• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2012 tavasz

Történelem

Martin József:

Ha Ausztriát kizárják Németországból…

Az alábbi tanulmány azt taglalja, hogy milyen sajtópolémiát váltott ki Berlinben Jókai Mór 1874-ben Otto von Bismarckkal készített interjúja. Ezen keresztül bemutatja azt is, hogy milyen gyorsan áramlottak az információk a korabeli Európában. Egyszersmind választ keres arra a kérdésre: helytálló-e az Anschluss baljós időszakából visszapillantó újságíró, Aranyi Lipót föltételezése arról, hogy a cikk tréfás csattanója miatt a porosz vaskancellár alaposan megharagudott a magyar íróra – és egyáltalán: milyen jelentőséget tulajdonított Bismarck a sajtónak.¹

„A tizenkilencedik század utolsó két évtizedének olajsima szelleméből hirtelen egész Európában láz csapott fel, szárnyat adó láz. Senki se tudta pontosan, mi készülődik…”

(Robert Musil)²

Milyen gyorsan terjedt egy magyarországi újságcikk híre Európában az 1870-es évek elején? Kiváltott-e, kiválthatott-e jelentős nemzetközi visszhangot egy budapesti hírlap írása 1874-ben? Az első kérdésre azt kell válaszolnunk, hogy viszonylag gyorsan (napok alatt), a másodikra pedig határozott igen a válasz, amiben oroszlánrésze volt a cikk írójának és főhősének, vagyis Jókai Mórnak és Otto von Bismarcknak, akit 1871-ben I. Vilmos birodalmi kancellárrá nevezett ki, utóbb hercegi rangra emelt, és ekkor már a korabeli Európa egyik legismertebb politikusa volt (Bismarck 1862-ben lett Poroszország miniszterelnöke és külügyminisztere, 1867-ben kancellárja). Jókai Mór 1874. március 3-án saját lapjában, A Hon című újság első oldalán „vonal alatt” Bismarknál (sic!) címmel beszámolót közölt a kancellárral folytatott beszélgetéséről (Martin, 2009: 35–45).

A cikk utóéletében jutott szerep az irodalomnak és a sajtónak is. A századforduló idején – részben még Jókai életében – több könyvben is megjelent az írás,³ tartalmilag változatlan formában (legföljebb a szöveg lényegét nem érintő, kisebb ortográfiai igazításokat fedezhet föl a kései olvasó – a Jókai korában használatos cz-ket például fölváltották c-k). Ennél sokkal izgalmasabb és politikailag is motivált a sajtóbéli utóélet: 1938. április 10-én az Ujság 27. oldalán Jókai és Bismarck címmel, Az Anschluss alkalmából alcímmel, Aranyi Lipót, korának ismert újságírója jelentetett meg elemző publicisztikát Jókai cikkéről.⁴ Ahogyan egy korábbi tanulmányban kimutattam (Martin, 2009: 39), a 83 éves Aranyi többször tévedett Jókai cikkének felidézésekor, mind a tartalmat, mind a cikk pontos dátumát illetően, mindamellett a föltehetően fejből idézett Jókai-anyag alapján politikailag világos mondanivalót – mai divatos szóval: üzenetet – fejtett ki az 1938-as olvasónak. Alig egy hónappal Hitler csapatainak bécsi bevonulása után Aranyi ezt adta Bismarck szájába:

„…elhiheti nekem, hogy az önök osztrák-magyar monarchiájából nekem annyi terület sem kell, amennyi a kezemben lévő plajbász hossza, szélessége.”⁵

Az eredeti Jókai-cikkben ez valóban benne volt, az viszont csak Aranyi emlékezetében létezett, hogy „most már Jókai egyenesen áttért a Bécsben észlelhető 'Anschluss' mozgalomra” – ilyen mondat nincs az eredeti Jókai-opuszban, aminthogy Aranyi változata másutt is eltér A Honban közölt írástól. Az eredeti cikkben ezt olvashatjuk:

„…mikor azt mondja, hogy Ausztria tartományaira nem áhítozik [Bismarck], azzal demonstrált, hogy 'ekkora darabot sem akarunk többé senkitől elfoglalni, mint ez a plajbász!' Az is igaz, hogy 'az a plajbász' a 'térképen' egész Triesztig leérne.”⁶

Aranyinál viszont a „plajbász” „egész Konstantinápolyig” érne (i. m. 38). Kérdés, hogy mennyire felel meg a valóságnak Aranyinak az a megállapítása, amely szerint Jókai tréfája – vagyis a plajbász-megjegyzés, ha tetszik, „aperszü” –

„országszerte viharos derültséget keltett. De csakhamar kivették részüket az olvasóközönség felderítéséhez [ez nyilvánvaló tollhiba] a bécsi, a berlini, a párisi lapok. A párbeszéd komoly, jelentőségteljes részével hasonló komolysággal foglalkoztak.”⁷

A bécsi Neue Freie Presse már másnap, 1874. március 4-én kisebb, a tartalmi mondanivalót nem érintő rövidítésekkel közölte Jókai interjúját. Március 5-én – pp – szignóval csipkelődő hangvételű jegyzet jelent meg a bécsi lapban, amely alapvetően Jókai személyiségét tűzte tollhegyre, ironikusan, de egyáltalán nem bántón.

Bécs vezető újságja első nekifutásra átsiklott az interjúkészítői erényeket is fölcsillantó Jókai tekintélyes beszélgető társának súlyos, az akkori európai erőviszonyokhoz és a nagyhatalmi politikához kapcsolódó mondanivalóján. Nem így a berlini lapok. Bismarck véleménye hamar eljutott a Spree partjára: öt nappal a pesti közlés után, 1874. március 8-án a berlini Kreuz-Zeitung⁸ – írják Kreutzzeitungnak is – teljes fordítását közölte a Bismarckkal folytatott beszélgetésnek „A magyar író és képviselő Jókai Mór Bismarcknál” címmel. A bevezetésből kiderül, hogy a fordítást a lap egy másik újságtól, a Spenersche Zeitungtól⁹ vette át, amelynek kiadója Karl Braun képviselő, Jókai barátja és a Bismarckkal történt találkozó előkészítője volt. Témánk szempontjából korántsem közömbös, hogy a lap közel állhatott Bismarckhoz, amire egy másik, berlini témájú cikkében célzott Jókai, ugyancsak A Hon hasábjain:

„Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung (156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart (Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német humorista és publicista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztőségeinél, s ez a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél” (Jókai, 1904: 63).

Visszatérve a Bismarck-interjúra, amelyet Szabó László a „legérdekesebb intervju”-nak minősített az egész magyar hírlapirodalomban (Szabó, 1904: 179), a birodalmi kancellárnak az Osztrák–Magyar Monarchia önállóságáról kifejtett véleménye került a viták középpontjába.

Több győztes háborúval a háta mögött, az európai egyensúly-politika nagymestereként Bismarck ebben az időszakban úgy alakította a kontinens szövetségi kombinációit, hogy a monarchia mindenképpen megőrizze önállóságát (Diószegi, 1967: 261–264; Kissinger, 1996: 149). A nagynémet ábrándok berlini kergetőinek eléggé határozottan mondott ellen A Hon hasábjain:

„És a mely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit elfoglalni, az megvolna érve arra, hogy…(itt mutatta kézzel a 'felakasztást').”¹⁰

A kancellár félreérthetetlenül mondta ki Jókai előtt, hogy minden áron – még akár háború árán is – kész szavatolni az akkori monarchia létét, és Berlinnek nincs mit kezdenie „Béccsel mint határvárossal”. Ebből lett a leghevesebb sajtóvita, amelyet döntően a Germania¹¹ című napilap kezdeményezett. Az újság március 9-én még csak az ötödik oldalon a – mondjuk így – Színes hírek (Vermischtes) rovatában foglalkozott az interjúval, pontosabban részletes tartalmi kivonatot közölt a Neue Freie Presse március 5-ei jegyzetéből, amely – mint már szó volt róla – alapvetően politikamentes, Jókainak címzett kedélyes bécsi csipkelődés. Egy nap alatt nagyot fordult a berlini szerkesztőség viszonya a Jókai-interjúhoz. Március 10-én, tehát egy héttel az alapcikk megjelenése után, az első oldalon, az első hasábot teljesen megtöltő vezércikk szerzője – bizonyos C. – lendületes elemzésben élesen vitázik a kancellár monarchia-álláspontjával:

„A mi felfogásunk szerint Németország nem létezik Ausztria nélkül. Ez nem valamiféle nagynémet 'ábrándozás', hanem politikai szükségesség”.¹²

Ha Ausztriát kizárják Németországból – így a Germania szerzője –, akkor az így fölépített Németország elveszíti nemzeti jellegét; ha tehát Bismarck szilárdan elhatározta, hogy nem támadja meg Ausztriát, és akasztásra érdemesnek tartja azt a miniszterét, aki annektálni szeretné Ausztria egy részét, akkor nem tudja megingatni azt a meggyőződést:

„az ő Németországa nem más, mint egy nagy Poroszország, amely alkalmazkodik a viszonyokhoz és egy ideig 'Németországnak' nevezi magát.”¹³

A cikk szerzője szerint ebben az esetben Bismarck (azaz Németország) egész politikája kifejezetten partikulárisnak mondható, és eddigi háborúi elveszítenek minden eszmei jelleget, a szokásos „hódító és rabló hadjáratok” közé sorolhatók. C. így indokolja véleményét: Poroszország a bismarcki állameszme alapján jöhetett létre, növekedhetett és lehetett naggyá. A kitűnő közigazgatás, a terhek lehetőség szerinti arányos elosztása, a határozott jogalkalmazás lehetővé tette, hogy az egymástól különböző elemekből egy egész szülessék, amelyhez az egyes részek – ha nem is mindig szeretettel és lelkesedéssel, de megértéssel és jól megfontolt érdekből – alkalmazkodtak. Így léphetett be a történelembe egy hatalmas porosz állam, és növekedhetett a porosz nép egy mindenki számára közös dinasztia uralma alatt, de „porosz nemzetről eddig egyetlen értelmes ember nem beszélt”. Itt fordul a gondolatmenet, amely a nemzeti eszmét elszakíthatatlannak véli Németországtól, kivált azóta, hogy az 1871. január 18-ai, versailles-i koronázási aktussal Poroszország királya német császár lett. Ebből következően – így a Germania szerzője – az állameszmét a nemzeti idea váltja föl. A cikkíró úgy teszi föl kérdését, hogy nyilvánvaló a válasza: talán ezt a nemzeti ideát adják most föl, esetleg ez nem is létezett, és ehelyett a hatalom növelésének igyekezete vagy valami ehhez hasonló lesz döntő a jövőben? A szerző egyértelműen ez utóbbira gondol, szemére vetve a kancellárnak, hogy 1866 után, vagyis a königgrätzi győzelmet követően, nem lépett a „fokozatos annexiók” útjára. A napilap elemzője állítja, hogy a hangsúlyozottan jogos és elismert nemzeti eszme nem adható föl, éppen ezért azt feltételezi, hogy Jókaival beszélgetvén Bismarck csak „az elkerülhetetlenül fenyegető háborúk kellemetlen távlatát akarta elleplezni”.

Íme, a lap vezércikkírójának legfontosabb politikai mondanivalója, amely mögött eltörpülnek a bevezető bekezdések, ahol a Germania szerzője is kitért a Jókai-interjú publicisztikus csattanójára, a „Triesztig érő plajbászra”. C. ezen a ponton mintegy „lesajnálja” Jókait:

„Ez az összbenyomás, amit a magyar regény- és tárcaíró a kihallgatásról magával vitt”.¹⁴

Az elemző úgy találta, hogy az a mód, ahogyan Bismarck a különböző politikai kérdéseket kezelte, arra utal, a kancellár éppen jó hangulatban volt, és olyan eszméket adott elő, amelyek a diplomáciai körökből megfelelő visszhangot váltanak majd ki. Franciák, osztrákok, oroszok, törökök – mindannyian megkapják a magukét, és az csak természetes, hogy a pápa kapja a „nagy mazsolákat. A német birodalmi kancellár megengedheti ezt magának”.

C. itt arra utalt, hogy az interjúból egyértelműen kiderül, a beszélgetés idején meglehetősen feszült volt a viszony Bismarck Poroszországa és az akkor a pápai trónon ülő IX. Pius között. A vaskancellár nem kevesebbet állított Jókainak: „az egyetlen ember, a ki jelenleg az európai békét megzavarhatná, a pápa”, majd gyorsan megkérdezte vendégétől, „Ön nem katholikus ugy-e bár?”¹⁵ A pápai tévedhetetlenség dogmáját élesen bíráló és a katolikus egyház befolyása ellen kérlelhetetlen kultúrharcot hirdető Bismarck (vö: Szántó, 1985: 382–383) azt a benyomást keltette a szöveg szerint, hogy semmibe veszi IX. Pius-t („nem tudjuk, ki az a pápa”), s Jókai félreérthetetlenül jelezte az olvasónak, beszélgettek ők ketten még az egyházfőről, de a szövegben Bismarck kijelentette, „ez köztünk maradhat”. Mi más ez, mint a mai „off the record”-gyakorlat őse?! Azzal a különbséggel persze, hogy A Hon olvasója tudhatta, mely témába nem kívánják beavatni.

A berlini sajtó nagyobb része kevéssé figyelt a „plajbászra”, hanem arra reagált – ugyancsak lendületesen és érvelőn –, ami a Germania cikkének vezérszólama volt, vagyis a német szövetség és Ausztria, illetve a monarchia viszonyára. Vitázó kedvvel, szinte élesen válaszolt március 11-ei számában a Germaniának a Bismarckhoz közel álló Spenersche Zeitung. A bevezető sorokból kihallik az ingerültség: „Mit akar hát a 'Germania' Németország és Ausztria viszonyát tekintve?”¹⁶ A szignó nélküli vitacikk szerzője úgy vélte, hogy az a német államférfi, aki Ausztria német elbitorlására spekulál, igenis megérdemli a kötelet. Ezután egy kis történelmi lecke következett a laptársnak: egyetlen „becsületes ember” sem csodálkozna ezen, hiszen

„egész nemzeti fejlődésünk kiindulópontja Ausztria kizárása [a német szövetségből], amelyet a nikolsburgi és prágai béke valósított meg. Ennek nyomán alakult meg az Észak-német Szövetség, és Dél-Németország egyszerű csatlakozásával ebből jött létre a Német Birodalom.”¹⁷

A szerző megismételte kérdését: mit akar tehát a Germania? Talán arra spekulál a szerző, hogy szétesik az Osztrák–Magyar Monarchia? Vagy Ausztria–Magyarország maradjon meg a maga integritásában, és csatlakozzék a Német Birodalomhoz, amely így

„Ausztria nélkül nem lehet igazán német, és a magyarokkal, horvátokkal, szlávokkal még német nemzeti (deutsch national) maradna?”¹⁸

Az összegző értékelés lesújtó: „Az egész érvelésben nyoma sincs az őszinteségnek, csak negatív és polemikus éle van.”¹⁹ A szóáradat csak a bosszúságot fejezi ki a szövetségi kancellár politikája felett, amely egyszerre német-nemzeti és osztrák-barát – írta a Spenersche Zeitung, amelynek cikkében, fölbukkan a feltételezés, hogy a Germania elemzését egy bizonyos „Windthorst úr”²⁰ írta. (Az értesülést utóbb is fenntartással emlegették a lapok, így az idézett cikkek alapján teljes bizonyossággal nem dönthető el, tényleg a nagynevű, és Bismarckkal élesen szembenálló politikus rejtőzött-e a „C” betű mögött.) A vita rávilágít arra, hogy miként kavarta föl a Pesten közölt Bismarck-interjú a berlini sajtóvilágban a „kisnémet” és „nagynémet” egység híveinek történelminek mondható, az 1870-es évek elejére elcsitulni látszó, később új irányba forduló nézeteltéréseit. És tegyük hozzá, hogy a Germania szerzőjének Bismarck voltaképpen már az interjúban „válaszolt”, kijelentvén:

„Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan consolidált állam létezzék, a minő az Osztrák-Magyar Monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban a békét megkötni siettem; a mi sok barátunknak nem tetszett.” (Kiemelés tőlem – M. J.)²¹

Az előbbiekben részletezett pengeváltáshoz már nem sok újat tett hozzá a Norddeutsche Allgemeine Zeitung²² március 15-ei száma. Önálló vélemény helyett minden idők sajtójának egyik kedvenc – s ezúttal is informatív – műfaját láthatjuk viszont, nevezetesen a lapszemlét. Megtudhatjuk, mit válaszolt a Germania a Spenersche Zeitungnak, olvashatunk két bécsi állásfoglalást, s még egy londoni elemző nézetével is megismerkedhettek a Norddeutsche Allgemeine egykori olvasói. A Bismarckkal rokonszenvező Spenersche megkapta a magáét a Germaniától: ez utóbbi „nevetséges túlzás”-nak nevezte azt a vélekedést, hogy „Ausztria kizárása […] egész nemzeti fejlődésünk kiindulópontja”. A továbbiakban a Germania megismételte korábbi érveit.

A bécsi szemleírók – a korábbi csipkelődés helyett – a berlini szópárbajok nyomán a vita politikai elemére összpontosítottak: az osztrák fővárosban megjelenő Deutsche Zeitung²³ fölidézte, hogy a Germania „egészen zavartalanul a német-osztrák tartományok annexiójáért lép föl”. A következő mondat a vita körét az egyházi állam irányába bővítette:

„A Vatikán ügynökei nyilvánvalóan azért ügyködnek, hogy a viszály magvait hintsék el a berlini és a bécsi kabinet között.”²⁴

A hivatalos bécsi nézetekhez hagyományosan közel álló Neue Freie Presse²⁵ megjegyezte, hogy a Germania általunk részletesen idézett cikkéről „jelenleg sokat beszélnek”. A lap valószínűleg nem méltatta volna figyelemre a Germania cikkét, ha nem azt tapasztalta volna, hogy az írásra élénken reagáltak a berlini laptársak. A bécsi újság is egyházi körökre, mégpedig a „jezsuitákra” hárította a felelősséget, akik Franciaország és Olaszország után most a német–osztrák viszonyban szítanak „folyamatosan gyűlöletet és kételyt”.²⁶ Ezt az igyekezetet „kárba veszett fáradságnak” minősítette a bécsi lap, és azt a véleményét fejtette ki, hogy elmúltak azok az idők, amikor a jezsuitákat „ügyeskezűnek” minősítették, mert

„[ők már] nem tudják lerombolni Ausztria-Magyarország és Németország érdekközösségét […]. Elég sokszor elmondtuk, hogy nem valamiféle szentimentalizmus, hanem jól felfogott, kölcsönös érdek képezi a barátság alapját közöttünk és a Német Birodalom között.”²⁷

A Norddeutsche Allgemeine szemléjéből az is kiderül, hogy a vita túlterjedt a német nyelvterület határain. Aranyi Lipót 1938-ban – Bécs és Berlin mellett – Párizst is emlegette, míg a német lap a már megnevezett március 15-ei számában egy londoni laptársat is idézett, mégpedig a Daily News-t,²⁸ amely szerint Bismarck hercegben „tökéletesen megtestesül” a harmónia az ember és az államférfi, illetve ez utóbbi és a műve között. Megjegyezte azt is, hogy Bismarck és Jókai találkozója Londonban „nem kevesebb érdeklődést váltott ki, mint másutt”, vagyis Aranyi Lipótnak igaza volt abban, hogy az „intervju” valóban széles nemzetközi visszhangot keltett az egykorú napisajtóban. Annak már kisebb a valószínűsége, hogy a Jókainak adott válaszok, „a ceruza-tréfa”, illetve a sajtópolémia hosszú távon is emlékezetes maradt Bismarck számára.

Bismarck a sajtóról

A kancellár visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy – megelőlegezve a 20. századi politikusok ebbéli gondolkodását – tudatában volt a sajtó fontosságának, bár tartózkodott annak túlbecsülésétől. Idéz olykor lapokból, tudja, hogy a sajtó fontos lehet a politikában (von Bismarck, 1942: 227):

„Hivatalból kezdeményezett eljárásomat Arnim²⁹ azzal provokálta ki, hogy vonakodott végrehajtani a hivatalos instrukciókat. Bírósági eljárásokon soha nem hagytam érinteni azt a tényt, hogy azokat a pénzeket, amelyeket azért kapott, hogy a mi politikánk képviselve legyen a francia sajtóban, 6000-től 7000 tallérig, arra használta föl, hogy a német sajtóban támadja a mi politikánkat és az én álláspontomat” (von Bismarck, 1942: 241).

Másutt az orosz, az angol és a francia sajtót emlegette (von Bismarck, 1942: 260, 290, 422), minden esetben a nagypolitikai mozgásokkal összefüggésben, sőt össze is hasonlította a francia és az orosz sajtót, kifejtvén, hogy „Oroszországban a sajtónak nincs akkora befolyása a közvéleményre, mint Franciaországban”. Beleillesztette a sajtót saját működésének kereteibe is, anélkül, hogy minősítette volna a berlini lapokat, a Berliner Tageblattot, a Berliner Zeitungot és a többieket: ezek az újságok azt a benyomást keltették, hogy Bismarck és az éppen trónra került, gégerákja miatt alig száz napig uralkodó III. Frigyes császár között nézeteltérés alakult ki kormányzati, személyzeti kérdésekben (von Bismarck, 1942: 536). Ezekben a bismarcki eszmefuttatásokban a sajtó rendre mellékszereplő volt, a fő szerep mindig a politikáé, a kül- és belföldi kombinációké lett. Amikor az oroszokhoz és a franciákhoz fűződő viszonyt elemezte, meg is jegyezte, hogy „ami a sajtót illeti, nem tudok neki döntő jelentőséget tulajdonítani”, és mind az oroszok, mind a franciák esetében „a sajtó az én számomra papírra nyomtatott feketeség, ami ellen nem viselünk hadat” (von Bismarck, 1942: 422). De szinte modern politikusként – ahogyan már szó volt róla – fölismerte a sajtó fontosságát, és leköszönése után egyik 1892-es beszédében így fogalmazott:

„A jövőre nézve oda kell hatnunk, hogy erősödjék a politikai meggyőződés a közvéleményben, a sajtóban és a parlamentben” (von Bismarck, 1942: 452; kiemelés tőlem – M. J.).

Ugyanez a kép bontakozik ki Hermann Hofmann tanulmányából (Hofmann, 1914: 174–198): a szerző megállapítása szerint a herceg azt vallotta, hogy semmilyen kormányzat – legyen monarchikus, parlamenti, demokratikus vagy másfajta – nem mondhat le a sajtó közreműködéséről politikája megvalósításakor, vagy ha mégis, akkor ennek kárát a saját bőrén érzi, és veszélyezteti országa érdekeit. A tanulmány nem említette a Jókai-interjút, holott a szerző több külföldi publicistát is szóba hozott a kancellár és általában az újságírók kapcsolatáról szólva. Az viszont látszik: Bismarck általában megadta a publicistának a rangjához illő tiszteletet, és nem egyszer előfordult, hogy magas beosztású diplomatákat is megvárakoztatott, mert egy publicistát fogadott (Hofmann, 1914: 184–185). Hofmann visszaidézte a kancellár egyik megnyilatkozását, amely szerint egy szorgalmas szerkesztőből könnyebben farag külügyi vagy belügyi államtitkárt, mint egy tucat titkos tanácsosból rátermett és használható vezetőt egy politikai napilap élére. (A mondás, amelyet a feltétlen Bismarck-hívő Hofmann mintegy a szem- és fültanú hitelességével idézett föl, nagy pályát futott be a sajtóban, a többi között – például Móra Ferenc jóvoltából – a magyar újságvilágban is.)³⁰ Ha a „ceruza-affér” hosszú távon is emlékezetes maradt volna a kancellár számára, akkor Hofmann alighanem megemlítette volna név szerint is Jókait, de ez nem történt meg – ellentétben például a maga korában nagyon neves de Blowitzcal, a londoni Times párizsi tudósítójával. Blowitz, aki híres volt egészen kivételes hiúságáról, 1878-ban járt a birodalmi kancellárnál, tehát csak négy évvel később, mint Jókai (Hofmann, 1914: 186). Hofmann szerint Bismarckhoz sokan akartak bejutni, és olyan interjúk is megjelentek, amelyek valójában soha nem jöttek létre (Hofmann, 1914: 182). Mai szemmel is érdekes, hogy többen kifogásolták: túl sok francia publicistát fogad, s ezzel veszélyezteti Németország érdekeit. Bismarck persze visszautasította a vádakat, általában pedig nehezményezte, hogy a német sajtó „túl sokat” foglalkozik a külfölddel, és keveset a hazai ügyekkel. Mind saját visszaemlékezéseiből, mind Hofmann munkájából az a kép rajzolódik ki, hogy a kancellár alaposan ismerte a német sajtó világát, és az európai nagyhatalmak újságjai – a franciák, az angolok, az oroszok – voltak számára igazán fontosak. E források más országot csak egyszer említettek, mégpedig a lengyel lapokat. Hofmann állítása valószínűleg közelített az igazsághoz, s így a mi kérdésünkre is válasz, bár csak hozzávetőleges. Ezt írta:

„Szocialista, klerikális, lengyel és más hasonló lapok – eiusdem farinae – támadásaival és rágalmazásaival szemben legtöbbször tartózkodóan viselkedett, vagy ezeknek a dühkitöréseiben annak bizonyságát látta, hogy pártjaikkal és birodalomellenes törekvéseikkel szemben kialakított politikájával ő a helyes úton jár” (Hofmann, 1914: 192).

Márpedig a Triesztig érő plajbász inkább amolyan szükségképpen túlzó csattanónak, csipkelődő publicisztikai fordulatnak minősíthető, mintsem személyes támadásnak vagy rágalmazásnak. Egyes hírlapírókkal persze lehettek konfliktusai, de nem csupán elméletben ismerte el a sajtó fontosságát, hanem a gyakorlatban is, aminek kézzelfogható bizonyítéka, hogy halála napjáig (Hofmann, 1914: 198) rendszeres újságolvasó maradt, naponként több órát szánt arra, hogy megismerkedjék a hírlapok tartalmával.

Három fontos német történelmi monográfia is megerősíti, hogy maga az interjú, illetve a korabeli európai sajtóban folytatódó élénk utóélete a későbbi évtizedekben már nem volt számottevő érdeklődés tárgya. Heinrich August Winkler megerősíti, hogy a Germania a Centrum „legfontosabb lapja”, és nem egyszer idéz különböző lapokból, de a kancellár sajtópolitikájára és kivált egyes megnyilatkozásaira egyáltalán nem tér ki (Winkler, 2005: 210). Közvetve derül ki soraiból, hogy a bismarcki Németországban emelkedő szerepe lett a sajtónak:

„a Bismarck, Poroszország és uralkodóháza körüli a német birodalmi nacionalizmus félreérthetetlen részét képező kultuszt és mítoszokat professzorok és politikusok, papok és publicisták hozták létre” (Winkler, 2005: 242).

Golo Mann lebilincselő monográfiájából a sajtóra vonatkozóan két passzust érdemes idézni: hivatali idejében Bismarck szívesen időzött szellemes emberek, például zsidó újságírók társaságában, lemondása után pedig, miután egész életében a politikának és a politikáért élt, belevetette magát az újságolvasásba és újságírásba, évente százával írta az újságcikkeket, interjúkat adott és átszervezte „újságírói segédcsapatát” (Mann, 1963: 313, 482). A külpolitika szempontjából pedig Mann Bismarck-portréjának azon megállapítása fontos, amely szerint a herceg „csak azért alapított egy konzervatív Kisnémetországot, hogy megakadályozzon egy radikális Nagynémetországot” (Mann, 1963: 485). A „vaskancellár” ennek – vagyis a nemzetközi viszonyokban óvatosan korlátozó politikájának – ellenére még életében, és halála után különösen, „jelképévé vált a kifelé terjeszkedő, a mértéktelenséget hódító pán-német népközösségnek” (Mann, 1963: 485).

A „kisnémet” bismarcki álláspontot – amely tehát meglehetősen ellentétes a jóval később kialakuló mítosz „nagynémet” Bismarck-portréjával – ugyanilyen hangütéssel jellemzi átfogó monográfiájában Otto Pflanze, aki azt hangsúlyozta:

„1866-tól kezdve, amikor a kérdés először fölmerült, Bismarck élete végéig következetesen fenntartotta, Berlin nem engedheti meg magának, hogy bármilyen hivatalos érdeklődést áruljon el a Habsburg Birodalom német népességének sorsa iránt vagy az Oroszországban és az új világban élő német diaszpóra iránt” (Pflanze, 1990: 249).

A Jókainak adott interjúról Otto Pflanze sem ír, pedig az interjú megszervezésében közvetítő Karl Braunt többször is említi mint ügyvédet, újságírót és a Reichstag vezető nemzeti liberális képviselőjét (Pflanze, 1990: 493).

Mindent egybevetve: A Honban a hagyományos tárca-formában, vagyis „vonal alá” tördelt Jókai-cikk, amelyen lényegében fölismerhetők a mai értelemben vett interjú karakterjegyei, az akkori nemzetközi napisajtóban jelentős polémiát váltott ki, ám hosszú távon aligha gyakorolt mély benyomást Bismarckra.

Érdekességképpen, de nem hangsúly nélkül jegyzendő meg, hogy az interjú visszhangja túllépett ugyan a sajtón, de éppenséggel nem „politikai” irányba; a beszélgetésben oroszországi vadászataira emlékezve Bismarck fölelevenített egy tréfás mondást arról, hogy miként lop az orosz és miként a német – ezt a mondást már hat év (!) múltán, 1880-ban idézi az öt kötetes Deutsches Sprichwörter-Lexikon.³¹ A német nyelvű idézethez a lexikon annyit tett hozzá, hogy azt Bismarck a „magyar publicistával, Jókaival” folytatott megbeszélésen fejtette ki. Forrásként a kézikönyv a Schlesische Pressét³² tüntette föl. A lexikon Jókait kizárólag publicistának minősítette, ami nem vallott túlzottan nagy tájékozottságra.

*

Jókai Mór interjúja Bismarck kancellárral szép pályát futott be a korabeli nemzetközi sajtóban, bár jelentősége csak az adott korban volt. Pontosabban az Anschluss idején újra fontos lett, „üzenete” okán. Az interjút felidéző Aranyi Lipót nosztalgiával, szinte sóvárogva írt a régi időkről:

„A másik cél pedig visszasóhajtani ama 67-iki kiegyezés utáni korszak istenáldotta lelki nyugodtságára és példanélküli higgadtságára, amellyel még az olyan sorsdöntő, új létet formáló problémát, aminő az úgynevezett 'Anschluss' is a humor és a jovialitás hangsúlyával kezelte.”³³

Irodalom

Bismarck, Otto von (1942): Gedanken und Erinnerungen/ Reden und Briefe. Berlin: Safari Verlag.

Buzinkay Géza (szerk.) (2009): Hírharang, vezércikk, szenzációs riport/ Magyar sajtótörténeti antológia 1780-1956. Budapest: Corvina.

Diószegi István (1967): Klasszikus diplomácia – Modern hatalmi politika. Budapest: Gondolat.

Hofmann, Hermann (1914): Fürst Bismarck. 1890-1898. Stuttgart-Berlin-Leipzig: Union Deutsche Verlagsgesellschaft.

Jókai Mór (1898): Életemből. II. rész. Budapest: Révai testvérek.

Jókai Mór (1904): Írói és művészi körök Berlinben. In: Életemből. I–II. kötet. Igaz történetek, örök emlékek, humor, útleírás. Budapest: Révai testvérek. http://mek.oszk.hu/00800/00844/html/jokai164.htm. Letöltve: 2011. szeptember 22.

Kissinger, Henry (1996): Diplomácia. Budapest: Panem-McGraw-Hill-Grafo.

Kovács Henriett (2011): Le a fegyverekkel! A békemozgalom Ausztria–Magyarországon a 19–20. század fordulóján. PhD-dolgozat, kéziratban.

Mann, Golo (1963): Deutsche Geschichte des neunzehnten und zwanzigsten Jahrhunderts. Frankfurt am Main: S. Fischer Verlag.

Martin József (2009): Amiért Bismarck megharagudott Jókaira. In: Martin József (szerk.) Az interjú mint sajtóműfaj és módszer. Eger: EKF Líceum.

Meyers Enzyklopädisches Lexikon (1977). Mannheim, Wien, Zürich: Bibliogphasisches Institut/Lexikonverlag.

Mikszáth Kálmán (é. n.): Jókai Mór élete és kora. Budapest: Révai testvérek.

Musil, Robert (1977): A tulajdonságok nélküli ember. I–III. kötet. Budapest: Európa.

Pflanze, Otto (1990): Bismarck and the Development of Germany. New Jersey: Princeton University Press.

Szabó László (1904): Jókai élete és művei. Budapest: Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Ujságvállalata.

Dr. Szántó Konrád (1985): A katolikus egyház története. II. kötet. Budapest: Ecclesia.

Wanders, K. F. W. (szerk.) (1880): Deutsches Sprichwörter-Lexikon. Leipzig: F. A. Brockhaus.

Winkler, Heinrich August (2005): Németország története a modern korban. I. kötet. Budapest: Osiris.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum