Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2009 tavasz – Történelem rovat

Sárai Szabó Katalin

„Családi élet őrizői, magyar református anyák, asszonyok...”

Nők a két világháború közötti református egyházi sajtóban

Az első világháborút és a forradalmakat követően a nőemancipáció, a nőmozgalmak új korszaka kezdődött: a feminizmus első nagy hulláma után a különféle konzervatív irányzatok és szerveződések kerültek előtérbe. A tanulmány azt mutatja be, hogy mindez a változás miként tükröződött (illetve tükröződött-e egyáltalán) a magyarországi református egyházi sajtóban. Elemzi egyebek között a modern és a dolgozó nő – a korszak médiájában nem általános – megkülönböztetését, az ideális nő ábrázolását, az „elnőietlenedés” és a szépségápolás kérdését.

Az utóbbi években a korszakkal foglalkozó kutatók érdeklődésének középpontjába került Magyarországon is a két világháború közötti újkonzervativizmus, ezen belül az úgynevezett konzervatív feminizmus. Ez az irányzat a nők számára egyrészt a hagyományos szerepeket tartotta fontosnak: elsősorban az anyai (ebbe beleértve nemzetvédő) és házastársi hivatást. Másrészt sok mindent átvett a századelő feminista mozgalmából: például azt, hogy a nők kiléphetnek az otthonokból, fizetett munkát végezhetnek és a közügyekkel is foglalkozhatnak. Ez az irányzat a leginkább az „úri” középosztály lányait és asszonyait érintette (Sipos, 2005: 11–39, Bódy, 2008: 93–113). Emellett azonban hangsúlyos irányzatként jelentkezett a konzervatív antifeministáké is, akik kizárólag a tradicionális női szerepet tartották elfogadhatónak, esetleg annak valamiféle, a nemzetre „kiterjesztett” értelmezését (Pető, 1997: 268–279).

Az újkonzervativizmus, a konzervatív feminizmus és a konzervatív antifeminizmus történetének megértéséhez szükségesnek tűnik különféle konstruált (képzelt) vagy valódi női csoportok vizsgálata. Tanulmányomban egy vallási alapon elkülönülő női csoportot elemzek: a református nőkét. Elsősorban azt próbálom bemutatni, hogy a református sajtó (amely több lapot jelentett) miként konstruálta meg és ábrázolta őket.

A „református nő” fogalma első ránézésre csupán azokat a nőket jelentette, akik a református egyházhoz tartoznak, és nem másik egyházhoz. A cikkeket elemezve azonban árnyaltabb lesz a kép: nem egyszerűen reformátusnak megkeresztelt nőkről volt szó, hanem egyrészt az önmagukat öntudatosan reformátusnak valló nőkről. Ők társadalmi közegüket tekintve elsősorban a középosztályhoz, az úgynevezett intelligenciához tartoztak, az egyházi és a világi társadalom „legfelelősebbnek” tartott rétegéhez. Másrészt ezen belül megkülönböztettek egy szűkebb csoportot, amelynek tagjai kifejezetten aktívan vettek részt a református egyház életében: egyházi munkát végeztek önkéntes vagy professzionális formában. A református sajtó elsősorban e két női csoport konstruált identitását jelenítette meg: azt tárgyalta, hogy milyen az ideális református nő.

Az általam vizsgált elsősorban országos, illetve egyházkerületi lapok (Református Élet, Református Figyelő, Kálvinista Szemle, Református Szemle, Debreceni Protestáns Lap, Dunántúli Protestáns Lap) szerzői közül kiemelhetjük Sebestyén Jenőt,¹ Ravasz Lászlót,² Muraközy Gyulát,³ Révész Imrét⁴ és Kun Bélát,⁵ az egyházi élet prominens szereplőit, akik között találunk püspököt és teológiai tanárt is. A cikkírók már jóval szélesebb körből kerültek ki, és a dualizmuskori egyházi sajtóval ellentétben – igaz, főként a nőinek tartott témákban – az írók között nagy számban találunk nőket is. A vizsgált korszakban a női olvasóknak továbbra is nagy szerepet tulajdonítottak. A Református Szemle terjesztésére megalakult például a „Sajtó Női serege”:

„Ha meg lehetne csinálni a hetilapok olvasóinak statisztikáját, bizonyára meglepné a szerkesztőket, hogy az első kéz, amelyik érkező újságjukhoz hozzányúl, mindig női kéz. Ez bontja föl, ez adja tovább az érkező lapot. Roppant felelőssége az olvasó nőnek az, hogy milyen lelki táplálékot ád a családjának […] A Református sajtó Női serege baráti és testvéri társaság. Alapszabálya nincsen. […] A munkája az, hogy ismerősök, egyháztagok között terjeszti az újságot [a Református Életet]. Néhol a lap templomi árusításáról gondoskodik. Mint olvasó, visszhangot ád a cikkekre, tanácsol, helyesel, kifogásokat emel, a szeretet éles szemével olvassa végig a lapot.”⁶

Az új világ és a református nők

A nőkről, a női hivatásról – mint más kérdések tárgyalásakor – a kiindulópontot minden cikkben az az alapállás határozta meg, hogy teljes gazdasági, társadalmi és erkölcsi összeomlás következett be Magyarországon az I. világháború után, és minden korábban biztosnak tartott fogódzó elveszett. Válságjelenségekként írták le mindazt, ami az I. világháborúból és 1919-ből következett: Trianon traumája, a szétszakított nemzet tragédiája, a család intézményének „összeomlása”, az egyértelműnek gondolt és ábrázolt nemi szerepek összezavarodása, az egyházi élet válsága jelentette azt az alaphelyzetet, amelyből a cikkírók keresték a kiutat.⁷ A hagyományos női szerep, a hagyományos család ideálja a nyugalmat, a biztonságot szimbolizáló ellenpólust jelentette.

A református nő, a keresztyén nő számára a legnagyobb kihívást az új viszonyokhoz jól alkalmazkodó modern nő típusa jelentette, akit a női emancipációs mozgalmak „eredményének” ábrázoltak. Őt a különféle megjelenítésekben a dolgozó nővel azonosították, és nem egy ízben mint áldozat szerepelt. Máskor azonban az „öncélúan kereső nővel” azonosították, minden, a külsejére jellemző negatív toposzával együtt: eszerint a modern nő festi az arcát, cigarettázik, körömlakkot használ, manikűröztet, divatos ruhákat, kalapokat hord. A cikkek szerint jellemzője továbbá, hogy lemond a családi életről, és az anyaságra, a hagyományos női létre szűk, elavult életformaként gondol.

Mire vágyik a „ma asszonya”? – tette föl a kérdést Vargha Tamásné kunszentmiklósi lelkészné.

„A ma asszonya? Óh, nagyon sok mindenre! Ép az a baj, hogy olyan sok mindenre vágyik. Elsősorban örök fiatalságra és szépségre. Azután kényelemre, szórakozásra, feltűnésre, tetszésre, önállóságra. Továbbá szép lakásra, értékes szőnyegre, bundára, divatos ruhákra, jó szabóra, ügyes kozmetikusra, alkalmazkodó férjre. Esetleg még egy édes kis gyerekre. Ez azonban pótolható egy jól gondozott kiskutyával.”⁸

Bernát István, a Dunamelléki Egyházkerület világi tanácsbírája, felsőházi beszédében azt kutatta, hogy vajon boldogabbak lettek-e a nők új szerepkörükben – és vajon nyert-e ezzel a közélet? Ő a női szerepek válságának egyik okaként a nők egyetemi képzését jelölte meg:

„A régi ideál, a szemérmes, félénk Gretchenek, a bin weder Fraulein, noch schön-féle szégyenlős, piruló leányok helyébe önálló, maguk keresetéből élő, önérzetes föllépésű és persze cigarettázó hajadonok serege lépett. Ezeknek nem csak külső megjelenése más, mint volt elődeiké, hanem, és ez az igazán fontos, más ideálok előtt is hajolnak meg. Szűk lett nekik a családi tűzhely, örömei túl egyszerűek és szerények. Az egyenlőséget hangoztatva követelik az élvezetek, az érvényesülés lehetőségét és ami ehhez szükséges, a szabadságot is. Ez szerintük a haladás, a kor követelménye, a divat, tehát kötelező.”⁹

A belmissziói mozgalomban tevékenykedő és egy női egyesületi lapot is szerkesztő Orth Ambrusné, Szegedy-Maszák Viola reagált Bernát beszédére. Szerinte a probléma kapcsán arra is választ kell találniuk: mennyiben kényszer és mennyiben választás kérdése az új női szerep elfogadása és elfoglalása. (Noha egyértelműen leszögezte: ezzel csak nyert a közélet.) Egyrészt szólt arról, hogy a férfiak nagy része már nem tud eleget tenni a hagyományos családfenntartói szerepének. Másrészt cikkében azt a 19. század óta létező dilemmát is felvetette, hogy vajon szabad-e meggátolni a tehetség kibontakozását.

„…boldogabbak-e a nők, azok, akik az új utakért a régiekről letértek? Itt azt kell megjegyeznem, hogy nem boldogságot, hanem átlag csak boldogulást kerestek az új utakon. Vagyis megélhetést, elhelyezkedést, életcélt, miután a régi szép, virágos út és cél: a boldog családi otthon, a feleség és anya sugaras révbe érése nagyrészt kicsúszott a lábuk alól, elveszett szemük elől. És amennyiben az a tény, hogy kenyeret tudnak találni (mert sokan hiába keresik azt ma mind a két nemen belől!) elősegítette azt, hogy meg merik kérni őket feleségül a kis jövedelmű férfiak, és így boldog családot alapíthatnak a nők – mindenesetre sokaknak jelenti a boldogságot is. Akiknek pedig nagyobb tehetségük, kivételes képességeik érvényesülése, vagyis azok kifejthetése szempontjából volt kívánatos, pl. az egyetemek megnyitása előttük, azoknak bizonnyal jelent is némi kielégülést ennek az elérése.”¹⁰

A dolgozó nőt a református sajtóban általában azért ábrázolták áldozatként, mert – e nézet képviselői szerint – a gazdasági helyzet, a férfiak házasodási kedvének és lehetőségének megcsappanása kényszerítette őket munkavállalásra. Egy-egy „esettanulmánnyal” is erősítették ezt a képet. Egy gimnazista fiú elpanaszolta a cikk írójának, hogy mennyire boldogtalan az élete, mennyire magányos, ugyanis szülei tanárok, s bár mindent megkap tőlük, soha sincs idejük vele beszélgetni, és hiányoznak neki a meghitt családi együttlétek.¹¹ Egy másik „esettanulmány” szereplője 27 éves hivatalnoknő, aki rámutatott arra is, hogy a dolgozó nő nehezen vált „vissza” a hagyományos női életre. A vele készített interjúban azt is elmondta: nem mindegy, hogy valaki gépies, monoton, érdektelen munkát végez csupán a megélhetésért, vagy tehetségét bontakoztatja ki:

„–Tehát véleménye szerint nem helyes, ha egy nő kenyérkereső?

– Ezt nem mondom. Ha hivatása van, akkor gyönyörű az élete. De a gépies munka, amely nem kívánja az ember lelkét és érzéseit, elégtelenséget teremt. Számokat írni egy papírra s közben egy kisbabára emlékezni, akit az anyja az ölünkbe adott tegnap egy pillanatra s arra gondolni, hogy jövő hónapban már 27 leszek – ez valahogy nincs rendjén.

– Mi hát a megoldás maga szerint?

– Olyan világot szeretnék – mondja –, mint régen, ahol a férfi tartja el a családját s az asszony lelke a háznak, gyermekeinek, otthonának él. Járjanak gyárakba, műhelyekbe, hivatalokba férfiak s csak az a nő dolgozzék, akit Isten egy feladat elvégzésére rendelt. Régimódi vagyok, s úgy érzem, hogy az én feladatom nem a hivatal. És még sokan vannak hozzám hasonlók.”¹²

A cikkírók – a református etikának megfelelően – azt egyértelműen elutasították, ha egy nő csak a luxusért, a jobb ruháért, a finomabb ételért, a szebb lakásért ment el dolgozni, és ezek miatt hanyagolta el anyai, illetve hitvestársi feladatait. A dolgozó nőket az alábbiak szerint tipizálták: a kényszerből dolgozó nő, a tehetségét kibontakoztató nő, a családot és munkát egyaránt vállaló nő (ez mindkét előbbi esetben lehetséges). Ennek a három típusnak (és a kizárólag családi életet választó nőnek) ellenpólusát jelentette a csak a luxusért munkát vállaló.

Szentmihályiné Szabó Mária írónő megpróbált határt vonni a modern és a dolgozó nő között:

„[A divatos nők között] szürke egérkék gyanánt átfut ugyan a dolgozó nő sokkal nagyobb hányada, de ezek úgy eltűnnek a selymek, prémek, ékszerek, divatos fürdődresszek, pyjamák és parfümök forgatagában, hogy nem is látszanak.”

Ezek a dolgozó nők nem a szabadságért hagyták el az „otthont”, hanem azért, hogy legyen családjuknak kenyerük, hogy jusson iskolás gyermeküknek és férjüknek a kenyérhez „egy darabka vaj” is. Szentmihályiné arra is felhívta olvasói figyelmét, hogy ezeknek a nőknek két szerepben kell helyt állniuk, hiszen a fizetett munka után otthon várja őket a családanyai kötelesség is. Mindez óriási „lemondásokkal” jár. Új fogalmat talált ki erre a jelenségre: a korszerű nő fogalmát, amely a divatos (modern) nőtől több szempontból eltér:

„Az asszonyok legnagyobb része még emlékezik arra az időre, mikor férje keresetéből élt, vagy édesatyja tartotta el. Így nem találja természetellenesnek, hogy jövedelme most ugyanígy a család közös létalapjához csatolódott. Az egyedül élő kereső nő is a legritkább esetben fordítja magára egésze jövedelmét. Csaknem mindegyiknek van segítségre szoruló, közeli hozzátartozója. Ezeken csodálkoznak azután legjobban a másik tábor asszonyai, mikor látják, hogy mennyire nem »divatosak«. Határtalan önzésükben sehogy sem értik meg másokért dolgozó asszonytársaikat. Ők csak azokat értik meg, akik dolgoztatnak magukért. S nem gondolnak arra, hogy bár a kor külső formáiban folyton alakíthatja, változtathatja a nőt – benső formájában legigazabb jellemzője mindenkor az áldozatosság marad. A korszerű nő legfőbb tulajdonsága éppen ez az ősi, ez a kiirthatatlan áldozatosság, mely párosul az igazi, mélyről jött vallásossággal. A főcél is ugyanaz, mint a tegnapiaké volt: a boldogítás és boldogság.”¹³

A család általános válságában (aminek egyik okaként a modern nőt jelenítették meg) a református újságokban a nőket többféle szerepben ábrázolták. Megjelent olyan áldozatként, akitől elvették a család és az otthon biztonságát, akit eltaszítottak a tűzhely mellől, és akinek a világban kellett megállnia a helyét:

„A tüntető, különc, világháborúk előtti »sufragettek« komikus esernyőjükkel, ma már nyitott ajtókat döngetnek. A nő hirtelen nagykorúvá lett. Egyszerre százezer Nóra hagyta el az otthont, vagy nem is érkezett el a küszöbéig.¹⁴”

A gazdasági kényszer nemcsak a nők életét változtatta meg, hanem a fiatal férfiakét is, akik alacsony jövedelmükből képtelenek voltak családot alapítani. Ezért tűntek vonzóbbnak a kenyérkereső nők, akikről azonban úgy vélték, hogy munkájuk mellett nem tudják megfelelően betölteni a hagyományos (hitvesi, anyai) hivatásukat. Egyes szerzők azonban azt hangsúlyozták, hogy a nő maga is hibás, ha nem tölti be hitvestársi, anyai szerepét – mert az ilyen esetekben valójában nem is törekszik arra, hogy lehetősége legyen ennek eleget tenni. Ennek nem mindig a gazdasági kényszer az oka ugyanis, hanem sok esetben az az erkölcsi hanyatlás idézi elő, amely a nők életét is megmérgezi. Tasnádi Nagy András közoktatásügyi államtitkár, a kormánypárt, a Nemzeti Egység Párt elnöke például a nőemancipációt jelölte meg a válság okaként, azaz hibás elgondolásnak tartotta a férfi–női egyenjogúságot.

„Ami pedig a nőemantipatiót illeti, amily helyes az a törekvés, hogy leányaink, s asszonyaink is a lehető legkomolyabb s legmélyebb műveltséget nyerjék, amily kívánatos, hogy tanultságuk ne maradjon el a férfiaké mögött, sőt bizonyos irányban, női hivatásuk körében, azt túlszárnyalja, éppen olyan elhibázott volt az emantipatios mozgalomnak az a célkitűzése, amely a nő és férfi formális egyenjogúsítása felé törekedett. Ez a törekvés és ennek sikeressége bontotta meg a családi élet ősi, természetes rendjét. A családfő biztos vezetését benn a családban megszüntette s helyére egy folytonos kompromisszumok közt vergődő modus vivendit tett, melynek se határozott színe, se biztos iránya nincs.”¹⁵

A munkába álló lányokat sokan sztereotip módon nem szabadnak, hanem szabadosnak ábrázolták. Ez a megjelenítés abban gyökerezett, hogy a nő, kilépve az otthon világából, már nem állt a férfi felügyelete alatt, és a munkahelyén önállóan kellett megállnia a helyét. Volt olyan szerző, aki a válások növekvő számának okát is abban látta, hogy a munkahelyeken együtt dolgoznak nők és férfiak, és a „kedves fiatal” nők – akikkel így sok időt együtt töltenek férfimunkatársaik, akikkel mindent meg tudnak beszélni – eltérítik a férfit a családjától. Ezzel szemben Czeglédy Sándor teológiai tanár felesége a nő alapvető és hagyományos értékeit állította középpontba:

„Isten a nőt nem uralkodásra, hanem szolgálatra teremtette. Mert nem önmagának és nem önmagáért teremtette. Ez a szolgálat korántsem rabszolgaságot és alárendeltséget jelent, hanem tehetségeinknek, tudásunknak, erényeinknek, egész lényünknek önkéntes, szíves, a szereteten alapuló odaadását. Olyan áldozatot, amely boldoggá és tartalmassá teszi életünket. A férjhezment nő kell, hogy feláldozza magát családjáért s a házasságon kívül élő nő, mint aki több szabadsággal és nagyobb függetlenséggel rendelkezik, kell, hogy feláldozza magát a társadalomért. Kell, hogy szolgáljon, kell hogy másokért éljen, mert élete boldogságát és teljességét csak az önfeláldozásban találhatja meg. […] A világháború hozta korszellemet valami könnyelmű, felületes felfogás jellemzi, csak a mának és a látszatnak élő színezet; jellemzi az egyéni jellemesség: jellemzi az elvtelenség és jellemzi a test kultusza, amely teljesen háttérbe szorítja a lélek értékeinek a keresését.”¹⁶

Czeglédy Sándorné a vallásos nevelést tartotta kiútnak. Fontos szerepet tulajdonított az olvasmányoknak, a szórakozásnak és a társaságnak, emellett a vallásos leányegyesületek munkájának, ahol a lányok a bibliaórákon, a vasárnapi iskolában, a diákkonferenciákon saját korcsoportjukban könnyebben terelhetők rá az evangéliumi útra, mintha az anyáknak ezzel a feladattal egyedül kellene megküzdeniük.

A lányneveléssel összefügg a református leányiskolák kérdése is. Több cikkíró kárhoztatta egyházát, hogy nem biztosít ugyanolyan lehetőségeket, mint a katolikus egyház a maga leányai számára (nincsenek leánykollégiumok vagy megfelelő számú középiskola a lányok számára) és így az „intelligenciából”, amely ad leányai nevelésére, többen arra kényszerültek, hogy apácákhoz írassák be leányaikat. A leányok iskoláztatása kapcsán azonban fel kell figyelni arra is, hogy a két világháború között megszólalók véleménye eltért a dualizmus időszakának szereplőiétől: ekkor a többség már természetesnek vette, hogy a lányok tanulnak, jobbára azt is, hogy egyetemre járnak – legfeljebb egyesek arra figyelmeztettek, hogy ezt milyen nehéz körülmények között teszik:

„A leányoknak […] éppen az egyetemi évek alatt van különös szükségük a gondozásra. Felserdült korukban sokkal több veszedelemnek vannak kitéve. […] A leányok számára azonban egyik egyetemi székhelyen sincs internátus […] Szomorúan tapasztalom, hogy az évről-évre növekedő számú leány egyetemi hallgatók elhelyezésével milyen sok gond. Drága is a lakás nagyon. Szegényebb sorsú hallgatónő alig bírja […] Aztán, ha még ezt súlyos költségek árán elő tudja is teremteni, hiányzik a felügyelet, amit a leánynak nem éppen az erkölcsi épsége kíván meg, hanem a társadalmi helyzete. Valami szerény szórakozásra a fiataloknak szükségük van. A fiú könnyebben eljárhat, ha néhány koronája van erre a célra, színházban vagy más tisztes szórakozási helyre. A leánynak nagyon bajos ez. Nem azért, mintha káros volna az erkölcsére, ha magában megy el valahová, hanem, azért, mert a mostani közfelfogás nem zárja ki, hogy súlyos inzultusoknak legyen ilyen esetben kitéve. Szomorú, sivár a bútorozott szobában élő leány élete…”¹⁷

Az anyák leányaikkal és fiaikkal szembeni felelősségét egyaránt igen erőteljesen hangsúlyozták a református sajtóban. A háború utáni nemzedék körében az önállóságra nevelést emelte ki az egyik cikkíró:

„Két tábor áll egymással szemben. Az egyik részen a vallásos egyesületek, cserkészek s az ezek nevelési módjával egyező szülők tábora, akik praktikusan, önállóan, de erkölcsi határok közt nevelik gyermekeiket. […] belenevelik, hogy akarata csak addig terjedhet, amíg Krisztusával nem ellenkezik […] Ezzel szemben a másik tábor megadja a teljes szabadságot, anélkül, hogy határokat állítana. Hány gyermeket látunk, aki 6 éves korában egyedül megy a játszótérre s maga választja meg pajtását […] 16 éves korukban már egyedül járnak színházba és táncolni. Mi biztosítja az anyákat arról, hogy az e korban ébredő ösztönök hova sodorják egyedül hagyott gyermekét?”¹⁸

A két generáció – az első világháború előtt felnövekvő anyák és a háború alatt, illetve főként utána született leányaik – közötti viszonyról és különbségről Czeglédy Sándorné egy történet kapcsán fejtette ki nézeteit. Elbeszélése szerint egyik barátnőjének lánya mindig azt mondja: „Anyuskám, nem ismered te az életet!” Ő először mosolygott ezen a megjegyzésen, majd magára maradva rádöbbent mélységes igazságtartalmára. Összehasonlította magában a háború előtti női generáció védett, kiszámítható életét, amelynek célja a férjhez menés, a családalapítás volt. Szülei óvták, gondoskodtak róla, majd férje tette ugyanezt, így egészen saját kis világának szentelhette magát. Ezzel szemben az új generáció egészen fiatalon megtanult „törekedni, küzdeni, az élet viharában megállni a saját lábán”. Czeglédy Sándorné szerint az „új” lánygeneráció tagjai az új életformát mély hittel, mély vallásossággal élik meg. Összehasonlítva az előző generációéval ennek az új generációnak az élete tartalmasabbnak tűnt számára:

„Önvádat éreztem. Oh, mi édesanyák bizonyára sokszor nem értjük meg, sokszor félreértjük ifjú leányainkat, akiknek önállósággal és bátorsággal kell megállaniok, a ma kívánalmai, szükségei és kényszerítő körülményei szerint. Mi a modern életet csodáljuk és bíráljuk, idegenkedünk tőle és megbotránkozunk rajta, és boldogok vagyunk, hogy csak távolról, a magunk szebb világából szemlélhetjük. […] a legnagyobb erősségem az a boldog tudat, hogy te is Őt követed, tehát nem járhatsz a sötétségben; hogy te is az övé vagy s Ő vezet, Ő támogat. […] Minden kornak vannak és voltak megoldatlan kérdései. A világ élete mindig tele volt zűr-zavarral. De a tegnap maradi és a ma modern leánya mellett egyaránt ott van a hívő nő is. Külső megjelenése jóllehet tegnap más volt, de keresése és bizonyossága, vágyódása és öröme, győzelme ma is ugyanaz.”¹⁹

A cikk szerzője az anyák és leányaik közötti generációs ellentétet abban a keretben értelmezte, amelyben az anyák számára megnyugtató, ha leányaik a kiszámíthatatlan világban szintén a vallásban keresnek és találnak támaszt.

Az ideális református nő

Sebestyén Jenő lapjában, a Kálvinista Szemlében több nézőpontból is elemezte a kérdést: milyen az ideális református nő? A református nő lelki világa című kétkötetes művében (a Bibliát állítva a középpontba) megkonstruálta a „református nő” típusát. Folyóiratában külön rovatot indított „Református női élet” címmel. Ebbe rajta kívül rendszeresen írt Kovácsné Huszár Jolán dunaszentbenedeki lelkészné, aki a Lelkésznék Egyesületének lapját is szerkesztette. A szerzők között találjuk Novák Olgát, aki Sebestyén Jenő biztatására jelentkezett a budapesti teológiai akadémiára, első női hallgatóként. A rovatban rövid híreket olvashatunk a különböző női egyesületekről, az egyházon belüli női munkákról, s hosszabb cikkeket, egy-egy, nőket érintő problémáról.

A Sebestyén Jenő képviselte teológiai irányzat, a történelmi kálvinizmus szemben állt az általános keresztyénség gondolatával. Álláspontja szerint létezik egy tisztán kálvinista szellem, gondolkodásmód, világszemlélet, életfelfogás, életmód, amely különbözik a többi felekezetétől, és ennek minden tekintetben érvényesülnie kell, felismerhetővé kell válnia a református ember (nő) életében. Ezt az elvet szigorúan vallotta, ezért az egyesületektől, az iskoláktól és magától az egyháztól is ennek a református szellemnek a meglétét, közvetítését várta el. Kritikája minden esetben ennek szólt. Szerinte a női egyesületeknek nem elsősorban a jótékonykodásban és „egyletieskedésben” kell elöl járniuk, hanem a református szellem terjesztésében, a református nőnevelés előmozdításában:

„A mai magyar református nő lelki szemei előtt tehát újra magasra kell tartani az ismét megtalált, a Szentírás alapján újra megrajzolt kálvinista asszonyideált […] Tudjuk, hogy a keresztrefeszített Idvezítőt végül mindenki elhagyta, csak az asszonyok nem. Ők mindvégig kitartottak. S az Úr azzal jutalmazta e hűséget, hogy kijelentéseinek legmélyebb titkait asszonyi lelkekre bízta s feltámadása után először asszonynak jelent meg s ő reája bízta, hogy a csodálatos örömhírt megjelentse az apostoloknak. Ilyen lelkeknek kell lenni a református asszonyoknak is! Kereszt alatt álló lelkeknek, akik hűségesek és szolgálók, még akkor is, ha mindenki elhagyta az Urat s hisznek benne még akkor is, ha többé már egy nő sem hinne.”²⁰

Rovatában cikksorozatot írt az illatszerek, az arcfestés használatáról, a divatról és a dohányzásról. (Mint említettem, ezek voltak a megkonstruált modern nő külső jegyei.) A többi lapban a modern nőre jellemző külsőségek általánosan elítélendő kategóriaként merültek föl, Sebestyén Jenő azonban alaposan körüljárta mindegyik témát:

„…az illatszerek használatával is úgy van az ember, mint a külső megjelenéssel általában, hogy t. i. az hitvallást is jelent egyszersmind. Ha tehát valaki nem elégszik meg az abszolút tisztaság illatával és valamilyen illatszert akar használni, akkor keresztyén nő létére legyen ízlése is ahhoz, hogy azt meg tudja választani. Ne legyen tehát számára az illatszer használata megbélyegző, ne legyen az illat rikító, nyugtalanító, bűnös gondolatokat ébresztő, kábító, titkos tendenciákat szolgáló, vagy legalább is olyan benyomásokat keltő.”²¹

Szerinte a kellemes illatot, a szép lelkület és szép egyéniség szimbólumaként is fel lehet fogni. Ilyen szempontból – jegyezte meg – az a „tétel áll meg”, hogy csak a keresztyén nőnek lenne szabad használnia ilyen illatokat. A leányok számára azt hangsúlyozta, hogy inkább belső világukra figyeljenek.²²

A divat kapcsán kifejtett nézetei két tételen nyugodtak. Az egyik, amelyre más cikkírók is utaltak, hogy a fiatal nők eszményképei a filmsztárok lettek, akiknek – Sebestyén szerint – foglalkozása, életkörülményei megkívánták a divat követését, de ezt egy „középosztálybeli intelligens nőnek” sem vagyoni helyzete, sem társadalmi állása nem engedte meg (vö. Skaper, 2008: 111–122). Másik megfigyelése szerint a fiatal nőknek a testedzés, a külsejük ápolása helyett a lelki szépség ápolására és az erkölcsi jellem fejlesztésére kellene fordítaniuk a figyelmüket.²³ Az arcfestésről egészen elítélően nyilatkozott: „…mekkorát kell süllyedni a keresztyén nőnek, ha meggondolatlanságában, hiúságában, bűnös önimádatában, ilyen »csábító eszközök« használatára vetemedik.” Úgy gondolta, hogy a komoly férfi megveti, és ösztönösen undorodik az efféle „kendőzés” láttán:

„A keresztyén nőnek tehát ezen a téren is, éppen úgy, mint az elnőietlenedés vagy az ál-nőiesség minden modern területén is, a legöntudatosabban fel kell venni a harcot ezek ellen a jelenségek ellen. Mert itt is, e szokás külső esztétikai ellenszenvességén túl, azért is gyűlölnie kell az ilyen – a női lelket megmérgező – divatot, mert az mindig szimbóluma az antikrisztiánus világnak, jelbeszéde a Krisztus-ellenes nőiességnek […] Ugyanis kifejezetten a férfi érzéki elcsábításának eszköze.”²⁴

A cigarettázó nőt önmagában véve nem lehet erkölcstelennek nevezni – vélte Sebestyén –, már csak azért sem, mert akkor hasonlóképpen kellene megítélni a dohányzó férfit is. Mégis úgy gondolta, hogy a keresztyén nőnek mellőznie kellene ezt a szokást, mivel egyrészt az újításokra, könnyelműségre kapható vagy „feminista hajlamú” nőktől indult, tehát elítélendő szellemiség áll mögötte. Ugyanakkor – és ezt a férfiakra is érvényesnek tartotta – a dohányzás szokása a gyengeség, a rabság és az önuralom hiányának jele. Végezetül mind a két nemre érvényes módon megállapította:

„Egyénenként azonban, ha a megfelelő lelki motívumokat nem ismerjük, senkit sem szabad ezért személyében erkölcsileg megítélni, bántani, vagy megbélyegezni és zaklatni. Viszont azonban a keresztyén társadalom és társaságok levegőjét oly mértékben kell tisztán tartani, hogy abban a nők dohányzása necsak hogy polgárjogot nyerjen, hanem még a férfiak dohányzása is lehetőleg megszűnjék, mint ahogy meg kell szűnnie minden oly rossz szokásnak, divatnak és felfogásnak, amely megakadályoz bennünket abban, hogy a magunk életét minél teljesebben tudjuk a magunk ideáljai szerint berendezni, szolgálni.”²⁵

A nők a református egyházban

A két világháború között a református nők egyre több lehetőséget kaptak arra, hogy egyházukban, egyházukért dolgozhassanak. Szerepük folyamatosan erősödött ugyan, de inkább az úgynevezett hagyományos női tulajdonságoknak megfelelő feladatokat látták-láthatták el. A belmissziói mozgalom hatására több olyan egyesület jött létre, amely nőket (is) tömörített (Sárai Szabó, 2008: 358–381). 1917-ben Novák Olga személyében megkezdte a tanulmányait az első női hallgató a budapesti teológián, majd az 1920-as években a többi teológia is megnyitotta kapuit a nők előtt (Sárai Szabó, 2005a: 226–238). A lelkészi képesítés azonban nem jogosította fel őket arra, hogy papi szolgálatot végezzenek. Bár „csak” vallástanárként helyezkedhettek el, az egyházban tevékenykedő nők között ők voltak az elsők, akik alapos teológia műveltséggel rendelkeztek.

A diakonisszák kifejezetten olyan női csoportot alkottak, amelynek tagjai hivatásként végeztek egyházi munkát. Kezdetben elsősorban kórházakban dolgoztak, majd a két világháború között egyre nagyobb lett az igény arra, hogy a gyülekezetekben is foglalkoztassák őket. Külön kell szólnunk a lelkésznékről, akik – bár nem professzionálisan végezték munkájukat – sajátos szerepet töltöttek be az egyház életében (vö. Sárai Szabó, 2005c: 186–195). Öntudatuk erősödését jelzi, hogy 1927-ben saját egyesületet alapítottak, a Református Lelkésznék Egyesületét.

1934-ig a nők közül a vegyes házasságban élő vagy önjogú nőknek volt szavazati joguk az egyházi választások során. 1934-ben az új egyházi alkotmány a női választójogot kiterjesztette, és lefektette, hogy milyen területen foglalkoztathatók a nők. E szerint nem választhatók magasabb tisztségekre, és elsősorban a tradicionális női szerepeknek megfelelő feladatokat tölthetnek be.²⁶

Ravasz László püspök a témáról tartott és a református sajtóban ismertetett előadásában határozottan meghúzta a határt férfi és női munka között az egyházi életben:

„Az egyházban azonban a keresztyénség különbséget tesz a férfi és a nő között. Ahogy a családban Isten a maga teremtő szuverenitásából családfőt állít és annak kell dönteni némely dologban, ahogy az asszony viseli a férfi nevét, úgy az egyházban Isten szuverénitásának szolgálatát, az igehirdetést, a sacramentumok kiszolgáltatását, az egyházkormányzást Isten a férfire bízta. Az asszony ott van a gyülekezetben, az imádságban, bizonyságtevésben, szeretetszolgálat ezer módjában.”²⁷

A nők és férfiak közötti különbségtétel kapcsán különösen érdekes Novák Olga, az első teológa véleménye, aki tanulmányai megkezdésétől kezdve hangoztatta álláspontját: a nők ne azért végezzenek teológiát, hogy lelkészek legyenek, hanem azért, hogy képzettebben tudják egyházukat szolgálni azokon a területeken, ahol nőként helyük van (Sárai Szabó, 2005b: 75–83). A Kálvinista Szemlében ki is fejtette, hogy a teológiai tudás elsajátításához mindkét nemnek egyformán joga van, és a különbség a tényleges egyházi tevékenység során jelentkezik:

„A voltaképpeni egyházi munka tehát ott kezdődik, amikor a megismert hit- és erkölcsi igazságokat tovább adjuk, közöljük másokkal szó, tudatos példaadás, vagy cselekedetek által. Itt aztán fennáll a határmesgye a nő számára qualitás tekintetében is! Mert a nő úgy fizikuma, mint lelki konstrukciója tekintetében más, mint a férfi, tehát még ha ugyanazt a munkát végzi is, ugyanolyan hitbeli és erkölcsi alapelvek szerint (pl. nevelés, tanítás, karitatív munkák), mégis más az íze és színe a munkájának. Az anya valahogy más módon tart fegyelmet, mint az atya, még akkor is, ha az anya a »szigorú« és az atya »kényeztet«. A férfi szavának még akkor is van súlya és hatása, ha a példa nem egészen födi a szót. Viszont a nő példája akkor is mély hatást tesz, ha a szónak nem mestere, és a logikával hadilábon áll.”

Az egyházi szolgálat négy területe közül az elsőt, az igehirdetést nők is végezhetik, ugyanis igét hirdetni nemcsak a templomi prédikációban lehet, hanem a mindennapi élet példájával, hitvallással stb. is. A másodikban, a szakramentumok kiszolgáltatásában azonban nőknek nincs keresnivalójuk. E véleménynek az indoklása is érdekes:

„Megokolni nem igen tudom [hogy miért nincs], de egész valómmal így érzem. (Női vonás, amit a theológiai végzettség csak még inkább megerősített.) Itt a mi osztályrészünk kizárólag csak az elfogadás. Hiszen még férfit is megpróbál ennek a felséges hivatásának: a Krisztus által rendelt szentségek kiszolgáltatásának a teljesítése! Nem is értem, hogy külföldi kolléganőim kedélye hogy bírja el.”

A harmadik feladatkörben, a diakóniai szolgálatban mindkét nem részt vehet, a negyedikben, az egyházkormányzatban azonban szerinte a nőknek nincs helyük, mert ez kemény küzdelemmel jár:

„Elvek, becsületes meggyőződések, temperamentumok sajnos néha még személyes érdekek is kerülnek szembe egymással. A nőket még a viták hallgatása is megviseli, nemhogy a bennük való részvétel […] Itt tehát a határmesgye: az otthon küszöbe.”²⁸

Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az egyház a két világháború közötti időszakban sok területen számított a nőkre. A református sajtóban is elhangzottak olyan vélemények, hogy az egész egyház jövője tőlük, az ő tevékenységüktől függ. Egyrészt a férfiakénál mélyebb vallásosságuk miatt (minden korszakban újra és újra visszatérő toposz, hogy a nők sajátos lelkületüknél fogva fogékonyabbak a vallásos érzületre). Másrészt a jövő generáció nevelőjeként – beleértve a nemzetvédelmet is – számítottak rájuk. A nők részvételétől a hitélet fellendülését és az erkölcsi tisztaság térnyerését remélték. Az érvelések ebben a tekintetben gyakran azonosították az egyházi életet a családi élettel, és ebben a keretben ábrázolták a nők anyaszerepét – az egyházban és otthon egyaránt. Ahogy Ravasz László fogalmazta: „Az egyház anya, az anyaság titok, anyaságra termett szív érti meg az egyház anyaságát, azt a nagy titkot, hogy az anyaság: hinni, szeretni, szolgálni.”²⁹

Az egyház fennmaradásához tehát elengedhetetlennek tartották a női szolgálatot. A vizsgált korszakban legfontosabb feladatnak e tekintetben a női egyházi munka összefogását, összehangolását vélték. Egyre többen gondolták úgy, hogy az egyesületi munka akkori formájában már nem hatékony: a megváltozott körülmények, az általános válság, a nők „egy táborba gyűjtését” és egyházi irányítását igényelte. Ezt a feladatot célozta a Női Tábor megszervezése. A „tábor” vagy női „sereg” gyakori emlegetése a református sajtóban (az előbbivel a katolikus egyházban is találkozunk) azt sugallta, hogy az egyház ellenséges „seregek” (romlott erkölcs, modernizmus stb.) ellen harcol. Ebben a harcban a nőkre a közkatona vagy az őrangyal szerepe várt, és a református értékrend erőteljes képviseletét várták mind többüktől – azoktól a református nőktől is, akik addig passzívan vagy nem gyakorolták vallásukat. Ezzel kapcsolatban a modern nő sztereotip ábrázolása összekapcsolódott a nemzetvédelem kérdésével:

„…mi itthon, a csonka hazában még szabadok vagyunk. Könnyen hozzászoktunk a kényelemhez. Mindenkinek sok a munkája? Oh, mert csak nem mondhatunk le a megszokott élvezetekről? Azt kérjük: »a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.« És hányan (sokan, sokan) meghamisítjuk e krisztusi mondás értelmét. A kenyér mellé odaszámítjuk a selyemharisnyát, aranyneműt, bundát, szőnyeget stb. Mindenki sorsán felül! Erre pedig sok energia rá megy…”³⁰

Az egyházi munkát végző nők két csoportjáról, a diakonisszákról és a lelkésznékről különösen gyakran írtak a lapok hasábjain, amivel folyamatosan hangsúlyozták szerepüket az egyházon belül. Kívánatos volt ugyanis az is, hogy egyre több diakonissza működjön. Az ellenoldal nem is jutott szóhoz a református lapokban, így létezéséről is csak a támogatók írásai tudósítanak. (Általában sem közöltek a nők egyházon belüli aktív részvételét helytelenítő dolgozatokat.)

A diakonisszákat támogató érvek között szerepelt, hogy ők – mivel egyedülállók – teljesen alárendelhetik magukat munkájuknak, nincs más elkötelezettségük, amely megosztaná figyelmüket, szeretetüket. Biberauer Richardné Zombory Ágnes a magyarországi diakonisszamunka egyik központi alakja ezzel kapcsolatban azt is megfogalmazta, hogy a diakonisszának

„Nem kell hát félni, hogy a külvárosok nyomortanyáiról lappangó kórok miazmáit viszi haza. Nem kell félni, hogy a sok mocsok, amibe útjába belelép, családi életét sározza be. Nem kell aggódnia az otthonhagyott gyermekért és egy parányi szeretetet sem visszatartani senki számára.”³¹

Egy másik pártoló érv a férfiak és a nők társadalmi munkamegosztásából fakadó eltérő feladatokat hangsúlyozta. Vargha László besenyői lelkipásztor szerint:

„Belmissziói képesítésüknek megfelelőleg végeznék mindazon munkát, melyet a lelkész másnemű elfoglaltsága miatt vagy nem tud, vagy pedig férfiúi voltánál fogva nem végezhet (olyan természetű beteg nők vigasztalása, kiknél lelkész nem jelenhet meg) […] A szegénygondozás, az anya- gyermek- és csecsemővédelem, melyet most gyülekezeteink vagy rosszul vagy sehogysem végeznek, szintén megoldást nyerne. Végül az anya- és csecsemővédelemmel kapcsolatosan kötelességünk lenne, különösen falvakon a szülésznői teendők ellátása. (ez szerinte a lelkiismeretlen, erkölcstelen szülésznők miatt szükséges).”³²

Sebestyén Jenő a Kálvinista Szemlében megjelent írásában részletesen foglalkozott a diakonisszakérdéssel. Feltárta bibliai gyökereit, vizsgálta jogosságát a református egyházban és megrajzolta a jó diakonissza képét:

„A magyar református diakonissza tehát ne legyen hitvallásos tekintetben teljesen tudatlan vagy valami félbemaradt apácza-lélek, világfájdalmas alaphangulattal, pietista gyanakvással, önigazult biblicitással, szűklátókörű a korlátoltsággal és az evangéliumot rosszul értelmező félszegséggel: hanem a felsőbbrendű magyar református nő minden tekintetben rokonszenves, hitben nagykorú és lelkileg is önálló és nyílt tekintetű típusa, akit mély rokonszenvvel fogad el ideáljául a komoly művelt református úrileány is. Tehát oly valaki, aki imponálóan és rokonszenvesen tudja képviselni a nemes, fennkölt keresztyén nőideált, akár egyenruhában van, akár nincs.”³³

A másik jól körülhatárolható református női csoport a lelkésznéké (Sárai Szabó, 2002: 175–186.). Ők saját egyesületet alapítottak, amely Református Lelkésznék Lapja címmel lapot is kiadott. Ez összefüggött azzal, hogy a szerepelvárások velük szemben látványosan megváltoztak. A dualizmus korában jó papnénak az számított, aki a hagyományos női szerepen túl kicsit jótékonykodott és nem botránkoztatta meg a híveket. A két világháború közötti időszakban már a gyülekezet asszonyainak, leányainak vezetését várták el a tőlük, vagyis a férj munkájának egy részét magukra kellett vállalniuk. Ebben egyes szerzők a környezet, a „világ” változásának volt döntő szerepét emelték ki. Kovácsné Huszár Jolán szerint:

„Az öregeknek [papnéknak] oly sok szép, szent, drága tapasztalata van, annyi értékes emlék. Régi hagyomány, szokás, küzdelem, öröm, bánat vetődött, rajzolódott lelkük vásznára, hogy nem szabad azokat magukban őrizgetni: adják oda a fiataloknak. […] az ő idejükben, csaknem kivétel nélkül, a világi asszonyok gondolkozásmódja, élete, stb. abban a tisztaságban lengett, amit a papi otthonok hirdettek. Ma – mi sokszor nagyon egyedül vagyunk a bűnös világáradatban és közülünk is sokat kikezdett, elragadott észrevétlenül, akaratlanul is a korszellem.”³⁴

Amint a cikkíró is utalt rá, voltak olyan papnék, akik számára nem volt igazán vonzó ez az új szerep, és/vagy közülük sokan nem is voltak alkalmasak arra, amit elvártak tőlük. (A cikkek ezt elsősorban nemzedéki ellentétként tüntették fel.) Részben ezzel összefüggésben kiemelkedő fontosságúvá vált a papi házasság intézménye: a lelkész felelőssége abban, hogy kit választ társául. Ennek a problémának a komolyságára hívták fel a figyelmet egy kezdeményezéssel is: a lelkészné-képzés beindításával. A cikkek azt sugallják, mintha a papnéságot „intézményesíteni” kívánták volna, a lelkészházastárs választásában pedig elsődlegessé a „munkatársi” alkalmasságot tették volna.

Összefoglalás

A két világháború közötti református sajtóban megkonstruált református női ideálban, női identitásban a hagyományos női szerepek (anya, hitvestárs) kaptak megerősítést. Ez kiegészült az egyház azon igényével, hogy valamilyen módon minden nőnek aktívan részt kell vennie az egyházi életben, illetve képviselnie kell „kifelé” a református értékeket. Az „alcsoportként” definiált nőknek (diakonisszákénak, lelkésznékének) jóval felelősségteljesebbnek ítélt helyzetüknek kellett megfelelniük.

Máshonnan közelítve azt mondhatjuk, hogy egy szilárd, változatlan alapú hagyományhoz új megközelítések, új hatások járultak. Itt jelentős részben a református egyházban a 19. század végén indult belmisszióra kell utalnunk. Elsősorban ennek következménye volt ugyanis, hogy a nők új szerepkörökben tűntek fel az egyházi életben, nagyobb jelentőségük lett, és jobban elfogadták őket. A másik ok a női oktatás általánossá válása és magasabb szintje volt. Az első világháború után egyre természetesebb lett, hogy a nők konferenciákra járnak, bibliaórát tartanak, hirdetik Isten igéjét, teológiai tanulmányokat folytatnak, folyóiratokat jelentetnek meg, illetve rendszeresen publikálnak az egyházi sajtóban. A dolgozó nő is (bár gyakran negatív hangvételben írtak róla) egyre elfogadottabbá vált, ha másként nem, szükséges rosszként.

A változó történelmi körülmények, társadalmi helyzet tagadása nyilván teljesen értelmetlennek tűnt. Az isteni teremtés szerinti szerepmegosztás alapelvét azonban mindez nem érintette: a református diskurzusban az eszmény továbbra is a hagyományos szerepeket ellátó nő maradt. Ennek megfelelően az anyai szerepkört kiterjesztették az egyházi életre is (óvó, védő, önfeláldozó attitűd). Ugyancsak társadalmi nemi sajátosságként ábrázolták mélyebb hitéletüket, érzékenységüket, hitelességüket, ami miatt „Krisztus országának terjesztésében” hatékonyabban tudnak közreműködni, s amivel képesek megújítani az egyházi és megtisztítani a társadalmi életet. A nők egyházi működésének köre állandóan bővült, mondhatnánk: emancipálódott, miközben megmaradtak az éles határok. „Funkcióik” bővültek, de identitásuk alapjai nem.

Irodalom

Bódy Zsombor (2008): „A női munka felszabadítása vagy korlátozása.” A női eszmények változása, a női egyenjogúság konfliktusa és női szervezetek állásfoglalása a két világháború közötti középosztályban. In: Bakó Boglárka & Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Budapest: Nyitott Könyvműhely.

Pető Andrea (1997): „Minden tekintetben derék nők” A nők politikai szerepei és a nőegyletek Magyarországon a két világháború között. In: Nagy Beáta & S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Debrecen: Csokonai.

Sárai Szabó Katalin (2002): Református lelkésznék a két világháború közötti református lapokban. In: Petrőczi Éva (szerk.): Ráday gyűjtemény Évkönyve X. Budapest.

Sárai Szabó Katalin (2005a): Nők a Budapesti Teológiai Akadémián a két világháború között. In: Petrőczi Éva & Berecz Ágnes (szerk.): A Ráday Gyűjtemény Évkönyve XI. Budapest.

Sárai Szabó Katalin (2005b): „Kicsi pont vagyok én ezen a világon. Még a magyar életben is, de hát vagyok…” Novák Olga, az első magyar református teológusnő. In: Steinert Ágota (szerk.): Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére hatvanadik születésnapja alkalmából. Budapest: Kortárs.

Sárai Szabó Katalin (2005c): Változatok egy identitásra. Múltunk, 4. sz.

Sárai Szabó Katalin (2008): A nők és a belmisszió: új női szerepek a református egyház életében. In: Bakó Boglárka & Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Budapest: Nyitott Könyvműhely.

Sipos Balázs (2005): „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról. In: Palasik Mária & Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs. A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest: Napvilág.

Skaper Brigitta (2008): Magyar filmsztárok a két világháború közötti Magyarországon. Médiakutató, ősz.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Rovatok

Archívum

Sztárok

Munk Veronika:

Sztárság, elméletben

Guld Ádám:

A Madonna-jelenség és a sztárság konstituálódása a posztmodern médiában

Jog

Koltay András:

Reklámjog és szólásszabadság

Digitália

Herendy Csilla:

Weboldal-fejlesztés: innovatív és hagyományos módszerek II.

Vári Péter:

Szűk keresztmetszetek. Az állam szerepe a digitális átállásban

Térkép

T. Makai Judit:

Cuba libre

Történelem

Sárai Szabó Katalin:

„Családi élet őrizői, magyar református anyák, asszonyok...”

Kampány

Merkovity Norbert:

Barack Obama elnöki kampányának sajátosságai

Kritika

Maksa Gyula:

Tapasztalatok

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink