Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2005 ősz

Kritika

Fehér Katalin:

Egy befejezetlen dzsessz-szimfónia

James A. Anderson A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai című könyvéről

A szerző „zenei” felütéssel kezdi munkáját: befejezetlen dzsessz-szimfóniának nevezi. A Typotex kiadványa fülszövegében áttekintő tudományelméleti munkát ígér a címben megjelölt területről. A két megközelítés között van némi feszültség: mivel lesz végül gazdagabb az olvasó? Egy befejezetlen improvizációs ívvel, avagy egy összefoglaló munkával? A kérdés különösen azért érdekes, mert a címben szereplő ismeretelméleti vonatkozás önmagában utal egy sokat vitatott és interdiszciplináris területre, ahogyan a kommunikációelmélet is. Vajon a kettő együtt tárgyalása valóban determinálja-e a befejezetlen dzsessz-szimfónia metaforáját?

Elsőre e kérdések merültek fel az olvasóban. Ha a könyv címe és előszófejezete a figyelmet akarta felkelteni, ez garantáltan sikerült. Legalábbis egy olyan olvasó esetében, akinek nem ismeretlen az ismeretelmélet világa. Sőt talán a szerző saját maga számára is igyekezett meghatározni azt, hogy milyen munkát végezzen. Ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy az általa kommunikációelméletnek vagy kommunikációkutatásnak nevezett tudományterületet filozófiailag – ezen belül pedig mindenekelőtt a megismerés és a tudás kérdései felől közelítve – alapozza meg. Nem véletlen, hogy hosszan magyarázza és elemzi az első fejezetben hangsúlyosan, majd a további fejezetekben visszautalásokkal saját szövege stílusát, felépítését, motivációit és módszereit.

A feladat összetett volt a könyv megírásakor. Egyfelől az episztemológia, illetve az abból kinőtt és azóta önálló érvényt szerzett tudományfilozófia és a természettudományos háttérből merítő kognitív tudomány adja az ismeretelméleti kiindulópontokat – számos problémafelvetéssel. Másfelől egy szintén interdiszciplinárisan meghatározott megközelítési mód kerül terítékre: a kommunikációkutatás, e saját érvényességét a klasszikus tudományterületekhez mérten kereső, önigazolásra törekvő, s az említett problémakörökből egyidejűleg merítve szintén számos kérdéssel terhelt terület. Mindehhez pedig adott volt egy szerző, aki egyszerre nyitott a bölcsészet- és a társadalomtudományok, valamint a természettudományos gondolkodás felé. Legalábbis a szöveg logikája és a szemléltető példák ezt igazolják.

Azonosítható-e a könyv egy befejezetlen dzsessz-szimfóniával? Egy ilyen háttérrel nagy valószínűséggel igen. S Anderson munkája ezt be is bizonyítja. A szerző ezt előre tisztázza korrekten és módszeresen az első fejezetben. Leírja nehézségeit, s leszögezi, hogy önmaga számára is egyfajta módon rendszerez, alapokat teremt, s végül irodalomtudományos következetességgel a szövegen túl is mutat. Szempontjait elsősorban a filozófiatörténet, illetve a szisztematikusan kezelt filozófiai diskurzus egészéből meríti (különös tekintettel a tudományfilozófiára, a nyelvfilozófiára, a logikára és az ismeretelméletre), de módszeresen keresi az összefüggéseket és a kapcsolódási pontokat a szemiotika, a hermeneutika és a kultúrakutatás területéről is.

Átfogó filozófiai jártasságot tételez fel az olvasó részéről, illetve általános műveltséget a bölcsészet- és társadalomtudományok széles köréből – a nyelvészettől a szociológiáig. Az olvasót glosszáriummal segíti a tájékozódásban, bár ez a glosszárium inkább a hívószavakra koncentrál, s így további kutakodásra motivál.

A szerző hangsúlyozza az elméletek sokféleségét, ezért a hagyományos kérdésekhez nyúl vissza, és heurisztikusan használja azokat. Ám mindezt posztmodern szövegben teszi, s emiatt az olvasó erős ritmusváltásokra kényszerül: a példák a nagypapa-unoka anekdotától az elektromos feszültségen keresztül a menedzser szervezeti kommunikációjáig terjednek. A könyv első fele szigorúan a filozófiai diskurzust követi, majd interdiszciplináris kontextusokra vált, végül saját (rövid) kutatása alapján igyekszik a kommunikációkutatás helyét és kanonizálható ismereteit meghatározni.

Mindehhez nem ígér állításokat vagy válaszokat a felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Mindössze a reakciók lehetőségére utal, és az olvasónak hagyja a befejezést. Az olvasó aktív befogadását azzal is motiválja, hogy számos kérdéskört tárgyal halmazszerűen, olykor felsorolásos gesztussal, s végül a kommunikációkutatás esszenciáját is rábízza mások átfogó munkáinak statisztikai következményeire. Praktikus és elgondolkodtató tudni, hogy mely kommunikációtárgyú összefoglaló munkát adtak ki egynél többször, s ezekben hányszor fordul elő egy-egy elmélet. Ám ha itt ér véget egy átfogó elméleti szöveg, akkor az olvasó is improvizációra kényszerülhet, s a kárhoztatott „elméletek sokfélesége” csak hatványozottan nő.

A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai mindemellett bizonyos szempontból új dimenzióba helyezi a kommunikációkutatás magyarországi szakkönyvpiaci kontextusát. Mindenekelőtt Béres István és Horányi Özséb Társadalmi kommunikáció (1999), Em Griffin Bevezetés a kommunikációelméletbe (2001), Karl Erik Rosengren Kommunikáció (2004) és Zsolt Péter Kommunikációelméletek diszciplínái (2004) című könyvei azok a munkák, amelyek összefoglaló szakkönyvekként jelentek meg a magyarországi könyvpiacon, s már kitértek a kommunikációkutatás filozófiai vonatkozásaira is. Anderson velük azonos módon átfogó képet igyekszik nyújtani a kommunikációkutatásról, ám – velük ellentétben – magának a tudománynak a szerepét keresi tudományfilozófiai alapokon, s ennek csak lehetséges kimeneti értelmezését adja a már említett kommunikációelméleti statisztika.

Elmélet és gyakorlat helyett éppen ezért elmélet és módszer jelenti a kölcsönös értelmezés lehetőségét. Ezzel szoros összefüggésben komoly szerepet kap a szerző természettudományos gondolkodásmódja. És itt nemcsak a módszertani megalapozottság kérdései és a már említett példák árulkodók, hanem a tudás kontra materializálódás kérdésének visszatérő motívumai, illetve a tapasztalaton alapuló ismeretszerzés is.

Az alapos ismeretelméleti bevezetés után csak a harmadik fejezetben közelít a szerző a kommunikációkutatás interdiszciplináris forrásainak közvetlen bemutatása felé, s önmaga számára is folyamatosan táblázatokban és fejezet-összefoglaló egységekben rendszerezi mondanivalóját. A különböző tudományterületek, módszerek, irányzatok, izmusok és gondolkodók vissza-visszatérő elemei a fő gondolatmenetnek (amely a „mi a tudás?”, „mi a bizonyosság?” kérdésekre keresi a választ). Olyan csomópontok ezek, amelyek újabb és újabb megvilágításba helyeződnek a felmerülő kérdések mentén.

A legkövetkezetesebb logika az elméleti kérdésektől a gyakorlati kérdések felé való haladásban, illetve a példák növekedésében tapasztalható. Így jut el az ontológiai alapkérdéstől (mi a valós[ág]?) a kuhni tudományos forradalmakig, s az ígért reakciók helyett itt konkrét választ ad a kommunikációkutatás lokalizálására:

„A kommunikációval foglalkozó társadalomtudományi diszciplínák nem alakíthatják ki saját paradigmáikat. A társadalomtudomány meghatározásában közös törekvés mentén haladnak. A társadalomtudomány nem fejlődhet anélkül, hogy ne adna válaszokat a szembenállók által megfogalmazott kérdésekre. Ezek a paradigma és episztémé funkciói, melyekben az igazságállítások létrejönnek.” (139. o.)

Az olvasó tehát mindenképpen gazdagodik egy egyedi koncepcióval, amennyiben elfogadja ezeket a kereteket, illetve azt a gesztust, amellyel Anderson egészen a filozófiához mint alaptudományhoz vezeti vissza a kommunikációkutatás önmeghatározási, illetve önkeresési funkcióját. Mindez pedig arról tanúskodik, hogy Anderson egyfajta „nagytakarítás” szükségességét érezte a kommunikációkutatás terén. Ezért először a minden nyugati kultúra alapját jelentő filozófiát hívta segítségül, másrészt pedig azt az állapotjelentést, amely a kommunikációelméletek eszméinek mátrixát adja. A szerző ezen a ponton bírálja a kommunikációelméletet összefoglaló művek szerzőit, akik szerinte csak hiszik, hogy sikerült rendet teremteniük a káoszban. Saját tudatos erőfeszítését hangsúlyozza, amikor egybegyűjti azt a 18 elméletet, amely a mérési feltételekhez képest a legnagyobb gyakorisággal fordul elő.

A felsorolt és röviden bemutatott elméletek magyarországi vonatkozásban is elgondolkodtatók, hiszen egyesek redundánsan jelennek meg a hazai kommunikációkutatásokban és a felsőoktatásban (például Gerbner kultivációs modellje), mások pedig mindössze elvétve, speciális vonatkozásban lelhetők fel (például a retorikai érzékenység modellje). Az elméletek relációs elemzése további összefüggésekre is rámutat, ami hasznos lehet valamennyi kommunikációkutató és -oktató számára. A szerző ezzel párhuzamosan az interdiszciplináris tudományterületek kanonizációs folyamataira is rá kíván mutatni közvetett módon, amikor újra és újra felveti a tudomány szerepének kérdését.

Különösen azért érdekes e könyv, illetve a végén bemutatott és röviden kifejtett elméletlista, mert ma Magyarországon is interdiszciplináris jelleggel folyik a kommunikáció oktatása, kanonizáltnak nevezhető szakirodalomról vagy szakirodalmi bázisról pedig csak részben lehet beszélni. A szerző filozófiai attitűdje mellett (valószínűleg oktatói és előadói tapasztalatainak köszönhetően) didaktikailag megalapozott fordulatok is szép számban felfedezhetők. Amikor a bemutatott kommunikációelméleti összefoglaló munkákat bírálja, arra enged következtetni, hogy a helyzet nem pusztán nálunk ennyire differenciált. Ilyen értelemben kellően indokolt a filozófiai gyökerek megkeresése és a munka egészére kiterjedő kérdésfelvetési gesztus.

A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjait ajánlom mindazoknak, akik a társadalmi kommunikáció és a filozófia területéről keresnek egy olyan összefoglaló művet, amely a két tudományterület egyfajta metszetét adja. S mindazoknak, akik gondolatban szeretnek improvizálni, gyakran ritmust váltani, nem várnak egy összhangot a mű végén, csak egy lehetséges befejezést, amely egy adott állapotot tükröz mind a kommunikációkutatás jelenlegi helyzetéről, mind a szerző szintetizáló törekvéseiről. (Typotex Kiadó, Budapest, 2005, ára: 2900 Ft, 294 oldal.)

Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink