Médiakutató

Lábjegyzetek

Takács Róbert: Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években

1 Lásd a Columbia Journalism Review 2000. május-júniusi számát, illetve Hayes et al. (2004); valamint „Freedom of Expression and Media Self-Censorship after 11. September 2001” – A norvégiai PEN által szervezett konferencia, 2002. január 21.
2 A Belső tilalomfák című kiadvány 1982-ben jelent meg Hollandiában, így kötöttségek nélkül közelíthette meg az öncenzúra jelenségét. A kötetben nemhogy a sajtótörténeti, de még a történeti megközelítés sem kizárólagos, a szerkesztők arra törekedtek, hogy minél több tudományág (nyelvészet, pszichológia, irodalomtörténet, szociológia, biológia) képviselőit szólaltassák meg.
3 „Feladatát a cenzúra akkor tölti be, mikor az emberek már nem csupán másról beszélnek, de másra is gondolnak” – írja Olivier Burgelin (in Szabó, 2001: 61).
4 A The Green Man, a sajtószabadság állapotát felügyelő szervezet a brit napilapokat vizsgálta meg az idei madridi merénylet utáni napokban, és azt találta, hogy az áldozatokat bemutató egyik képről a közönség érzékenységére való tekintettel kiretusáltak egy véres emberi végtagot. Az eset kapcsán újfent arra hívták fel a figyelmet, hogy a közízlés normáinak felállítása egy nagyon szűk csoport privilégiumát képezi (The Green Man, 2004).
5 Az újságírók ugyanis a legtöbb helyen – a szocialista országokban is – legalább részben a publikált cikkek után kapják/kapták a fizetésüket. Így nem áll/állt érdekükben olyan történeteken dolgozni, amelyeknek nincs/nem volt esélyük nyomtatásba kerülni (Curry, 1984: 17). Steele azt is az öncenzúra egyik fajtájának tekinti, amikor az újságírók tájékozatlanságukból eredően kényelmesen átvesznek téves közhelyeket. Mindezt az afganisztáni tudósítások elemzésén keresztül mutatja be (Steele, 2002).
6 Curry (1984) bemutatja a lengyel sajtóirányítás által összeállított segédkönyvet, amelynek lapjait egy lengyel cenzor csempészte ki az országból.
7 Jellemző a kérdés ellentmondásos megítélésére, hogy a kritikát bátorító 1965-ös sajtópolitikai határozatot nem hozták nyilvánosságra.
8 „A belpolitikai újságírás állapotáért a belpolitikát illeti bírálat [...] Néha a politika nem tudja felismerni, hogy egy bonyolult helyzet okos, polemikus ábrázolása a sajtóban hasznosabb, mint a mindig tisztán egyértelmű, úgynevezett vonalas beszéd” – mondta Pozsgay Imre (1985: 6).
9 Mindez nem azt jelentette, hogy a sajtóban nem megjelenő tartalmakról az emberek nem tudhattak, hanem azt, hogy a nyilvánosságból kizárt kérdésekről alternatív csatornák révén kellett információigényüket kielégíteniük. Ennek két legfontosabb módja a magyar nyelvű nyugati híradások (Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja) és a személyes kommunikáció volt.
10 Szürke zónák természetesen a sajtószabadság keretén belül is léteznek (Marx, 2001).
11 „Egy fiatal riporter ír egy cikket, de a szerkesztő azt mondja »Nem hiszem, hogy ezt le fogjuk hozni.« Mikor másodszor megy a riporter a szerkesztőhöz, az azt feleli »Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet.« Így nem jár utána, és nem írja meg a történetet. Amikor a riporternek harmadszor támad egy ötlete, nem keresi fel a szerkesztőt. Negyedik alkalommal már eszébe sem jut” – írja Nicholas Johnson (in Lieberman, 2000).
12 További példák a fenti szemléletmódra: „Örüljünk, hogy a társadalom fejlődésével egy ütemben egyre többet bírálhatunk [...] nem egyszerűen úgy, hogy valahol fent [...] valakik egyre többet engedélyeznek, hanem [...] tudósok, írók, művészek és politikusok közös erővel tárnak fel új meg új vadászterületeket [...] a társadalmi kritikának is” (Fekete, 1982: 22); „Mások talán gyakran megállnak egy lépéssel a »falak« előtt, mi mindig igyekeztünk azokat »tágítani«. Abban a hitben, hogy a fölösleges vagy a túl közeli falakon is lehet mozdítani” (Vince, 1986: 99).
13 A szerző „fekete lakkozás”-nak nevezi azt az írásmódot, amely az írás tárgyát a valóságosnál sötétebbnek tünteti fel. A fogalom a főleg az 1950-es évek újságírásának jellemzésére a Kádár-korszakban használt „(rózsaszín) lakkozás” kifejezés ellentétpárjaként született.
14 A hatalom nem tolerálta, ha egy szerző közreműködött a szamizdatkiadványok elkészítésében. Az ilyen újságírók, írók, társadalomtudósok bizonyos ideig nem szerepelhettek az első nyilvánosságban.
15 Malonyai Péter: Madármese. Magyar Nemzet, 1984. június 18.
16 A tévékritika különösen alkalmas műfaj volt arra, hogy bíráló, alternatív gondolatok kerülhessenek nyilvánosságra. Mivel belpolitikai, külpolitikai és gazdasági téren a sajtóirányítás szigorúbb fegyelmet követelt meg, a kritikusabb hangvételű írások a nagyobb példányszámú kiadványokban – leginkább a kulturális és a sportújságírásban – jelenhettek meg.
17 Magyar Nemzet, 1984. augusztus 1., 9. o.
18 Például Magyarországon Vörös László (Tiszatáj), Kőrösi József (Valóság), Kulin Ferenc (Mozgó Világ), Vince Mátyás (HVG).