Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2006 ősz

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

Napirenden egy könyv

Török Gábor A politikai napirend címu könyvéről

A „tematizáció”, a „pr-ügynök”, a „kommunikációs asszisztens”, „a konfliktus rendezése”, a „konfliktus kezelése”, a „probléma lekezelése”, a „bonyolítói munkakör” médiavilágunkban felbukkanó szavak és szóepigonok, amelyeknek többnyire nincs jelentésük, csak valamilyen kusza használatuk. Ezek a félszavak az altudományok és az áltudományok nagy közös bulvárjában hamarabb lettek híresek, mint ismertek. Magyarán, amikor a politika és a média összefüggéseiről van szó, általában összevissza beszélünk. (És persze máskor is.) A szerző két feladatot vállal, és ennél valamivel többet érint. Mindenekelőtt azonosítja azokat a fogalmakat, amelyekből a közpolitika, a médiakutatás és a közvélemény-kutatás metszéspontjain a napirendkutatás tárgyai értelmet nyernek, illetve elhelyezi a kérdéskört a politikai marketing, a politikatörténet és a demokráciaelmélet közös területén. Problémaismertető célján túl saját tézist fogalmaz meg a napirend természetéről. Eszerint van sajátos napirendi logika, amely nem független az adott politikai, társadalmi, kommunikációs valóságtól, de mégis a teljes spektrum egyik külön színének tekinthető, tehát valamilyen értelemben saját életet él. Török valami olyasmit állít, hogy a napirendnek is van napirendje. De lássuk mindezt közelebbről.

Azáltal, hogy a politika, a média és a társadalom minden egyes ügyének saját tétje van, ezek napirendre kerülésének célját úgy is tekinthetjük, mint a tét tétjét. Ugyanis egy pártnak vagy egy civil szervezetnek nemcsak az a célja, hogy mondjuk a drogszabályozás liberálisabb legyen (vagy netán ellenkezőleg), hanem az is, hogy maga a cél ismertté váljon és a megcélzott befolyásövezeten belül minél jobb pozícióba kerüljön. Nos az eredeti cél pozícióba juttatásának további célja sajátos versenybe helyezi a figyelemre igényt tartó ügyeket. Márpedig ez a verseny a saját játékszabályai szerint működik, hiszen már nem csupán az ügyek tartalmának versenyéről van szó, hanem az ismertségükért és a hatásukért folyó küzdelemről is. Ez az oka annak, hogy van saját napirendi logika, amely különböző politikai vagy egyéb ügyek arénába jutását, megvitathatóságukat, majd a világ megváltoztatására való kicsiny esélyüket az összes többi tolongó ügyhöz képest besorolja valahova. Török is besorol: elválasztja egymástól mindazt, ami nemcsak a jól-rosszul tájékozódó köztudatban, hanem a téma által érintett szakmák ugyancsak jól-rosszul formálódó ismeretanyagában összekeveredett. Nemcsak a félelméletek és félfogalmak sűrűjében keres utat, hanem a média és a politika kapcsolatának hiedelemvilággá terebélyesedett előítéleteit is megpróbálja dekonstruálni.

Amikor bizonyos kérdések nem elemezhetők egy már kialakult szerkezetű tudományos területen belül, akkor van rá esélyük, hogy önálló kutatási területként szerezzék meg a létezés jogát. Török Gábor könyve arról győzhet meg, hogy a napirendkutatás megszerezte ezt a jogot. A napirenden belül megkülönböztethető a politikai, a közpolitikai, a média és a közvélemény saját napirendje. Saját fogalomhasználatát bemutatva Török tisztázza, hogy a különböző napirendeket együttesen szándékozik besorolni a politikai napirend gyűjtőfogalma alá, amennyiben az adott napirend a politikai játéktér elemeként jelenik meg és ennek megfelelően értékelhető. Ez tehát a mű saját fogalmi alapvetése.

A napirend abban a térben valóságteremtő tényező, amelyben a politikai hatalom, az állampolgár és a média egyaránt jelen van. A tér az ő közös terük, ám annak valóságát egyikük sem birtokolja teljes egészében. A politikai és a kommunikációs valóság azokból az újból és újból elmozduló gyújtópontokból áll, amelyeket maga a napirend teremt meg. Egy ilyen gyújtópont mindig egy adott téma, amely átmenetileg a kommunikációs tér vezértémájává emelkedik. A mindenkori napirendet a napirendteremtő szándék és cselekvés hozza létre, de a figyelemfelkeltés monopóliumának garanciája nélkül. A politika, a média és a társadalom csak részben tekinthető a mindenkori napirend alkotójának, a gyújtópontok végeredménye, vagyis maga az éppen aktuális napirend végül is mindig az interakciók metszéspontjában keletkezik. A napirendnek tehát nincs „végső” szerzője. Viszont a kommunikációs tér bármely szereplője lehet napirendteremtő tényező. A könyvnek ez a háttérben kibontakozó tézise két állításra bontható: (1) a napirend befolyásolja a politikai és kommunikációs környezetet, (2) maga a napirend is egy már meglévő kommunikációs és politikai környezetben keletkezik – ez utóbbi nélkül ugyanis el sem dőlhetne, hogy miből lehet napirend. Ez az a kettős értelmezés, amely a szerző saját elképzeléseit az általa bemutatott elméleti térképen a pozitivista és a posztmodern elmélettípusok közé helyezi. Ezt az óvatosságot támasztja alá az a néhány mondat, amelyben Walter Lippmannhoz csatlakozik, aki a konstruált világ alapköveként a valódi világot jelöli meg; eszerint egy tisztán konstruált valóság tételezése inkább elméleti szélsőség, mint használható politikatudományi és médiatudományi modell.

A napirendkutatás 1920-as évekig visszavezethető elméleti előzményeit feltérképezve Török felhívja a figyelmet arra, hogy a téma a médiakutatásnak egy olyan későbbi korszakában önállósult, amikor a médiahatás kutatási programjainak helyét egyre inkább a médiahasználat kutatási programjai kezdték felváltani (Jay G. Blumler és Elihu Katz). A rekonstrukció Pippa Norris 1999-ben munkatársaival leírt definíciójában találja meg a mai értelemben vett napirendkutatás központi fogalma, az agenda setting – mondjuk így, az egymásnak feladott napirendek, a napirendcserék dinamikájának – megjelölését: „a fontosság átvitele egyes ügyekben egyik napirendről a másikra, nem pedig a vélemények meghatározása”. A szakirodalomban gyakran felbukkanó gondolat megpendít egy összefüggést, amely a könyvben az egész napirendtéma legizgalmasabb rejtélye marad: Török részletes eset- és elmélettárát összefoglalva ezt úgy nevezem, hogy a hatás és a jelenlét összefüggése. A szerző saját feladványai és a problématörténeti rekonstrukció, amelyet elénk tár, nemcsak a téma életrajzához vezetnek el, hanem a szerző saját sejtéseihez is. Török a napirendkutatásban azt a jelenséget tartja izgalmasnak, hogy ha az embereket már egy előzőleg érdeklő téma a médiában is megjelenik, gyakran az érdeklődés is növekszik, és ez visszahathat a média igényére, hogy a témát még élesebb reflektorfénybe helyezze. A kutatások összefoglalásaiból kiderül, hogy ennek a folyamatnak különböző, olykor ellentétes útjai vannak, ám a közvélemény és a politika (valamint a szakpolitikák) napirendjével ellentétben a média napirendje képes a leginkább megmutatni a többi napirendhalmaz metszetének tartalmát. A média tehát bizonyos értelemben „több” vagy „más”, mint a teljes napirend-dinamika többi résztvevője. De ha Török ezen a ponton megtorpanna, akkor csak annyit tenne, hogy a média mindenható erejéről szóló legegyszerűbb mítoszokhoz ír hittankönyvet. Ő azonban tovább lép (különben ez a recenzió másról szólna), hitet tesz a média naiv injekcióhatás-elmélete ellen, miszerint a világot egy az egyben úgy látjuk, ahogy a média közvetíti, és amellett a tézis mellett, hogy a médiának nem abban az értelemben van hatalma, ahogyan a politikának, amely rendelkezik szankcionáló jogosítványokkal. A médiahasználat médiahatással szembehelyezett elméleteihez csatlakozva Török is kifejti, hogy a híreket hallgató választópolgárok olvasatai különbözők, márpedig ez a különbözőség a befogadó saját pozíciójából ered. Semmilyen napirend-monopólium sem képes önmagát teljes biztonsággal megalapozni a figyelemfelkeltés piacán – a média sem. Ehhez az állásponthoz kapcsolódik Bernard C. Cohen híres felismerése is, miszerint a médianapirend ki tudja jelölni, hogy miről gondolkodjunk, de azt nem tudja diktálni, hogy miként gondolkodjunk. Török tehát a mindenkori kauzalista hatáselméletek cáfolói közé tartozik; azt vallja, hogy a befogadót azért nem tudja teljes mértékben befolyásolni a média, mert a befogadónak véleménye van a mediatizált információról és a média minőségéről általában. Ugyanezen elméletalkotói identitásának része az az álláspontja is, hogy a média sajátos hatalmát szelekciós erejében azonosítja: ezért tesz különbséget a Gianpietro Mazzoleni–Winfried Schultz szerzőpáros nyomán a média politikai hatása és a média saját politikája között. Végül ezért utasítja vissza a médiakór-elméletcsalád diagnózisait és állítja ezekkel szemben, hogy a média politikára gyakorolt hatása nem mentség a politika minőségére: a politika, a média és a napirendek kölcsönhatása létezik, de ezek – éppen emiatt – külön egységei a valóságnak. A napirendhatás esetében kifejezetten az egyedi eset megértésében látja a jó elemzés esélyét, nem pedig holmi általános törvényszerűség megtalálásában, ebben ugyanis nem hisz.

A bevezetőből megtudjuk, hogy a könyv a napirendtémakör nemzetközi irodalmát hivatott bemutatni, a kérdéskör magyar vonatkozásai csakis a teljes bemutatás részeként jelennek meg. Eszerint a szerző két megfigyelése különösen tanulságos: a magyar napirendekre jellemző, hogy lényegesen nagyobb eséllyel kerülnek reflektorfénybe a szimbolikus-ideológiai, pártidentitás jellegű témák, mint a materiális-elosztási jellegűek, továbbá a témák legtöbbje nehezen vagy éppenséggel egyáltalán nem sorolható be szakpolitikailag. Nem hinném, hogy a törvényszerű állításoktól bölcsen ódzkodó szerző ezt a magyar napirendtérkép vastörvényeként regisztrálná. Ám erősen vitatható a könyv egyik zárógondolata, miszerint a politikai tartalom meghatározása mindig is a hatalom kezében van, és ez egyenesen „strukturális” jellemzője a politikai napirendképződésnek. Ezt számos hazai és nemzetközi példa cáfolja. De ha mégsem, akkor is úgy tűnik, hogy Török itt túl közel kerül a törvényszerű magyarázat egyébként általa kritizált kutatói magatartásmódjához, és a napirend-formálódás éppen általa leírt viszonylagos kiszámíthatatlanságának is ellentmond.

És ha már a vitakultúra a modern politikai balett része, a könyv gyenge pontjának tekinthető az, ahogyan nem válik elég világossá, hogy van-e érzékelhető különbség a napirendjelenség és a demokratikus vita gyakorlatai között. Szerintem van; éppen Török Gábor részletes elemzése győz meg arról, hogy a napirendi logika számára fontosabb egy ügy, egy téma, egy esemény puszta léte és ennélfogva láthatósága, mint a láthatóvá tett dolgok közötti vita, párbeszéd, eszmecsere, vagyis mint maga az érvelési mechanizmus. A lét a tét, és nem a meggyőzés vagy – isten ments'! – a konszenzus. A napirend-dinamika jó hordozója lehet a demokratikus vita hagyományának is, de mást is ugyanolyan könnyen hordoz, például karikatúrákat és szentképeket.

A könyv saját rendezőelve és mondanivalója helyenként szinte elvész a szakirodalmi és problématörténeti áttekintésben: az ügyek, a szerzők és az elméletek egyébként igényes bemutatása olykor szinte monoton felsorolásba torkollik. A végeredmény: ez a könyv fontosabb, mint amennyire jó. Egyedisége a magyar szakmai piacokon olyan űrt pótol, amelyhez képest a könnyed kifejtés megtorpanásai lényegtelenek. A könyv erénye, hogy megpróbál egy nagy interdiszciplináris témában rendet teremteni és ez nagymértékben sikerül: tankönyvet, szakkönyvet, nemzetközi kitekintést olvasunk.

Magyarázatul, hogy miért is kell a politikai napirenddel mint önjogú kérdéskörrel foglalkoznunk, Török a bevezetőben Sir Edmund Hillary szavait idézi, akit azért foglalkoztatott a Mount Everest, mert – mint mondta – „ott van”. Török Gábor könyve itt van, napirenden. (Akadémiai Kiadó, 2005, 212 oldal, 2200 Ft)

Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink