Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2011 nyár – Kisebbség rovat

Hu Shenshen

A 2005-ös franciaországi külvárosi zavargások magyar médiareprezentációja

E tanulmány célja a 2005-ös franciaországi külvárosi zavargások magyar médiareprezentációjának vizsgálata, s ezen keresztül a kelet-közép-európai országokra jellemző szimbolikus határok és sajátosságok újságírói szemléletformálásra gyakorolt hatásának bemutatása. Először röviden vázolom, miként és miért okozott az úgynevezett francia köztársasági értékeken alapuló integrációs politika hosszú évtizedek óta lappangó feszültséget, amely végül 2005-ben lázadássá fokozódott a francia külvárosokban. Majd a zavargások magyar sajtóvisszhangját vizsgálom, az eseményeket követő két hónapban megjelent írások alapján.

A francia köztársasági értékrend és integrációs politika

A franciák sajátos és hagyományos állampolgárság-koncepciójának – és ebből adódóan integrációs politikájának – legfontosabb pillérét a köztársasági értékrend eszméi alkotják. E francia forradalom ihlette ideológia normatív keretét a jelenlegi, 1958 óta hatályban lévő alkotmány I. cikkelyének első mondata is rögzíti: „Franciaország oszthatatlan, laicista, demokratikus és szociális köztársaság”.¹ Az „oszthatatlan” az ország egységességére („une et indivisible”), a „laicista” a vallási semlegességre („laicité”), míg a „demokratikus” és a „szociális” az állampolgárok szabadságára és egyenlőségére utal. Ebben az önmeghatározó mondatban szereplő alapelvek mindegyike messzemenően befolyásolja a nemzettel kapcsolatos szemléletet és ennek következtében a politikai döntéshozatalt is.

Az „oszthatatlan” elv azt jelenti, hogy különbözőségek elismerése helyett inkább a „ha francia vagy, akkor francia vagy és semmi más” elven alapuló integrációs politikával próbálták „jutalmazni” a szocializáció folyamatában résztvevőket (Orlando, 2003). Schnapper, Krief és Peignard (2002) megfogalmazása szerint a fő implicit elv az, hogy konkrét integrációs politika helyett elég, ha egyszerűen francia állampolgárokként kezelik a bevándorlókat. A másik hasonló fontosságú köztársasági értéknek, a laicité-nak szintén egyesítő szerepe van. Jelentőségét többek között az is bizonyítja, hogy Franciaország a többi európai nemzetnél sokkal jobban igyekezett kiirtani minden kapcsolatot keresztény hagyománya és állami struktúrája között. A szolidaritást és a szociális egyenlőséget pedig az úgynevezett francia szociális modell hivatott megvalósítani.

Az integrációs valóság azonban nagyon sok szempontból más képet mutat. Bár Franciaországban elismerik a jus soli-t, azaz „területi jogon” (bizonyos feltételekkel) minden ott születő egyénnek joga van az állampolgári státuszhoz, azonban a jogi státusz biztosítása, azaz a konkrét társadalmi határok megszüntetése nem egyenlő a szimbolikus határok megszüntetésével.

Christopher A. Bail (2008) a szimbolikus határokról szóló kutatásában megállapította, hogy Franciaországban az átlagnál gyengébb faji és vallási, de annál erősebb nyelvi és kulturális szimbolikus határok léteznek. Ez egyrészről arra utal, hogy a lakosság már elfogadta a bevándorlás állandósulásának tényét, másrészt, hogy a második generációs nem fehér és/vagy nem keresztény bevándorlók esetében jobban „tarthatóak” a nyelvi és a kulturális különbségek, amelyek garantálhatják a korábban etnicitás vagy vallás által „védett” privilegizált helyzetet. Emellett, ahogy a közdiskurzus szükségszerűen átváltott a bevándorló népesség elhelyezéséről annak integrációjára, a lakosságban kétség és aggodalom merülhet fel a nyelvi és kulturális hagyományok megmaradását illetően. Látható tehát, hogy bár a szimbolikus határok dinamikusan változnak, ezek a változások gyakran nem felelnek meg az integrációval kapcsolatos hivatalos ideológiának. A banlieue-k példája világít rá leginkább a francia integrációs politika ellentmondásaira; leginkább arra, hogy a valóság és az évszázadok óta uralkodó, hivatalos ideológia közötti disszonáns viszony és annak figyelmen kívül hagyása milyen súlyos feszültségekhez vezethet.

A 20. század végére a francia állami finanszírozású lakások csapdává váltak a bevándorlók számára, hiszen korlátozott anyagi lehetőségek és/vagy a megkülönböztetések, vagy éppen a banlieue-i háttér jelentette stigma miatt lehetetlenné vált számukra az elköltözés. Így ezekben a negyedekben a lakosságszerkezet stagnálódott, amely végül etnikailag, vallásilag, társadalmilag és szociálisan is homogén csoportok koncentrációjához vezetett. Emellett statisztikai adatok azt mutatják, hogy ezekre a területekre magas munkanélküliség, alacsony iskolázottsági szint és magas bűnelkövetési arány jellemző. Elmondható tehát, hogy a szegénység és a kirekesztettség összefonódott bizonyos marginalizált, perifériára szorult területi egységekkel és azok lakóival. A banlieue-k tehát voltaképpen, a gyarmatokhoz hasonlóan, úgynevezett heterotópiák, azaz olyan területek, amelyek a nemzethez tartoznak, anélkül, hogy annak szerves részei lennének (Dufoix, 2005). Sőt a határok olyannyira erősek, hogy „horizontális szakadást” eredményeztek. Ez az „urban apartheid”-jelenség, azaz térbeli szegregáció éles ellentétben áll az alkotmányban megfogalmazott és a köztudatban élő szociális köztársaság és oszthatatlan nemzet alapelvekkel. A szegény külvárosi negyedek tehát voltaképpen olyan területek, ahol a térbeli elkülönülés miatt a vízszintesen integrált társadalom központ és periféria közti feszültsége megmutatkozik (Silverstein & Tetreault, 2006).

Ezzel párhuzamosan figyelhető meg a különböző dimenziójú közösségek között meglévő vertikális diszkontinuitás is. A francia köztársasági értékrend az identitásképződés két szféráját határozza meg: a közösségi (nyilvános) és a személyes szintet, azonban e felosztás több szempontból is problematikus. Először is, a valóság a két szint egymástól való törvényszerű elkülönülését mutatja, hiszen míg az előbbiben nem veszik tudomásul a különbségeket, addig az utóbbi legfőbb jellemzője a diverzitás. Emellett, míg a köztársasági értékrend optimista az állampolgárok és az állam közötti közvetlen kapcsolat megvalósíthatóságával kapcsolatban, addig a gyakorlat azt mutatja, hogy csoportidentitások és közvetítő intézmények hiányában elmarad az a kulturális újraformálódás, amely fenntarthatná vagy újraépíthetné a nemzetiség és az etnicitás fogalmát (Kastoryano, 2006).

A másik probléma az, hogy a köztársasági értékek által meghatározott kettő helyett voltaképpen háromféle – nevezetesen helyi, nemzeti és nemzetfölötti – szintet fedezhetünk fel a közösséghez való tartozással kapcsolatban (Benedicto & Morán, 2007). A nemzetfölöttinek nevezett dimenzió feltételezi egy globális közösség és kultúra vonzását és az ahhoz való vonzódást is. Ezekben a negyedekben, multikulturalitás helyett inkább az úgynevezett nyugati „urban street culture” jelenlétét fedezhetjük fel (Roy, 2007). A fiatalok a fent említett vertikális diszkontinuitás miatt kevéssé érzik magukénak a nemzeti dimenziót: a politikai és nemzeti egységhez való tartozást, valamint az ezt előíró köztársasági értékrendet. A távolsághoz továbbá hozzájárulnak a társadalom által megalkotott szimbolikus határok is: a fiatalokra nem úgy tekintenek, mint a nemzeti identitás részére, hanem mint egy belső veszélyre, amely a nemzeti egységet fenyegeti.

Az állampolgársági tudat – és ezzel együtt az integrációs törekvések sikerességének – másik meghatározó tényezője az egyén részvételének mértéke a közösség életében. Az állampolgároknak a társadalom részét képező egyéneknek kell tekinteniük magukat, és ennek megfelelően jelen kell lenniük és cselekedniük a közszférában. Ez a konstruktív részvétel – leginkább a tanulás és munka folyamata – teremti meg az involváltsághoz és az identitásépítéshez szükséges feltételeket, és egyben helyzetük legitimációját is garantálja. A banlieue-re jellemző magas munkanélküliségi arány azonban, valamint a nyugati gazdaságokban bekövetkezett, a felnőtté válással kapcsolatos valós és ideológiai változások miatt jóformán a munka megszűnt megoldásnak lenni ebben az esetben. Emellett, ha diszkrimináció vagy egyéb tényezők miatt az egyetem elvégzése sem jelent társadalmi mobilizációt, sőt munkahelyet sem, a tanulás is megszűnik motivációs tényezőként létezni. A helyzet javítása, valamint a társadalmi és szociális egyenlőség biztosítása végett a francia állam bőkezűen gondoskodik a különböző segélyek kiosztásáról. A szociális modell segélyrendszere azonban egyáltalán nem képes hozzájárulni a problémák megoldásához, azaz a társadalmi mobilitás megteremtéséhez.

A fent említett konstruktív részvétel másik alapvető feltétele a politikai aktivitás és a képviseleti demokráciában való részvétel. A 2005-ös zavargások során a fiatalok nem fejeztek ki konkrét politikai követeléseket; valamint nem fedezhettük fel sem vezéralak(ok) jelenlétét, sem központi irányításra utaló jelek nem voltak. A közterületek erőszakos kisajátítása inkább az állami irányítással szembeni bizalmatlanságot és ellenszegülést fejezte ki. Az erőszak ugyanakkor nemcsak a banlieue-lakók esetében eszköz. A rendőrség és a hatóságok számára ezek a területek úgynevezett territoires perdus de la République (a köztársaság elveszett területei), amelyek „megregulázásra” szorulnak (Dufoix, 2005). Így ezekben a negyedekben a lakók megszokták a rendőrség kemény fellépéseit. Paradox módon a rendőrséggel és a hatóságokkal szemben állók között szolidáris érzés fejlődött ki, valamint elterjedt az erőszak, amely „provokáció által ad hatalmat” (Wihtol de Wenden, 2005).

A valóság tehát egyáltalán nem tükrözi az integrációs elvek megvalósulását. Ahogyan Marco Oberti (2007) nevezi, „a francia köztársasági integrációs modell az összetartozás elmélete, de a kirekesztés gyakorlata”. Az integráció sikertelenségének magyarázásakor leggyakrabban arra hivatkoznak, hogy új bevándorlók láthatóan vonakodnak, sőt képtelenek integrálódni a saját kultúrájuk, illetve vallásuk és a demokratikus köztársasági elvek közötti összeférhetetlenség miatt. Jelenleg az ehhez hasonló érvelések Franciaországban is, mint másutt Európában, a nem európai bevándorlókra összpontosítanak (Grewal, 2007).

Franciaországba legelőször a második világháborút követő időszakban érkeztek észak-afrikai francia gyarmatokról munkások, akik elsősorban a háború utáni újjáépítésben vettek részt. Az úgynevezett Mahgreb-országokből jövők időközben a legnépesebb bevándorlói csoporttá váltak. Velük kapcsolatban a közdiszkurzus az iszlám „világiassággal szembeni ellenállásának” és a nőkkel szembeni „negatív bánásmódjának” példáját használja az alapvetőnek prezentált összeférhetetlenség illusztrálására. A Mahgreb-származásúakkal kapcsolatos attitűdöt és integrációs politikát befolyásolják a gyarmatokkal kapcsolatos, a köztudatban mélyen gyökerező „civilizáló misszióról” (Hargreaves, 1995) szóló nézetek, amelyek a bennszülött lakosságot alsóbbrendűnek és gyámolításra szorulónak vélték.

Az elképzelés, amely szerint bizonyos bevándorlóközösségek „integrálhatatlanok”, illetve „integrációra képtelenek”, ellentétben áll a szociológiai felmérések eredményeivel. Kutatásuk során Jonathan Laurence és Justin Vaisse (2006) azt találták, hogy a Franciaországban élő muzulmán közösségek túlnyomórészt franciául beszélnek, nyitottak a vegyes házasságra, ragaszkodnak a francia kulturális értékekhez és normákhoz. Ezek a fiatalok alapvetően ugyanolyan aspirációkkal rendelkeznek, mint a többségi franciák, azonban egyenlőtlenséggel és intézményesített diszkriminációval kénytelenek szembesülni a társadalmi és gazdasági mobilitás tekintetében (Cesari, 2005). Úgy tűnik tehát, hogy ellentétben a közhie­delemmel, a bevándorlásellenes és rasszista diskurzusok nem a sikertelen, hanem a sikeres integrációra adott válaszok: a francia integrációs modell tehát kulturális aspektusában bizonyos mértékig sikeresnek tekinthető. (Heckmann, 1999). Amiben megbukott, az tulajdonképpen az integrációs törekvéseket kísérő szociális és gazdasági politika.

A téma tárgyalásakor fontos bizonyos alapfogalmak tisztázása. A francia kontextusban az integráció szót egyértelműen nem a durkheimi értelemben használják: az integráció nem egy olyan folyamat, amelyben az egyének funkcionálisan kapcsolódnak a társadalomhoz, hanem csupán az asszimiláció egy szinonimája. Az etnikai hovatartozás, ebben az esetben, azt a módot jelenti, amely szerint valaki definiálja saját magát, valamint amely által definiálva van általában egy meghatározó jellemző alapján anélkül, hogy a definíció tartalmazna bármilyen sajátos kulturális gyakorlatot. Pedig lényeges lenne különbséget tenni a kisebbségi kultúra és az etnikai hovatartozás között: az előbbi számos kulturális szokás állandósítását és/vagy felelevenítését jelöli, az utóbbi pedig valamilyen etnikummal való azonosítást. A francia esetben a probléma egyik forrása, hogy összekeverik az etnicitás két említett aspektusát, és ily módon azt feltételezik, hogy az akkulturáció egyben az etnikai származással való azonosítás végét is jelenti. Ennek köszönhető, hogy bár a második generációs bevándorlók életmódjában hiába keresnénk „arab vonásokat”, továbbra sem tudnak szabadulni a származásukból adódó stigmától (Cesari, 2005).

Fontos továbbá megjegyezni, hogy a francia forradalom óta nem történt jelentős változás a nemzettel kapcsolatos ideológia tekintetében. A 19. század közepe óta Franciaországba betelepült tömegek általában nem váltak részévé a nemzeti identitásnak. Ehelyett Franciaország úgy tekintett magára, mint egy „régi és statikus nemzetre”, ahol a bevándorlók szerepe pusztán a gazdasági igények kielégítése lehet (Grewal, 2007). Ennek megfelelően – az integrációs valóság ellenére – a francia politikai elit tagadja, hogy a diszkrimináció súlyos probléma lenne Franciaországban, és továbbra is ragaszkodik a köztársasági filozófia időtlenségéhez és felsőbbrendűségéhez. Ezra Suleiman szerint a ragaszkodás egyik oka, hogy a francia köztudat úgy véli, ez az ideológiai keret nemcsak indokolja és megmagyarázza a paternalista és centralizált államhatalmat, hanem egyben biztosítja az egységet, az egyenjogúságot és a vallásmentességet a társadalomban (Suleiman, 2005). Ennek megfelelően azok a kifejezések, mint etnicitás, közösség, kisebbség, olyan fogalmakká váltak, amelyek zavart okoznak a francia társadalmi és politikai életben és gondolkodásban. A bevándorlók Franciaországban született gyermekei és unokái tehát megmaradtak bevándorlóknak, ugyanakkor elvárják tőlük, hogy statisztikailag és más értelemben is láthatatlanok maradjanak. Ily módon az integrációs helyzet felismerése, azaz a probléma megoldásának első lépése válik nagyon nehézzé.

A banlieue és a magyar sajtó

Az integráció és a szimbolikus határok terén jelentős különbség tapasztalható Franciaország és Magyarország között. A nyugat-európai országokkal ellentétben Kelet-Közép-Európába csak az 1990-es évek óta érkeznek nagyobb számú, nem európai bevándorlók, és továbbra is a lakosság nagyon kis részét képezik. Így a régió többi államaihoz hasonlóan Magyarországon sincs hivatalos integrációs politika, az elszórtan létező integrációs törekvések pedig nincsenek ideológiai rendszer keretei közé rendezve. Az egyetlen létező filozófiai bázis „a kulturálisan elhatárolható, homogén nemzetállam mítosza”, (Hargreaves, 1995) amely a vélt kulturális és egyéb, szembetűnőbb különbségeken alapuló szimbolikus határok megalkotását és azok erőssé válását indukálja. Ez az attitűd megfigyelhető nemcsak a külföldiekkel, hanem a saját etnikai kisebbséggel, a cigánysággal kapcsolatban is. A továbbiakban a tanulmány azt elemzi, hogy a 2005-ös franciaországi külvárosi zavargásokkal kapcsolatos cikkek és újságírói attitűdök mennyiben tükrözik a Magyarországra mint új bevándorlási célországra jellemző sajátosságokat.

A 2005-ös franciaországi zavargások

2005. október 27-én Párizs egyik külvárosában, Clicy-sous-Bois-ban a rendőrök üldözőbe vettek néhány, betöréssel gyanúsított fiatalt, akik egy trafóházba menekültek. Ott halálos áramütés ért egy 14 és egy 16 éves fiút. Az esemény hatására közel száz fiatal vonult az utcára, ahol kisebb csoportokba tömörülve gépkocsikat gyújtottak fel, valamint Molotov-koktélokat dobtak a rendfenntartó erőkre, amelyek végül könnygázzal oszlatták szét a tömeget. Az utána következő két napban a helyzet bizonyos mértékben javult, de október 30-án ismeretlen tettesek könnygázgránátot dobtak a helyi mecsetbe, ami ismét elszabadította az indulatokat. A zavargások és gyújtogatások november 3-ára több párizsi külvárosra, illetve három másik, főváros közeli megyére is átterjedtek. A helyzet olyanannyira elfajult, hogy november 9-én a francia kormány kihirdette a rendkívüli állapotot. Végül jelentős javulás csak az első erőszakos cselekmények után 22 nappal következett be. Összességében a mali, illetve tunéziai származású fiatal francia fiú halálát követően 274 városban törtek ki zavargások Franciaország-szerte, amelyeknek két halálos áldozata is volt. Közel 9000 autót gyújtottak fel. A zavargások összesen 200 millió eurónyi kárt okoztak. A közel 2900 letartóztatott többsége fiatal külvárosi férfi volt (CBC News, 2005).

A magyar sajtóanyag és a vizsgálati rendszer

Az események komolysága, összetettsége és nem utolsósorban közelsége rendkívül szenvedélyes vitákat indított el Magyarországon. A legtöbb írás november 10-én és 11-én jelent meg, általában egymással polemizálva a helyzet értelmezésében. A továbbiakban a Heti Válasz, az Élet és Irodalom, a Heti Világgazdaság és HVG-online, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, és az index.hu által, október 27. és december 2. közötti időszakban megjelentetett, a franciaországi állapottal kapcsolatos elemzéseket tekintem át a következő szempontok alapján:

• Hivatkoztak-e a köztársasági értékrendre és az azon alapuló integrációs politikára mint meghatározó tényezőre a 2005-ös helyzet kialakulásában?
• Említették-e a társadalmi részvétel fontosságát, illetve annak hiányát a banlieue-i fiatalok esetében?
• Hogyan értelmezték az erőszakot? Mivel kötötték össze az erőszak alkalmazását?
• Predesztináltnak látták-e az integrációs sikertelenséget? Ha igen, miért? Hogyan viszonyultak a bevándorláshoz általában? Milyen lépéseket/megoldásokat javasoltak?
• Tükrözik-e a különböző írások a Magyarországra mint új bevándorlási célországra jellemző sajátosságokat? Megmagyarázható-e a magyar újságírók attitűdje a magyar helyzeten keresztül?

Köztársasági értékrend mint meghatározó ideológiai tényező

Az index.hu internetes hírportál érdekes módon először (november 2-án) a bulvár kategóriába sorolta a franciaországi eseményeket. Majd november 7-én közölték Tóta W. Árpád, november 8-án pedig Király András írását. Az utóbbi az „oszthatatlan” elvhez való ragaszkodást és az abból következő, asszmiláción alapuló integrációértelmezést, valamint ezek valóságra gyakorolt hatását emelte ki: „Az ország politikája gyakorlatilag nem vesz tudomást a létező különbségekről, hiszen a francia állameszme szerint az országot a megbonthatatlan egységű francia nép lakja, így teljes az asszimilációs kényszer. A teljes asszimiláció és a feltétel nélküli tolerancia elve tehát inkább burkolt rasszizmus formájában jelentkezik a valóságban.”²

Király a megbonthatatlan egységhez való merev ragaszkodás és a francia szociális modell kombinációját tette felelőssé a magas munkanélküliségi arányért, a szegregációért és a diszkriminációért. Szerinte a munkanélküliség legfőbb oka a francia munkaerőpiac szigorú szabályozása, a munkahelyek védelme, a mobilitás és verseny hiánya, valamint a szociális segélyezés mértéke lehet:

„A munkahelyeket védő rendelkezések miatt gyakorlatilag nincs mozgás a munkaerőpiacon, az alacsony képzettségű gettólakók pedig amúgy is nehezen kapnának munkát. Segélyeket azonban igen, ami gyakorlatilag – a munkaerőpiac rugalmatlanságával együtt – ott is tartja őket a munkanélküliségben.” ³

A Népszabadság újságírója, Dési András Önámító egyenlősdi című cikkében szintén a köztársasági értékrend szociális modelljével kapcsolatos problémákról írt, hangsúlyozva többek között annak a pozitív diszkrimináció iránti igénnyel való összeegyeztethetetlenségét: „A pozitív diszkrimináció iránti igény emlegetése az egyenlőséget ‘rendíthetetlen alapértéknek' tekintő francia köztársasági felfogás hívei szemében nyílt sértésnek számít.”⁴ Tamás Gáspár Miklós képmutatónak nevezte a francia államot, mert véleménye szerint az csak az értékek hirdetéséig jutott el:

„A francia állammal nem az a baj, hogy az egységes politikai nemzet republikánus-liberális doktrínájára támaszkodik, hanem az, hogy nem támaszkodik rá. [...] Nem tudhatjuk, megbukott-e a francia köztársasági integrációs modell, hiszen nem is alkalmazták.”⁵

Kis Tibor ugyancsak az integrációs modell válságáról írt:

„A fiatalok pontosan érzik, hogy a maguk körül látott világ kevéssé felel meg annak az integrációs modellnek, amelyre pedig ez az ország annyira büszke. [...] E modell, amiből évtizedeken át kétségkívül sok szociális jótétemény származott a bevándorlókra nézve, napjainkban széteső

ben van, a reménytelenséget, a kilátástalan jövőt vetíti előre a felnőtt korba most lépő külvárosi generáció számára. Nincs miért magukénak érezni a befogadó országot.”⁶

Egyes cikkírók tehát a zavargások populista felfogásával szemben nem a faji/etnikai jellegre, hanem a társadalmi-gazdasági helyzetre hivatkoztak. Király András összességében a szociális tényezőket kiemelve a zavargásokat „szegénylázadásnak” titulálta, ám azt is hozzátette, hogy az elégedetlenség nem csupán szociális okokra vezethető vissza. „Szegénység máshol is van Európában, a legtöbb helyen mégsem fajul gyújtogatásig a helyzet” – írta.

Említették a másik, az „oszthatatlansághoz” való ragaszkodás miatt el nem ismert és fel nem vállalt problémát is: nevezetesen a térbeli horizontális szakadást, amely a periférikus területek marginalizált társadalmi helyezettel való összefonódását mutatja. Király András a következőket írta:

„...lakóhelyükön etnikailag csaknem homogén tömbökben, legfeljebb a hasonlóan leszakadt franciákkal keveredve laknak, a többségi társadalomtól messze, gettósodva. Az elhibázott településpolitika és ideológiai alap tehát a többségi társadalométól eltérő szocializációjú párhuzamos társadalmat hozott létre.”⁷

Az „egy és oszthatatlan” elvből adódik az az etnikai viszonyok megfogalmazásával szembeni ellenállás, amely miatt a francia törvények nem teszik lehetővé az etnikai és vallási hovatartozással kapcsolatos adatgyűjtést. Ennek következtében, rendelkezésre álló adatok nélkül, a perifériára szorult csoport statisztikailag is láthatatlan maradt. Erre a statisztikailag és sok más szempontból való láthatatlanságra magyar cikkírók is rámutattak. Róna-Tas Ákos hangsúlyozta elemzésében, hogy bár Franciaországban a kisebbség egyes tagjainak mint polgárnak minden jog kijár, a kisebbségeket semmilyen kollektív jog nem illeti meg.”⁸ György Péter szerint többek között ezzel a láthatatlansággal magyarázható az erőszakhasználat is. A láthatatlan emberek című írásában a zavargásokat ezen állapot elleni küzdelemként értékelte: „Attól tartok, az autókat felgyújtó francia állampolgárok tette nem más, mint kommunikáció, a közfigyelemért folytatott törvénytelen eszköz.”⁹ Vári István a Magyar Nemzet november 12-én megjelent számában a következőket írta:

„A törvények nem ismerik sem az etnikum, sem a nemzetiség vagy nemzeti kisebbség fogalmát, csak az állampolgárságét. Akik francia földön születtek, automatikusan francia állampolgárnak számítanak [...] E csoportot nem tudja az államigazgatás megkülönböztetni a többi franciától. Így sem statisztikák, sem elemzések nem adhatnak megbízható képet arról, milyen sajátos problémákkal küszködnek.”¹⁰

Bevonódás kérdése: részvétel és hovatartozás

Király András az általa sikeresnek tekintett integrációs modelleket hozta fel példának, amelyek asszimiláció helyett a bevonódás megvalósulására és a térbeli szegregáció prevenciójára fókuszálnak:

„Németországban és Nagy-Britanniában is jelentős bevándorlónépességet, ráadásul többségében muzulmán bevándorlókat sikerült integrálni. Az alap mindkét országban ugyanaz. Egyrészt a bevándorlók munkával, vállalkozásokkal keresik jövedelmüket, azaz mindkét országban a libe­rális gazdaságpolitika volt a siker egyik záloga. A másik, hogy egyik országban sem alkotnak homogén tömböt a bevándorlók, azaz a keveredés miatt engedniük kell saját kulturális megszokásaikból, de mivel nem követelnek tőlük teljes asszimilálódást, megőrizhetik identitásukat is.”¹¹

Róna-Tas Ákos is kitér az involváltság hiányának problematikájára:

„A liberális demokrácia ugyanis nem attól marad egyben, hogy mindenki ugyanazokat a jelszavakat skandálja, hanem attól, hogy van egy sor társadalmi intézmény, amely látszólag értéksemleges, de kooperációra kényszeríti az egyébként viszálykodó klikkekké széteső társadalmat. Ezek az intézmények integrálják a sokféle társadalmat. Ha ezek az integráló erők nem funkcionálnak, akkor van baj.”¹²

A multikulturalitás ugyan szép gondolat, de nem valósulhat meg a társadalmat összetartó, csoportok közötti együttműködés, valamint az azt facilitáló intézményi rendszer nélkül:

„Egy liberális társadalomban a színes sokféleséget egy sor intézményi csavar fogja össze. Először is ott a munka. A munka rákényszeríti az embereket arra, hogy más kultúrákkal érintkezzenek, azokkal együttműködjenek, külső elvárásoknak megfeleljenek. [...] Második csavar a tulajdon, ezen belül is az ingatlan. Akinek háza van, annak veszítenivalója van, annak érdeke, hogy a környéken ne legyen bűnözés és szemét, viszont legyen rendes utcai világítás és kövezett járda. És aki kölcsönt vesz fel, annak azt törlesztenie kell, tehát valahonnan rendszeres jövedelemre kell szert tennie. Harmadszorra ott vannak az iskolák. Az iskolák nevelik a társadalmat közös értékekre. [...] Az iskola, mint a munkahely, kapcsolatba hozza a különböző csoportokat egymással, és ezáltal is integrál. Negyedik srófként a politika szolgál, ahol megfelelő képviseltség esetén kompromisszumok árán ki lehet harcolni egyéni és kollektív jogokat. Franciaországban mind a négy csavar kilazult.”

Az involváltság hiánya pedig korrelál a vertikális diszkontinuitással. Mint már említettük, az egységességhez való ragaszkodás nem teszi lehetővé a nemzet és az egyén közötti közvetítő identitás elismerését és támogatását. Ennek következtében a nemzeti identitás – amelyet a közvetett ellenőrző intézmények képviselnek – gyengül, sőt kiüresedik és idegenné válik, míg a lokális és a globális befolyás megerősödik. Néhány magyar újságíró is rámutatott e jelenség meglétére. Pósa Tibor a Magyar Nemzetben például kiemelte, hogy egyes körzetekben már az iszlám szolgál a kulturális öntudat kereteként, és ez többek között azért lehetséges, mert a francia állam sokáig elhanyagolta a külvárosok gondjait:

„A »szakállasok« – ahogy franciául nevezik a gyakorló hívőket és papokat – fokozatosan átvették az állam által elhagyott feladatokat. Így nem egy helyen létrehozták az iszlám jótékonysági egyletet, ők foglalkoznak az idősekkel, segítettek a tanulási problémákkal küzdő fiataloknak.”¹³

Ebben az esetben tehát a nemzeti helyett inkább a lokális szintű befolyás növekedett meg. Ugyanígy felfedezhető a nemzeten túli identitás erősödése. Király András hangsúlyozta, hogy a banlieue-i fiatalok „pufidzsekiben járnak, rapet hallgatnak, alkoholt isznak, csajoznak, drogoznak, akár a többi fiatal.”¹⁴ Niedermüller Péter szerint:

„ezek a fiatalok az úgynevezett globális underclass kultúrához tartoznak, és azért kerülnek a késő modern társadalom szélére, mert egyrészről rosszul képzettek és szegények, másrészről pedig az etnikai és vallási hovatartozásuk miatt megkülönböztetésben részesülnek.¹⁵

Nem mindenki értett egyet azonban a fenti véleményekkel. Tamás Gáspár Miklós szerint például a reményvesztett és „fölöslegessé tett” banlieue-i fiatalokat nem lehet a globális fogyasztási kultúra résztvevőinek tekinteni, és éppen ez az, ami miatt lázadnak:

„A társadalom a kései kapitalizmusban két részre oszlik. Az egyik részt az intenzitás jellemzi – a munka intenzitása, a kizsákmányolás intenzitása, a fogyasztás intenzitása, a pszeudokulturális frenézis ('szórakozás') intenzitása. A másik rész még a kizsákmányolásból is kimarad, fölösleges, megvetett, elfeledett, kigúnyolt. Unatkozik. Vár. Lézeng. Lófrál. Éhezik. Vigasza az alkohol, a kábítószer, a hangos zene, a 'rekreációs szex', a babonává züllött vallás. Többnyire bevándorló vagy 'fajidegen', nyelvi és kulturális kompetenciája gyakorlatilag zéró. Kirekesztett. A többség ernyedt humanistái számára: 'probléma'. Ez a másik rész, a fölöslegessé tett (és nem fölöslegessé vált) rész lázadt föl. Ez gyújtogat, ez rombol, ez üvölt és verekszik. Ez a reménytelenség és kétségbeesés lázadása.”¹⁶

Erőszak-értelmezés

A francia nagyvárosok külvárosi negyedeit ugyan már az 1960-as évek óta összefüggésbe hozzák a fiatalkori bűnözéssel, csak 1981-ben, az „été chaud de Minguettes”-ügy („minguettes-i forró nyár”) kapcsán vált világossá a banlieue média általi kriminalizálása és a stigmatizálás. Ennél az esetnél a francia média „egy etnicizált világot mutatott be, amelyben a bevándorló és a 'huligán' képét egymásra illesztették” (Rinaudo, 1999: 30). Laurent Bonelli (2005) adatokkal támasztotta alá, hogy innentől kezdve Franciaországban mind a politikai diskurzus, mind a média egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a banlieue által jelentett veszélyre, amelyet a bűnözés magas valószínűségén, valamint nagyobb rendőri jelenlét és szigorúbb intézkedések szükségességén keresztül ábrázoltak. Bonelli azt is említette, ahogyan a közbeszéd a kisstílű bűntetteket a szervezett bűnözés és terrorizmus felé megtett első lépésekként mutatta be. Ezek után nem meglepő tehát, hogy a jelenlegi köztársasági elnök, akkori belügyminiszter, Nicolas Sarkozy szájából elhangzott a hírhedt kijelentés, mely szerint „meg kell tisztítani a banlieue-t annak 'csőcselékétől'.”¹⁷ A kifejezés egybecseng a francia köztudatban élő banlieue-képpel, mely szerint a külváros a francia társadalom és rend ellen irányuló legnagyobb belső veszély.

A banlieue-ábrázolás egyik fontos ismertetőjegye tehát annak erőszakkal és bűnözéssel való fokozott összekapcsolása. A magyar sajtó attitűdje is ezt a szemléletet tükrözi. Váncsa István, akinek a november 11-én megjelent Élet és Irodalom-beli vezércikke indította el voltaképpen a franciaországi helyzettel kapcsolatos vitát, a következőket írta:

„Akik az elmúlt hetekben Bagdaddá változtatták Párizst, azok ugyan nagyobbrészt észak-afrikai származású muszlimok, viszont az utcán nem a Próféta követőjeként, hanem egyszerű bűnözőként vannak jelen.” ¹⁸

Szerinte jogos a Sarkozy-féle szóhasználat: „aki más emberekre gyújtja a házat, az nem magáról megfeledkezett fiatal, hanem gonosztevő, csoportos megjelenési formája pedig a csőcselék.”¹⁹ Papp László Tamás a HVG-online-on közölt esszéjében a gyújtógatókat „túlnyomórészt arab és fekete kültelki suhancokként” azonosítja, akik „most piromán hajlamaikat élték ki”, és a „verekedő, fosztogató, céltalanul romboló bűnözőkön nincs mit tolerálni”.²⁰ A Magyar Nemzet újságírója, György Zsombor szerint csak a „retorzió veszélye” tarthatja őket féken.²¹

Lángoló autókat és egyéb erőszak uralta banlieue-t ábrázoló, sokatmondó képek árasztották el a médiát, az újságok párizsi tudósítói pedig mindvégig az erőszak súlyosságát részletezték. Míg a november 2-ai Népszabadság szerint „valószínűleg csak az egyik autólopásra szakosodott banda akarja akciójával saját köztörvényes tevékenységéről elterelni a figyelmet,”²² addig a két nappal későbbi szám már „polgárháborúként” prezentálta az eseményeket.²³

Szigeti András szerint az erőszak csak válasz az állam által elkövetett erőszakra, azaz a Sarkozy által bevezetett zéró tolerancia elvére és az ebből fakadó rendőrségi keménykedésekre. Niedermüller Péter György Péterrel értett egyet. Véleménye szerint az erőszak azoknak a kommunikációja, akik „visszavonhatatlanul és végérvényesen kizárva érzik magukat a társadalomból, s ezért olyan formákat választanak, amelyekkel tudatosan és súlyosan sértik meg a társadalmi normákat”. A kirekesztett csoportok tehát úgy tekintenek az erőszakra, mint az „egyedüli olyan eszközre, amellyel valamiképpen sakkban lehet tartani a 'bent lévőket' ”, és a mögötte megbúvó „filozófia” a következő:

„ha nem fogadtok be, ha nem lehetünk olyanok, ha nem tudunk olyanok lenni, mint ti, akkor a szó szoros értelmében szétverjük azokat a struktúrákat, amelyek titeket bent, minket pedig kint tartanak.”²⁴

Az erőszak alkalmazása azonban nem lehet célravezető, hiszen

„az erőszakon keresztül az underclass nem a hatalmi struktúrákat bontja le, hanem önmaga megkülönböztetését és kizárását termeli újra, és legitimálja. Másrészt pedig azért, mert Európa ily módon nem kényszerül rá, hogy újragondolja önmagát és kulturális identitását, hiszen bűnbaknak ott vannak a bevándorlók, a muzulmánok, a feketék.”²⁵

Király András szerint az erőszak-alkalmazás azt mutatja, hogy a francia kormány elkésett a reformelképzelésekkel és bárminemű hasonló törekvésekkel, hiszen „egy Molotov-koktéllal a kezében közelítő fiatalt viszonylag nehéz integrálni a társadalomba”. Megfordíthatatlan folyamatnak tartja „a rejtett rasszizmus, megalapozatlan félelem, szegregáció és gettósodás valóságát”, hiszen „a bevándorlók második, harmadik generációja azt tapasztalhatta, hogy szüleik kemény munkával sem tudtak kitörni a nyomorból”.²⁶

Predesztinált integrációs sikertelenség? A bevándorlás jövője magyar szemmel

A banlieue-ábrázolás másik fontos jegye az etnicizáltság és az ebből adódó kulturális determináltság. A demográfiai adatok alapján az előbbi nem teljesen alaptalan, hiszen becslések szerint ezekben a negyedekben a lakosság 49–55 százalékát külföldiek, külföldön születettek, valamint külföldi születésű szülők gyermekei alkotják. A banlieue bevándorlók területeként való definiálása azonban egy a közbeszéd által eltúlzott kép (Grewal, 2007).

A Nouvel Observateur című elismert francia magazin egyik cikke úgy írta le a lyoni banlieue-t mint „a fiatal, dühös arabok rejtekhelyét; olyanok, akik munkanélküliek és többé-kevésbé bűnözők”. A banlieue-i erőszakkal kapcsolatos francia médiareprezentációkban pedig majdnem kizárólag „őket” láthatjuk. „Pedig nem minden fiatal, aki részt vesz a városi lázadásokban, idegen származású, de meglepő módon csak sötétbőrűeket láthatunk” – jegyezte meg Veronique de Rudder francia szociológus (idézi Grewal, 2007). Mireille Rosello a következőket írta egyik tanulmányában: „A démonizált „cité”-k olyan szimbolikus kereszteződések, ahol az arabellenes érzelmek kikristályosodnak a lakóhely-kérdések körül.” Így az etnicizáltság a banlieue-i erőszaktól való félelemmel párosulva az „idegentől” („étranger”), különösen az afrikaitól és azon belül is az észak-afrikaitól/arabtól való félelemmé vált (Rosello, 1997). Ezt tükrözi az is, hogy a francia értelmiség számos tagja kísérletet tett arra, hogy a zavargásokat az illegális bevándorláshoz, a muszlim szeparatizmushoz és a többnejűséghez kösse (Sahlins, 2005). A francia esszéíró és irodalomelméleti szakember, Tzvetan Todorov szerint például a zavargások a muszlim fiatalok diszfunkcionális nemiségének és túlzott, agresszív férfiasságának következménye. A francia Hélene Carrere d'Encausse, az orosz és szovjet történelem szakértője azt nyilatkozta az orosz médiának, hogy a zavargásokat a Nyugat-Afrikából származó muzulmán bevándorlók poligámiát támogató és gyakorló magatartása okozta (Hargreaves, 2005).

Ez az értelmezési tendencia látszik a magyar újságírók többségénél is, akik a banlieue-i etnicizáltságot a kulturális determináltsággal kötötték össze; és ezt a vélt összefüggést, valamint az ebből adódó „integrálhatatlanságot” idézték mint a zavargások kitörésének fő okát. Az első és sokak által egyértelműen igaznak tekintett megállapítás az, hogy két nagyon különböző kultúra ütközéséről van szó, s az összecsapás a különbözőség miatt elkerülhetetlen. György Zsombor az Ostrom alatt Az Európa-erőd: Párizstól Birminghamig könnygázgránátok kísérik a civilizációk találkozását című írásában kifejtette, hogy

»„Huntington gondolatai mára beértek”, hiszen tanúi lehetünk „különböző kultúrák, civilizációk egymással jobbára összeegyeztethetetlen értékeinek állandó, esetleg ideig-óráig mederbe terelhető, de mindig kiújulással és összecsapással fenyegető konfliktusainak”.«

Tóta W. Árpád indexes újságíró szintén a Fukuyama–Hungtinton-vitát idézte: „Fukuyama és Huntington tanulságai együtt vetődnek felszínre.”²⁷ Váncsa István nem érti, „miért gondolhatta volna bárki is azt, hogy egy totálisan idegen kultúrából érkező tömeg a vén Európába harmonikusan beolvad?”²⁸ György Zsombor hangsúlyozta, hogy „a zavargásokat szító tizen-, huszonéves generáció többsége soha nem is járt szülei, nagyszülei hazájában, Franciaországban nevelkedett, mégsem vált európaivá”. Papp László Tamás szerint, ami történt, kulturális kérdés, azaz „be kell látni, hogy mások vagyunk, mint ők”.²⁹

A különbözőséget tehát az újságírók általában az arab kulturális örökségben és az ebből adódó asszimilálódási képesség hiányában látták. A gyarmati ideológiára (pl. „civilizációs misszió”) erősen emlékeztető logikával az „idegen kultúrát” egyértelműen alsóbbrendűnek gondolták az úgynevezett európai kultúrához képest. A francia közdiskurzushoz hasonlóan tehát a magyar értelmiség jónéhány tagja is az iszlámot tekinti az integráció fő akadályának. Sokan az iszlám radikalizmust sejtik az események mögött. Kis Tibor szerint:

„nem nehéz a radikális iszlám nyomait felfedezni a külvárosi akciózásban, hiszen az elővárosok megteltek arabokkal és feketékkel, ahol a hagyományos városi erőszak és a radikális iszlám egymásra találásához ideálisak a feltételek.”³⁰

Dési András pedig „fiatalokat ellenállásra buzdító iszlám hitszónokokat”³¹ vélt felfedezni a kulisszák mögött. Seres László meglátása szerint „az elmúlt öt év franciaországi antiszemita merényleteiért, gyújtogatásaiért elsősorban a radikalizálódó, asszimilációra képtelen muszlim fiatalok felelnek.”³² Havasi János, a Heti Válasz publicistája szerint:

„Abban a rendőrségi szakértők és a helyi lakosok is egyetértenek, hogy a gettólakó fiatalok túlnyomó többsége – ha nem is jár templomba – hívő muzulmánnak tartja magát. Márpedig az Al Dzsazira és az Al Arabia Párizs környékén is nézhető, s ha máshonnan nem, e televíziós csatornákból értesülhetnek róla az arra fogékonyak, hogyan harcolnak hitsorsosaik 'az elnyomók' ellen Irakban, Izraelben, Indiában és Indonéziában. A kérdés ma már nem az, hogy kellő intézkedések hiányában – vagy ellenkezőleg, olyan buta rendeletek meghozatalával, mint az iszlám kendő betiltása az iskolákban – radikalizálódik-e a muzulmán vallású-érzelmű fiatalok tömege, hanem az, hogy milyen mértékben, milyen kiterjedtségben. Például átcsap-e a lázadás azokra az országokra – Belgiumra, Hollandiára, Németországra –, ahol hasonló nagyságú tömegek zsúfolódnak össze hasonló külvárosokban.”³³

A banlieue-re jellemző erőszak tehát ily módon egyenlősíthető az iszlámra jellemző erőszakkal. „Ha pedig a tisztelt betelepítettek gyújtogatni indulnak, akkor csak a kultúrájukat teljesítik ki éppen”– írta Tóta W. Az index.hu újságírója „Páciensként” azonosítja az arab kulturális örökséggel rendelkezőket, akiket,

„ha egyedül vannak, akkor talán meg lehet győzni, vagy be lehet zárni; de így csak körülnéz, odabök a hittestvéreire, és értetlenkedik: ő is megöli, meg ő is megöli, hát mért ne öljem már meg?”³⁴

Emiatt „érthető”, hogy „a fehér franciák sajtot esznek és szintetizátoroznak, a fekete és muzulmán franciák pedig gyújtogatnak”, hiszen hozzá szoktak az erőszakhoz: „ahonnan jöttek, ott azonnal lőnek, ezért is jöttek ide”.

Király András ezzel szemben megjegyezte, hogy:

„a lázongó fiatalok között portugál bevándorlók gyerekei, sőt tősgyökeres francia fiatalok is vannak, ahogy a lepukkant elővárosok lakóinak is csak egy része észak-afrikai arab vagy nyugat-afrikai fekete. […] lehetőségek híján a leszakadó bevándorlók ránthatják magukkal a leszakadó őslakosokat. Végül is, Franciaországban francia fiatalok ugyanúgy gyújtogattak, mint a gettóban velük lakó bevándorlók.” ?

A magyar újságírók egy része szerint a lustaság és a munkakerülés is korrelál a kulturális és etnikai örökséggel. Váncsa István úgy véli, „a vandalizmus békeidőben is a fiatalok rendszeres esti elfoglaltsága”, és „a fiatalok munkára vágynak a legkevésbé”, hiszen „némelyik ahhoz is lusta, hogy az utcára lemenjen, meggyújt egy Molotov-koktélt a tizediken, aztán kihajítja.”³⁵ Tóta W. Árpád zsarolásnak nevezte a zavargásokat, amennyiben „az egyik megoldás: betömni a pofájukat”.

„Segélyezés, magyarán – de egy fogyasztói társadalomban a segélyezés nehéz ügy, a lumpenproli ugyanis nem munkát és kenyeret igényel, hanem éppen azt, hogy ne kelljen dolgozni, viszont adjanak neki olyan kinyithatós kamerás mobilt.”³⁶

A konklúzió tehát az, hogy a fiatalok „kiérdemelték” az integrációs sikertelenséget. Hiszen „vannak a bevándorlásnak sikertörténetei – ők ugyanúgy bezárkóznak, mint a fehér franciák, és rémülten várják, mikor repül be a benzines palack az ablakon”. Így Tóta W. szerint azok, akiknek nem sikerült, azok „pontosan a helyükre kerültek”:

„a bűnözésből élő, integrálódni képtelen, önszántából társadalmon kívüli rétegnek itt pont ez a helye: a gettó és a nyomor. [...] A poszthitleri liberális álomvilágba betoppant egy tömeg, amely élvezi a liberális eszme védelmét, viszont a legkevésbé sem fogadja el azt.”³⁷

Váncsa szerint a francia államot nem lehet felelősségre vonni ebben az esetben, hiszen „fiatalok más európai országokban is vannak, és máshol se sikerült őket integrálni”.³⁸

Nem meglepő tehát, hogy ezek után többen sötét vízióba foglalták össze Európa és főleg Magyarország jelenével és jövőjével kapcsolatos aggodalmaikat. Váncsa véleménye szerint „a fiatalok egyáltalán nem integrálhatók, miért is volnának azok; a feladat tehát megoldhatatlan, a felelősség pedig azoké, akik a nyakló nélküli bevándorlást forszírozták”. A probléma pedig az, hogy a gyújtogató fiatalok hamarosan többségben lesznek:

„Az őshonos európai lakosság fogy, a már itt lakó fiatalok viszont bőszen sokasodnak. Az őshonos európai nő átlagosan 1,66 gyereket szül, a már itt lakó fiatalasszony 6,9-et. Vagyis a fiatalok létszáma 2025-re minimálisan megduplázódik, Franciaországban például több mint tízmillióan lesznek. Hogy akkor mi fog történni sous le ciel de Paris, abba jobb, ha bele se gondolunk.”

Havasi az európai szocialista kormányokat hibáztatta az elmúlt évtizedek során már „szinte kezelhetetlen méretűre duzzadt”³⁹ bevándorlásért. György Zsombor pedig megjegyezte, hogy a Nyugat „kihívta maga ellen a sorsot” azzal, hogy „a döntéshozók nem figyeltek fel időben a bevándorlás okozta problémákra, amelyek azonban mára az európai értékeket és kultúrát fenyegetik”. Hangsúlyozta, hogy bár Európának szüksége van munkaerőre, mégis fontos lenne megőrizni az évszázados értékeket. Továbbá a budapesti városvezetés és Somogyi Ferenc akkori külügyminiszter alkalmasságával kapcsolatos kételyek mellett a Magyarországon uralkodó állapotokkal kapcsolatos aggodalmait fejezte ki:

„Ha elgondolkodunk azon, milyen sorsra jutottak Párizs, London, Birmingham vagy éppen New York egykor szebb napokat látott bevándorlónegyedei, akkor budapestiként sem számíthatunk sok jóra. [...] Figyelmeztető jelek nálunk is akadnak bőven, jónéhány pesti utcán például már most is szinte életveszélyes sötétedés után végigmenni. A helyzet pedig csak romlani fog, hiszen az ázsiaiak beáramlása folyamatos, s már az itt élőknek sem jut elég tövényes munkalehetőség. A romák helyzete pedig talán még aggasztóbb, hiszen többségük semmivel nem lát jobb jövőt maga előtt, mint a francia elővárosok egyébként a magyar cigányoknál gyakran sokkal jobb körülmények között élő lakói.”⁴⁰

Ennélfogva több újságíró szerint a bevándorlás leállítása lenne az a lépés, amely Európa érdekét szolgálná leginkább hosszú távon.

„Mi lesz, ha az európai politika vigyázó szemét Párizsra veti? Milyen tanulságot vonhat le ebből az unió? Nyilván nem azt, hogy még ötvenmillió muzulmánra volna szükségünk. A bevándorlást már csak azért is meg kell állítani, mert aki szaporítja a forradalmi osztályt, az maga alatt vágja a fát. De valamit kezdeni kell a már betelepült milliókkal is”⁴¹

– fejtette ki véleményét Tóta W. Szerinte például „le kell verni a lázadást erővel”, aztán „felrakni a díszes kompániát a de Gaulle hordozóra, és visszavinni őket az ültetvényekre”.⁴²

Egyesek viszont „optimistább” következtetésre jutottak. Papp László Tamás szerint:

„Valójában asszimilációról kellene gátlás, bűntudat és tabuk nélkül szólni. Az 'Óvilág polgárainak' asszmilálódniuk kell, ahogy a nemzetállamok az unióhoz való csatlakozással feladják nemzeti szuverenitásuk egy darabját, úgy az euroatlanti kultúrkörökbe illeszkedni akaró újonnan érkezőknek is fel kell adniuk kulturális örökségük bizonyos, a demokráciák világával összeegyeztethetetlen részét.”⁴³

Seres László, láthatóan a francia integrációértelmezés végiggondolása nélkül, a francia államot tette felelőssé azért, hogy „kőkemény asszimiláció” helyett integrálni próbálta a muszlim közösségeket:

„Asszimilálni, mert aki itt akar élni, az ne gyújtogasson többségi intézményeket, ne öljön melegeket és zsidókat, ne legyen többnejű, ne hirdessen kalifátust, bizony alkalmazkodjon a nyugati értékrendhez, és ne álljon máshol, mint a szabadság, a joguralom és az alkotmányos, liberális demokrácia talaján. Ott viszont abszolúte.”⁴⁴

Mellár Tamás kétféle utat javasolt a november 24-ei Heti Válaszban:

„A Nyugat számára két megoldás kínálkozik, s egyik sem fájdalommentes. Vagy elismerik a bevándorlók jogos követeléseit, és egyenjogúsítják őket mind gazdasági, mind politikai értelemben (ez természetesen sok új problémát vet fel a különböző kultúrák együttélésének gondjaitól kezdve a szociális ellátórendszerek kiterjesztésének kérdésén át a növekvő bérek miatti versenyképesség-romlásig), vagy kiutasítják a rendbontókat, és szigorúan korlátozzák a bevándorlást. Ekkor viszont gondoskodni kell róla, hogy saját állampolgáraik végezzék el a nehéz, piszkos, alacsony presztízsű munkákat, mégpedig alacsony bérért, több gyermek vállalására kell rávenni az embereket, ösztönözni őket a továbbtanulásra, a nagyobb megtakarításra, a kisebb jólét és fogyasztás elfogadására.”⁴⁵

Természetesen nem mindenki értett egyet a homogén kultúrákhoz való ragaszkodással és az eszerinti határépítéssel. György Péter „őszinte hisztériával átélt rasszizmusnak”, valamint „kapkodás és félelem szülte butaságnak” nevezte az effajta reakciókat. Szerinte mindez a magyar külpolitikai újságírásnak az elektromos médiából való lassú eltűnésének, vagy ahogy ő nevezi, az „elmúlt évek nem külpolitikai» alig-újságírásának” következménye. Véleménye szerint nincs szó kultúrák összeütközéséről, hiszen:

»a kultúra gyakorlati tudások rendszere, amely a folyamatos kooperáció érdekében állandóan módosul. […] mindig átmenet, mindig többes szám, mindig zavart, bonyolult összefüggésrendszer, amely nem leírható tiszta modellekben. […] A kulturális gyakorlatok világa, a társadalmi képzeletek határai [pedig már rég nem] a nemzetállami homogeneitás absztrakciója [szerint alakulnak] a nemzetállam ideája és normája nem más, mint a megvetés igazolása, és a fenti lázadáshoz vezető veszélyek forrása”, [és Váncsa és Tóta W. véleményében is az] „elveszett otthonok nosztalgiája” [rejlik].«?

Szigeti András szerint „néhány ezer fiatal randalírozásából átfogó ítéletet alkotni az Európában élő muszlimokról nettó rasszizmus és gyűlöletkeltés”. Tamás Gáspár Miklós megállapította, hogy a franciaországi események „ítélet társadalmunk fölött, ítélet árulásunk, közönyünk, rövidlátásunk, önzésünk fölött”, amelyekre Tóta W. Árpád „a magyarországi sajtó örök, soha el nem múló szégyenére tébolyodott, fasisztoid cikkel” reagált, vezető liberális szerzők, mint Váncsa István, Papp László Tamás „iszlámozása és söpredékezése-csőcselékezése” pedig „pokoli dolog”.⁴⁶

„Magyarországon szereposztás körvonalazódik: némelyek zsidóznak és cigányoznak, mások araboznak és négereznek. Olyik rasszista, némelyik 'kulturális determinista' esszencializmust képvisel (ahol a fajból vagy a közösségi kultúrából vezeti le az egyének viselkedését).”⁴⁷

– vélekedett a Népszabadság publicistája.

Niedermüller Péter tévesnek ítélte az elgondolást, amely szerint az integráció hiánya lenne a bajok fő okozója:

„Az évtizedek óta Nyugat-Európában élő bevándorlók már rég integrálódtak. [...] éppen azokat a jogokat követelik, amelyek minden francia állampolgárt megilletnek, s akik azt vetik a francia társadalom szemére, hogy bár kulturálisan ugyanolyanok vagyunk (ugyanolyanokká váltunk!), mint ti, mégsem fogad be minket ez a társadalom. [...] Ami Franciaországban az utóbbi hetekben lejátszódott, az valóban a sikeres integráció drámája [...] azt a megoldást javasolni, hogy, aki nem tud integrálódni, az menjen vissza oda, ahonnan jött, nemcsak naiv romantika, nemcsak olcsó populizmus, hanem mindenekelőtt annak bizonysága, hogy ezeknek a javaslatoknak a szerzői nem ismerik fel azokat az alapvető változásokat, amelyeken az európai társadalmak az utóbbi évtizedekben átestek; vagy ha igen, akkor ezek csak félelmet váltanak ki bennük.”⁴⁸

A monokulturális társadalom tanulsága

A cikkek által tanúsított meglátások jól igazolják a Magyarország mint „új bevándorlási célország” sajátosságaiból adódó attitűd meglétét. Az új bevándorlási célországok egyik közös jellemzője, hogy földrajzilag az Európai Unió peremén helyezkednek el. Mivel ezekből az országokból régen inkább kivándoroltak az emberek, és csak nemrég fordult meg a folyamat, a bevándorlók továbbra is kis részét képezik a teljes populációnak (a francia lakosság tíz százaléka, míg Magyarország esetében ez az arány csak 2,88 százalék) (Bail, 2008). Mivel ezen államok esetében a lakosság viszonylag homogén összetételű, erősek az etnikai és vallási hovatartozáson alapuló szimbolikus határok, vagyis a kulturális integrációt faji hovatartozás vagy származás függvényének tekintik. A többségi csoport tagjai bizonyos privilégiumokat társítanak a többségi etnikai vagy vallási hovatartozáshoz, a kisebbséget, jelen esetben a „nem-európaiakat” pedig negatív jellemzőkkel és alacsonyabb státusszal kötik össze.

Az egyik lehetséges indoklás az, hogy a fenotípus, a vallással összeköthető ruházat és szimbólumok az országokra jellemző kulturális homogenitás miatt rendkívül feltűnőek. Emiatt egy kisebbségi csoport létszámának látványos emelkedését fenyegetésként foghatják fel. Ez igaz a saját etnikai kisebbséggel, így például a romákkal kapcsolatban is, akikkel szemben rendkívül negatív az attitűd. Emellett ezek a látható különbségek megakadályozhatják a csoportok közötti érintkezést, így érintetlenül megmaradhatnak a meglévő sztereotípiák. Továbbá, Nyugat-Európával összehasonlítva a rasszizmusellenes diskurzus még nem hatotta át ezeket az országokat. Nem meglepő tehát, hogy számos tanulmány megállapította, hogy az összes európai nemzet közül a keleti országok tanúsítanak leginkább ellenséges attitűdöt a külföldiekkel szemben.

Ennélfogva a monokulturális magyar társadalom számára a franciaországi problémák elsősorban közelgő fenyegetésként jelennek meg. Tóta W. Árpád például „párizsi barbárkommünnek” nevezi a gyújtogatókat, akik szerinte nagy veszélyt jelentenek a liberális demokráciára, így azt akár erővel is meg kell védeni:

„Valaki, aki tud arabul, kérdezze meg ezeket a fiúkat: testvéreim, ha már elmenekültetek egy zsarnokság elől, akkor mért akartok ide csinálni egy másikat? Vagy ha nektek ez kell, akkor mit szóltok ahhoz, ha megkapjátok testreszabva?”⁴⁹

Továbbá, a nem európai kultúra alsóbbrendűségének megállapításánál fontos érvként szerepelnek az iszlám szélsőségei. Ezt támasztják alá a már említett, az iszlámot az erőszakossággal, a lustasággal és a munkakerüléssel összekötő újságírói vélemények is. Tóta W. szerint például „túl gyorsan túl nagy inkompatíbilis tömegek jelentek meg Európában”.⁵⁰ Olyanok, „akiknek lehetetlen elmagyarázni, hogy például nem öljük meg a család hölgytagjait, ha nem az iszlám szerint élnek”. Papp László Tamás szerint a kültelki zendülők rohama nem elsősorban „faji probléma”, de nem is pusztán szociális vagy bűnügyi kérdés:

„Hogy egy jelentéktelen csetepaté polgárháborús afférrá eszkalálódott, annak kulturális okai vannak. A törő-zúzó fiatalok olyan civilizációból (vagy közösségből) jöttek, ahol nincsenek hagyományai a demokráciának, hiányzik a konfliktusok szokásjogon és toleráns normakövetésen alapuló békés megoldásának évszázados tradíciója. [...] A Közel-Kelet és Fekete-Afrika országaiban a nők méltóságának tisztelete helyett arra nevelik a fiúgyermeket, hogy családon belül a gyengébb nemmel (általában a gyengébbel) bármi megtehető. A veréstől a csonkításon át egészen a becsületgyilkosságig. Az erőszakcselekményeket végrehajtó fiatalok olyan miliőben szocializálódtak, ahol az erővel a fejekbe vert dogma és nem a jogállami törvény az úr. És nem kell sok, hogy a jól szervezett huligánbandákat behálózzák a fundamentalista terrorhálózatok csápjai.”⁵¹

Ennek megfelelően az európaiak és „nem európaiak”, sőt némely esetben a magyarok és a nem magyarok közötti kulturális különbségtétel fontos politikai és társadalmi funkciókkal bír. Nem véletlen tehát, hogy György Zsombor szerint az integráció hatékonyságának növelése „aligha érintheti az afrikaiak és ázsiaiak tömegét, amikor a Nyugat különféle szabályozások révén az új EU-országok állampolgárait sem engedi a tűz közelébe”.⁵² Tóta W. hangsúlyozta, hogy „európai – például erdélyi – menekültek százezrei laktak vasúti kocsikban évekig, és nem indultak gyújtogatni”. Mellár Tamás a Heti Válaszban szintén az erdélyi magyarokat említette pozitív példaként. Megállapította, hogy Magyarország ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint Európa többi része, nevezetesen „csökkenő népesség, elöregedő társadalom, alacsony aktivitási ráta, csekély megtakarítási hajlandóság, felfokozott fogyasztói igények, romló oktatási rendszer etc.” .⁵³ De szerinte a válság:

„…még nem éleződött ki, mert az elmúlt tizenöt esztendőben a határon kívülről nagyszámú, évenként mintegy húszezer magyar bevándorlóval számolhattunk, akiknek szorgalmas munkája, ambíciója, szakértelme tartotta kezelhető keretek között a gazdasági feszültségeket. [...] mi lesz velünk, ha ez a külső forrás is elfogy, illetve ha ezután többségében olyanok jönnek, akik nem beszélik nyelvünket, és egészen más kultúrkörhöz tartoznak.”⁵⁴

Itt fontos rámutatni arra a definíciós nehézségre, hogy tulajdonképpen kik is tartoznak a „bevándorlók”, illetve az erőszakot elkövetők csoportjába. Vári István szerint:

„nem etnikai problémáról van ugyanis szó, és nem is a bevándorlók kérdéséről: a mostani, többségében már francia földön született fiatal lázadók felmenői különböző afrikai országokból érkeztek, és marginalizálódásuk során azonosultak máshonnan származó sorstársaikkal.”⁵⁵

A cikkírók többsége azonban a kategóriák meghatározása helyett általában csak a kategorizálás szükségét érezte. Váncsa István például egyszerűen „a fiataloknak” nevezi a gyújtogatókat és azonosítja őket a franciaországi muszlim lakosság teljes egészével („[...] ez az erőszakhullám valószínűleg tovább erősíti az öt- vagy hatmilliónyi franciaországi muszlimmal [értsd: a fiatalokkal] szemben táplált előítéleteket.”).

Niedermüller szerint „a bevándorlók, a migránsok, a nem európaiak, a muzulmán bevándorlók homogén masszaként való felfogása nem más, mint az európaiak szimbolikus erőfölényének kihangsúlyozása”. ⁵⁶ A „bevándorlók” mint kategória per se tehát nem létezik. A ma Európában élő, de nem európai származású népesség rendkívül differenciált, de akár a muszlim lakosságon belül is nagy különbségeket fedezhetünk fel.

„De ahogy [...] a modern társadalmat mélyen átszövő családon belüli erőszakot nem azonosítjuk az európai kereszténységgel, vagy a pedofil papokat a katolikus egyházzal, ugyanúgy nem azonosíthatjuk a szélsőséges társadalmi viselkedés egyes formáit sem a bevándorlókkal vagy az iszlámmal.”⁵⁷

Látható tehát, hogy az új bevándorlási célországokban koherens integrációs filozófia/ideológia és politika helyett az egyetlen létező filozófiai bázis a már említett „kulturálisan elhatárolható, homogén nemzetállam mítosza” (Hargreaves, 2005). Ezen belül is különleges helyet foglal el az a faji és vallási megkülönböztetés, amely szerepet játszott a nemzet és annak identitásának kialakulásában, hiszen az európai periférián lévő országoknak meg kellett birkózniuk a nem európai és nem keresztény birodalmak fenyegetésével. Pályi András szerint az említett megkülönböztetéssel kapcsolatos „nemzeti mitológia és a forradalmi romantika kínálta közhelyek” a gondolkodásmódot is meghatározzák. Éppen emiatt képtelenek az emberek arra, hogy szembenézzenek a „tegnap még életképes, sőt szellemi-lelki-erkölcsi forrást jelentő ideálok pusztulásával, melyek mára már halottak”.⁵⁸

Konklúzió

A franciák ragaszkodása az úgynevezett francia köztársasági értékekhez – azaz az egységes nemzethez, a laicitáshoz, valamint a társadalmi és szociális egyenlőséghez – alapjában véve meghatározza a hivatalos integrációs politikát.
A gyakorlat azonban azt jelzi, ez a politika nem alkalmas a szimbolikus határok megszüntetésére. A rendelkezésre álló társadalmi kutatások adatai is azt igazolják, hogy az integráció valóban részben sikeresnek tekinthető, azonban az integrációs törekvéseket kísérő szociális és gazdasági politika nem képes a társadalmi mobilitás elősegítésére. Ennek eredményeként a banlieue olyan kereszteződéssé vált, ahol a térbeli szegregáció, a nemzeti identitásképződés diszkontinuitása és a társadalmi involváltság hiánya találkozik. A problémák létezésének tagadása pedig még súlyosabb következményekhez vezetett.

A magyarországi vita során legtöbbször az érzelmek játszottak főszerepet a tények és azok alapos végiggondolása, valamint az érvek felsorakoztatása helyett. Két tábor polemizált egymással szenvedélyesen, amely kétféle szerepben ábrázolta a banlieue-lakókat (néha leszűkítve a zavargásban részt vevőkre, néha pedig kiterjesztve általánosságban a muszlim, sőt „nem európai” bevándorlókra). Az újságokban és internetes portálokon megjelent elemzések egy kisebb hányada azt hangsúlyozta, hogy a francia külvárosokban az eddig elfojtott társadalmi konfliktusok robbantak ki. Eszerint az elgondolás szerint tehát a banlieue-lakók áldozatok, akik az inadekvát kormányzati döntések és intézkedések következtében szenvednek hátrányt. Ezek az elemzések azonban nem mindig foglalkoztak a jelenségek mögött rejlő tényezőkkel (involváltság hiánya, francia köztársasági értékeken alapuló integrációs elképzelések stb.).

Kisebbségben vannak azonban az erőszakot felmentő és igazoló vélemények: az újságírók többsége amellett érvelt, hogy a banlieue-i fiatalok belső veszélyt jelentenek, mégpedig a közrendre, a nemzeti (és „európai”) kultúrára és kohézióra, valamint a gazdasági helyzetre nézve is (rossz munkaerő, segélyeken élnek). A francia városokban tehát kultúrák ütköztek össze: a nem európai „bevándorlók”, muzulmánok stb. az európai kultúrával, hagyományokkal, normákkal és társadalmi renddel vívták harcukat. A szerzők az erőszakhasználatot a kulturális és faji okokkal hozták összefüggésbe, ennélfogva nem kerestek egyéb magyarázatot ezzel kapcsolatban. A fiatal csoportok sajátos problematikájának tekinthető involváltság kérdésének teljes figyelmen kívül hagyásával megmaradtak az általuk etnizáltnak ábrázolt világ nyújtotta kategóriáknál. Megelégedtek az olyan egyszerű következtetésekkel mint az „integrálhatatlanság” vagy a „kulturális összeférhetetlenség”. A kulturális hovatartozást pedig nem kulturális gyakorlattal, hanem a faji és etnikai hovatartozással kapcsolták össze.

Az eredmények a magyar sajtó Franciaország problémáinak valódi okairól való elfókuszálására utalnak. A cikkírók többsége a francia köztársasági ideológia és a valóság közötti ellentmondások elemzése helyett általában predesztinált sikertelenségként ábrázolta Franciaország integrációs törekvéseit. Az történésekkel kapcsolatos többségi vélemény jól igazolja Magyarország mint „új bevándorlási célország” sajátosságaiból adódó attitűd meglétét: a monokulturális, homogén állam félelemmel és idegenkedve szemléli egy kisebbségi csoport létszámának látványos emelkedését. Ebből adódóan az újságírók nagy része a bevándorlás leállításán/korlátozásán és asszimiláción alapuló politikát javasolt. Ebből kiindulva érdemes lenne megvizsgálni például Törökország Európai Unióhoz való csatlakozásával kapcsolatos újságírói véleményeket is. A kérdés tehát az, hogy vajon a magyar újságírók többsége Európát minden esetben az általuk elképzelt történeti, vallási és kulturális hagyományainak kizárólagosságában értelmezi-e.

Irodalom

Bail, Christian A. (2008): The Configuration of Symbolic Boundaries against Immigrants in Europe. In: American Sociological Review 73. 37–59.

Benedicto Jorge & Morán, Maria Luz. (2007): Becoming a Citizen. European Societies 601–622.

Bonelli, Laura. (2005): The Control of the Enemy Within? Police Intelligence in the French Suburbs (banlieues) and its Relevance for Globalization. In: Bigo D. & Guild E. (eds.) Controlling Frontiers: Free Movement Into and Within Europe. Burlington, USA: Ashgate.

CBC News (2005): In-depth: France riots. In: CBC News. http://www.cbc.ca/news/background/paris_riots/ (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Cesari, Jocelyn (2005): Ethnicity, Islam, and les banlieues: Confusing the Issues. http://riotsfrance.ssrc.org/ (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Dufoix, Stéphane. More Than Riots: A Question of Spheres. 2005. december 2. http://riotsfrance.ssrc.org/Dufoix/ (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Grewal, Kiran (2007) The Threat from Within: Representations of the Banlieue in French Popular Discourse. In: Killingsworth, M. (ed.) Europe: New Voices, New Perspectives: Proceedings From The Contemporary Europe Research Centre Postgraduate Conference, 2005/2006. Melbourne: The Contemporary Europe Research Centre, The University of Melbourne.

Hargreaves, Alec (2005): An Emperor with No Clothes? 2005. november 25. http://riotsfrance.ssrc.org/Hargreaves (utolsó letöltés: 2010. október 6.).

Hargreaves, Alec. (1995) Immigration, ‚Race' and Ethnicity in Contemporary France. London: Routledge.

Heckmann, Friedrich (1999): Integration Policies in Europe: National Differences and/or Convergences? European forum for migration studies (‘efms'). 1999. szeptember 23–28. http://web.uni-bamberg.de/~ba6ef3/pdf/efms_p33.pdf (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Kastoryano, Riva (2006): Territories of Identities in France. 2006. június 11. http://riotsfrance.ssrc.org/Kastoryano/ (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Oberti, Marco (2007): The French Republican Model of Integration: The Theory of Cohesion and the Practice of Exlusion. Observatoire sociologique du changement – Notes and Documents, 2.

Orlando, Valerie (2003): From Rap to Rai in the Mixing Bowl: Beur Hip-Hop Culture and Banlieue Cinema in Urban France. Journal of Popular Culture, 36: 398.

Rinaudo, Christian (1999): L'Ethnicité dans la Cite: Jeux et enjeux de la catégorisation ethnique. Paris and Montreal: L'Harmattan.

Rosello, Mireille (1997): North African Women and the Ideology of Modernization: From bidonvilles to cités de transit and HLM. In: Hargreaves A., McKinney M (szerk.) Post-Colonial Cultures in France. London and New York: Routledge.

Roy, Olivier (2005): The Nature of the French Riots. 2005. november 18. http://riotsfrance.ssrc.org/Roy (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Sahlins, Peter (2005): Civil Unrest in the French Suburbs. 2005. november 25. http://riotsfrance.ssrc.org/Sahlins (utolsó letöltés: 2009. október 6.).

Schnapper, Dominique & Krief, Pascale & Peignard, Emanuel (2003): French Immigration and Integration Policy:
A Complex Combination. In: Heckmann, Friedrich & Schnapper, Dominique (eds.) The Integration of Immigrants in European Societies. Stuttgart: Lucius&Lucius.

Silverstein, Paul A. & Tetreault, Chantal (2006): Postcolonial Urban Apartheid. http://riotsfrance.ssrc.org (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Suleiman, Ezra (2005): France: One and Divisible. http://riotsfrance.ssrc.org (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

Wihtol de Wenden, Catherine (2005): Reflections “A Chaud” on the French Suburban Crisis. http://riotsfrance.ssrc.org (utolsó letöltés: 2010. február 14.).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Rovatok

Archívum

Kultúra

Murai András – Tóth Eszter Zsófia:

Magánörömök, közállapotok

Új média

„...egyszerűen nagyságrendi, és nem lényegi változásról beszélhetünk”

Balogh Csaba:

A politika közösségiweb-használata Magyarországon

Tóth Tamás:

Szimuláció és narratíva a számítógépes játékokban

Politikai kommunikáció

Szilágyi-Gál Mihály:

A politika mint termék?

Kisebbség

Hu Shenshen:

A 2005-ös franciaországi külvárosi zavargások magyar médiareprezentációja

Sorozatok

Kupi Krisztina:

Ambivalens narratívák a transzplantáció tárgyalásában

Történelem

Andreides Gábor:

A Magyar Távirati Iroda története a második világháború alatt

Kritika

Myat Kornél:

A késő-modern médiapolisz filozófiai alapvonalai

Guld Ádám:

A hangok útján

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink