Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2003 tavasz

Karikatúra

Argejó Éva:

A politikai karikatúrák a rendszerváltás után

A magyar politikus férfi, tehetetlen, hozzá nem értő alak, közéleti zaklató, demagóg szónok, megélhetési politikus. Számára saját anyagi boldogulása az elsődleges, a köz gondjai csak másodlagosak. A politikai életben a nők csupán mellékszereplők, akik feleségként, anyaként hallgatják a közügyekben eljáró férjüket, gyermeküket. Ha nagyritkán bekerülnek is a törvényhozásba, női mivoltukat akkor sem tudják levetkőzni. Legalábbis ezt gondolhatja az, aki a rendszerváltás után (1990 és 2002 között) keletkezett politikai karikatúrákból szerzi minden ismeretét.

Magyarországon 1945 után a politikai karikatúra műfaja csak néhány évig virágzott. A koalíciós időszakban még több szatirikus lap is helyt adott a politikai és a társadalmi élet visszásságaival foglalkozó rajzoknak, népszerű volt a kisgazdapárt lapja, a Szabad Száj, kedvelt volt a Fűrész, a Pesti Izé és számtalan, később elhíresült karikatúra jelent meg a Demokrácia című lap hasábjain vagy a Ludas Matyiban is. Az ötvenes évek légköre azonban megfojtotta ezt a jól indult kezdeményt. Karikatúrákat ugyan ekkor is több újság közölt, ám a szatirikus lapok közül egyedül a Ludas Matyi maradhatott fenn, maguk a rajzok sematikusak lettek, lényegében csak a pártpropaganda követelményeinek feleltek meg. A sajtóirányítás 1956 utáni átalakulása, majd folyamatos változása a politikai karikatúra műfajára is hatással volt. Az agitációs célzatú, propagandisztikus rajzok mellett egyre nagyobb számban jelentek meg valódi szatirikus ábrázolások. Magyarországon – mindezek ellenére – a politikai karikatúra mint műfaj csak a rendszerváltás után, az 1990-es évek elejétől nyerte vissza szellemi és kifejezésbeli teljességét.

Tanulmányomban1 azt próbálom bemutatni, hogy ez a „magára találás” milyen módon történt. Megkísérelem felépíteni a rendszerváltás óta eltelt 13 év írott sajtójának a politikai karikatúrákból kibontakozó társadalomképét, bemutatni azt, hogy a rendszerváltást követő politikai-társadalmi események közül mely történések szolgáltak a humor forrásául, miként jelent meg a rajzokon az új politikai-társadalmi intézményrendszer, az újonnan alakult pártok tevékenysége, a mindenkori kormány és ellenzéke működése, és hogyan változott az ismert politikusok „karikatúraarculata”. Ennek érdekében a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, az Új Magyarország, a Hócipő és a Ludas Matyi hasábjain az 1990. január 1. és 2002. április 20. közötti időszakban megjelent politikai karikatúrákat tanulmányoztam, és összesen 4345 ilyen ábrázolást dolgoztam fel számítógépes tartalomelemzéssel.

A karikatúra-történetek környezete

Politikai karikatúráink között elenyésző számú az univerzális jelentést hordozó rajz, az, amelyik az addig uralkodó két világhatalom egyikének bukását és egy új világrend kialakulását elvont tér–idődimenzióban mutatta. Míg a kelet-európai régióban a lengyel politikai karikatúrákat inkább az elvontabb, modellszerű ábrázolás jellemzi, a magyar politikai karikatúrák – úgy is fogalmazhatunk – a „magyar talajban gyökereznek”. Ha ugyanis karikatúráinkat magyar történelmet nem ismerő idegenek nézegetnék, vajmi keveset értenének meg a történelmi utalások és vizuális jelrendszerek sajátos szövevényébe ágyazott jelenetekből. A helyszín hangsúlyozottan Magyarország, s ezt a nemzeti és pártjelképek, a szimbolikus épületek és terek vagy a túlhangsúlyozott (magyaros) öltözet ironikus megjelenítése is alátámasztja. Emellett persze megjelenik a nemzetközi környezet is: ezek a rajzok a szovjet csapatkivonáshoz, a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatainkhoz, a NATO-hoz és nem utolsósorban az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészületeihez kötődnek. A karikatúrák ez utóbbi csoportja annyiban tér el a „nyers magyar valóságot” megjelenítő rajzoktól, hogy ezeken a helyszín (azaz Európa) többnyire idealizált, számunkra elérhetetlennek tűnő régióként jelenik meg.

A társadalmi nem

Politikai karikatúráink világa jellegzetesen férfivilág: férfiak művelik, a férfiak világáról szól és a férfiértékek dominálnak benne. A rajzokon jelen vannak ugyan a nők is, de csak mellékszereplőkként. (A rendszerváltás utáni írott sajtó politikai karikatúráiban megjelenő közel 5000 szereplőjének csupán töredéke nő.) Ez természetesen összefügg azzal a ténnyel, hogy Magyarországon magát a politikát jórészt férfiak művelik, ők politikai életünk reprezentánsai. A karikatúrák tehát a valóságnak megfelelően ábrázolnak többségben férfiakat.


Népszabadság, 2001. 09. 11.

Még ennél is rosszabb képet kapunk, ha a számszerűségen túl a nők megjelenésének jellegét vizsgáljuk. A karikatúrák sugallata szerint életük kitüntetett színtere az intimszféra, a család és a szomszédok körének zárt univerzuma, míg a külvilág – és így a politika világa is – számukra legtöbbször a váratlan és kiszámíthatatlan események színhelye. Míg a férfiak családi szerepeikben, férjként és apaként kis számban jelennek csak meg, addig a nők leginkább feleségként, anyaként és a világ dolgait a szomszédasszonnyal megbeszélő háziasszonyként szerepelnek. A nők jórészt a férfiak jelentéktelen szereppartnerei: mint „átlag magyar feleségnek” a férjek nekik mesélik el fontosnak vélt gondolataikat, politikusként az aznapi parlamenti eseményeket, vezetőként pedig munkahelyi gondjaikat. Ha viszont egy karikatúrán például női (parlamenti) képviselő szerepel, bizonyosra vehető, hogy a politikai kontextuson túl, de leginkább ahelyett, valami személyes, „emberi” megnyilvánulásnak is tanúi lehetünk.

Karikatúráink szexista világképe megkövesedett, a modern világból egyre inkább kivesző szerepstruktúrákat közvetít az olvasóknak. A nemek közötti egyenlőtlenséget mutatja az az egyetlen téma is, amely kapcsán többségben nők jelennek meg. A gyors politikai-társadalmi átalakulás révén életre kelt gazdasági-politikai elit egy jelentős része, az „újgazdagok” reprezentánsai leginkább „úrinők”, akik időnként bizonytalan szerepfelfogással és nem ritkán súlyos szerepzavarral küszködve jelenítik meg a műveletlen parvenüség mulattató fonákságait.

A politikusok

A rendszerváltás után született politikai karikatúrák háromnegyed része közvetlenül a politikai intézményrendszer működéséhez: leginkább az éppen hatalmon lévő kormányhoz és ellenzékéhez, illetve az önálló arculattal megjelenő pártokhoz kötődik. Az ezeken a rajzokon leggyakrabban felbukkanó szereplőtípus a „no name” politikusé. A vizsgált karikatúrák egyik sajátossága ugyanis éppen a „névtelen-arctalan hősök” nagyszámú szerepeltetése: a közel 5000 karikatúra-szereplő majdnem egyharmad részét ők adják.

Ez a figura mindhárom kormányzati ciklusban leggyakrabban a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain jelent meg; kisebb részben a főként közéleti témákkal foglalkozó Népszabadság-karikatúrákban, és szinte elhanyagolható mértékben a Magyar Nemzetben, illetve az Új Magyarországban. Leggyakoribb megjelenési formájában „a” parlamenti képviselő, aki tipikusnak gondolt közéleti attitűdök, politikai magatartásminták hordozója.

Ha a magyar politikus „ideáltípusát” a politikai karikatúrák alapján határozzuk meg, meghökkentő kép tárul elénk. „A” magyar politikus természetesen férfi: megélhetési politikus, akinek saját anyagi boldogulása az elsődleges, a köz gondjai csak ezután következnek. Számtalan karikatúra foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy míg a Parlamentben az ország sorsát meghatározó fontos kérdések megszavazása időnként csak nagy nehézségek és „betartások” árán sikerül, addig „a” politikusok javadalmazásukat mindig elsőre, „csont nélkül” megszavazzák. A vitriolos rajzok tanúsága szerint kormányváltások után a volt képviselők komoly végkielégítésekkel távoznak a Parlamentből, van úgy, hogy talicskán tolják el a nekik járó pénzt. A pénzt pártemberként is nagyon szeretik: korruptak, pártszékházat és pártvagyont rendszerint nem tanácsos a közelükben hagyni, mert „lenyúlják”.


Népszava, 1994. 03. 29.

A karikatúrákban a parlamenti képviselőknek két típusát lehet elkülöníteni. Egyrészt tehetetlen alakok: vagy enerváltságuk okán, vagy képességek híján képtelenek az ország ügyeinek intézésére. Bár a legtöbbször szakértelem hiányában végzik munkájukat, komolyan megsértődnek, ha alacsony presztízsű feladatot kínálnak fel számukra. A karikatúrákban megjelenő „szakember” szélsőséges megjelenési formája a mindenkori „szakértő kormány” semmihez sem értő, de politikai indíttatásból az államigazgatásban magas pozícióhoz juttatott pártembere.

A másik típus az exhibicionista politikai-közéleti zaklatóé, aki – különösen választási kampányok idején – személyes karrierje érdekében fűt-fát ígér, ám – a hatalomra kerülés után – nem állja a szavát. Stílusát tekintve demagóg szónok, aki egyazon időben tud mindenkinek jót ígérni, még ha az ígéretek betartása a különböző csoportok számára ellentétes következményekkel jár is. („Tehát egy adott párt valós értékét úgy kapjuk meg, ha a tettekből kivonjuk a szólamokat, és azt elosztjuk a taglétszámmal” – tanítja már az általános iskolában a tanító néni.)

Az ábrázolt szereplők esetlegesen választják ki maguk közül politikai vezetőjüket, aki bármelyikük lehet, hiszen egyikük sem jobb a másiknál, egyiküknek sincs saját arca, személyisége. Pártpolitikusként a pártfegyelmet maximálisan betartják: szemellenzőt és szájtapaszt viselnek, és azért, hogy a parlamenti szavazásnál biztosan ne tévedjenek, a szükségtelen szavazógomb le van ragasztva előttük.

A karikatúrák gyakori szereplői a nevesített, felismerhető politikusok is, akik közül mintegy 50 a rendszeresen visszatérő alak. A legismertebb „karikatúraarcok” a miniszterelnökök, a pártvezetők és híres-hírhedt pénzügyminiszterünk: kiugróan magas (430) szerepléseivel Orbán Viktor vezeti e rangsort, utána következik Horn Gyula (270), majd Torgyán József (265) és Csurka István (131), illetve Bokros Lajos (87). Említést érdemel a rendszerváltást követő első államfő, Göncz Árpád szereplése, aki rendszerint valamilyen országot felkavaró botrány (például a médiaelnökök kinevezése) kapcsán került – legtöbbször a Magyar Hírlap és Népszava – karikatúristáinak tollhegyére. Hozzá képest Mádl Ferenc kifejezetten halvány karikatúraarccal bírt.


Népszabadság, 2001. 09. 11.

A karikatúrák „politikusarcainak” pártok szerinti rangsorát az MSZP vezeti Kovács László, Medgyessy Péter, Békesi László, Nagy Sándor és Keleti György szerepeltetésével. Őket követik az MDF politikusai: Boross Péter, Szabó Iván, Dávid Ibolya, Kónya Imre és Lezsák Sándor, míg az SZDSZ-ből Kuncze Gábort, Demszky Gábort, Pető Ivánt és Fodor Gábort kedvelik a karikatúristák. A három másik párttal szemben a Fidesz némiképpen „arctalanul” jelenik meg: míg a Népszava vitriolos karikatúráinak köszönhetően Orbán Viktor elsöprően sokszor szerepel, addig a párt csupán két rendszeresen felbukkanó „karikatúraarccal” bír: Kövér Lászlóéval és Deutsch Tamáséval.

A politikai kultúra

A karikatúra mint elvont gondolatok képi kifejeződése csak leegyszerűsítve képes bonyolult gondolatok közvetítésére: leginkább dualista, oppozícióra épülő világfelfogást tükröz. Ezt a fajta beállítottságot csak felerősíti a rendszerváltás utáni magyar politikai életet olyannyira jellemző sérelmi politizálás, a későbbiekben még inkább meghonosodott „ultimátumpolitizálás”, a kompromisszumkészség gyakori hiánya. „Legütősebb” politikus szereplői a baloldali liberális, de mindhárom ciklusban kritikai hangvételt vállaló napilapoknak, a Népszavának és a Magyar Hírlapnak voltak, hetilapként pedig a mára már megszűnt Ludas Matyinak. Ezen újságok rajzain a rendszerint két szereplő „együttműködése” szélsőséges, konfrontatív, már-már abszurdba hajló. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy a karikatúraszereplők háromnegyedére jellemző az elutasítás, a tagadás. Ábrázolások sora sugallja azt a felfogást is, miszerint ellenzéki politikusnak lenni csupán tét nélküli okoskodást jelent, a kormánypártiak pedig mindig erőből politizálnak.

A karikatúrákra jellemző még az ambivalens, lebegtető, néha nagyon bonyolult emberi viszonyokat kifejező interakciós helyzetekből fakadó humor, helyzetkomikum is. A Magyar Nemzet jelentősebb tanulmányaihoz viszont gyakran közöl egyszereplős karikatúrákat, ahol is nem a szereplők közötti interaktív viszony hordozza a jelentést, hanem a szereplőre külsőleg ráruházott, általában nagyon negatív konnotációjú tulajdonság. A 2002. évi választási kampányidőszakban ilyen módon jelent meg sokszor Kovács László vagy mondjuk Medgyessy Péter.


Magyar Nemzet, 2002. 04. 05.

A pártok

A rendszerváltás után született politikai karikatúrák jelentős része a politikai intézményrendszer működéséhez kötődik: a karikatúrák foglalkoznak a múlttal való leszámolással és politikai életünk demokratikus alapokon történő újjászerveződésével, az 1989 után életre hívott politikai pártokkal, a négy – Antall-, Boross-, Horn-, Orbán- – kormány parlamenti munkájával, valamint az államhatalomhoz kapcsolódó intézményrendszer tevékenységével. Belpolitikai életünkről a Horn-kormány első két évében (1994–1995-ben) született a legtöbb karikatúra, melyeket a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain láthattunk leggyakrabban. Az összes rajz egyötöde foglalkozott ezzel a korszakkal, ami a Bokros-csomag életbeléptetésének időszakában született nagyszámú karikatúrának tudható be.

A pártok működésével a politikai életünkről szóló karikatúrák mintegy harmada foglalkozott, s a különböző politikai irányzatok nagyjából azonos arányban jelentek meg. Ezzel a témával legtöbbet a rendszerváltást követő első három évben (1991-ben, 1992-ben, 1993-ban), majd 2001-ben foglalkoztak a politikai karikatúrák. A legutóbbi választásokat megelőzően (miként a korai időszakban is) ezeknek az ábrázolásoknak az egyötöde koncentrált a pártok tevékenységére – leginkább újfent a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain. A pártok bemutatásának módjáról természetesen csak akkor nyerhetünk ismereteket, ha külön-külön vizsgáljuk megjelenésüket.

A Magyar Demokrata Fórumról az Antall-, majd a Boross-kormány négy éve alatt született a legtöbb karikatúra (a párt később – néhány alakját kivéve – már érdektelenné vált a karikatúristák számára). Az MDF „fénykorában” megjelent karikatúrák három nagy témakör köré csoportosíthatók. A kezdeti időszakban kormánypárttá válásának körülményeivel, az MSZMP-hez való viszonyával és a koalíciós partnerekkel – részben a színfalak mögött – történt egyezkedéseivel foglalkoztak legtöbbet a karikatúristák. A rajzok jelentős hányada a rendszerváltás lendületéből adódó bizakodást, a kezdeti optimizmust tükrözi: számtalan, ez idő tájt született karikatúrában figyelhető meg a felemelkedés, az önfeledt repülés, a súlytalan lebegés motívuma. Később, amikor már jobban láthatóvá vált az ország valós gazdasági állapota, a karikatúrák a maguk humoros stílusukban azokról az erőfeszítésekről szóltak, amelyekkel az MDF irányította kormány új pályára kísérelte állítani az országot.


Hócipő, 1990. 05. 03.

A karikatúristák a párt történetében kétszer is – először Csurka István és hívei 1993-as, majd a Szabó Iván és követői 1996-os kiválásakor – sokat foglalkoztak a bekövetkezett pártszakadásokkal és a párt ideológiai útkereséséivel. A karikatúrák kiemelt témájául szolgált az a pártesemény is, amikor a Lezsák Sándor által vezetett MDF 1997-ben választási szövetséget kötött a Fidesz-Magyar Polgári Párttal.

Az MDF-ről szóló rajzok harmadik nagy csoportja nem annyira a párt körül zajló eseményekkel, sokkal inkább a párt mentalitásával foglalkozott. Ezekből a karikatúrákból egy múltba néző, anakronisztikus ideológiát magáénak valló, kivagyiságot árasztó párt képe bontakozik ki.

Az 1990 és 1994 közötti időszak karikatúraarcot kapott MDF-es politikusa Boross Péter, Szabó Iván, Csurka István és Kónya Imre. Meglepő, hogy a rendszerváltás utáni első szabad választáson megválasztott miniszterelnök, Antall József rendkívül ritkán tűnt fel a karikatúrákon. Ennek két oka is volt, és egyik sem jelenti azt, hogy ő kisebb formátumú politikus lett volna, mint a későbbi miniszterelnökök. Feltűnően kevés szereplésének objektív oka, hogy a rendszerváltás első éveiben a napilapok még egyáltalán nem vagy csak nagyon szórványosan publikáltak politikai karikatúrákat. E tekintetben az 1992–1993-as év tekinthető vízválasztónak, mert ekkor kezdett három napilap: a Népszava, a Népszabadság és a Magyar Hírlap napi rendszerességgel karikatúrákat közölni (míg a Magyar Nemzet mind a mai napig csak a kiemelkedően fontos cikkeihez mellékel illusztrációként rajzokat). A szubjektív ok pedig az volt, hogy Antall József gyógyíthatatlan betegsége viszonylag korán nyilvánosságot kapott, és attól kezdve – emberileg érthető módon – a karikatúristák nem szerepeltették többé karikírozott rajzfiguraként a beteg miniszterelnököt.

Az MDF, majd a Fidesz-MPP volt koalíciós partnerének, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártnak elsőszámú vezetője, Torgyán József a karikatúristák kedvelt figurája volt. Arra, hogy a közgondolkodásban miként jelenhetett meg az ő nevével egybeforrott FKGP tevékenysége e két kormányzati ciklusban, karikatúrák végtelennek tűnő sora utal. A pártelnök gyakran szélsőséges érzelmeket kiváltó megnyilatkozásaival és szereplésvágyával különleges helyet vívott ki magának politikai életünkben, sajátos stílusával pedig újságírók és karikatúristák hálás témájává vált. Népszerűségének növekedése annak példázata, hogy a média a politikában (is) vonzódik a showmanekhez, és akire „rátalál”, azt országosan ismertté teszi, a kiválasztott pedig médiabeli „ismertség-tőkéjét” politikai tőkévé válthatja át.

Torgyán Józsefet a rajzolók debatter alkatú, a politikai ellenfeleivel és a párttagság vele szembeforduló részével folyamatosan megütköző, a hatalomért minden politikai irányzattal kiegyezni képes politikusként mutatták be. A róla készült karikatúrák két nagy csoportba sorolhatók: vagy egyedüli szereplőként valamelyik tulajdonságát domborítják ki, vagy az éppen soros koalíciós partnerével mutatják valamiféle konfrontatív interakcióban. Rajzok egész sora foglalkozik „agrárszakértelmével”, a világ távoli pontjain Cseh Máriával tett közös „szakmai tanulmányútjaikkal” és ezen utazások tapasztalatainak gyümölcsöző hazai felhasználásával.

A kisgazdapárt működéséből a rajzok (ezen kívül) a fővárosban élő, falut talán sosem látott párttagok vidékhez való viszonyát, az egymással való örökös békétlenkedésükből fakadó megosztottságukat, a pártszakadásokat, a helyenként már a tettlegességet súroló pártgyűléseiket és a Belgrád rakparti székházuk körüli bonyodalmakat karikírozzák ki.


Magyar Hírlap, 1999. 05. 14.

A második szabad választásokat megnyerő Magyar Szocialista Párt az 1990-es években kormányzópártként jelent meg igazán a karikatúrákban. Előtte az MSZMP-vel való ideológiai „leszámolásával” foglalkoztak többet a karikatúristák, főként azon tény kapcsán, hogy számos volt MSZMP-tag a pártállamban szerzett politikai tőkéjét komoly gazdasági tőkévé kovácsolta a rendszerváltást követő években.

A Horn-korszak karikatúraarca maga Horn Gyula volt, aki egyedül is, de leginkább koalíciós partnereivel – az ez idő tájt gyakran szerepeltetett Kuncze Gáborral és Pető Ivánnal – egyszeriben számtalan rajz főszereplője lett. Megjelenései két témacsoport köré sűrűsödtek: egyrészt a magyar gazdaság tragikus állapota miatt bevezetésre került Bokros-csomag, másrészt a fennállása alatt mindvégig rendkívül konfliktusosan működő MSZP–SZDSZ-koalíció kapcsán.


Népszava, 1995. 01. 28.

A párt 1994-es választási győzelme után számtalan olyan karikatúra született, amely – az 1945 utáni koalíciós időszakhoz hasonlatosan – az egymással szövetségre lépő pártok vezetőit – akkor Rákosi Mátyást és Szakasits Árpádot – mint jegyespárt, házaspárt, a családi fészek turbékoló-marakodó szerelmespárját ábrázolta. A civakodó házaspár motívumát a koalíció egész ideje alatt használták a rajzok készítői – és ezt egészítették ki a következők: SZDSZ-madarak Horn Gyula által kalitkába zárva, két dudás egy csárdában (Horn–Pető), egy tálból cseresznyézők (Horn–Pető), két bohóc egy nadrágban (Horn–Kuncze) és a háborgó vízen közösen navigált hajó képe. A karikatúrákon mindvégig Horn a domináns személy, így legtöbbször ő határozza meg a szituációk jellegét is. Ez a rajzok egy részében a méretarányokkal való játékkal is kifejeződik: elefánt és egérke szövetsége a koalíció, ahol az egér nincs tisztában saját méretével. (Úgye, hogy dübörgünk mi ketten? – kérdezgeti öntudatosan az elefánttól.) Több mulatságos karikatúra is azt sugallja továbbá, hogy a hatalom ugyan az MSZP-nél és Horn Gyulánál van, de az ész az SZDSZ-nél.

A szocialista politikusok közül figyelemre méltó még az MSZOSZ vezetőjévé vált Nagy Sándor, akit a karikatúrák az állampárt szakszervezeti mozgalmának zavaros múltú átmentőjeként jelenítenek meg: a rendszerváltás idején Antall József lábához dörgölődző macskaként, majd – a Ludas Matyi címlapján – a szakszervezet átmenekített vagyonát egy szigeten elásó féllábú-félszemű kalózként.

Az MSZP – az MDF-től eltérően – ellenzéki pártként is a karikatúristák kedvelt témája maradt. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint 2000 decemberében az MSZP támogatottsága már elérte az 50 százalékot, s ez mintegy másfélszerese volt az akkori kormánypárténak. A szocialisták ekkortájt kezdtek komolyan foglalkozni a miniszterelnök-jelölt személyével – előbb Németh Miklósra gondoltak, ám 2001 nyarán Medgyessy Péterre esett a választásuk. A karikatúristákat mindkét politikus megihlette: Medgyessy pénzügyminisztersége óta először ekkor vált szereplővé – főként a rajzokat egyébként csak szórványosan közlő Magyar Nemzet és a Népszava kiemelten fontos karikatúraarcává.

Az MSZP-ről szóló karikatúrákban fontos szerepet kapott egy különös tárgy, amely a későbbiekben jelentéshordozóvá vált: Horn Gyula „koronája”, az a vasabroncs, amelyet autóbalesete után hosszú ideig volt kénytelen viselni. („S íme itt látható gyerekek a magyarok legősibb hatalmi jelképe, az úgynevezett Horn-korona” – mutatja a múlt rekvizitumát a tanár 2994-ben a gyerekeknek. „E jelben győzni fogsz!” – mondja Horn Gyula, amikor átadja „koronáját” utódjelöltjének, Medgyessy Péternek a 2002-es választások előtt fél évvel.)

A Szabad Demokraták Szövetségéről szóló karikatúrák nagy részének – értelemszerűen – az MSZP-vel kötött koalíció és annak konfliktusos működése a témája. Ezen rajzok tanúsága szerint a két párt egymás közötti játszmájában mindkét félnek megvolt a maga jól bevált módszere. Horn Gyula autokratikusan kormányzott, gyakran állította kész tények elé koalíciós partnerének politikusait, akik intézkedéseiről nemegyszer csak a médiából értesültek. Az SZDSZ pedig gyakran „lebegtetett”: „Igen, talán, mégsem, nem” – ugrál egy rajzon Pető Iván az ugróiskola felrajzolt válaszalternatívái között. De születtek karikatúrák, amelyek azt sejttették, hogy az SZDSZ – a koalíciós együttműködés minden nehézsége ellenére – nagyon is szeret a hatalom részese lenni.

Az SZDSZ-ről szóló rajzok másik része a szervezet belső, politikai-morális válságait, a személyi ellentéteket, az elnökváltásokat jeleníti meg. Ezeken a rajzokon a főszereplő Kuncze Gábor, Pető Iván és Demszky Gábor. Utóbbival kapcsolatban többször felmerül a főpolgármesteri és pártelnöki pozíciók összeegyeztethetősége. („Azzal úgy otthagyta a királylányt, mint polgármester az SZDSZ-t!” – zárja le az esti mesét a nagymama.)

A karikatúrák harmadik nagy csoportja a párt közvélekedésben élő imázsát mutatja. Részben politikusainak a történésekhez, döntésekhez való kritikai hozzáállását, részben a kisebbségek védelmét és a párt vezetőinek önelégültségét karikírozzák ezek a rajzok. („Nem jut eszembe… Valami miatt mindig tiltakozunk ’89 óta, de mi lehet az,…mi is lehet az?” – töpreng zavartan a beszédében megakadt pártszónok.)


Népszava, 1995. 12. 07.

A Fiatal Demokraták Szövetsége a rendszerváltás radikális, alternatív erejeként 1988 márciusában alakult, ám a 2002-es választásoknak már konzervatív-kereszténydemokrata orientációjú polgári néppártként (mint FIDESZ-Magyar Polgári Párt) vágott neki. A Fidesszel foglalkozó karikatúrák jelentős része ezt a pályafutást tematizálja, közülük nem egy a Találkozás egy fiatalemberrel irodalmi analógiáját felhasználva. Ezeken a karikatúrákon a fiatal Orbán Viktor néz szembe a mai Orbán Viktorral, és minden esetben olyan kijelentést tesz, amellyel egyértelműen elkülöníti valamikori önmagát mai énjétől („Nahát, rám sem ismerek!” – kiált fel önmaga tükörképe láttán). A rajzolók a párt nevében szereplő „fiatal” szót is szeretik karikírozni: ilyenkor aggastyán „fiatal demokraták” szónokolnak meglepett fiatalembereknek.

A Fideszről szóló karikatúrák négy főbb témakörbe sorolhatók: az elsőben a pártot radikális, a parlamentben még ellenzéki pozíciót betöltő korszakában mutatják be. („Aztán előre köszönj ám az Antall bácsinak!” – indítja útnak az aggódó mama képviselő fiát az első szabad választást követően összeülő parlamentbe.) A rajzok második csoportja már az 1998 utáni új szerepkörben lévő pártot mutatja be: az Orbán-kormány tagjainak vezetési stílusát és szakértelmét karikírozza ki.

A párt pénzhez való viszonyát veszi górcső alá a karikatúrák következő csoportja: a kétéves költségvetés megszavaztatását, a költségvetési pénzek időnként rejtélyes felhasználását és nem utolsósorban az Országimázs Központ tevékenységét. Mivel a baloldali liberális Magyar Hírlap és Népszava közölte a legtöbb karikatúrát a kormányzópártról, ezen ábrázolások alapján igen kritikus kép bontakozik ki a kormány négyéves tevékenységéről.

Az utolsó, legfontosabb csoportba azok a karikatúrák sorolhatók, amelyek a párt arculatát teljességgel meghatározó Orbán Viktorral foglakoznak – nem túl hízelgő hangnemben. Szembetűnő, hogy míg a négy legtöbbször szereplő politikusról, Horn Gyuláról, Torgyán Józsefről, Csurka Istvánról és Bokros Lajosról (eltérő gyakorisággal ugyan, de) valamennyi napilap közölt rajzokat, addig a harmadik kormányciklusban Orbán Viktorral szinte csak a Népszava és a Magyar Hírlap foglalkozott. A karikatúrák egy részében a miniszterelnök egyedül szerepel, és vagy valamely frappáns kijelentésével – leginkább úgynevezett dakota közmondással – minősít egy politikai helyzetet, vagy valamely negatív tulajdonsága domborodik ki erősen. Jellemzőbb azonban, hogy szövetségeseivel és/vagy politikai ellenfeleivel jelenik meg. Az ilyesfajta interakciókban három politikus játszik kitüntetett szerepet.

Elsőként Csurka István, akihez a karikatúrák tanúsága szerint ambivalens viszony fűzi a miniszterelnököt: politikai ambíciói miatt szüksége van rá (és a MIÉP-frakcióra), de nyíltan nem vállalja a vele való együttműködést. (Már az Orbán-kormány első évében megjelent „Kövér-gyerek” címmel olyan karikatúra, amely a Fidesz és a MIÉP „vérrokonságát” sugallja.)

Ezzel szemben Torgyán Józseftől – a rajzok tanúsága szerint – Orbán mindenáron meg akart szabadulni. Amíg azonban szövetséges-ellensége kormányának tagja volt, a miniszterelnök őt (és Csurkát) kihasználva, „meglovagolva” próbálta kiiktatni az ellenzéket és gyakorolni hatalmát.


Népszava, 2002. 04. 10.

Harmadik gyakori szereplőtársát, a választási kampány időszakában politikai riválisaként fellépő Medgyessy Pétert viszont Orbán Viktor levegőnek nézte. A karikatúrák legalábbis azt mutatják, hogy nem tekintette igazi politikai ellenfélnek.

Lábjegyzetek

1
Ez a tanulmány egy terjedelmesebb kézirat egy fejezete. Az eredeti tanulmány a XXI. Század Intézet által 2001-ben kiírt médiapályázatra készült.
Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink