzni szándékozó informátor zaklatását. A második leginkább elfogadott módszer az egyik említett „megtévesztő” eljárás: amikor egy újságíró információszerzés céljából kerül állásba egy céghez.

„A Népszabadság egyik újságírója alkalmazottnak jelentkezett a Hankooknál, hogy így szerezzünk információkat a vállalatról, illetve az alkalmazottakkal való bánásmódról. A színjátékot akkor hagytuk abba, amikor az újságírónak nyilatkoznia kellett volna – büntetőjogi felelőssége tudatában –, hogy senki nem fizeti számára a tb-t. De így is elég anyag gyűlt össze egy tényfeltáró cikkhez”

– hozott példát a módszer gyakorlati átültetésére Vörös T. Károly, a napilap főszerkesztője. A magyar főszerkesztők azonban jóval toleránsabbak, mint amerikai kollégáik: a hazaiak ötöde tartja elfogadhatatlan információszerzési módszernek a céges beépülést, míg a tengerentúliaknál ez az arány 46 százalék. A mélyinterjúk során mindemellett más főszerkesztők is említették ezt az ügyet, s többen nem értették: miért hagyta abba az újság az ügyet az első akadálynál.

A főszerkesztőkkel folytatott interjúkból kiderült: számukra a leginkább elfogadható, legmegbízhatóbb és legbiztonságosabb módszer az, ha az újságíró dokumentumból, írott, bemutatható, visszakereshető forrásból dolgozik. A problémák ott kezdődnek, ha a megszerzendő vagy éppen már megszerzett iratok kormányzati vagy üzleti titoknak minősülnek: talán ez is a magyarázat arra, hogy a kérdőívet kitöltő főszerkesztők csak mintegy tizede tartja elfogadhatónak titkos üzleti és/vagy kormányzati dokumentumok használatát,4 s kétharmaduk csak indokolt esetben tartja megengedhetőnek, hogy beosztottja titkos dokumentumokból dolgozzon.5

„Sok mindenre ráírják, hogy államtitok, sokszor kerülhet szembe az újságíró ilyen-olyan üzleti titokkal is, de nem kell azonnal félredobni az ügyet. A K&H Bank-botránynál – mivel egy vitathatatlanul közérdekű ügyről volt szó – rengeteg úgymond üzleti és államtitkot közöltünk, de egy pert sem kaptunk a nyakunkba, és mindössze egyetlen esetben, ráadásul egy nem túl jelentékeny ügyben kellett helyreigazítanunk”

– emlékezett vissza Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője.

Az informátor kiadásának kérdése körül is konszenzus uralkodik – mint teljes mértékben kerülendőnek tartott gyakorlat: a Népszabadság főszerkesztője szerint egyenesen „ez a legnagyobb vétek, amit újságíró elkövethet”. Hasonlóan vélekedik a HVG főszerkesztője is, noha a lap történetében egyszer már majdnem előfordult, hogy felfedték az informátoruk kilétét:

„Egy cikk kapcsán bizalmas iratok eltulajdonításával vádolták meg a lapot, s mivel a sztárügyvéd informátorunk – akitől valójában szereztük az információt – nagyon inkorrekt módon viselkedett velünk, majdnem eljutottunk oda, hogy nem tartjuk tovább a hátunkat miatta”

– vázolta az eset hátterét Réti. Ugyanakkor nemcsak a magyar főszerkesztők gondolják elfogadhatatlannak az informátornak tett bizalmassági ígéret megszegését, de hasonlóan egységesek ezt illetően az amerikai újságírók is – ahogy azt Judith Miller, a New York Times volt újságírója is tette három éve, amikor a börtönbüntetést vállalva nem volt hajlandó kiszolgáltatni informátorát a szövetségi bíróságnak.

Megosztó módszerek: névtelen forrás, álruha, lefizetés

Az egyik legvitatottabb újságíró-módszertani kérdéskör a névtelen forrás használata. Névtelen forrásról két esetben beszélhetünk: egyrészt akkor, ha az újságíró ismeri az informátort, akinek nyomós oka van arra, hogy eltitkolja kilétét (ez a gyakoribb); másrészt akkor, ha a forrás anonim mindenki, még az újságíró számára is, mint például Mély Torok a nevezetes Watergate-ügyben. Legyen szó bármelyik esetről is, a kérdés megosztotta a főszerkesztőket: negyedük tartja teljesen elfogadhatónak, megközelítőleg ötödük pedig teljesen elfogadhatatlannak a meg nem nevezett személyre való hivatkozást.

„Ha egy újság hiteles, az olvasók elhiszik, hogy megbízható a meg nem nevezett forrás, s alapos indoka van arra, hogy neve elhallgatását kérje. Persze csak akkor lehet rá támaszkodni, ha az újságíró bizalma teljesen megvan a forrás iránt”

– mondta Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője. Ellenkezőleg látja ezt a Figyelő főszerkesztője, aki szerint inkább kerülni vagy kiegészítőként kellene használni nevüket nem vállaló forrásokat, míg a HVG főszerkesztőjével előfordult: azért adott vissza egy egyébként jól megírt cikket, mert túl sok névtelen hivatkozás volt benne.

Hasonlóan megosztó módszer a rejtett eszközök – diktafon, kamera – használata, amelyet például fogyasztóvédelmi ügyekben vagy próbavásárlások kapcsán tartanak hasznos és alkalmazandó módszernek a főszerkesztők. „Fontos, hogy olyan jelentős súlyú legyen a leleplezett visszaélés vagy jogsértés, hogy legitimálja a kivételes eszköz bevetését” – tágította a módszer hatókörét Weyer Balázs, az Origo főszerkesztője pár olyan példával, mint például a Parlamentben tiltott helyen dohányzó képviselők lefilmezése. A „megtévesztő technikák” közé sorolt álruha használata szintén polarizál: a kérdezettek 35 százaléka tartja teljesen elfogadhatónak, negyedük pedig elutasítandónak a módszert. Az előbbiek közé tartozik dr. Árpási Zoltán, aki megyei napilap főszerkesztőjeként más akadályát látja az álruhás újságírásnak.

„Egy megyei lap munkatársa nehezebben tud álruhás módszerrel anyagot gyűjteni. Az egyik kollégám egyszer jelentkezett, hogy a következő cikkéhez koldusnak öltözne, de ezt végül is nem tudta megtenni Kaposváron, mert itt az emberek felismerik a helyi újságírókat”

– számolt be a kísérletről a lap vezetője.

Szinte alig akadt olyan főszerkesztő, aki teljesen elfogadhatónak gondolta volna, hogy lapja valamilyen információért fizessen; a válaszadók kétötöde pedig kifejezetten elfogadhatatlannak tartja ezt.6 Az interjúk során azonban kiderült: nem eszik olyan forrón a kását. „Iparszerűen nem szabad ezt csinálni, de bevallom, a HVG történetében is volt olyan, hogy pénzt fizettünk az informátornak” – számolt be egy ilyen esetről Réti Pál. Hasonló véleményen van az Élet és Irodalom főszerkesztője is, aki belátja, hogy az információvásárlás vitatott a szakmában; de szerinte ez indokolt esetben elfogadható:

„Mi például az olajügyekkel kapcsolatban 2001-ben már vettünk információt pénzért: 70–100 ezer forintot fizettünk 15 levélért, amelyek olyan információkat tartalmaztak, amelyeket máshogy tényleg nem tudtunk volna megszerezni.”

Habár az információvásárlást több főszerkesztő is a „bulvárlapok bevett módszerének” nevezte, Frank Róbert, a Bors felelős szerkesztője elfogadhatatlannak tartja ezt az információszerzési megoldást. Az országos bulvárnapilap egyik vezetője gyakoribb esetnek látja, hogy egy közszereplő fizet azért, hogy valamilyen információ megjelenjen. „Van arra példa, hogy egy közéleti ember, egy politikus átalányban fizet az újságírónak azért, hogy mit írjon le, vagy azért, hogy rakjon be egy nyaralós-fürdőgatyás képet például” – helyezte másfajta megvilágításba a kérdéskört Frank.

2. táblázat. Különböző információszerzési módszerek elfogadottsága a magyar főszerkesztők körében (N=23) 7 ; százalék

Egyáltalán nem
elfogadható
Indokolt esetben
elfogadható
Teljesen
elfogadható
Nyomásgyakorlás informátorra 0 9 91
Állásba kerülni egy céghez belső információért 22 43 35
Álruha használata 26 39 35
Névtelen forrás használata 17 57 26
Az újságíró másvalakinek adja ki magát 17 57 26
Rejtett eszközök: mikrofon, kamera használata 22 61 17
Üzleti, kormányzati iratok engedély nélküli használata 22 65 13
Információért pénzt fizetni 43 52 4
Személyes iratok engedély nélküli használata 74 22 4
Informátor kiadása 100 0 0

Az őrkutyától a nép hangjáig

Nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy munkájuk végzése közben az újságírók a média számos lehetséges szerepe közül épp melyeket tartják fontosnak. Ami az amerikai újságírókat illeti, a legfontosabb számukra a kormányzat ellenőrzése, valamint a gyors információszolgáltatás; s legkevésbé a politikai közbeszéd meghatározása motiválja őket. A már többször említett kutatás harminc éve alatt azonban számos dolog változott: például a gyors információszolgáltatást az új évezredben tíz százalékkal kevesebben gondolták fontos feladatnak, mint az 1990- es évek kezdetén. Mindemellett az amerikai újságírók számára már messze nem olyan fontos a lehető legszélesebb réteg megszólítása: míg az 1970-es években a válaszadó újságírók mintegy 40 százaléka gondolta ezt fontos funkciónak, addig a hasonló véleményen lévők aránya 2002-re 15 százalékra apadt (lásd a 3. táblázatot).

3. táblázat. A média lehetséges szerepeinek fontossága az amerikai újságírók körében; a nagyon fontos válaszlehetőséget bejelölők aránya, százalék

1982
( N=1001)
1992
(N=1156)
2002
(N=1149)
Kormányzat ellenőrzése 66 67 71
Gyors információszolgáltatás 60 69 59
Hamis tények közlésének elkerülése 50 49 52
Összetett problémák elemzése 49 48 51
Külpolitikai ügyek megvitatása n. a. n. a. 48
Belpolitikai ügyek megvitatása 38 39 40
Teret adni emberek véleményének n. a. 48 39
Mozgósítás n. a. n. a. 39
Megoldások felkínálása n. a. n. a. 24
Kormányzat bírálata 20 21 20
Üzleti világ bírálata 15 14 18
Intellektuális/kulturális értékek előállítása 24 18 17
Minél szélesebb rétegek kiszolgálása 36 20 15
Szórakoztatás 20 14 11
Politikai közbeszéd tematizálása n. a. 5 3

Az újságírók szerepének percepciója – amint a táblázatból is látható – nagyobb változáson ment keresztül az Egyesült Államokban a felmérés kezdete óta, ami ugyanúgy köszönhető a történelmi, társadalmi változásoknak, mint a médiapiacion végbement átalakulásoknak, egy új médium – az internet – megjelenésének. Az egyes szerepfelfogásoknak tulajdonított fontosság együttjárásai alapján a kutatók mindhárom adatfelvétel alkalmával igyekeztek elkülöníteni bizonyos funkciócsoportokat. Faktoranalízis segítségével négyféle funkciót különítettek el: interpretatív, hírterjesztő, bíráló és mozgósító funkciókat, melyek közül természetesen akár többet is a magáénak érezhet egy újságíró. A legerősebben támogatott funkció – így volt már az 1980-as években is – az amerikai újságírók körében az interpretatív,8 amely a hírterjesztő9 funkció rovására erősödött tovább a szakmában. Emellett a bíráló10 funkció csak kevesek attitűdje továbbra is; az 1990-es években új funkcióként jelentkező mozgósító11 – amelyre Weaver és munkatársai szerint inkább a public (vagy civic) journalism12 elnevezés illik jobban – pedig tovább erősödött, noha ezt az attitűdöt is kevesebben vallják a magukénak.

Az itthoni újságírói szerepfelfogás tekintetében (is) a rendszerváltás után – a bulvárújságírás újraéledése mellett – három iskola vetélkedett egymással. Noha a rendszerváltás után megmaradtak még a szovjet iskolára utaló, a mindenkori kormányzat kiszolgálását prioritásnak tekintő szerepfelfogások, az 1990-es években mégis inkább az európai és az angolszász iskola hódított teret.13 Az előbbinek pár éves hagyománya volt Magyarországon – a második világháború után, különösen 1945 és 1949 között –, míg az utóbbinak alig-alig, így többek közt a tömegkommunikáció globalizációja révén kezdett el ez a fajta újságírás viszonylag gyorsan terjedni (Bajomi-Lázár, 2003). Erre utal egyebek közt az is, hogy a magyar főszerkesztők – a történelmi távolságok ellenére – hasonlítanak a tengerentúli munkatársaikra, amennyiben az újságírás legfontosabb funkcióinak rangsora egyezőnek bizonyult14 (lásd a 4. táblázatot). Számukra is a kormányzat ellenőrzése, a gyors információszolgáltatás és a hamis tények közlésének elkerülése az első három legfontosabb újságírói funkció. Emellett természetesen kisebb-nagyobb különbségek is fellelhetők. A legszembetűnőbb különbség a média mozgósító, motiváló funkciójának megítélésében van: az amerikai újságírók mintegy 40 százaléka tartja ezt munkájában nagyon fontosnak, míg a magyar főszerkesztőknek – talán a történelmi tapasztalatok miatt – csak négy százaléka gondolja ugyanezt.

4. táblázat. A média lehetséges szerepeinek fontossága az amerikai újságírók és a magyar főszerkesztők körében; nagyon fontos válaszlehetőséget bejelölők aránya, százalék

Magyar főszerkesztők, 2007
(N=23)
Amerikai újságírók, 2002
(N=1149)
Kormányzat ellenőrzése 91 71
Gyors információszolgáltatás 78 59
Hamis tények közlésének elkerülése 74 52
Összetett problémák elemzése 65 51
Demokrácia erősítése 61 n. a.
Megoldások felkínálása 39 24
Belpolitikai ügyek megvitatása 35 40
Teret adni emberek véleményének 30 39
Külpolitikai ügyek megvitatása 26 48
Szórakoztatás 26 11
Intellektuális/kulturális értékek előállítása 22 17
Minél szélesebb rétegek kiszolgálása 22 15
Politikai közbeszéd tematizálása 13 3
Kormányzat bírálata 13 20
Üzleti világ bírálata 9 18
Mozgósítás 4 39

Ugyanakkor nemcsak az amerikai és magyar főszerkesztők percepciója tér el pár kérdésben, hanem az országos hatókörű lapokat és a megyei napilapokat vezető újságíróké is (lásd az 5. táblázatot). Az előbbi orgánumok vezetői nagyobb arányban tartják a média fontos feladatának a kormányzat ellenőrzését, az üzleti világ bírálatát és az összetettebb problémák elemzését, mint a megyei napilapoknál dolgozók, míg az utóbbiak fontosabbnak találják a sajtó megoldást kínáló szerepét. Mindemellett a regionális lapok vezetői közül jóval kevesebben utasítják el a média mozgósító szerepét, mint az országos lapok vezetői.

5. táblázat. A média funkcióinak rangsora, és annak eltérései országos hatókörű médiumok és megyei napilapok főszerkesztőinek körében (toplista az adott lehetőségre „nagyon fontos” választ adók aránya alapján )

Országos hatókörű médiumok főszerkesztői (N=14) Megyei napilapok főszerkesztői (N=9)
1. Kormányzat ellenőrzése 1. Kormányzat ellenőrzése
2. Összetett problémák elemzése 2. Gyors információszolgáltatás
3. Gyors információszolgáltatás 3. Hamis tények közlésének elkerülése
4. Hamis tények közlésének elkerülése 4. Megoldások felkínálása
5. Demokrácia erősítése 5. Demokrácia erősítése
6. Belpolitikai ügyek megvitatása 6. Összetett problémák elemzése
7. Külpolitikai ügyek megvitatása 7. Minél szélesebb rétegek kiszolgálása
8. Intellektuális/kulturális értékek előállítása 8. Teret adni emberek véleményének
9. Szórakoztatás 9. Belpolitikai ügyek megvitatása
10. Teret adni emberek véleményének 10. Szórakoztatás
11. Politikai közbeszéd tematizálása 11. Intellektuális/kulturális értékek előállítása
12. Megoldások felkínálása 12. Kormányzat bírálata
13. Kormányzat bírálata 13. Mozgósítás
14. Üzleti világ bírálata 14. Külpolitikai ügyek megvitatása
15. Minél szélesebb rétegek kiszolgálása 15. Üzleti világ bírálata
16. Mozgósítás 16. Politikai közbeszéd tematizálása

Vajon mit akarhat a nép?

Manapság már nem ismeretlen tény, hogy a közönség – jó ideje – megvonta bizalmát az újságíróktól: úgy Magyarországon, mint számos európai országban vagy az Egyesült Államokban (Hermann & Wild, 2007). Egyebek között ez utóbbi ország újságírói és kutatói jó pár éve próbálják megérteni a bizalmatlanság okait: több kutatás is arra a konklúzióra jutott, hogy az amerikai újságírók nincsenek igazán kapcsolatban a saját közönségükkel,15 egy majdnem tíz évvel ezelőtt – 1999- ben – született felmérésből pedig kiderült: az amerikaiak szerint a média nem pusztán a tényeket közvetíti, hanem inkább tovább bonyolítja az eseményeket, élezi az ellentéteket (Pew, 1999). A közönség elégedetlensége, illetve az automatikusan felmerülő kérdés – mit vár el a közönség? – között még van egy megvizsgálandó elem: vajon az újságírók mit gondolnak arról, mit vár el a közönség tőlük, s a számukra fontos funkció vajon mennyire fontos olvasóiknak. A Soma Alapítvány kutatása során megkérte a válaszadókat: értékeljék a felsorolt lehetséges médiafunkciókat aszerint, hogy szerintük ezek mennyire fontosak a közönségnek.

Percepciójuk szerint a közönség számára a kormányzat ellenőrzése és a gyors információszolgáltatás a szereprangsor élén helyezkedik el, bár fordított sorrendben, mint azt saját magukra nézve tartják fontosnak (lásd a 6. táblázatot). Ezen túlmenően azonban a főszerkesztők 68 százaléka gondolja, hogy az olvasóknak nagyon fontos a szórakoztatás, míg újságírói funkcióként csak negyedük tartotta kiemelkedően fontosnak. Hasonlóképp: a főszerkesztők szerint a közönségnek fontosabb, hogy teret adjon a média az emberek véleményének, valamint hogy minél szélesebb rétegeket szolgáljon ki. Szakadék méretű különbség van abban, ahogy a főszerkesztők az összetett problémák elemzésének újságírói funkcióját értékelték: kétharmaduk tartja ezt szakmailag nagyon fontosnak, míg csak negyedük gondolja, hogy ez a közönségnek is nagyon fontos. Szintén a főszerkesztők számára tűnik fontosabbnak a külpolitikai ügyek megvitatása, az intellektuális/kulturális értékteremtés médiabeli folyamata, illetve az, hogy a média elkerülje a hamis tények közlését.

6. táblázat. A média funkciónak fontossága főszerkesztők körében; az adott lehetőségre „nagyon fontos” választ adók aránya, százalék

Főszerkesztők 2007 (N=23) A főszerkesztők szerint
a közönségnek fontos 2007 (N=23)
Kormányzat ellenőrzése 91 73
Gyors információszolgáltatás 78 82
Hamis tények közlésének elkerülése 74 50
Összetett problémák elemzése 65 23
Demokrácia erősítése 61 23
Megoldások felkínálása 39 41
Belpolitikai ügyek megvitatása 35 32
Teret adni emberek véleményének 30 52
Külpolitikai ügyek megvitatása 26 0
Szórakoztatás 26 68
Intellektuális/kulturális értékek előállítása 22 5
Minél szélesebb rétegek kiszolgálása 22 50
Politikai közbeszéd tematizálása 13 5
Kormányzat bírálata 13 9
Üzleti világ bírálata 9 9
Mozgósítás 4 9

A köz térhódítása?

Az 1990-es években útjára indult public journalism terjedésével – mely trend egyik lényeges eleme a közönség problémáinak, véleményeinek közvetítése, az „utca embere” hangjának tolmácsolása a különböző döntéshozóké, üzletembereké mellett – az amerikai újságírók körében egyre fontosabbá vált, hogy minél nagyobb teret engedjenek az emberek véleményének, különböző szintig bevonják őket az újságírói munkába. Ennek megfelelően az amerikai újságírók közel 40 százaléka gondolja úgy, hogy a média szerepében nagyon fontos elem teret adni az emberek véleményének. E kérdésben a magyar főszerkesztők véleménye viszonylag közel áll hozzájuk: a hazai válaszadók 30 százaléka látta ezt fontos funkciónak. A különbség itt is a közönség percepciójában van. A főszerkesztők 52 százaléka véli úgy: az olvasók számára nagyon fontos, hogy a média teret adjon véleményüknek. Egyebek közt ezért is érdekes, hogy a nyomtatott sajtó képviselői miként látják: a civil újságírás – azaz egyebek közt a nem professzionális, főleg a tematikus blogokon folyó publikálás – mennyiben befolyásolja a professzionális újságírást. Az érintettek véleménye egy ponton egyezik ebben a kérdésben: negatívumként említették, hogy a civil újságírás hatására egyre több lesz a médiában keringő ellenőrizetlen információ. Ezen túlmenően azonban a kisebbség gondolja csak úgy, hogy az új műfaj nem lesz hatással a professzionális újságírásra, amit azzal indokolnak, hogy a civilek nem ismerik a szakma szabályait. A többség azonban úgy véli, hogy a civil újságírók révén erősödik a publicisztikai és az elemzői műfaj, valamint számos új téma kerülhet be a média fősodrába.

Az újságírói prioritásokat, a közönség prioritásainak percepcióját, a közönség újságírókkal/médiával szembeni bizalmatlanságát, valamint a „köz” médián belüli viszonylagos térhódításának trendjeit egyszerre figyelembe véve lehet (újra) elmerengeni azon az örök kérdésen, hogy az újságíró/szerkesztő mennyire számítsa bele a cikkírásba/szerkesztésbe azt, hogy szerinte mit akarhat – illetve kutatási adatok szerint mit akar – a közönség, és ő maga mit tart fontosnak közölni. Mindenesetre a már említett majdnem egy évtizedes kutatás adatai szerint az országos hatókörű amerikai médiumnál dolgozó újságírók alig harmada gondolta, hogy íráskor/szerkesztéskor nagy arányban kell figyelembe venni a közönség érdeklődését, míg a helyi lapok esetében ez az arány 46 százalék volt (Pew, 1999). Ugyanakkor a jelenlegi folyamatokat szemlélve az újságírói elefántcsonttorony leomlásának és az egyre inkább bevonódó közönség trendjének lehetünk tanúi. Ezzel párhuzamosan pedig (tovább) változhat az újságírók szerepkészlete is: az is, amit a maguk számára tartanak fontosnak, és az is, amit a közönség elvár tőlük.

Irodalom

Bajomi-Lázár Péter (2003): Az objektivitásdoktrína nyomában. Médiakutató, nyár.

Chalaby, Jean K. (2004): Scandal and the rise of investigative reporting in France. American Behavioral Scientist, May.

Hermann Irén & Wild Judit (2007): Betegség vagy állapot? Kvalitatív kutatás a magyarországi újságírás problémáiról. Médiakutató, tavasz.

Pew Research Center For The People and The Press (1999) Striking the Balance, Audience Interests, Business Pressures and Journalists' Values, http://people-press.org/reports/display.php3?ReportID=67 (utolsó letöltés: 2008. III. 19.).

Pew Research Center For The People and The Press (2004) Survey of Journalists, http://people- press.org/reports/display.php3?ReportID=214 (utolsó letöltés: 2008. III. 19.).

Vásárhelyi Mária (2007): Foglalkozása: újságíró. Budapest: Magyar Újságírók Országos Szövetsége.

Weaver, David H. & Beam, Randal A. & Brownlee, Bonnie J. & Voakes, Paul S. & Wilhoit G. Cleveland (2007): The American Journalist in the 21st Century. London: Lawrence Erlbaum Associates.

Lábjegyzetek

1
A Soma Alapítvány 2007 novemberében és decemberében végzett két részből álló kvalitatív kutatást. A kutatás első részében önkitöltős kérdőívvel kerestük meg a következő szerkesztőségek főszerkesztőit, főszerkesztő-helyetteseit, akik közül 23 személy válaszolt 25 médium képviseletében. Az országos hatókörű médiumok közül a következő főszerkesztői töltötték ki a kérdőívet: Blikk, Bors, Élet és Irodalom, Figyelő, Heti Válasz, Hírszerző.hu, HVG, Index.hu, Magyar Narancs, Metro (Metropol), Napi Gazdaság, Népszabadság, Origo.hu, Világgazdaság. A megyei napilapok főszerkesztői közül: 24 óra, Déli Hírlap, Észak-Magyarország, Hajdú-Bihari Napló, Heves Megyei Hírlap, Kelet-Magyarország, Napló, Petőfi népe, Somogyi Hírlap, Új Néplap, Vas Népe. A kutatás második részében az alapítvány mélyinterjúkat készített néhány médium vezetőjével: Árpási Zoltánnal – Somogyi Hírlap, főszerkesztő; Frank Róberttel – Bors, felelős szerkesztő; Kovács Zoltánnal – Élet és Irodalom, főszerkesztő; Martin József Péterrel – Figyelő, főszerkesztő; Réti Pállal – HVG, főszerkesztő; Tevan Imrével – Index.hu, főszerkesztő-helyettes; Vörös T. Károllyal – Népszabadság, főszerkesztő és Weyer Balázzsal – Origo, főszerkesztő.
2
Hasonló gondokkal küzd a tényfeltáró újságírás mint műfaj az olyan, a demokratikus államberendezkedésben jártasabb országban is, mint például Franciaország. Jean K. Chalaby (2004), brit szociológus szerint egyebek mellett a meghatározó irodalmi háttér, a műsorszolgáltatás 1982-ig tartó állami monopóliuma, az újságkiadás túlszabályozottsága, valamint az újságírók és a politikusok közti összefonódások miatt a franciaországi tényfeltáró újságírás csak az 1980-as évektől kezdett fejlődni.
3
Sághy Erna: Rozsdaövezet. HVG, 2007. október 11.
4
Érdekes, hogy az amerikai újságírók megengedőbbek e módszerrel kapcsolatban: a válaszadók 41 százaléka nem talált kivetnivalót a titkos kormányzati és/vagy üzleti dokumentumok használatában.
5
Az amerikai újságírók körében valamivel elfogadottabb a „dokumentum-újságírás”: az ott megkérdezettek 78 százaléka tartja elfogadhatónak a titkos dokumentumok használatát.
6
Hasonló eredményt kapott Vásárhelyi Mária is, aki legfrissebb, a magyar újságírókat reprezentáló kutatásában foglalkozott a különböző információszerzési módszerek elfogadottságával. Eszerint a válaszadó újságírók 43 százaléka tartja teljesen elfogadhatatlannak azt, hogy egy újságíró pénzt fizessen az informátorainak (Vásárhelyi, 2007).
7
D. H. Weaver és munkatársai (2007) kérdőíve alapján.
8
Jellemzői: kormányzat ellenőrzése, összetettebb témák elemzése, belpolitikai és külpolitikai témák megvitatása.
9
Jellemzői: gyors információszolgáltatás, hamis tények közlésének elkerülése, a lehető legszélesebb közönség kiszolgálása, szórakoztatás.
10
Jellemzői: kormányzat bírálata, üzleti világ bírálata.
11
Jellemzői: teret adni emberek véleményének, intellektuális/kulturális értékek előállítása, politikai közbeszéd tematizálása, mozgósítás, megoldások felkínálása.
12
A public journalism (vagy civic journalism, magyar fordításban köz- vagy polgári újságírás) irányzat az 1990-es években indult útjára, és máig nagy vitákat vált ki azzal, hogy célja a közönség bevonása, a „nép hangjának”, igényeinek beemelése az újságírás fősodrába, az „egyszerű” emberek szempontjából való megközelítés, megszólaltatás.
13
Az európai újságírói iskola képviselői az általuk jónak gondolt eszme képviseletében lépnek fel, ám nem kérdőjelezik meg a vélemények sokszínűségének lehetőségét és a szólás szabadságát. Az angolszász újságírói iskola képviselői a jelenségek tárgyilagos leírására, az eltérő vélemények átfogó bemutatására törekednek.
14
A magyar főszerkesztők körében készített kutatásban az alacsony elemszám miatt nem volt mód faktoranalízis elvégzésére.
15
A „kapcsolatvesztés” tényével egyébként az amerikai újságírók is egyetértenek: egy, a Pew Research Center For The People And The Press kutatóintézet 1999-es kutatásban részt vevő, országos hatókörű médium újságíróinak mintegy fele értett egyet ezzel a kijelentéssel (Pew, 1999).
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink