Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2010 ősz

Kritika

Bokor Tamás:

Nem mese ez, gyermek!

A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták című könyvéről

Média és erőszak: e két fogalom nemcsak a gyakorlatban és a médiafogyasztó közönség fejében, hanem néhány évtizede már a kutatók elméletalkotó és valóságleíró fogalomkészletében is egybeforrt, s lett belőle „médiaerőszak”. E témakör örökérvényű kérdései: miképpen jelenik meg az erőszak a médiában? Vajon hogyan hatnak az erőszakos tartalmak a befogadók attitűdjeire és viselkedésére? Miképpen lehet leírni a médiában megjelenő erőszak szimbolikáját? Egyáltalán: mennyire magától értetődő, hogy az erőszak része az emberi természetnek, s ez mennyiben indokolja, hogy része legyen a médiatartalmaknak is? S legfőképpen: a katarzis és az erőszakra buzdítás képzeletbeli végletei között hol helyezkednek el a médiában felbukkanó erőszakos ábrázolások?

Ezekről az alapkérdésekről magyar nyelven a kommunikációkutatás közegében eddig jobbára tanulmányok és kisebb összefoglaló esszék jelentek meg. A pszichológia – s azon belül is különösen a gyermeklélektan – természetesen gazdag irodalmat produkált, ahogyan a jogi gondolkodás is sok eredményt felmutatott már a médiaerőszakról való gondolkodásban. A gyermekpszichológusok azzal szembesülnek, hogy a sokszor tabula rasaként kezelt fiatal elmék és lelkek sínylik meg legjobban a képernyőn látható erőszakos jelenetek „fogyasztását”. A jog számára ugyancsak mindennapos problémát okoz a médiumokban megjelenített erőszakos tartalmak szabályozása, és a médiatörvény megszegéséért járó szankciók alkalmazása. A káros – vagy annak vélt – hatások elkerülése érdekében pedagógusok ezrei törekednek arra, hogy a médiaismereti és kommunikációs tanórákon átfogó ismeretanyagot nyújtsanak diákjaiknak a műsorok értelmezéséhez, feldolgozásához. Sem a pszichológia, sem a jog, sem pedig a pedagógia nem képes ugyanakkor integráltan fellépni, hiszen még az előző bekezdésben felsorolt alapkérdések sem világosan tisztázottak a média és az erőszak viszonyával kapcsolatban.

Ennyi bevezető megjegyzés után talán nem is szorul bővebb indoklásra, miért jó, hogy nemrégiben végre napvilágot látott egy komplett tanulmánykötet, amely interdiszciplináris keretben tárgyalja a médiaerőszak alapkérdéseit. Stachó László és Molnár Bálint szerkesztő már a kötet előszavában kiemeli: „E kérdésekben szinte minden beszélgetőtárs egyéni és határozott véleménnyel bír. […] A médiaerőszak is azon témák sorába illeszkedik, amelyekről egy üveg bor mellett éjszakákon át képesek vitatkozni a lelkes egyetemisták” (7. o.). Az egyszeri olvasó joggal teheti hozzá: nemcsak a lelkes egyetemisták, hanem a pedagógusok, a pszichológusok, az általános és középiskolás diákok, sőt a jogászok és a szociológusok is hajlamosak a heves nézetütköztetésre. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a focival: kis hazánkban tízmillió média-erő-szak-értő él.

Vágjunk hát rendet a káoszban – gondolta a két fiatalember. Egyikük, Stachó László pszichológus és zenetudós a Szegedi Tudományegyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem berkeiben, munkatársa, Molnár Bálint kommunikációs szakember a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kommunikáció Doktori Programjának doktorandusza. Kézenfekvő volt, hogy itt, a Médiakutató című folyóiratban először egy közös tanulmányban vizsgálják meg, miért látja különbözőképpen a pszichológus és a kommunikációs szakember a médiahatásokat (Médiakutató, 2003. tél). A higgadt és tudományos írásművet – bevallásuk szerint afféle „világmegváltó ötletként” – a Médiaerőszak című tanulmánykötet követte, amelyben rajtuk kívül 14 magyar szerző osztja meg a médiahatásokkal kapcsolatos gondolatait az olvasókkal a legkülönbözőbb tudományos aspektusokból. A kötet szerkesztését megelőzően az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete konferenciát szervezett, amelyen bebizonyosodott, hogy a média, és különösképpen a médiában megjelenő erőszak vizsgálati terepe beláthatatlanul széles. Az előadások során az is kiderült, hogy tolerancia nélkül nincs értelme vitába bocsátkozni az ellentétes álláspontokról – mutatnak rá a szerkesztők. Ugyancsak kiemelik a szerzők kitartásának és elkötelezettségének fontosságát, amely nélkül nem születhetett volna ilyen sokféle szempontot felvonultató, ám ilyen formában is koherens kötet.

A könyv négy nagy egységben tárgyalja a médiaerőszakkal kapcsolatos ismereteket. A természet- és társadalomtudományok fókuszában a neurobiológia, az evolúciós viselkedéstudomány, a társadalomtörténet és a szociológia kap szót. A Hatalom és politika című blokkban a terror, az erőszakközlés etikai dimenziója és a gyűlöletrádiók speciális, ismeretlenségében is ismerős fogalma tárul fel. A következő fejezet – Az erőszak frontjain: a zombiktól a médiamunkásokig – címében sajátos módon rendeli egymás mellé a média legjellegzetesebben erőszakos tartalmainak főszereplőit, a horrorfilmek állandó kellékeit, az élőhalottakat a médiatartalmak előállítóival. Az utolsó, A vita gyakorlati vonatkozásai: szabályozás és oktatás című egységben egy médiajogi és egy médiapedagógiai témájú tanulmány található; ezek a médiaerőszaknak a társadalmi intézményekkel való kapcsolatát boncolgatják. Ily módon – az interdiszciplináris kitekintés jegyében – csaknem valamennyi olyan tudományterület megnyilvánul a könyvben, amely érintett a médiaerőszak vizsgálatában és értékelésében.

Az első, bevezető tanulmány a fentebb idézett Médiakutató-béli cikk átdolgozott, frissített változata, akárcsak több másik, a kötetben szereplő írás. Stachó László és Molnár Bálint gondolatai a média és az erőszak összefüggéseinek elemzéséről arra a megállapításra épülnek, hogy „a pszichológusok és a médiakutatók tudósközösségei között, kevés kivételtől eltekintve, még mindig igen korlátozott a szakmai diskurzus: nem fogadják el egymás eredményeit, és alig hivatkoznak egymásra” (12. o.). A két tudományterület közötti feszültség mibenlétére néhány gondolattal később derül fény. A pszichológiai agressziókísérletek kevés kivételtől eltekintve nem szólnak a befogadó szociokulturális és szocioökonómiai státusáról, ugyanakkor a médiakutatók elemzései figyelmen kívül hagyják az agresszióval kapcsolatos empirikus lélektani eredményeket. Emellett problémaként azonosítják a szerzők azt is, hogy a médiaerőszakról szóló, érzelmileg túlfűtött írások rendszeresen összekeverik a média hatásairól szóló tudományos eredményeket (azaz, hogy milyen körülmények között, miként képes hatni a nézőre a médiában megjelenített agresszió) és az ezekből levont normatív-etikai következtetéseket (vagyis hogy rossz, tiltandó vagy szükséges, esetleg jó-e a médiában megjelenített erőszak). Ezeket a nézőpontokat a tudományos érvelés során el kell választani egymástól. A szerzők igyekeznek is következetesen képviselni választott céljukat. Elemzésük a médiaerőszak kutatását az empirikus lélektani hagyomány felől vezeti be mára klasszikussá vált pszichológiai munkák (például Allport, Bandura és Maslow művei), valamint az ezredforduló újabb eredményeinek említésével. Ezt követi a médiakutatás szempontja, amely George Gerbner kultivációs elméletétől a Stanley Cohen-féle morálispánik-elméleten keresztül különböző befogadás-vizsgálatok eredményeiig és az erőszakos médiaműfajok értelmezéséig mutatja be vázlatosan a médiaerőszak lehetséges értelmezéseit. A tudományos tisztesség diktálja, hogy mindkét megközelítés bírálatát is megismerhesse az olvasó. Sőt a tanulmány „dramaturgiai csúcspontján” a szerzők a kutatások etikai következményeit taglalják: míg a pszichológia világnézetének középpontjában a mentális egészség, valamint az önkiteljesítő személyiség koncepciója áll, addig a médiaelméleti szemléletet képviselő kutatók érvelésének etikai pillére a szólásszabadság. A morális ítéletek és politikai nyilatkozatok helyett Jenkins-szel szólva „olyan diskurzust kellene elindítani diákok, szülők és tanárok között, amelynek révén megérthetnénk, hogy miért vonzódnak a gyermekek bizonyos – adott esetben bőséges erőszak-ábrázolást tartalmazó – kulturális termékekhez” (27. o.).

Haller József magatartáskutató, neurobiológus tanulmánya az agresszió észlelésének fizikai-biológiai mechanizmusát taglalja. Rövid orvosbiológiai és idegélettani áttekintő után következik a fő kérdés: valóban „megrontja-e” a médiaerőszak a fiatalságot? Bár a szerző személyes véleménye szerint az agresszív tartalmak képesek lélektani károkat okozni, tudományos szemszögből nézve az ilyen típusú ingereknek megvan a maguk funkciója. Az agressziót kiváltó ingerek két fő komponense az érzelmi felindulás és az agyi percepció milyensége, amelyről fajonként, sőt egyénenként mást és mást állapíthat meg a megfigyelő. A kutató ekként foglalja össze nézeteit: „Úgy tűnik, hogy a médiaerőszak-agyműködés-agresszió kapcsolatot kissé tendenciózusan tálalják a vonatkozó munkákban, és egy tüzetesebb elemzés legalábbis kérdésessé teszi az érvek valódi értékét” (43. o.).

Tóth Péter István viselkedés- és kommunikációkutató az evolúciós viselkedéstudományok szempontjából vizsgálja a médiaerőszak – vagyis a „bemutatott agresszió” – témakörét. Az agresszió – különös tekintettel az emberi agresszió – mibenlétének definíciós kísérleteit eredetmagyarázatok egészítik ki. A tanulmány különös értékét az adja, hogy a történetmesélés természetes emberi motívumát emeli be az elemzésbe: ez a gonoszság és a jóság kognitív kategóriáinak hatékony leírását teszi lehetővé. A gyilkosságokról és másféle személyközi agressziókról szóló gyakori történetek fő értéke valószínűleg adaptív erejükben rejlik. Ehhez a megállapításhoz sajátos adalékot ad egy elejtett megállapítás: az emberi környezet legfenyegetőbb tényezője fajunk evolúciója során minden bizonnyal a másik ember volt.

Mátay Mónika társadalomtörténész az erőszak nyilvánosságának „szaftos” áttekintését nyújtja Felügyelet és szórakozás című tanulmányában. A felvilágosodást megelőző korok európai színtereinek vizsgálatából kiderül, hogy a kín látványa olyasféle rituálé (vagyis kollektív játék), amelyben „a hatalmat képviselő bíróság, a törvény nevében eljáró hóhér, az elítélt, a bűnös lelki üdvéért imádkozó pap és a nézősereg egyaránt az előadás résztvevője és alakítója” (77. o.). A rituálék és spektákulumok világán alapuló „valós idejű” és „közvetlenül elérhető” erőszakos megnyilvánulások után megjelentek a differenciált, mediatizált erőszakos tartalmak, elsőként is a Pitaval-típusú gyűjtemények (valós bűnesetek részletes leírásai), majd a fikciós bűnügyi irodalom és a bűncselekményekre is nagymértékben építő bulvársajtó. „Akár a sajtóban, akár ponyvakiadványokban tudósítanak egy bűntettről, valójában nem az esemény hírértéke a fontos, hanem az elbeszélés ténye. A közlés elsősorban nem információ, hanem szekularizált szertartás” – állapítja meg a társadalomtudós (88. o.), aki a nyilvános kíméletlenséggel kapcsolatos modern kori szemléletváltozást a büntetés-végrehajtási gyakorlatban látja a legszemléletesebben kirajzolódni. Az erőszak a nagyközönség előtti bemutatástól a regények lapjaira szorult vissza, a bűnösök megbüntetése pedig a közterekről a börtönfalak közé. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a valóság egyre jobban brutalizálódott – a hősök egyre agresszívabban nyilvánulnak meg, aminek egyik színterét a médiában bemutatott erőszak jelenti.

Császi Lajos orvos és szociológus úgy tekint a médiaerőszakra, mint a társadalmi erőszak szimbolikus helyettesítőjére, s ezzel összefüggésben elutasítja azt a nézetet, miszerint a médiatartalmakban megjelenített agresszív viselkedés, trágárság és szexualitás kizárólag a médiumok nézettség-, hallgatottság-, illetve olvasottságnövelő törekvéseiből fakad. Amellett érvel, hogy a médiaerőszak mélyen a társadalomba és a kultúrába ágyazódik, az erőszak ábrázolása pedig civilizációs termék. A szerzőnél ismét előkerül a Stanley Cohen által bevezetett morálispánik-fogalom, amely a posztmodern társadalmakban többé már nem valamilyen deviáns esemény utólagos felnagyítását jelenti a médiában, hanem a média működésének megszokott, természetes kerékvágásába illeszkedik, amely mindennap szenzációkkal igyekszik megtölteni a morális pánik gépezetét (113. o.). Meglátása szerint a média kettős szerepet játszik az erőszakkal kapcsolatban: megjeleníti az erőszakot és egyúttal a róla szóló diskurzust is, ezenfelül a megjelenítés révén képes a „médiapolgár” attitűdjeit befolyásolni. Ezt a tézist Quentin Tarantino Natural Born Killers (Született gyilkosok) című eredeti forgatókönyve és az abból született, Oliver Stone által rendezett film gyökeresen eltérő történetvégződései és üzenetei révén támasztja alá – a film percepcióját befolyásolják továbbá a különböző szociokulturális hátterű befogadók eltérő értelmezései is.

Ugyancsak társadalmi megközelítésből taglalja az erőszak kérdésének egyik specifikus szegmensét Istvánffy András, a Védegylet kommunikációs szakembere. Ő – Császi Lajoshoz hasonlóan – ugyancsak a kommunikáció rituális modelljét alapul véve és némiképpen a szimbolikus interakcionista szemlélet jegyében koncipiálja a terrorizmust, mint jelentések elleni támadást. „A terrorizmusnak, ha be akar jutni a társadalom szimbolikus terébe, szüksége van a média figyelmére. […] E szemléletmód szerint a terrorizmus és a média kapcsolatában mindkét résztvevő jól jár, és megkapja, amit akar” – állapítja meg a szakember, utalva arra, hogy a terroristák nézettségnövelő híranyagot szolgáltatnak a média számára, a média pedig a terroristák által áhított nyilvánosságot biztosítják számukra (131. o.). A müncheni olimpián elkövetett terrorcselekmény, valamint a 2001. szeptember 11-ei akciók elemzése során a terroristák tetteit rituális kommunikációnak tekinti, bevezetve az ellenrítus fogalmát. Míg a hagyományos rítusok feladata a közösség egységének megteremtése és szimbolizálása, az ellenrítusok ugyancsak kollektív részvételre késztetik az egyéneket, és egy-egy terrortámadás általában növeli a megtámadottak egymás iránti szolidaritását és közösségtudatát. Így válhat a terrorcselekmény indirekt módon akár a társadalmi kohézió fokozójává is (145. o.).

Etikai dimenzióban gondolkodik a médiaerőszakról Szilágyi-Gál Mihály filozófus-politológus, aki amellett érvel: mind a korlátozó médiaszabályozás, mind a szólásszabadságot radikálisan védelmező megoldások elégtelen erkölcsfilozófiai előfeltevéseken nyugszanak, mert a felelősség következményetikai számonkérésének lehetőségeit vizsgálják, ahelyett, hogy a megnyilvánulások tényleges szándékhátterét kutatnák. A szerző ezért – kritikával illetve a jogállami szabályozást – bemutatja a szólásszabadság radikális és feltételes védelmének lehetőségeit, valamint az annak korlátozásával járó hatásokat, elsősorban a szavak mint cselekvések szemszögéből, majd következtetésében kijelenti: ha a kirekesztő és a kirekesztett figyelembe veszi egy fenyegető célzatú kommunikáció kontextusait, akkor a jogállam sem térhet ki a kontextus figyelembevétele elől.

A média egyik speciális területét, a gyűlöletrádiókat elemzi Hargitai Henrik médiakutató, bemutatva a német birodalmi rádiókat és magyar „testvéreiket”, illetve a ruandai népirtásban szerepet játszó afrikai RTLM rádióadót, valamint az amerikai rasszista talk show-kat és a dán neonáci Radio Oasent. Kitekint ugyanakkor az internetes fájlcserélőkön elérhető magyar neonáci rádióműsorokra és a hate radio műfajra reakcióképpen születő békerádiókra, kiemelve a tartalomszolgáltatók felelősségét is. Bár e médiumok hatása nagyban függ a hallgatottságuktól, amely rendszerint elmarad egy mainstream rádióétól, mégis érdemes foglalkozni a gyűlöletkeltő adásokat sugárzó adókkal, hiszen a rádiós műsorközvetítés technológiai fejlődése és az internetes technikákkal való összefonódása új kihívások elé állítja a médiaszabályozó hatóságokat.

Ha erőszakos médiatartalom és plasztikus ábrázolásmód, akkor horrorfilm – juthat a médiafogyasztó eszébe. Kodaj Dániel, a Mondo magazin újságírója arról értekezik, hogy a – hangsúlyosan felnőttműfajként aposztrofált – horrorfilmet „ugyanúgy szokni kell, mint a művészfilmeket, és ez a folyamat sem mindig kellemes. A rossz érzés azonban pont annak az érzelmi-morális erőnek a megnyilvánulása, melyet tetten akartunk érni” (207. o.). Érvelése afelé mutat, hogy a horrorisztikus ábrázolások esztétikai esemény mivoltuknál fogva képesek humanizálni a szemlélőt, és bebizonyítják: az élő teremtményektől mi vehetjük el a szenvedést, mert mi is okozzuk azt.

Ugyancsak jól körülhatárolt műfajt jár körbe Szabó Andrásnak, az Origo újságírójának tanulmánya, amely a társadalom „gyorsreagálású hadtestéről”, a képregényről állítja: nem elégszik meg az öncélú és igénytelen konfliktusábrázolással, hanem az erőszak sokszor társadalomkritikai funkciót tölt be (213. o.). Sőt mivel – vizuális korlátai miatt – tömörítésre és kreatív összefoglalásra kényszerül, újszerűen képes ábrázolni a társadalmat foglalkoztató alapvető jelenségeket – köztük olyanokat is, amelyek az agresszivitással függnek össze.

Fekete Zsombor szociológus, szerkesztő-producer az X generáció másik kultuszmédiumát, a videojátékokat vizsgálja a bennük megjelenített agresszió szempontjából. Ismét előkerül – ahogyan Szilágyi-Gál Mihály tanulmányában – a felelősség kérdése: eldöntetlen a kérdés, hogy vajon a videojáték-készítők túlkapásai elleni megelőző szankciókkal vagy a teljes szólásszabadság jegyében, a korlátok minimumra szorításával lehet elejét venni az olyan eseteknek, mint a GTA (Grand Theft Auto) videojáték körüli botrány, amely a program egyik rejtett, szexualitást ábrázoló tartalmának napvilágra kerülése körül bontakozott ki az USA-ban, majd más országokban is, ahol a játékot forgalmazták.

Még mindig a videojátékok körül vizsgálódik Odrovics Szonja esztéta, amikor a következő tanulmányban felteszi a kérdést: veszélyesek-e, és ha igen, mennyire a fiatalok szabadidejének gyakran jelentős részét kitöltő számítógépes játékok, kiváltképpen a nagyszámú játékos egyidejű online részvételével játszott online szerepjátékok. Központi gondolata szerint az ilyen játékokban résztvevőknek kettős céljuk van: egy, amely a játékban közvetlenül jelenik meg (például minél több pont begyűjtése, minél magasabb szintek elérése), és egy, amely az avatar mögött álló játékos reális világában fogalmazódik meg: a játék maga. „Ez lehet az egyik oka, hogy a játékos másként reagálhat a többszörös áttételen, elidegenítő folyamatok együttesén keresztül ható erőszakra, mint a közvetlenül megtapasztalt agresszióra” – állapítja meg a szerző.

Rendkívül tanulságos Hammer Ferenc szociológus tanulmánya is, főként a média torzító hatásának szempontjából. Egy, a gyerekek iskolai teljesítménye és otthoni számítógép-használata közötti összefüggést vizsgáló tanulmány sorsát követi nyomon a különböző online orgánumokban (szakportálokon, internetes újságokban) megjelent másodközléseken keresztül. A kimerítő elemzés helyett akár néhány szemléletes példa is elég volna, hogy megállapítsuk: a kutatók kiérlelt, körültekintően tálalt eredményei a nagyközönségnek szóló médiumokban a végtelenségig egyszerűsödnek, sőt gyakran teljesen más üzenetet sugallnak, mire átesnek a „húzás”, vagyis a terjedelemcsökkentés és az ezzel együtt járó egyszerűsítés szerkesztőségi folyamatán. E tanulmánynak azért van kitüntetett helye a médiaerőszakról szóló tanulmányok között, mert magáról a bemutatott agresszióról szóló diskurzus is rendszerint a vélemények egyszerűsítése miatt torzul el.

Nyakas Levente, az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet jogásza a kiskorúak védelmének kérdéskörét vizsgálja az analóg és digitális világ határán. A védelem három pillére – az állam, a médiaipar, valamint a szülői, nevelői aktivitás – egyaránt nagy kihívások elé kerül a technológiai fejlődés okán. A konkurens terjesztési hálózatok, a hibrid eszközök terjedése, a médiaműveltség hiányosságai és az internetes tartalomminősítés nehézkessége mind terítékre kerül. Az elsődleges jogi szempont mellett a szerző megemlékezik például a mobiltelefonnal rögzített és interneten közzétett, saját készítésű agresszív felvételek (cyberstalking) körüli pszichológiai és társadalmi problémákról, továbbá terjedelmes áttekintést nyújt a magyar és angol nyelvű jogszabályokról és szabályozáspolitikai dokumentumokról is.

Szíjártó Imre filmtörténész a kötetbéli utolsó tanulmányban a médiaerőszak iskolai elaborációs lehetőségeit és a médiapedagógiai tanterveket veszi szemügyre. Kitér a nemzetközi mozgókép- és médiaoktatási gyakorlatra is, majd a fókuszt Kelet-Közép-Európán keresztül hazánkra szűkítve tankönyveket és terepgyakorlatokat ismertet, amelyekből kiderül: akadnak iskolák, amelyekben már sikerült szisztematikus és alaposan átgondolt médiapedagógiai gyakorlatot meghonosítani, de a fejlődés természetesen nem állhat meg e ponton, hiszen a médiaipar fejlődése megköveteli a pedagógia gyors reakcióját.

A témában eddig megjelent tanulmányokból és kötetekből médiaerőszak-fronton kialakult és megszilárdult egy mainstream nézetrendszer, amelynek magva így foglalható össze: a médiában megjelenített erőszak egyértelműen fokozza a reális világban megjelenő agresszivitást. Ha szétnézünk a piacon, számos kultúra- és társadalomféltő írást találhatunk. Tóth Tamás hasonló címet viselő könyve (Médiaerőszak. Budapest: Kossuth Kiadó, 2005) például három egyszerű tézisből indul ki. A szerző állításai szerint a médiában egyre erőteljesebben jelen van az erőszak, továbbá a bemutatott erőszakos tartalmak negatív hatással vannak a gyerekekre, de ezek megbeszéléssel, folyamatos felkészítéssel csökkenthetőek. Mint sejthető, a szerzőt elsősorban pedagógiai (s ezen belül is didaktikai) megfontolások vezették, amikor beigazolódni látta a fenti tételeket. Hasonló színezettel született egy sor kisebb cikk is, többségében szintén az ifjú generációkért aggódó színezettel. Az érvelés lényege tömören ez: a régi írók jól megfontoltan ábrázolták az erőszakot, mert céljuk volt vele, a mai média viszont csak a nézettségnövelés miatt teszi ezt.

Kétségtelen, hogy a most bemutatott új médiaerőszak-tanulmánykötet gyökeresen szakít a kategorikusan elítélő állásfoglalással: a benne szereplő 15 tanulmányból egy sem akad, amelyik határozottan elítélné és száz százalékig haszontalannak bélyegezné a bemutatott erőszakot, mint médiaműfajt. E tekintetben a vélemények legtöbbje Császi Lajosnak, a „renegát médiatudósnak” (http://index.hu/kultur/media/csaszi5617/) a médiaerőszakról alkotott elméletével cseng össze, amely szerint a „tévéerőszakot” morális pánik övezi, de a bemutatott agresszió valójában tisztító hatású a lélekre, és végső soron képes civilizálni a szemlélőt. Ilyen értelemben a kortárs médiatermékekben megjelenített agresszió esztétikai esemény, amelynek befogadását tanulni kell.

Hasznos lehet a Médiaerőszak mindazoknak, akik tanulmányt, szakdolgozatot írnak bármely kapcsolódó témában, és friss, hazai eredményeket keresnek. Tanulságos azoknak, akik egy kicsit is nyitottak a különböző nézőpontok ütköztetésére és a differenciált gondolkodásra. Jól használható azok számára, akik szeretnék megérteni a fiatal médiafogyasztók, képregényolvasók, online játékosok és gamerek motivációit, s főként azoknak, akik a médiamechanizmusok alaposabb megértésére vágynak. A tanulmányok sorából összeállított kötet anyagai eltérő megközelítéseket és eltérő alaposságú feldolgozásokat tartalmaznak. Ezt egyfelől a szerzői hátterek sokfélesége magyarázza: találunk a tanulmányokat jegyző nevek között nagy szakmai múlttal rendelkező esztétát, gyakorlott gazdasági szakembert, és képviseltetik magukat az újságírók, a fiatal, pályakezdő kutatók és a kommunikációs szakmából érkezett, gyakorlatorientált emberek. Másfelől a megközelítésmódok különbözősége is nagyfokú színvonalbéli eltérésekhez vezet: az elméleti áttekintéstől kezdve az esettanulmányra épülő íráson át a példákat és a praxist előtérbe helyező „pillanatképekig” sok minden található e könyvben, teret adva a széleskörű, de kellő kritikával kezelendő felhasználáshoz és továbbgondoláshoz.

Mint a fenti bemutatásból látható, a szerkesztők teljességre törekedtek, amikor körbejárták a média és az erőszak viszonyát. E széles merítéssel együtt is felmerülhet azonban a kérdés: mi a média fogalmának hatóköre? A kötet hallgatólagosan – a bűnügyi regényeket és a képregényeket leszámítva – főként az elektronikus médiát tekinti a médiaerőszakot megjeleníteni képes tényezőnek, legalábbis a benne szereplő tanulmányok az elektronikus médiumokat helyezik fókuszba. Tanulságos lenne a könyv folytatása is, ha alapos vizsgálatok születnének a nyomtatott sajtóban megjelenő agresszió témájában. Jóllehet az audiovizuális, multimédiás élmények pszichikai szempontból mélyebben képesek hatni, mint a legfeljebb állóképpel kísért szöveg, azért a nyomtatott sajtóban megjelenített agresszív tartalmaktól is lehetne okunk tartani – s nem feltétlenül azért, mert direkt agresszívvá tesznek, hanem mert a papíron megjelenített erőszak sem mese, hanem éppen ellenkezőleg: az emberi társadalom rejtett folyamatainak leképeződése. (Stachó László–Molnár Bálint, szerk.: A médiaerőszak. Tények, mítoszok, viták. Budapest: Mathias Corvinus Collegium–Századvég Kiadó, 2009, 360 oldal, 3675 forint.)

Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink