Bevezetés
Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepe óta egyre
jobban foglalkoztatja
a közvéleményt a kérdés, hogyan lehet megóvni a fiatalkorúakat
az Interneten
található szexuális és egyéb, ártalmasnak vélt tartalmaktól.
Az Internet tartalomszabályozásának
kérdése komoly politikai és alkotmányjogi vitákhoz vezetett, és
olyan megoldás,
amellyel mind a szülő, a pedagógus, a politikus, az
alkotmányjogász és az Internet-felhasználó
is egyetért, eddig nemigen született. Az alábbi írás az Internet
tartalomszabályozásával
kapcsolatos kérdéseket járja körül, azt vizsgálva, hogy az
USÁ-ban a szólásszabadság
védelme az Internet esetében mennyire tér el a hagyományos
médiumokétól.
Az Internet korunk egyik legjelentősebb kommunikációtechnikai
vívmánya, amely
a mindennapi élet egyre nélkülözhetetlenebb részévé válik a
világ számos országában.
S bár az új médium sokak szerint valóra váltja a XXI. század
emberének álmait,
mind több emberben merül fel a kétség, hogy a világot egyre
szorosabban átszövő
számítógépes hálózat veszélyeket is tartogat. Az Interneten
található politikai
és vallási uszító tartalmak, a bombakészítéssel és
drogbeszerzéssel kapcsolatos
honlapok, az erőszakra épülő videojátékok és persze a
pornográfia káros hatást
gyakorolhat a társadalomra. A világhálózattá duzzadt rendszer
felhasználói között
egyre több fiatal akad, aki akár minimális számítógépes és
hálózati ismeretek
birtokában is könnyen hozzáfér olyan információkhoz, amelyek a
„valós világban”
el vannak zárva előle.
Sokak szerint ahogy a valódi utakon is léteznek közlekedési,
viselkedési és
egyéb szabályok – például vezetői engedély csak egy
bizonyos életkor betöltésével
és vizsga letételével kapható –, úgy az
„információs szupersztrádán” is szükség
van olyan szabályokra, amelyek a virtuális utazást biztonságossá
teszik elsősorban
a gyerekek, de a felnőttek számára is. Lehetséges, hogy a
jövőben virtuális
ellenőrző pontokkal és olyan „cyber-rendőrökkel”
találkozunk majd az Interneten,
akik azt ellenőrzik, hogy a gyerekek virtuális biztonsági öve be
van-e kapcsolva?
Tanulmányomban az Internet tartalmi szabályozásával kapcsolatos alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozom. Azt vizsgálom meg, hogy az Egyesült Államokban a szólásszabadság védelme mennyiben tér el az Internet és a hagyományos médiumok – például a televízió vagy az újságok – esetében. Bár elsősorban az USÁ-t vizsgálom, az alább leírtak érvényesek lehetnek azokra az országokra – így Magyarországra is –, amelyeket mind jobban behálóz az Internet.
Internet az USÁ-ban
Az Egyesült Államokban a háztartások jóval több mint fele rákapcsolódott már a világhálóra, és a növekedés gyorsasága minden várakozást felülmúlni látszik. A felhasználók között egyre több a fiatal korú: a hat és tizenegy év közötti gyermekes családok 61 százaléka, az általános és középiskolák kilencven százaléka rendelkezik számítógépes hálózattal. Bár a legtöbb szülő és pedagógus elismeri, hogy az Internet forradalmi lehetőségeket kínál az oktatás és tanulás területén is, a megkérdezett szülők 78 százaléka tart attól, hogy gyermekei ártalmas információkhoz juthatnak még akkor is, ha nincs szándékukban azok felkutatása.
Egy tavalyi felmérés adatai szerint a megkérdezett amerikai tinédzserek 91 százaléka internetes házi feladata készítése során vagy egyszerű „szörfölés” közben bukkant pornográfiára1. (Ha valaki például a Fehér Ház honlapját keresve a whitehouse.com címet írja be véletlenül, meglepetések érhetik.)
Gyermeki ártatlanság és a korrupt médiaTartalom-specifikus szabályozás
Az amerikai törvényhozás történetében a szexuális tartalom
„jellege” alapján
két kategóriába különíthető el (itt kell megjegyezni, hogy a
„pornó” mint jogi
kategória nem létezik). A szexuális tartalom vagy
„obszcénnek” (obscene) vagy
„nem-obszcénnek” minősíthető. A Legfelsőbb Bíróság
1957-ben született határozata
alapján az a szexuális tartalom, amely obszcénnek minősül, nem
részesülhet az
Alkotmány védelmében, és terjesztése bűncselekménynek
számít4.
Amennyiben a szexuális tartalom nem minősül obszcénnek, teljes
körű alkotmányjogi
védelmet élvez, és nem szabályozható. Ma az Egyesült Államokban
egy tartalom
akkor minősül obszcénnek, ha az alábbi négy kérdés
mindegyikére igenlő a válasz:
1) Kifejezetten szexuális izgatás céljából készült-e?
2) Az adott közösség értékeinek figyelembevételével erkölcstelennek és egészségtelennek minősül-e az izgatás jellege?
3) Tartalmaz-e olyan „elemeket”, amelyeket a törvény büntet?
4) A mű egészét figyelembe véve sem rendelkezik-e komoly irodalmi, művészeti, tudományos vagy társadalmi értékkel5?
Az a szexuális tartalom, amelyben fiatalkorúak szexuális
cselekmény részesei
– ilyen például gyermekpornográfia – külön
elbírálásban részesül az amerikai
jogrendszerben. Az ilyen tartalom létrehozója és terjesztője
bűncselekményt
követ el (Lessig 1999a).
Médium-specifikus szabályozás
Az utóbbi évtizedekben azon szexuális tartalom
szabályozásának a kérdése is
felmerült, amely ugyan nem minősül obszcénnek, mégis káros lehet
a gyerekek
számára. A jogrendszerben az egyébként teljes körű
alkotmányvédelmet élvező
szexuális tartalom korlátozhatóságának lehetősége függ a
közvetítő médiumtól
is (Turner 1999). A Legfelsőbb Bíróság véleménye szerint
„minden médiumnak megvan
a maga saját problémája, így a szólásszabadság
korlátozhatóságának mértéke és
jellege a médium sajátságain kell alapuljon” (Doherty
1999).
Tartalomszabályozás a legszélesebb körben az elektronikus
média – a rádió és
a televízió – esetében lehetséges, legkevésbé pedig a
nyomtatott média – a könyv,
újság, stb. – esetében. Ennek oka – kicsit
leegyszerűsítve – abban keresendő,
hogy a rádió és televízió számára szükséges frekvenciák
száma korlátozott, és
azok a közvagyon részét képezik. A frekvencia használatáért
cserébe a műsorszórónak
a „köz érdekeit, hasznát és igényeit” is szem előtt
kell tartania. A bíróságok
azt is kimondták, hogy a rádió és a televízió rendkívüli
jelenléttel és jelentőséggel
bír a társadalom tagjainak életében, még azokéban a
gyerekekében is, akik még
olvasni sem tudnak (Burns 1996). A bírák azonban azt is
hozzátették – és ez
az Internet tartalomszabályozásakor fontos lesz – hogy a
fiatalkorúak védelmének
érdekében történő tartalomkorlátozás csak abban az esetben
tekinthető törvényesnek,
ha az a lehetséges legszűkebb körű korlátozást jelenti6.
A nyomtatott média esetében már az 1960-as években több
államban is megtiltották
annak a szexuális tartalomnak a gyermekeknek való terjesztését,
amely a felnőttek
esetében nem, de fiatalkorúak számára az adott közösség normái
szerint obszcénnek
minősült7. A Playboy magazin például nem tekinthető
obszcénnek, de a gyermek esetében annak minősíthető, így
körükben nem terjeszthető
(Wolff 1997).
A rádió esetében 1978-ban született meg az a bírósági
döntés, amelynek értelmében
a „közerkölcsöt sértőnek” (indecent) minősülő
tartalom csak a nap azon szakaszában
kerülhet adásba, amikor a hallgatóság nagy része felnőttekből
áll8.
Egy másik, a kilencvenes évek közepén született hasonló döntés
értelmében a
televíziótársaságok nem közvetíthetnek olyan műsort reggel 6
óra és este 10
óra között, amely a közerkölcsöt sértőnek minősül9.
A közerkölcsöt sértőnek minősülő tartalom az elektronikus
média esetében vált
külön jogi kategóriává, és az olyan, a felnőttek körében
obszcénnek nem minősülő
szexuális és egyéb tartalom – például csúnya beszéd és
káromkodás – sorolandó
ebbe a kategóriába, amely a gyermekekre nézve ártalmas lehet.
Az Internet szabályozása
Annak megállapítása, hogy az Alkotmány keretei között az
Internet esetében milyen
széles körű és milyen jellegű tartalmi szabályozásra nyílik
lehetőség, nagyon
bonyolult.
Az Egyesült Államokban első komoly kísérlet az Interneten
található ártalmas
tartalom szabályozására 1996-ban történt a Communication Decency
Act (CDA) elfogadásával,
amelyet a Kongresszus az 1996-os Telekommunikációs Törvény
részeként hagyott
jóvá10. A CDA a számítógépes hálózaton
lévő közerkölcsöt
sértő – elsősorban szexuális – tartalmat az életkor
függvényében kívánta szabályozni,
mint ahogy az a nyomtatott és elektronikus média esetében is
történik (Lessig
1999b). A CDA értelmében az a személy, aki fiatal korúaknak
tudatosan és megfontolt
szándékkal juttat el vagy tesz hozzáférhetővé olyan üzenetet,
kérést, tanácsot,
képet stb., amely obszcénnek vagy közerkölcsöt sértőnek
minősül, vagy amely
nemi szervek működésével kapcsolatos információt tartalmaz,
törvénysértőnek
minősül (Johnson 1997).
A CDA óriási visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban, és mindenki cenzúrának tekintette a törvényt. Mivel az ország jogrendszerében a fiatalkorúak védelmét szolgáló tartalomszabályozás során az egyes médiumok eltérő elbírálásban részesülnek, a CDA alkotmányosságának vizsgálatakor a bíróság számára az első lépést az Internet összehasonlítása jelentette a létező médiumokkal. A Legfelsőbb Bíróság legtöbb pontjában alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt. A bírák véleménye szerint bár a gyermek jólétére ártalmas információk és tartalmak elleni védelem az állam feladatai közé tartozik, a CDA túllép ezen a célon, és széleskörű cenzúrát gyakorol, amely az egész társadalomra nézve veszélyes lehet11.
A CDA értelmében ugyanis az Internetet használó felnőtteknek ahhoz, hogy a kiskorúak esetében közszemérem-sértőnek minősülő információhoz jussanak (ilyen lehet például a tudományos és ismeretterjesztő információ is a mellrákról vagy nemi betegségekről), előfordulhat, hogy be kell bizonyítaniuk nagykorúságukat (Lloyd 1997). Az első törvényhozói lépés, amely Exon szenátor szavaival élve „biztonságossá kívánta tenni az információs szupersztrádát gyermekek és családok számára” gyors és teljes kudarccal végződött (Doherty 1999).
COPA
Két évvel később, 1998-ban a közvélemény és érdekvédelmi csoportok nyomására egy újabb kongresszusi törvény látott napvilágot, a Child Online Protection Act (COPA), amelyet ellenségei csak CDA II-ként emlegettek12. A COPA több ponton eltért az alkotmányellenesnek nyilvánított első törvénytől. A korlátozás „hatósugarát” igyekezett leszűkíteni, többek között oly módon, hogy csak kereskedelmi szolgáltatókra vonatkozott a szabályozás.
Ennek értelmében csak azoknak az ártalmas tartalmaknak a tudatos terjesztését és elérhetővé tételét tekintette büntetendőnek, amelyeket kereskedelmi céllal tettek fel a hálózatra (Rappaport 1998). A COPA alkotmányosságát már a törvény életbelépésének napján megtámadták, mondván, hogy az veszélyezteti az Alkotmány ElsőKiegészítésében szavatolt jogok gyakorlását a felnőtt állampolgárok esetében13. Ann Beesonnak, az American Civil Liberty Union nevű civil szervezet jogászának véleménye szerint a COPA a CDA-hoz hasonlóan túlságosan széleskörű szabályozást javasol, amely megbénítja az Interneten a szabad információáramlást (Doherty 1999). A Legfelsőbb Bíróság még nem ült össze a COPA ügyében, de a néhány hónapja másodfokon született bírósági döntés a CDA-hoz hasonló ítéletet sejtet14. Az érintett bírák véleménye szerint az alkotmányjogi problémák mellett a törvény betartása (is) komoly nehézségekbe ütközne, hiszen az Interneten elérhető információ a világ bármely részéről származhat, csakúgy, mint ahogy bárhonnan hozzá is férhető.
A rendelkezésre álló technológiák nem – vagy csak nagyon bonyolult és költséges módon – biztosítanak lehetőséget arra, hogy a felhasználók között különbséget lehessen tenni földrajzi elhelyezkedésük és életkoruk szerint. Az USÁ-ból működő virtuális pornóüzlet eladója például nemigen tudná kinyomozni, hogy a vevők között akad-e fiatalkorú amerikai állampolgár, akit a COPA értelmében tilos lenne kiszolgálnia. A törvény ugyanakkor nem terjed ki azokra a pornográf honlapokra, amelyek ingyen és bérmentve elérhetők (Candia 1999).
A CDA-hoz és COPA-hoz hasonló országos hatáskörű törvények az Internet esetében azért is bizonyulhatnak sikertelennek, mert az amerikai fiatalok számára a külföldi eredetű pornó is könnyen elérhető. A bírák egyetértettek azzal a széles körben vallott állásponttal is, hogy ameddig a törvényhozás figyelme kizárólag a pornográfia korlátozására irányul, addig háttérbe szorulnak olyan fontos(abb) problémák, mint az egyre nagyobb üzletnek számító gyermekpornográfia, vagy a gyermekek védelme azokkal a pedofilokkal szemben, akik az Interneten keresztül vetnek hálót áldozataikra (Sinrod és mások 1999).
Összefoglalásképpen elmondható, hogy az Egyesült Államok bíróságainak ítéletei értelmében az Interneten elérhető tartalom olyan széleskörű alkotmányjogi védelmet élvez, mint a nyomtatott médiában, így szabályozásának lehetősége nagyon korlátozott. Az elektronikus média esetében fennálló frekvenciaszűkösség ugyanis a számítógépes hálózatoknál nem áll fenn, és ezek a frekvenciák nem is képezik a köz vagyonát. Emellett minimális az esélye annak, hogy valaki akaratán kívül károsnak ítélhető tartalommal találja szembe magát, ami pedig mind a rádió, mind a televízió esetében könnyen előfordulhat (például a háborús borzalmakat bemutató hírekben). Az Interneten a felhasználónak több „szándékos” lépést kell tennie annak érdekében, hogy pornográfiára „bukkanjon”. Egyes bíróságok azt is kimondták, hogy a pornográf honlapok elérhetősége leginkább a szextelefonos szolgáltatásokkal mutat rokonságot, ahol a szolgáltatás igénybevétele a felhasználó „aktív közreműködését” – a telefonszám ismeretét, a szám tárcsázását, a hitelkártya használatát – igényli (Johnson 1997).
Tartalomszelekció az Interneten
Az Interneten található ártalmas információtartalomtól az Egyesült Államokban és a világ más részein is sokan véleménye szerint állami beavatkozás nélkül is meg lehet védeni a fiatal korúakat. Ma már ugyanis léteznek olyan technikai eszközök, amelyek képesek „kiszűrni” a gyerekek számára károsnak ítélt információt. Ilyenek például az úgynevezett „blokkoló” szoftverek, amelyek az egyes személyi számítógépekre vagy a szerverekre is feltehetők.
A blokkoló szoftverek közös tulajdonsága, hogy meggátolják bizonyos nem kívánatos szavak, kifejezések, képek, honlapok elérését a fiatalkorú felhasználó számára. Bizonyos szoftverek több ezer szóból vagy honlapból álló „feketelistát” tartalmaznak, amelyet a szülőknek még módjukban áll kibővíteni. A tartalom megszűrésére készített efféle szoftverek általában a szülő által választott jelszóval aktiválhatók15. Amikor felnőtt kívánja használni a gépet, akkor a szoftver egyszerűen kikapcsolható – igaz, a gyakran komolyabb számítástechnikai ismeretekkel rendelkező tinédzser is nagy valószínűsséggel „hatástalanítani” tudja.
A blokkoló szoftverek használatával kapcsolatban nemcsak gyakorlati és pedagógiai, de politikai és gazdasági kérdések is felmerülnek. A tartalomszelektálás – mint a gyerek érdekében alkalmazott védekezési módszer – óriási támogatást élvez üzleti és politikai körökben egyaránt, hiszen a médiába való állami beavatkozás az amerikai közvélemény számára mindig is egyenértékűnek számított a cenzúrával. Az egyén, a család szintjén megvalósított tartalomkorlátozás azért is tűnik kívánatosabbnak, mert nem veszélyezteti az Internet – illetve az ország – gazdasági növekedésének ütemét, amelytől mind a CDA, mind a COPA esetében tartani lehetett volna egyesek szerint.
Összességében így elmondható: az általánosan elfogadott vélemény ma az USÁ-ban az, hogy a tartalom „megszűrésére” létrehozott technikai eszközök eleget tesznek az állam azon kötelességének, hogy a fiatalkorúak számára biztonságossá tegye a világháló használatát.
A V-chip
Nem ez az első eset a média történetében, hogy az amerikaiak úgy vélik: a tartalomszabályozás megoldható technikai eszközökkel. Néhány évvel ezelőtt, éppen a már említett 1996-os Telekommunikációs Törvény részeként a Kongresszus elfogadta azt a Szenátus által is által támogatott javaslatot, amelynek értelmében legkésőbb 2000. január 1-től az országban forgalomba kerülő új televíziókészülékeknek tartalmazniuk kell egy „blokkoló chippet”. A V-chip (v mint violence, azaz erőszak) csakúgy, mint az Internet esetében a blokkoló szoftverek, a fiatalkorúak számára ártalmasnak ítélt tartalom kiszűrésére alkalmas technikai eszköz, amellyel a szülők megakadályozhatják, hogy gyermekeik megnézzék a „nemkívánatos” – például túl erőszakos vagy szexuálisan kihívó – műsorokat (Burns 1996).
A média szabályozásának történetében a V-chip stratégiai és filozófiai értelemben is fordulópontot jelent. Korábban a nyomtatott és elektronikus média esetében a kibocsátandó tartalmat szabályozták, és azok betartásáért az adott újság, rádió- vagy televíziótársaság viselt felelősséget. A V-chip esetében azonban a tartalom megszűrésének feladata és így az érte viselt felelősség nagy része a tartalomszolgáltatóról a felhasználóra hárul, azaz a szülő dolga, hogy a technika segítségével kontrollálni próbálja gyermeke(i) televíziónézését, míg a televíziótársaságok a műsorok tartalmi kategorizálásáért, „címkézéséért” (program rating) felelősek. Az új tartalomszabályozási modellben az állam szerepe és feladata elsődlegesen az iránymutatás, a koordinálás és innovációs ösztönzés.
Az E-chip
A V-chippel kapcsolatban számos probléma merül fel, és a jövőben valószínűleg még több fog, hiszen a V-chippel ellátott televíziók kevesebb, mint egy éve kerültek forgalomba, és a használatukkal kapcsolatos kutatási eredmények mostanság látnak napvilágot. A számítógépes blokkoló szoftverek használata azonban azonnal alkotmányjogi vitákat váltott ki, megerősítve azt a tapasztalatot, hogy minden médiumnak megvannak a maga sajátságos problémái. Ha a blokkoló szoftverrel felszerelt hálózati számítógépek ugyanis közterületen találhatók, például könyvtárban, múzeumban vagy oktatási intézményben, akkor a felnőtt felhasználó nem képes olyan információtartalomhoz hozzáférni, amelyet az Alkotmány szavatol számára (Candia 1999).
A könyvtárosok és könyvtárlátogatók egy részének véleménye szerint az ilyen módon történő tartalomszelekció nem más, mint „elektronikus könyvégetés”. A Könyvtárosok Országos Szövetsége hivatalosan is elzárkózott a közkönyvtárakban használt számítógépek bárminemű blokkoló technikával való ellátása ellen, mondván, hogy az sérti a látogatók jogait. Több könyvtár azonban a gyermekkönyveket tartalmazó részlegben található számítógépeket hajlandó volt felszerelni blokkoló szoftverrel, de a könyvtár dolgozói kikötötték, hogy nem fogják ellenőrizni, használják-e fiatalkorúak a könyvtár többi gépét.
Az oktatási intézményekben található számítógépes rendszerek esetében is komoly viták alakultak ki. Kinek a feladata legyen például annak eldöntése, hogy egy iskola használjon-e blokkoló szoftvert, és ha igen, az milyen típusú információ kiszűrésére legyen beállítva? Bizonyos politikai elképzelések szerint azok az intézmények, amelyek állami támogatással építették fel számítógépes parkjukat, kötelezhetőek arra, hogy a V-chiphez hasonló „E-chippel” (e mint electronic azaz elektronikus, nem erotikus) szereljék fel a készülékeket. Akörül is viták folynak, hogy az E-chip és hozzá hasonló blokkoló technikák és szolgáltatások igen borsos anyagi költségeit az intézmények hogyan lesznek képesek felvállalni (Rappaport 1998).
„Önmegtartóztatás” az Interneten
A gyerekek megóvása a számítógépes hálózatokon található ártalmas tartalmaktól nemcsak állami szabályozás vagy blokkoló szoftverek használatával valósítható meg. Az USÁ-val ellentétben Európában a kilencvenes évek közepétől egyre inkább úgy látszik: az Internet esetében az önszabályozás a legjárhatóbb út. Az Európai Unió Telekommunikációs Bizottsága előírja a tagállamoknak, hogy országaikban ösztönözzék az önszabályozást. Az előírás célja lehetővé tenni, hogy a gyermek erkölcsi és szellemi fejlődésére ártalmas információ lekerüljön az Internetről, vagy nehezebben váljon hozzáférhetővé (Eddick 1998).
A Bizottság véleménye szerint a honlapok tartalmának kategorizálása is elengedhetetlen feltétele annak, hogy a világháló biztonságosabbá és áttekinthetőbbé váljon. A cél elérésének érdekében önszabályozó kódexek készítését kell szorgalmaznia az államnak, valamint bátorítania kell az olyan önszabályozó testületek és forró vonalak (public hotlines) felállítását, amelyek lehetővé teszik az Interneten működő cégek és magánszemélyek ellenőrzését.
A Bizottság javaslatait követve számos „csak felnőtteknek” szóló honlap üzemeltetője döntött úgy, hogy szolgáltatásait csak nagykorú előfizetői számára teszi hozzáférhetővé. Egyes vélemények szerint az önszabályozás is komoly veszélyeket rejt, akár „öncenzúrához” is vezethet, ami legalább olyan mértékben korlátozhatja a szólásszabadság gyakorlását, mint a COPA-hoz hasonló állami szabályozás.
Virtuális tér, valódi problémák
Az Internet jelenlegi struktúráját tekintve a „valódi térben” működő szabályok jelentős része komoly módosításokra szorul, így a gyermekek felügyelete és védelme is új megoldásokat igényel. Amíg a valóságban a kiskorúakat könnyen meg lehet különböztetni a felnőttektől, azaz a videotékában már legtöbbször „ránézés alapján” el tudja dönteni a kölcsönző, hogy kit nem szabad a hátsó, pornófilmekkel megrakott részlegbe engedni, addig az Interneten a felhasználók korának megállapítása egyelőre nagyon körülményes és költséges, ha egyáltalán megvalósítható. Annak eldöntése, hogy egy technológiai megoldás, az önszabályozás propagálása vagy egy alaposan átgondolt törvény vagy jogszabály, vagy ezek kombinációja biztosíthatja-e a legszélesebb körű szólásszabadságot és egyben a gyerekek védelmét az Interneten, nagyon nehéz feladatnak bizonyul.
Tanulmányomban azt igyekeztem bemutatni, hogy az Egyesült Államokban az Internet által biztosított korlátlan szólásszabadság és információáramlás szabályozása milyen vitákat eredményezett, és ezek milyen megoldásokat szültek. Azt a kérdést, hogy a netpornográfia az Egyesült Államokban az elmúlt években miért foglalkoztatta jobban a közembert, a politikust és a médiát, mint azok a sok szempontból nagyobb horderejű problémák, mint a hálózat biztonságossága, a személyiségi jogok védelme vagy az „információs szakadék” kiszélesedése, szintén érdemes lenne körbejárni a jövőben.
Irodalom
Burns, K. S. (1996): „Protecting the Child: The V-chip Provision
of the Telecommunications
Act of 1996.” DePaul Journal of Art & Entertainment Law,
Vol. 8.
Candia E. M. (1999): „The Information Super Highway.”
Temple Political &
Civil Rights Law Review, Vol. 9.
Doherty, K. M. (1999): „www.obscenity.com:
An Analysis of Obscenity and Indecency Regulation on the
Internet.” Akron Law
Review, Vol. 32.
Edick, D. A. (1998): „Regulation of Pornography on the Internet
in the United
States and the United Kingdom: A Comparative Analysis.” Boston
College International
and Comparative Law Review, Vol. 21.
Gore, T. (1987): Raising PG Kids in an X-Rated Society. Nashville:
Abingdon,
(39. o.).
Jenks, C. (1996): Childhood. London: Routledge.
Johnson, P. (1997): „Indecency Decisions.” Cable TV and
New Media Law and Finance,
Vol. 15, No. 7.
Lessig, L. (1999a): „The Law of the Horse: What Cyberlaw Might
Teach.” Harvard
Law Review, Vol. 113.
Lessig, L. (1999b): Code and Other Laws of Cyberspace. New York: Basic
Books.
Lloyd, F. W. (1997): „High Court Affords Internet Broad First
Amendment Protection.”
Cable TV and New Media Law and Finance, Vol. 15, No. 5.
Meyrowitz, J. s. (1985). No sense of place: the impact of electronic
media
on social behavior. New York: Oxford University Press.
Rappaport, K. L. (1998): „In the Wake of Reno v. UCLA.”
The American University
International Law Review, Vol. 13.
Rimm, M. (1995): „Marketing Pornography on the Information
Superhighway.” Georgetown
Law Journal, Vol. 83.
Rowland, W. D. Jr. (1983): The Politics of TV Violence. Beverly Hills,
CA: Sage;
Saunders, K. W. (1994): „Media Self-Regulation of Depictions of
Violence: A
Last Opportunity.” Oklahoma Law Review, Vol. 47.
Saunders, K. W. (1998): „Electronic Indecency: Protecting
Children in the Wake
of the Cable and Internet cases.” Drake Law Review, Vol. 46, No.
1, (1-52).
Sinrod, E. J., Reyna, J. W. & Jolish, B. D. (1999): „The New
Wave of Speech
and Privacy Developments in Cyberspace.” Hastings Communication
and Entertainment
Law Journal, Vol. 21.
Turner, W. B. (1999): „A Supreme Indecency.” Fulton County
Daily Report. May
3.
Werst, B. M. (1998): „A Survey of the First Amendment
‘Indecency,’ Legal Doctrine
and Its Inapplicability to Internet Regulation.” Gonzaga Law
Review, Vol. 33.
Wolff, J. L. (1997): „The V-chip: Giving Parents the Ability to
Regulate Television
Violence.” Santa Clara Law Review, Vol. 37.
A Médiakutató szerkesztősége publikációs pályázatot hirdet a következő témákban:
2024
Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)