Médiakutató 2009 nyár

Győrffy Gábor:

Rituális elemek a romániai államszocialista sajtópropagandában

A második világháború utáni években a romániai államszocialista propaganda a marxista–leninista ideológia vezéreszméi alapján terjesztette a rendszerbe vetett hit tételeit. A sajtó által létrehozott rituális kommunikáció folyamatosan teljesítette a meggyőzés és a mozgósítás feladatait, és ezzel homogén, egyetlen eszmének alárendelt közösséggé igyekezett átformálni a társadalmat. A megfogalmazott ígéretek a konkrét politikai és gazdasági helyzet függvényében alakultak. A tanulmány a meggyőzés kritériumainak és ez által a kollektív hit birtoklását szol­gáló üzeneteknek a változását tekinti át a romániai kommunista diktatúra időszakában, különösképpen a marxizmus–leninizmus hanyatlása és a nemzeti jellegű szocializmus elemeinek térhódítása szempontjából.

Vizsgálatom egy sajátos propagandaformára: általában az államszocialista rendszer, konkrétan a romániai hatalom által terjesztett normatív üzenetekre irányul. Ezek az üzenetek ugyanis jelentős szerepet játszottak a társadalom ellenőrzésében, aminek feltevésem szerint éppen az volt az oka, hogy a racionális ítéletek helyett a tudatalatti képzeletvilágot táplálták. Forrásuk a marxista–leninista ideológia volt, amely egyetemes és általános érvényű jellegéből fakadóan az élet minden területére kiterjedt. A kommunista rendszerek filozófiájához ugyanis hozzátartozott a társadalom és az egész világ tökéletesítésének igénye, az abszolút „Jó” szolgálata (Sartori, 1999: 192–193). Meggyőző ereje abban rejlett, hogy – úgymond – részletes magyarázatot nyújtott az élet értelméről és az emberiség történetéről, feltárta a társadalmi és politikai változások dinamikáját – és minden kérdésre határozott és egyértelmű választ adott (Brzezinski, 1993: 8–9).1

A marxista–leninista ideológia tehát a nagy vallásokhoz hasonló ígéreteket tartalmazott, mivel „cáfolhatatlan” irányt szabott nem csupán egy közösség, hanem az egész emberiség fejlődésének. Benne rejlett a világ erkölcsi rendjébe vetett hit, az igazságosság és a tökéletesség elérésének lehetőségéről szóló elképzelés. Az államszocialista propagandában ennek megfelelően olyan rituális elemek lelhetők fel, amelyek rejtett célja a racionális meggyőzésen túl a hittételek érzelmi alapú, egyfajta transzcendens élményen nyugvó elfogadtatása volt.

A romániai propaganda vizsgálata során a neodurkheimi társadalomelmélet – kultúra, kommunikáció és média kapcsolatát leíró – tételeit használom, amely a szekularizált társadalmakra terjeszti ki a rítus fogalmát. Azokban a társadalmakban is létezhet tehát rituális kommunikáció, amelyekben a vallás nem az egyetlen ideológiai-morális rendszer. A rítus ebben ez esetben nem az intézményes vallásoknak vagy hiedelmeknek, hanem a szekularizált társadalmak által létrehozott értékrendeknek a közvetítője. Ez ugyanúgy szerveződik a Jó és a Rossz, szimbolikusan a Tiszta és a Tisztátalan, kozmológiailag a Rend és a Káosz értékei mentén, mint ahogyan a vallásos rítus hozza létre a szent és a profán terét (Császi, 2002: 69–70). A tradicionális és a modern rítusok közötti különbség eszerint nem a szentség meglétén vagy hiányán, hanem eltérő jelentésén mérhető. A szentség ugyanis nem feltétlenül transzcendens értelmű kategória, hanem inkább bizonyos kulcsfontosságú szimbólumok morális vitathatatlanságát jelenti. Míg a vallásos rítusban a szentség erejét a természetfölötti hatalmaktól származtatják, a modern társadalmakban a közösség saját evilági szimbólumait („nemzet”, „függetlenség”, „béke”, „jólét”, „emberi jogok”) tárgyiasítják el a szentséget teremtő rítusokkal (Császi, 2002: 68; lásd még Császi, 2001).

A kommunikáció rituális szemlélete ilyen módon a kialakított értékrend, végső soron a közösen osztott hit megjelenítésére fekteti a hangsúlyt. A kohézión alapuló társadalmi rend megteremtése szempontjából ugyanolyan fontos a közös értékek elfogadtatása és birtoklása a demokratikus berendezkedésű társadalmak esetében, mint az önkényuralmi rendszerekben. A kettő között felfedezhető alapvető különbség az ideológiai pluralitás léte, illetve hiánya. Az államszocialista rendszerekben a pluralitás megszűnik, és egyetlen uralkodó ideológiai rendszeren belül fogalmazódnak meg az alapvető értékek. Ebből eredően a normatív üzenetek terjesztésének közege is eltérő: a demokratikus társadalmakban a szabadnak tételezett nyilvános tér strukturális önszerveződése hozza létre a közösen elfogadott értékeket, a diktatórikus rendszerekben pedig a felülről irányított egyoldalú kommunikáció, amelynek célja a hatalom által előírt normák és értékek elfogadtatása.

A kommunikáció kulturális megközelítésének elmélete szerint a média nem elsősorban az információküldés eszköze, hanem olyan közeg, ahol egy világnézetet mutatnak vagy erősítenek meg. A média ilyen értelemben az esemény- és értékreprezentáció közege, egyfajta közös séma a világ újraértelmezésére. A hatalom birtoklásának kommunikációs formája ugyanakkor azzal kapcsolható össze, hogy a kommunista rendszer kisajátította a világ értelmezéséről szóló narratívát, és ezt integratív funkcióval látta el, miközben megszüntette az alternatív narratívák létjogosultságát. (A narratíva kisajátításáról lásd Aczél, 2007). Kizárta tehát a sajtó diskurzusából az összes olyan elemet, amely ellentmondott volna a tökéletesen ellenőrzött és megtervezett világképnek. A sajtó egyoldalú nézetei mellett a meggyőzés fontos elemei voltak a folyamatosan ismételt szlogenek, amelyek reflexív módon támasztották alá a tartalom igazságértékét.2

Az államszocialista sajtó a hivatalos ideológia terjesztésének és a közvélemény homogenizációjának egyik legfontosabb eszköze volt, amely ilyen módon magával a hatalommal azonosult. A kommunista pártok vezető szerepének legitimálása, a hatalomgyakorlás jogosságának bizonyítása sajátos kommunikációt hozott létre. Az említett rituális kommunikáció azokra a mítoszokra támaszkodott, amelyeket a hatalom fokozatosan épített be a nyilvános térbe, és amelyek sorában felfedezhetők a Raoul Girardet által bemutatott politikai mítoszok: az Összeesküvés, a Megmentő, az Aranykor és az Egység mítosza (lásd Girardet, 1997; politikai mítosz fogalmát illetően lásd még Lasswell, [1949] 2000: 18). Ezért a sajtónak, mint olyan kötőszövetnek, amely a jellegzetes rítusok mentén a közös hitben osztozó, egyfajta elképzelt közösséget hoz létre, jelentős szerepe volt a kollektív identitás megteremtésében.3

A propagandának egyfelől az volt a feladata, hogy megjelenítse és folyamatosan alátámassza a közös hit tételeit, másfelől az, hogy mozgósítsa a társadalom tagjait, vegyenek részt a hit birtoklását kollektív élménnyé alakító rituális eseményeken, amelyek a mítoszok életben tartását és megújulását biztosították. Az események bemutatása az önkéntes részvétel látszatát keltette, egy akként tételezett világrend keretén belül, ahol az eszme természetes módon hozza létre saját rítusait. Habár a részvétel különböző szinteken alkalmazott kényszer hatására történt, az iskolai vagy a munkahelyi szocializáció által a rendszeresen ismétlődő események idővel beépültek az emberek tudatalattijába, ezzel pedig a mesterségesen létrehozott rítusok bizonyos fokig tényleges rítusokká váltak.

Az államszocialista nyilvánosság lényegében a marxista–leninista ideológia által megfogalmazott történelmi és társadalmi törvényszerűségek konkretizációjára törekedett. Mivel azonban az ideológia nem egyezett meg a mindennapok valóságával, a kommunista rendszer által működtetett cenzúrának és propagandának át kellett hidalnia a kettő közötti szakadékot, tehát az ideológia alaptételei szerint módosította a valóságot. Ehhez elsősorban az alternatív – a hatalom által nem ellenőrizhető – tájékoztatási csatornák hatásának csökkentésére volt szükség. A propaganda így a cenzúra működése nyomán kialakuló információhiányos térbe épült be, és ennek következtében növelte hatékonyságát. A nyilvános kommunikáció teljes körű ellenőrzése lehetőséget biztosított a hatalom számára, hogy elindítsa az indoktrináció folyamatát, amely egyetlen lehető utat, egyetlen érvényes valóságot jelölt meg a tömegek számára: a kommunista rendszerek tökéletességének és történelmi hivatásának a valóságát (Arendt, 1992: 425–446).

A szocializmusba vetett hit kialakítása céljából a hatalom erőszakos módon kísérelte meg átalakítani a társadalom értékrendjét és hiedelemvilágát. A tömegek átnevelése és a tudat átformálása azonban mégsem történhetett akadálytalanul. A magántulajdon felszámolása például rengeteg problémát vetett fel Romániában a mezőgazdaság kollektivizálása során. A vallásellenes kampányok szintén számos konfliktust okoztak országszerte, mivel a hagyományos felekezeti hitélet és vallásos érzés a kommunizmus ideje alatt is nagyon erős szellemi támasz maradt az emberek számára. Mivel az istenhit ellentmondott a hivatalos ideológia materialista alapjainak, illetve gátolta a társadalom teljes körű ellenőrzését, a hatalom folyamatosan csökkenteni igyekezett az egyházak befolyását. Ebben a propagandának is fontos szerepet jelöltek ki: a tömegekkel való nyílt szembennállás elkerülésére a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága meghatározta a „dolgozók ateista nevelésének” irányvonalait (Bottoni, 2006: 376–381).

Az ideológia és a hozzárendelt propaganda tehát szerves részévé vált a kommunista rendszer működésének. Az empirikus ellenőrzés alá nem vonható normatív üzenetek hatékonysága biztosította a nyilvános kommunikáció azon modelljét, amely a hatalom szempontjából elengedhetetlen volt a társadalmi kohézió kialakításához. A társadalmi rítusok szekularizált formában jelentek meg, és a párttal szembeni hűséget táplálták. A kommunikációs modell ugyanakkor kizárta a racionális vitát, és a hivatalos hittételek birtoklásának eszközévé vált. A valóság és az igazság objektív értelmezési lehetőségei tehát megszűntek: a tények csak abban a formában léteztek, amelyben a hatalom megengedte létüket (Goban-Klas, 1994).

A kommunista rendszer elméleti megalapozása

Az államszocialista rendszerek a marxista–leninista filozófiára alapozták létjogosultságukat és történelmi hivatásukat. Az elmélet forradalmi jellege abban mutatkozott meg, hogy nem csupán a világ helyes magyarázatára törekedett, hanem annak megváltoztatására is. Ebből eredően a nevében fellépő politikai erők cselekvő módon részt kívántak venni a szocialista társadalom megalkotásában (Septulin, 1978: 59).

Marx elmélete szerint a történelem egy nagyszabású metafizikai terv megvalósulása: az osztályharcok sorozata után szükségszerűen a proletáriátus diktatúrája, tehát egy átmeneti szakasz következik a kommunista társadalom felé vezető úton. Ebből eredt a hit, hogy a szocialista rendszer minden téren felsőbbrendű a kapitalista rendszerhez képest. Mivel a szocialista forradalom győzelme a Szovjetunióban a lenini eszmék első megvalósulását jelentette, a szocialista tömb országai – úgymond – a szovjet tapasztalatokat követték. A szovjet így „kiválasztott nép” lett, és ennek megfelelően a győzedelmes szovjet ember mítosza a propaganda diskurzusának részévé vált.

Vallásellenességével a marxista–leninista ideológia egyfelől deszakralizálta, másfelől viszont saját mítoszainak megteremtésével és az ezekbe vetett hit kialakításával reszakralizálta azt a társadalmi teret, amelyben hatását kifejtette. Ebben meghatározó szerepet játszott a média által gyakorolt rituális kommunikáció, amely kanonizálta a bemutatott világnézetet, és kötelezővé tette az ideológia kizárólagos terminológiáját, kritériumait és értelmezéseit.

Politikai téren a hatalomátvétel a proletárforradalom eszméjéből indult ki. Eszerint a cél a proletariátus, illetve a vele szövetségben levő dolgozó parasztság diktatúrájának megvalósítása. A marxista–leninista elvek alapján szervezett párt a munkásosztály élcsapata, és mint ilyen, hivatott a társadalom vezetésére; ezért kidolgozza és megvalósítja a szocializmus építésének politikáját. Az egypártrendszer és a kommunista párt vezető szerepe azzal magyarázható, hogy a hatalom birtokosai a nép érdekeit fejezik ki, így hatalmukat maga a szocialista rendszer definíciója legitimálja.

Az 1944 augusztusa utáni időszakban újraéledő romániai kommunista sajtó megkérdőjelezhetetlen igazságként mutatta be a marxista–leninista ideológia tételeit, ami új történelemszemléletet is eredményezett. Ennek megfelelően az egész román nép akarataként fogalmazták meg a kommunista hatalomátvételt, amely a párt évtizedes hősi harca révén valósulhatott meg. A történelmi események a hatalmi ideológia szerint kaptak új értelmezést, és támasztották alá a szocializmus győzelmének szükségszerűségét. A román nép történelmi mítoszai az egyetlen fejlődési lehetőséget: a kommunista társadalom kialakulását voltak hivatottak igazolni. A mítoszok között fontos szerepet játszott a földesúri és a tőkés elnyomás elleni harc, majd az 1970-es és az 1980-as években igen hangsúlyos módon a nemzeti egységért folytatott küzdelem (a román történelmi mítoszokról lásd Boia, 2005). A hozzárendelt történelmi folyamatok révén a marxista–leninista ideológia az eredetmítosz szerepét játszotta, amely a vallási mítoszokhoz hasonlóan legitimálta a hittételek érvényességét.

A múlt átírása mellett a propaganda a jövőképet is formálta. A kommunista társadalom az „ígéret földjeként” jelent meg, ahol megszűnik a társadalmi egyenlőtlenség, és ahol jóváteszik a történelem összes igazságtalanságát. A párt ennek a misztikus ígéretnek a nevében fordult a társadalomhoz, alakította ki az önmagával szembeni lojalitást, és szólította fel harcra a tömegeket a közös cél elérése érdekében. A propaganda által terjesztett alapvető igazságok éppen azért szabadultak fel bármilyen racionális kontroll alól, mert ezek jóslatok formájában fogalmazódtak meg, tehát kikerültek az azonnali ellenőrizhetőség alól. A hitet a kijelentések vonzó illuzórikussága táplálta, tehát a propaganda a racionális meggyőzés helyett inkább a vallási hiedelmekhez hasonló misztikus-érzelmi hatásokra alapozott.

Mivel az államszocialista rezsimekben folyamatosan alkalmazkodnia kellett a nyilvánvaló politikai és gazdasági realitásokhoz, a marxizmus–leninizmus alkalmazhatóságának egyik fontos kritériuma éppen az értelmezési lehetőségek sokasága volt. A kommunista ideológusok azt hirdették, hogy a marxizmus–leninizmus élő és fejlődő rendszer, amely a forradalmi gyakorlatból meríti alkotóerejét. Ebből eredően maga a marxista filozófia is a pillanatnyi szükségletek szerint fejleszthető tovább, és gazdagítható új tételekkel. Ilyen módon meg lehet különböztetni a mindenkori kommunista ideológia tartalmát az aktuálisan érvényes és alkalmazandó doktrínától, amely beépül az elméleti rendszerbe, megszüntetve ezzel a vele ellentétes doktrína érvényességét. Habár az ideológia az univerzalitás igényével lépett fel, mindössze partikuláris tapasztalatokat általánosított. A partikularitás egyetemessé tétele egy látszólag átfogó és harmonikusan összefüggő rendszert hozott létre, amelynek koherenciáját a miszticizált szimbólumok ereje biztosította (Fehér et al., 1991: 283).

A kommunista tömbön belül zajló – Moszkvából felügyelt – ideológiai paradigmaváltások az évtizedek során jelentősen befolyásolták az egyes országok nyilvánosságának a szerkezetét. Romániában az 1950-es évek végétől az új ideológiai offenzíva a nemzeti hagyományokra építkező hazafiasság és hazaszeretet mentén bontakoztatta ki integratív szerepét. Az ideológiai harc „fokozása” során a Román Munkáspárt 1957. június–júliusi plenáris ülése kihirdette, hogy a pártnak

„…irodalmi és művészeti alkotások útján, a sajtó, a rádió […] segítségével ápolnia kell a hazaszeretetet, a haladó hagyományokat, a népnek a nemzeti függetlenségért és szabadságért vívott hősi harcainak, […] a munkásosztály és a párt forradalmi harcának emlékét, a párt vezette nép nagy vívmányai fölött érzett büszkeséget” (Előre, 1957. július 10.).

Az állampárt 1965-ben tartott IX. kongresszusával új fejezet kezdődött a romániai szocializmus történetében. Nicolae Ceauşescu főtitkár a párt nemzeti jellegére alapozta diskurzusát, ezért meghirdette azt a tézist, amely szerint a Román Kommunista Párt (RKP) a nép mindenkori haladó hagyományainak legitim képviselője, így történelmi küldetést teljesít a román nép élén.4 Az 1960-as évek közepétől megfogalmazott ideológiai tételek szerint a szocializmus építésének záloga az egységes szocialista nemzet, amely átveszi a proletariátus szerepét a kommunizmus építése folyamán (Ceauşescu, 1969: 374).

A X. kongresszus előkészítése során a párt vezető szerepére és a rendszer szilárdságára vonatkozó jelszavak kerültek előtérbe. A társadalmi tömegszervezetként működő Szocialista Egységfront Országos Tanácsának ülésén a pártfőtitkár „a szocialista társadalmi rendszer szilárdságát, a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség céljainak azonosságát, a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvéri barátságát” emelte ki a társadalmi fejlődés mozgatórugójaként.5 A hivatalos propaganda szerint a kommunista párt szerepének növekedése objektív törvény, az élet parancsoló követelménye,6 a párt pedig „becsülettel teljesíti történelmi hivatását, és az emberi civilizáció csúcsai felé vezeti az egész nemzetet”.7 Ezért az egész dolgozó nép „zárt sorokban tömörül a párt és annak vezetői körül”, amit a sajtó azzal bizonyított, hogy az RKP KB és a lapok címére levelek ezrei érkeztek, amelyekben az ország közvéleménye egyöntetű helyesléssel fogadta a pártfőtitkár állásfoglalásait. A pártot „a munkásosztály és a nép testéből és véréből eredő” szervezetként emlegették a sajtóban, ami a rendszer által folyamatosan táplált egységmítosz újraalkotását jelenítette meg.

Az 1970-es és az 1980-as évek Romániájában a valóság és a propaganda által ábrázolt világkép közötti szakadék egyre mélyült. Valójában a Ceauşescu-korszak ideológiája a marxizmus–leninizmus primitív leegyszerűsítéséből származó elemeket ötvözte a szélsőséges etnocentrizmussal, és kiteljesítette a pártfőtitkár személyi kultuszát. A nacionalista diskurzus a hatalom legitimációját szolgáló politikai kultúra részévé vált, ugyanakkor meghatározta a rendszerrel szembeni lojalitás paramétereit. A nemzet vezéreként bemutatott Ceauşescu a xenofób kommunizmus olyan válfaját hozta létre, amelyben az ideológiai ellenfelek a nemzet ellenségeivel azonosíthatók. A nemzeti irányvonal hatására jelent meg a protokronista diskurzus, amely a román kultúra és tudomány elsőbbségét hirdette, és ezzel világmegváltó történelmi szerepet ruházott a román népre. A nacionalista ideológia térhódítása terminológiai változásokat is eredményezett. A marxizmus–leninizmus fogalma helyett a dialektikus és történelmi materializmus, illetve a tudományos szocializmus került be a diskurzusba, és proletár internacionalizmus helyett szocialista internacionalizmusról beszéltek; a párt már nem a proletariátus élcsapata, hanem a nemzet létfontosságú központja volt.

A propaganda ugyanakkor egyfajta világmegváltó szerepet ruházott a pártfőtitkárra; ő a kiválasztott, látnoki képességekkel rendelkező államférfi, aki nem csupán a román népet vezeti az Aranykor mítoszát megjelenítő „haladás és civilizáció egyre magasabb csúcsai” felé, hanem világméretű tervének keretén belül hozzájárul „az új gazdasági és politikai világrend” megteremtéséhez. Nicolae Ceauşescu 1979-es újévi üzenetében az „általános haladás és béke” ügyéről beszélt, amely magában foglalja

„…az emberiség legnagyobb részét érintő gyengén fejlettség felszámolását, a régi, imperialista, kolonialista és neokolonialista politika megszüntetését, amely szegényekre és gazdagokra tagolta a világot”.8

A pártfőtitkár személyi kultusza a messiásszerepnek megfelelően bontakozott ki: a szocialista Románia megteremtőjeként egyénisége testesítette meg a román nép hőseinek életrajzát és a nemzeti függetlenségért vívott évezredes harcot.

A világ duális ábrázolása: a Jó és a Rossz harca

Azt követően, hogy a kommunista párt megvalósította a szocialista építés első szakaszára jellemző politikai és gazdasági átalakulásokat (tehát ténylegesen átvette a politikai hatalmat), a marxizmus–leninizmus az új rendszer uralkodó ideológiájává vált, amely már – úgymond – nemcsak a munkásosztály, hanem az egész nemzet érdekeit és törekvéseit is kifejezi (Fehér et al., 1991: 291). A politikai és gazdasági hatalmat ugyanakkor nem elég megszerezni – folyamatosan birtokolni is kell. Ezért a kommunista párttal szembehelyezkedő csoportok nem a politikai alternatíva képviselőiként, hanem a társadalmi fejlődés ellenségeiként, a Rossz szellemét képviselő belső és külső osztályellenség szócsöveiként szerepeltek a kommunista propagandában. Ez az összeesküvés mítoszának megjelenítése.

Az 1944 és 1953 közötti agitációs propagandát a világ duális tagolása jellemezte, amely a misztikus hatalommal rendelkező Jó és Rossz kategóriái szerint jött létre: a politikai sajtókampányok haladó és reakciós erők, burzsoák és proletárok, népi demokráciák és imperialista hatalmak, béketábor és háborús uszítók ellentétét jelenítették meg. Az ennek megfelelő társadalomábrázolás az 1940-es évek végére kanonizálódott – igaz, a későbbi politikai-ideológiai fordulatok során a propaganda irányítói némileg árnyalták (lásd Gagyi, 2005). Az értékrend elfogadása a részvétel és az azonosulás mértékétől függ, egy olyan narratívában, amely drámai erők arénáját ábrázolja, és ezt a normatív dimenziót teszi a diskurzus középpontjába (lásd Carey, 2003).

A Jó és a Rossz mítoszai átfogó kategóriaként jelentek meg a kommunista diskurzusban. A propaganda célja az volt, hogy oly meggyőző erővel prezentálja eme kategóriákat, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságokká alakuljanak át a közfelfogásban, vagyis megszűnjön a rájuk vonatkozó racionális mérlegelés. Az értékrendet kialakító funkció tehát nem a közlés igazságértékén múlt, hanem a kommunikáció típusán. A hírek ilyen értelemben nem a releváns közlés, hanem a hihető megformálás közegeivé váltak.

Mivel a rendszer teoretikusai szerint a népi demokrácia győzelme a történelmi fejlődés szükségszerűsége, bárkit reakciósként lehetett megvádolni, aki nem csatlakozott feltételek nélkül az új társadalmi rendhez. Ennél fogva a szocialista hatalom ellen, illetve a hatalommal azonosított nép ellen tevékenykedő reakció olyan gyűjtőfogalommá vált, amelybe a vezető szerepet betöltő párt összes ellenfelét beolvasztotta. Az 1945 és 1948 közötti időszakban a történelmi román pártokat érő támadások, a hagyományos magyar intézményekben megkövetelt tisztogatás és az egyházellenes kampányok ugyanazon szlogen: a reakcióellenes harc jegyében folytak.

A szocialista és a kapitalista tábor között 1947-től kezdődően leereszkedő vasfüggöny, a hidegháború időszakának kezdete után egyértelmű módosulások következtek be a hivatalos ideológiában. Az ellenségkép a külföldi reakció, az imperializmus, a kozmopolitizmus és a cionizmus elleni kampányok során rögzült a tömegekben. A reakció és az imperializmus fogalmai kezdettől fogva szoros kapcsolatban álltak egymással: az amerikai „terjeszkedési politika” a szocialista fejlődést akadályozó maradi erőkkel került összefüggésbe. A titoista elhajlás fogalma 1948 nyarán vált az ideológiai diskurzus részévé, a Jugoszláv Kommunista Párt „szovjetellenes politikájának” indoklásaként. Az értékítéleteket a marxista–leninista ideológia támasztotta alá, amely megfogalmazta a történelem során szükségszerűen kialakuló konfliktusokat, és kihirdette a Jó erőinek győzelmét.

A szocialista és a kapitalista rendszerek kontrasztív bemutatása a szocializmus melletti állásfoglalást erősítette. A bemutatott valóságelemekből implicit módon következtek egyes ideológiai alaptételek, amelyek a folyamatos ismétlés révén az olvasó tudatalattijában rögzültek. Ezek szerint a szocializmus nagyobb fokú jólétet és szabadságot biztosít a társadalom tagjainak, mint a kapitalista rendszer. Továbbá: a szocializmus a béke záloga, mivel a népek közötti barátság és együttműködés új rendszerét hozza létre, miközben a kapitalista világot folyamatos konfliktusok jellemzik, ezért lényegénél fogva háborúkat idéz elő. Az utóbbi tétel hozta létre a „békeharc” mítoszát, amely az 1940-es évek végétől épült be a hivatalos propagandába, és egészen a kommunista rendszer bukásáig annak része is maradt.

A szocialista társadalmat és a forradalmi átalakulást fenyegető ellenség konkretizációját jelenítették meg az 1940-es évek végén azok a koncepciós perek, amelyek a nyilvánosság bevonásával valóságos közéleti eseményekké váltak.9 A sajtóban megjelenített bírósági tárgyalások visszatérő motívuma az „imperialista” (vagy ennek válfajai: „titoista”, „cionista”) körök által szervezett, a szocialista rendszer elleni összeesküvés volt. A különféle ideológiai elhajlások ellen folytatott kampányok időszakában a vádlottak padjára ültetetett magas rangú személyek magát az ellenséges eszmét személyesítették meg. A sajtó szerint az összeesküvők sosem saját meggyőződésből cselekedtek – mindig félrevezették vagy ellenséges cél érdekében felhasználták őket. Az ellenség leleplezése a Jó győzelmét jelképezte a Rosszal folytatott harcban, egy olyan narratíva részeként, amely egyfajta szimbolikus purifikációs rítust jelenített meg, és biztonságérzetet keltett tömegekben: a párt vezette munkásosztály képes hatástalanítani az összeesküvést, leleplezi a szocializmus ellenségeit, a nemzet árulóit. Az ábrázolásmód ugyanakkor szimbolikusan felosztotta a világot, a társadalom számára kézzelfoghatóvá tette a Jó és a Rossz kategóriáinak szétválasztását (lásd Császi, 2002: 70).

Ezután következett a sajtóban megjelenő levelek és tudósítások mozzanata, amelyek az imperialista bérencek példás megbüntetését követelték. Az egyszerű emberek véleményét tükröző cikkek felsorakoztatása a közvélemény uniformizálását célozta, és előkészítette az utolsó lélektani mozzanatot: az ítélet kihirdetését, amely szintén a nép nevében történt. A propaganda ezzel nemcsak kognitív, hanem lélektani hatást is gyakorolt, mivel azt a benyomást keltette, hogy azok, akik más álláspontra helyezkednek, az egész társadalommal állnak szemben (Betea, 2001: 161–175). A kampányok hitelességét egyedül a leleplezés logikája és a konstruált történet folyamatossága támasztotta alá. A kihirdetetett szlogen ugyanakkor egyetlen jelmondatba tömörítette az eszmét, és közérthető módon fogalmazta meg az üzenetet.10

A hivatalos ellenségkép az idők folyamán lényegesen módosult. Tekintettel arra, hogy az 1950-es évek végétől a pártvezetés a nemzeti érzelmekre alapozta a hatalom iránti hűség kialakítását, a nacionalista színezetű propaganda által ábrázolt ellenség magát a román szocialista nemzet létét, az ország függetlenségét veszélyeztette. A csehszlovákiai szovjet beavatkozás visszautasítása 1968-ban az offenzív nacionalizmus megnyilatkozásának első leplezetlen formája volt, amely során a pártfőtitkár a testvéri ország szuverenitásának megsértéseként értelmezte a prágai tavasz leverését, és kiállt a nemzetek önrendelkezési joga mellett. Különös jelentőséget kaptak a nemzeti függetlenség és szuverenitás elvei, amelyek a romániai sajátos szocialista építést hivatottak védelmezni. „A csehszlovák nép minden külső beavatkozás nélkül, csak maga oldhatja meg belügyeit” – jelentette ki Nicolae Ceauşescu a bukaresti népgyűlésen 1968. augusztus 21-én. A moszkvai hegemónia elutasításával a pártfőtitkár a nemzet vezéreként és a hazafiasság megtestesítőjeként jelent meg a közvélemény előtt. Már ekkor elhangzottak azok a szlogenek, amelyek az 1970-es és az 1980-as években a tömeggyűlések megszokott elemeivé váltak: „Ceauşescu és a párt”, „Ceauşescu és a nép” stb.

Az 1970-es évek elejétől a propaganda rendszeresen felidézte az országot fenyegető külső ellenségképet. A veszély folyamatos hangoztatása kialakította a hazát megmentő párt mítoszát, amely párt mindenkor képes arra, hogy megvédje a szocialista nemzetet a támadásoktól. Az „ellenséges nemzetközi körök” által kifejtett tevékenység az egész román nép ellenállásába ütközik. Amint Ceauşescu mondta 1971-ben:

„Természetesen, Romániában ma már nincsenek olyan erők, amelyek veszélybe sodorhatják a forradalmi vívmányokat, és bármilyen külső beavatkozási kísérlet beleütközne az egész nép szilárd harcába, mert a nép eltökélt szándéka felépíteni az új társadalmi rendet, megvédeni az új életet, a függetlenséget és szuverenitást” (Ceauşescu, 1971: 19).

A külső veszély megjelenítése az integratív propaganda céljai szerint a társadalom egységét és a párt körül tömörülő nemzet fogalmát volt hivatott rögzíteni.

A megmentő mítosza azonban nemcsak a politikai ellenség bemutatásához köthető. A propaganda az országban bekövetkezett természeti katasztrófák utáni médiadiskurzust is arra használta, hogy bizonyítsa: a kommunista párt válságos helyzetekben is képes betölteni vezető szerepét. Az 1977-es bukaresti földrengés után a sajtó egyebek között azt hangsúlyozta a pártfőtitkár beszédéből, hogy a szocialista társadalom még a legsúlyosabb megpróbáltatásokkal is képes szembenézni:

„…e nehéz körülmények között a leghatározottabban megnyilatkozott a forradalmi humanizmus, az, hogy pártunk és államunk politikájának fő célja, a szocializmus lényege az ember, az ember jóléte és boldogsága […] Ismételten és ékesszólóan bebizonyosodott pártunk politikai és szervező képessége, az, hogy teljes sikerrel betölti egész nemzetünk vezető politikai erejének szerepét. […] hogy pártunk az egész nép határtalan bizalmát élvezi” (Ceauşescu, 1977).

A rituális események

A kommunista propagandában megjelenített világkép az objektív valóság elemeit szerkesztette újra, és az ideológia belső logikáját követve alkotta meg saját értelmezéseit. A teremtett valóság fontos elemeivé váltak a megtervezett események, amelyek alátámasztották az ideológiát, és ezzel participatív módon átélhető, ugyanakkor a sajtóban megjeleníthető struktúrát biztosítottak a közvetítendő üzenetnek.11 A felülről szervezett események szimbolikus jellege és eszmei tartalma egyfajta rituális kommunikációt eredményezett a hatalom irányából, amelyet aztán a sajtó továbbított a néptömegek felé.

Az integrációs propaganda céljait szolgálták a kommunista hatalom támogatására szervezett népgyűlések, amelyeken tíz- és százezrek vettek részt. Az ily módon rituális eseménnyé változtatott eszmék könnyebben befogadhatóvá váltak, és hírként nagyobb figyelmet vonzottak. A sajtóhírek ebben az értelemben olyan narratív beszédmóddá változtak, amelyek a rögzítés közös tudati sémait hozták létre. Az egyén ebben az értelemadó és rögzítő sémák által generált nyilvános térben szocializálódott (Aczél, 2007: 35), amelynek hatása a privátszféra drasztikus ellenőrzése miatt még inkább felerősödött. A történelmi momentumok a meghatározott értékek, a közösen birtokolt hitet alátámasztó szlogenek alapján kaptak értelmezést. A köztársaság kikiáltása és az államosítás, az ellenzéki pártok nép- és demokráciaellenes tevékenysége vagy az imperialista hatalmak háborúra uszító politikája ezáltal meghatározott pozitív és negatív értékek szerint rögzült a tömegek tudatában. A párt szemszögéből gyakorlatilag minden politikai kérdés agitációs feladatként jelent meg. A tömegeket bevonó hűségrítusok olyan alkalmakat voltak hivatottak kifejezni, amikor a társadalom veszélyhelyzetnek van kitéve, túllép egy veszélyeztetett állapoton vagy egyszerűen a fennálló hatalmi struktúrát ünnepli (Coman, 2003: 68). A megtervezett médiaesemények ugyanakkor a mechanikus integráció révén a társadalmi kontrollt erősítették (Dayan & Katz-t [1992] idézi Istvánffy, 2005). A kommunista párt által szervezett különféle megmozdulások sajtóábrázolása nem kimondottan a közlést és a közvetítést, hanem inkább a részvételt, részesedést, a közös hit birtoklását szolgálta (Careyt [1989] idézi Istvánffy, 2005).

A különféle évfordulók alkalmából szervezett tömeges ünnepségek a durkheimi pozitív rítusokkal azonosíthatók. Függetlenül attól, hogy Lenin születésnapjáról, az ország felszabadulásáról vagy az októberi forradalom megünnepléséről van szó, a hatalom semmit sem bízott a véletlenre, így előre meghatározta a szlogenek skandálásának rendjét, a vörös és a nemzeti zászlók számarányát, a pártvezetőket ábrázoló plakátok méreteit is. A kötelező ünnepek és pártesemények kapcsán az 1950-es évek romániai sajtója folyamatosan azt bizonyította, hogy az egész dolgozó nép a párt határozatainak megvalósításáért küzd. A mozgósítás kritériumai a naptári év kötelező ünnepeinek szerkezete mentén bontakoznak ki, mint olyan ciklikus rítusok, amelyek előre rögzített és ismert módon, meghatározott rendszerességgel következnek be.

Az 1950-es évek elejének sajtójában pontosan fellelhető az adott kor ünnepeinek szerkezete.12 Januárban a lapok az elmúlt év munkaeredményeinek túlszárnyalására vonatkozó fogadalmakkal indultak; Lenin halálának évfordulója január 21-én a marxizmus–leninizmus tételeire alapozva ösztönzött a Szovjetunió példájának követésére. Március elején Sztálin halálának évfordulója kapcsán újra a történelmi visszaemlékezés került előtérbe, miközben a március 8-ai „dolgozó nők ünnepe” alkalmából megkezdődött a női munkaerő mozgósítása a szocialista munkaversenyben való részvételre. A propaganda szerint az ország dolgozó asszonyaiban és leányaiban rejlő hatalmas alkotóerő a termelés különböző területein: a gyárakban, az üzemekben, a szántóföldeken és a kultúrotthonokban végzett munka során egyaránt megnyilvánul. Az RMP központi vezetőségének felhívása szerint:

„…a nők még elszántabban fognak harcolni a békéért, az új, boldog élet építéséért drága hazánkban, családjaik és gyermekeik ragyogó jövőjéért és újabb sikereket kíván nekik a munkában” (Előre, 1954. március 6.).

Áprilisban Lenin születésnapjának ünneplése újabb alkalom volt arra, hogy a sajtó a győzedelmes szovjet nép példáját tárja az olvasók elé, közben pedig teljes erővel folyt a május 1-jéhez kapcsolódó mozgósítás, amelynek során „munkások és parasztok kiváló eredményekkel köszöntik” a munka ünnepét. A termelési propaganda a szocialista munkamítosz folyamatos reaktualizálását célozta; eszerint a szocializmusban a munka alapvető emberi szükséglet, ennek megfelelően alapvető jog, amelyet a szocialista társadalom biztosít tagjai számára, és ezért felsőbbrendű a kapitalizmusban végzett, kizsákmányoláson alapuló munkához képest (Boia, 2005: 123). A folyamatosan megjelenő gazdasági propaganda a növekedő statisztikai mutatók révén az ideológia helyességét volt hivatott bizonyítani. Az ötéves terv megvalósítására vonatkozó felhívások szintén egy ciklikusan ismétlődő időstruktúrát hoztak létre, amely hosszabb idősíkon járult hozzá a társadalom mobilizálásához. A propaganda egyrészt a „munkával ünnepeljük május 1-jét” szlogennel járult hozzá a mozgósításhoz, másrészt rendszeresen népszerűsítette a munkaversenyeket, egyben mitizálta a munka hőseinek alakját, a különféle állami kitüntetések nyerteseit.

Az augusztus 23-ai felszabadulás ünnepének előkészítése már hónapokkal az évforduló előtt megkezdődött. A sajtóban megjelenő hűségnyilatkozatok a feltétel nélküli hitet fejezték ki:

„Munkánkkal kifejezzük végtelen ragaszkodásunkat felszabadítónk és nagy segítőtársunk, a Szovjetunió iránt. Az elért eredmények és vívmányok arról beszélnek majd, hogy népünk híven követi pártunkat, kormányunkat és minden tettével erősíti népi demokratikus rendszerünket.”13

Az augusztus 23-ai munkaszlogenek külön-külön szóltak a dolgozó parasztokhoz, az ipar különböző ágazataiban dolgozó munkásokhoz, valamint az értelmiségiekhez.14

A május 1-jén és augusztus 23-án rendezett felvonulások a közösségi hűségrítus élményét tették megélhetővé. Az események előkészítése és lebonyolítása összehangolt tevékenységet feltételezett, ami önmagában is hozzájárult a társadalmi kontroll gyakorlásához. A viselkedési normák a tudatalatti szintjén befolyásolták a résztvevőket: a felvonulás, a párt vezetőinek köszöntése, a jelszavak skandálása, a kötelező taps az ideológia által terjesztett hit ösztönös elfogadtatását segítette elő. A rituális élményt a mimetikus reakciók, a meghatározott rend szerint ismétlődő kollektív gesztusok hozták létre (a rítus és mimézis kapcsolatáról lásd Császi, 2002: 73).

Az októberre meghirdetett szovjet–román barátság hónapja a nagy októberi szocialista forradalom megünneplését készítette elő, amely az eredetmítoszt aktualizálta. A sajtó a proletár nemzetköziség szellemét idéző szlogennel ábrázolta a szocialista tömb szerves egységét: „Éljen és erősödjék a népi demokratikus országok és a Szovjetunió megbonthatatlan barátsága és együttműködése!”

Az évet a munkatervek idő előtti teljesítésére vonatkozó mozgósítás, illetve a gazdasági propaganda szlogenjei zárták: az üzemek és a gyárak, a gazdasági egységek munkásai sorra jelentették, hogy a párt útmutatásait követve idejében teljesítették az éves tervet, és már a következő évre termelnek.

A szocialista ünnepek egyfajta szakrális időt hoztak létre, amely évről évre újrateremtette a mítosz valóságát (a szent és profán időszerkezetről lásd Eliade, 1987). A kijelölt dátumok megünneplése az év folyamán gyakorlatilag az egy évvel azelőtti eseményt aktualizálta a jelenben, és ezzel váltotta ki a visszafordítható idő képzetét. A propaganda célja az volt, hogy a hatalom által szakralizált ünnepeket a hagyományos vallásos ünnepek helyébe állítsa, ezek funkciójával együtt, tehát átalakítsa a vallásos töltetű tradicionális rítusokat, ezeknek új szerkezetét hozza létre, amely ugyanúgy átszövi az élet mindennapjait, és ugyanazzal a morális erővel rendelkezik.

Az 1960-as években az ünnepek fent vázolt szerkezete fokozatosan átalakult. A nemzeti jellegű kommunizmus építésének időszakában háttérbe kerültek, majd eltűntek a szovjet vonatkozású ünnepek, és ezek helyét a román történelem eseményei vették át, miközben egyre hangsúlyosabbá vált a Román Munkáspárt szerepe a szocializmus építésében. A lapok már nem jelentettek meg különszámot Lenin születésnapjának emlékére, elmaradt a szovjet–román barátság hónapjának népszerűsítése, a nagy októberi forradalom ünnepe alkalmából pedig a hazai társadalmi-gazdasági átalakulások kerültek előtérbe.

A Ceauşescu-korszakban egyre nagyobb jelentőséget kaptak a kommunista párt különféle politikai rendezvényei (plenáris ülések, kongresszusok stb.) alkalmával szervezett társadalmi mobilizáló események, valamint a pártfőtitkár személyéhez kapcsolódó ünnepek. A ritualizáció ebben az időszakban tulajdonképpen egyetlen elemre vezethető vissza: a pártfőtitkár történelmi nagyságába és vezetői szerepébe vetett hitre. A sajtó szerint „hatalmas lelkesedés közepette” zajlottak azok a munkalátogatások, amelyeket a pártfőtitkár különböző gyárakban, intézményekben és mezőgazdasági egységekben tett, kidomborítva a „párt és a nép megbonthatatlan egységét, a dolgozók határtalan szeretetét és bizalmát a párt vezetősége iránt”. A látogatásokat záró folklórműsorok fokozatosan átalakultak a pártfőtitkár személyét dicsőítő előadásokká, amelyeken a fellépő munkásbrigádok „végtelen szeretetüket” mutatták ki a párt és vezére iránt. A dolgozók részvétele ezeken a látogatásokon szintén egyfajta hűségrítust fejezett ki, az esemény sajtóprezentációja pedig, amely az 1970-es években már teljes lapszámokat foglalt el, az egész nép előtt megjelenítette a rítus alapját képező cselekménysort.

Az egyéni szférát felszámoló homogenizáció a politikai élet mellett más területeken is meghatározóvá vált. A „Megéneklünk Románia” fesztivál az előadó művészetet célozta meg; a Politikai Nevelés és Szocialista Kultúra kongresszusa által 1976-ben elindított rendezvénysorozat célja a szocialista tudatformálás, a „forradalmi nevelő szellemtől átitatott” előadások bemutatása volt. Tanulók, munkások, földművesek, amatőr és hivatásos művészek vettek részt az országos szintű versenyeken, amelyek tömegeket vontak be az ideológiai tartalommal telített giccs létrehozásába. A sajtó ugyanakkor folyamatosan kitért az „új ember szellemi világának gazdagságát” és „népünk alkotó géniuszát” kifejező műsorok tartalmára, a „mai valóságunkban gyökerező művek” nevelő hatására. Szintén a rituális rendezvények közé tartozott a „Daciada” sportversenyek sorozata, amely a testneveléssel ötvözte a kulturális-politikai nevelőmunkát.

A tömeggyűlések és a hivatalos ünnepek, a különféle kulturális és művészeti események sorozata, a tömegeket bevonó sportprogramok az egyén és az ideológia által alkotott világrend viszonyát erősítette abban az értelemben, hogy homogén társadalmi keretekbe integrálta az egyént, és minimálisra csökkentette a privátszférát. A propaganda ugyanakkor megfosztotta a nyilvános szférát a valóságos tartalomtól, és azt a hatalmi ideológia játékterévé változtatta.

Következtetés

A kommunista sajtóban megjelenített propaganda transzcendens tartalommal töltötte meg a folyamatosan megjelenített ideológiai témákat, és ezzel a vallásos élménnyel egyenértékű hitet táplált a tömegekben. Így a tökéletes szocialista társadalom erkölcsi rendjébe és a vezetők természetfeletti képességeibe vetett hittel kísérelte meg felváltani a hagyományos istenhitet. A propaganda mítoszai ugyanúgy a misztikus ígéretek mentén jöttek létre, mint a vallási rendszerek esetében, ezért a nyilvános térnek a deszakralizációját ellentétes irányú, sajátos hiedelemrendszeren alapuló szakralizáció követte.

Az ideológiai elemek a rituális kommunikáció révén váltak szimbólumerejű igazságokká. A rituális megmozdulásokban való részvétel a mítoszokon alapuló pszeudovalóság képzetét alakította ki az egyénben, akinek tudata ugyan elutasította ezt, viszont a kollektív manipuláció révén tudatalatti szinten mégis bizonyos fokig magáévá tette. A propaganda ezzel az eljárással tulajdonképpen az ideológiai tételek igazának transzcendens élményen alapuló elfogadására és az ezzel járó ösztönös döntésre igyekezett rávezetni a tömegeket.

Felhasznált irodalom

Aczél Petra (2007): A hír mint értékrend-reprezentáció. In: Andok Mónika (szerk.): Tanulmányok a médiatudományok köréből. A médiahír mint rítus. Eger: Tudományos konferencia az Eszterházy Károly Főiskola Médiatudományi Tanszékének rendezésében.

Anderson, Benedict (2006): Elképzelt közösségek. Budapest: L'Harmattan.

Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei. Budapest: Európa.

Betea, Lavinia (2001): Psihologie politică. Individ, lider, mulţime în regimul comunist. Iaşi: Polirom.

Boia, Lucian (2005): Mitologia ştiinţifică a comunismului. Bucureşti: Humanitas.

Bottoni, Stefano, szerk. (2006): Az 1956-os forradalom és az erdélyi magyarság (1956– 1959). Csíkszereda: Pro-Print.

Brzezinski, Zbigniew (1993): Marele eşec. Naşterea şi moartea comunismului în secolul XX. Cluj-Napoca: Dacia.

Carey, James W. (2003): A kommunikáció kulturális megközelítése. In: Kondor Zsuzsanna & Fábri György (szerk.): Az információs társadalom és kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapest: Századvég.

Ceauşescu, Nicolae (1969): România pe drumul desăvârşirii construcţiei socialiste (vol. I). Bucureşti: Meridiane.

Ceauşescu, Nicolae (1971): Előadói beszéd az RKP programjáról az ideológiai tevékenység javítására, az általános ismereti színvonal emelésére, és a tömegek szocialista nevelésére, valamint társadalmi viszonyainknak a szocialista és kommunista etika és méltányosság elveire való alapozására (1971. november 3.) Bukarest: Politikai Könyvkiadó.

Ceauşescu, Nicolae (1977): Előadói beszéd a pártnak és az egész népnek a március 4-i katasztrofális földrengés következményei felszámolására tett erőfeszítéséről, az ország jelenlegi gazdasági-társadalmi fejlődéséről, a párt és az állam nemzetközi tevékenységéről, valamint a világpolitikai helyzetről. (1977. március 28.) Bukarest: Politikai Könyvkiadó.

Coman, Mihai (2003): Mass-media, mit şi ritual. O perspectivă antropologică. Iaşi: Polirom.

Császi Lajos (2001): A rituális kommunikáció neodurkheimi elmélete és a média. Szociológiai Szemle, 2. sz.

Császi Lajos (2002): A média rítusai: A kommunikáció neodurkheimi elmélete. Budapest: Osiris Kiadó & MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Eliade, Mircea (1987): A szent és a profán. Budapest: Európa.

Fehér Ferenc & Heller Ágnes & Márkus György (1991): Diktatúra a szükségletek felett. Budapest: Cserépfalvi.

Gagyi József (2005): A magyar kisebbségi elit társadalomképének változása Erdélyben az ötvenes-hatvanas években. Látó, 5 sz.

Girardet, Raoul (1997): Mituri şi mitologii politice. Iaşi: Institutul European.

Goban-Klas, Tomas (1994): The Orchestration of the Media. The Politics of Mass Communication in Communist Poland and the Aftermath. Boulder & London: Westview Press.

Istvánffy András (2005): A terrorizmus mint rituális kommunikáció. Beszélő, 8. sz.

Kiss Balázs (2006): Missziótól marketingig. Fejezetek a propaganda elmélettörténetéből. Médiakutató, tavasz.

Lasswell, Harold ([1949] 2000): A hatalom nyelve. In: Szabó Márton & Kiss Balázs & Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Sartori, Giovanni (1999): Teoria democraţiei reinterpretată. Iaşi: Polirom.

Septulin, A. (1978): A marxizmus–leninizmus filozófiája. Budapest: Kossuth.

Lábjegyzetek

1
Az államszocialista propagandáról lásd még Lázár Guy „A szocialista nyilvánosság történetének alapvonala” című írását lapunk 2006. tavaszi számában – a szerk.
2
Szlogenek a korabeli sajtóból: „Miénk a gyár, magunknak dolgozunk!”; „Munkánkkal járulunk hozzá a párt politikájának megvalósulásához!”; „A szocializmusra, a békére, népünk jólétére szavazunk!”
3
Az államszocialista társadalomra is alkalmazható Benedict Anderson nemzetekre vonatkozó fogalma, az elképzelt közösség. Ebben az esetben azonban a társadalom tagjait nem a nemzeti jegyek formálják közösségé, hanem a szocialista ideológiába vetett hit (lásd Anderson, 2006).
4
Az állampárt neve az 1950-es években Román Munkáspárt, majd 1965-ben Román Kommunista Pártra változtatta nevét.
5
A Szocialista Egységfront Országos Tanácsának konklúziói a március 2-i képviselő-választások eredményeiről. Előre, 1969. március 14.
6
Az alkotó munka jegyében készülünk a X. pártkongresszusra. Uo. 1969. június 3.
7
Az RKP – a szocialista építőmunkánk vezetője. Uo. 1969. június 6.
8
Nicolae Ceauşescu újévi rádió- és televízióüzenete. Uo. 1979. január 3.
9
Romániában Lucreţiu Pătrăşcanu, Ana Pauker, Luka László és Teohari Georgescu magas rangú kommunista vezetők kerültek bíróság elé. Pătrăşcanut 1954-ben ki is végezték.
10
Lásd például: „Harcra az új világháborúra uszító vérszomjas amerikai és angol imperializmus ellen!
11
Daniel Boorstin áleseményeknek nevezi az ilyen jellegű, kifejezetten propagandacéllal létrehozott megmozdulásokat, amelyek célja, hogy kedvező tömegkommunikációs hátteret biztosítsanak egy adott eszmének (lásd Kiss, 2006).
12
Az elemzés a Romániai Magyar Szó 1954-es évfolyamának lapszámai alapján készült.
13
Versenyre fel augusztus 23. nagy napjának köszöntésére! Előre, 1954. június 20.
14
Példák: „Dolgozó parasztok! Végezzétek el minél hamarabb és minél jobb feltételek között a termékbetakarítást!”; „Bányamunkások! Köszöntsétek új sikerekkel augusztus 23-át!”; „Petróleumipari munkások és technikusok! Fokozzátok a kútfúrások ütemét, tegyetek feltárhatóvá újabb petróleumforrásokat!”; „Tudósok, művészek és írók! Harcoljatok a tudomány és a kultúra felvirágzásáért hazánkban! Állítsátok munkaerőtöket és alkotóképességeteket a béke és a szocializmus szolgálatába!”
Médiakutató podcast
Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink
Facebook