Médiakutató 2013 ősz

Közszolgálat

Bajomi-Lázár Péter:

Közszolgálati média: a feneketlen kút

Letöltés (PDF)

Médiapolitika nincs, csak médiapolitikák vannak: különböző megközelítések, amelyek különféle ideológiákból – a közjó mibenlétéről alkotott, empirikusan nem vagy csak nehezen igazolható vagy cáfolható feltevésekből – vezetik le az ideális médiáról vallott elképzeléseiket. Ezért tulajdonít más szerepet a közmédiának a liberális, a konzervatív, a szociáldemokrata és a zöld elemző. És ezért van az, hogy a Lányi Andrással való vitánk, amely a felszínen a közszolgálati médiáról szól, valójában a közjó mibenlétéről folyó, vagyis ideológiai – ideológiák közötti – vita, amelyben nehéz, talán lehetetlen közös nevezőre jutni. Ebben a vitában én a liberális (az egyik lehetséges liberális) álláspontot képviselem.

Az alábbiakban e szerteágazó vitából csak két – szerintem kulcsfontosságú – kérdésre térek ki. Az egyik az, hogy szükség van-e egyáltalán közszolgálati médiára; a másik az, hogy meg lehet-e valósítani a sokak által követendőnek tartott brit közszolgálati modellt Magyarországon. Lányi mindkét kérdésre igennel válaszolt.¹ Az első kérdés megítélésében részben osztom álláspontját, a másodikéban vitatkozom vele. Rövid írásom végén olyan alternatív javaslatot teszek, amely meggyőződésem szerint elfogadható választ ad arra a dilemmára, hogy miként lehet eltörölni és megtartani a közszolgálati médiát.

A közszolgálati média, a kultúra és a morál

Vitánk egyik kulcskérdése az, hogy mit nevezünk kultúrának, és hogy a kultúra – és általában a normák – terjesztésében milyen szerepet kell játszania a közszolgálati médiának. Lányi szerint:

…nem az az igazi demokrata, aki azt tartja kultúrának, amit az egyszerű emberek lájkolnak [...], hanem az aki eljuttatja hozzájuk a legmagasabb rendű tudást [...] a kultúra lényege – minden kultúráé – éppen a különbség: igaz és hamis, szép és rút, horribile dictu jó és rossz megkülönböztetése! [...] lehet, hogy mégiscsak létezik igaz és hamis tudás, hiteles és hiteltelen művészet, erény és bűn. Sőt, megkockáztathatom azt is, hogy e különbség megállapítására – vagyis a kulturális párbeszéd befolyásolására, a minták formálására – az erre kiképzett értelmiségiek alkalmasabbak lehetnek, mint a gazdasági hatékonyság- és haszonelvnek alárendelt »spontán« piaci folyamatok: kereslet és kínálat játéka. [...] Nem is az igazság eldöntését, az igaz álláspont kiválasztásának jogát ruháznám a köz szolgálatában álló műsorszórókra; éppen ellenkezőleg, a nyílt, kényszermentes vita feltételeinek megteremtését, az erre alkalmas színterek működtetését. [...] Az államnak tehát jutalmaznia, bátorítania, de mindenekelőtt közvetítenie kell a jót, és üldöznie a rosszat. [...] A [közszolgálati] műsorszerkesztő ne legyen semleges igazság és hamisság, unalom és érdekesség, szépség és csúfság kérdésében.

Az a benyomásom, Lányi érvelésében összemosódik az értelmiségnek a kulturális és a morális kérdésekben játszandó szerepe: egymás mellett, egy mondatban említi a „hiteles” és a „hiteltelen” művészetet, valamint az „erényt” és a „bűnt”. Ugyanakkor saját magával is vitázik: hol azt írja, a közmédiának nem feladata „az igazság eldöntése”, hol azt, hogy a szerkesztő „ne legyen semleges igazság és hamisság [...] kérdésében”. Az utóbbi két állítása ellentmond egymásnak; a szövegkörnyezetből mégis azt olvasom ki, alapvetően úgy gondolja: a közszolgálati médiának orientálnia kell közönségét, mintát kell neki mutatnia, az „igazat” kell elvinnie hozzá.

Ami a felvetés kulturális aspektusát illeti: vitatkozom Lányi normatív kultúrafelfogásával. Állítása, hogy az „igaz” és a „hamis”, a „szép” és a „rút” s a többi közt az értelmiség segítségével biztos különbséget tehetünk, azt sugallja, hogy a kulturális produktumoknak csupán egyetlen helyes olvasatuk van; tágabb értelemben az állam, szűkebb értelemben a közszolgálati média feladata, hogy ezt a „helyes” értelmezést adja át a közönségnek. Úgy vélem, ez az álláspont az igazság monopolizálására tör. Végső soron az alternatív értelmezések, a sokszínűség létjogosultságát tagadja. Ezzel nem tudok azonosulni. Nem gondolom azt, hogy az lenne az „igazi demokrata”, aki a saját értékítéletét másokra kívánja erőltetni. Lányival szemben úgy gondolom: kulturális téren nem tehetünk abszolút érvényű különbséget igaz és hamis, jó és rossz, szép és rút, hiteles és hiteltelen, unalmas és érdekes között. Mozart, a Hamlet vagy a Családi kör című műsor nem jobb (és nem rosszabb) a Ramones-nél, a South Parknál vagy a Mónika-show-nál. Aki ennek ellenkezőjét állítja, és az értelmiségnek vindikálja a jogot, hogy efféle értékítéleteket fogalmazzon meg és népszerűsítsen a közpénzekből fenntartott televízióban, az az állam egyes polgárainak értékrendjét és ízlését más polgárainak értékrendje és ízlése fölé helyezi, ezzel pedig megsérti az egyenlőség elvét.

Álláspontomat Lányi „szélsőséges kulturális relativizmusnak” nevezi. Én inkább kulturális toleranciának hívom. És azt mondom: több empátiával és kevesebb előítélettel kell fordulni a tömegkulturális javak (Lányi szavaival: a „silány giccs”) felé. A különféle kulturális termékek nemcsak a „jó” és a „rossz” dichotómiájában értelmezhetőek; számos különböző emberi szükségletet elégítenek ki – például tájékoztatnak, szórakoztatnak, norma- és identitásépítő szerepük van, rekreációs célokat szolgálnak –, és ezért sokféle interpretációjuk lehet.² E produktumoknak tehát nemcsak esztétikai dimenziójuk van, hanem több más szempontból is lehet elemezni őket; ezt mutatja a kultúrakutatás ma is virágzó (és egyébként a Lányi által lekezelően csak „old joke”-nak nevezett Foucault-val kezdődő) irodalma.³ Az igazi intellektuális kihívást szerintem nem az ítélkezés, hanem a megértés jelenti: annak feltárása, hogy az „utca embere” miként és mire használja az értelmiség egy része által lenézett (tömeg)kulturális javakat.

Lányi szerint a közmédia feladata az, hogy bemutassa „az életformák, meggyőződések és ízlésvilágok vetélkedését”, ugyanakkor segítsen a közönségnek megkülönböztetni a „jót” a „rossztól”. Szerintem csupán az a feladata, hogy a kereskedelmi média mellett alternatívát kínáljon, vagyis bemutassa a világ sokszínűségét – de az értékválasztás már nem feladata, azt majd megteszi a néző a saját értékrendje és ízlése szerint.⁴

Ami Lányi felvetésének morális aspektusát illeti: azt én sem állítom, hogy morális értelemben ne tehetnénk különbséget jó és rossz között – van liberális etika is –, de azt gondolom, a morális normák terén óvatosan kell eljárni. Lányi hisz az „egynemű politikai közösségekben” és a közjó ezekben gyökerező fogalmában, és e téren is arra a következtetésre jut, hogy az értelmiségnek a közszolgálati média segítségével utat kell mutatnia. Én viszont úgy gondolom, az állam szuverenitását a polgáraitól eredezteti, ezért nincs joga nevelni – vagyis kiskorúként kezelni– őket. Attól tartok, nézeteltérésünk e ponton feloldhatatlanná válik. Vitánk holtpontra jut, mert itt már ideológiai különbségek vannak közöttünk: a közjó fogalmát értelmezzük másképpen. Lányi a közösség primátusából indul ki, én az egyén autonómiájának fontosságát hangsúlyozom.

Abban ugyanakkor egyetértek Lányival, hogy a közügyekről, a kulturális, a morális és a politikai normákról, a nemzeti önazonosságról folytatott „nyílt, kényszermentes vita” hasznos dolog, sőt jó móka, remek intellektuális szórakozás. Akár a közszolgálati média is fórumot kínálhat hozzá.

A BBC-modell: miért ne?

Lányi tehát úgy érvel, hogy szükség van a BBC-modellt követő közszolgálati televízióra Magyarországon. Hozzáteszi, hogy hibát követ el – keresetlen megfogalmazásában: „menthetetlenül provinciális” – az, aki e közszolgálati modell meghonosítására tett kísérletek kudarcát látva arra a következtetésre jut, hogy helyesebb magát az elvet is feladni. Szerintem azonban a brit modell Magyarországon – és általában a közép- és kelet-európai volt kommunista országokban – azért nem valósul meg, mert nem valósulhat meg. Bukása szükségszerű. Ezt pedig a közszolgálatiságról folytatott vita során nem lehet nem figyelembe venni.

Az 1989–1991-es rendszerváltások után a volt kommunista országok kivétel nélkül kísérletet tettek arra, hogy állami televízióikat közszolgálati intézményekké alakítsák. Az átalakítás során alapvetően a kiegyensúlyozott tájékoztatás, illetve a nézők okításának és felemelésének (education and elevation) elvén alapuló brit modellt követték, ugyanakkor a médiafelügyeleti rendszer és a finanszírozás terén ennek módosult – német vagy francia – mintáit vették át. E kísérlet valamennyi új demokráciában részleges vagy teljes kudarcot vallott. A közszolgálatinak nevezett televíziók vezetését a politikai pártok szállták meg, hírműsoraik sokszor elfogultak voltak, nézettségük pedig szerény volt (kivételt a nézettség terén egyedül Lengyelország jelent, de ott az állami tévé műsorai szokatlanul nagy mértékben bulvárosodtak; jellemző, hogy a kereskedelmi médiumok több hírműsort sugároznak, mint a Lengyel Televízió).⁵

Ez nem véletlen. A közszolgálati televíziózás brit modellje sajátos közegben született és működik; nem lehet politikai kontextusából kiragadva egy más berendezkedésű országba „transzplantálni”.⁶ Legalább három okból nem:

1. A BBC-féle közszolgálati modell hátterét egyfelől a konszenzusos politikai kultúra jelenti. Az Egyesült Királyságban a politikai térben mérsékelt polarizáció uralkodik, míg a közép- és kelet-európai országok zömében erősen polarizált a politikai látkép. A két nagy brit párt között jórészt szakpolitikai kérdésekben van vita (amely persze nem teljesen mentes az ideológiai megfontolásoktól sem), de a társadalmi-politikai berendezkedés alapjait (és a közélet írott és íratlan normáit) illetően már jó ideje megegyezés van közöttük. Csakhogy a volt kommunista országokban – így Magyarországon is – a politikai kérdések jelentős része döntően ideológiai természetű; elég itt a múlt „bűnei”, a lusztráció, az egyházak társadalmi szerepe vagy az alkotmányozás kapcsán folytatott éles vitákra utalni (e téren kivételt talán egyedül Románia jelent: itt a pártok közötti vitákból jellemzően hiányzik az ideológiai felhang, és egyhangú populizmus uralja ezeket). Közép- és Kelet-Európában a pártok vagy pártblokkok álláspontjai között jellemzően nagy, gyakran áthidalhatatlan a távolság.
   
   A BBC ugyan kétségtelenül az érdemi párbeszéd, a habermasi értelemben vett racionális-kritikus vita fóruma, ám ez a hang legalább annyira tükrözi a már létező konszenzust, amennyire meg is erősíti azt. A politikai és a médiarendszerek kölcsönhatását vizsgáló kutatások arra figyelmeztetnek, hogy elsősorban a politika határozza meg a médiát, míg a média politikára gyakorolt hatása csekély.⁷ A médiahatás-kutatások és a befogadás-vizsgálatok többsége ugyancsak arról árulkodik, hogy a média közvélemény-befolyásoló képessége korlátozott.⁸ Erre engedenek következtetni a rituáliskommunikáció-elméletek is, amelyek úgy érvelnek, hogy a modern média elsősorban nem az értékek átadásában, hanem a létező értékek megerősítésében játszik szerepet.⁹ A közszolgálati média önmagában valószínűleg nem képes érdemi párbeszédet teremteni – különösen a modern média fragmentált, sokcsatornás világában, amikor a kínálat bőséges, és a társadalom nagyobb része nem a köztévé műsorát követi figyelemmel, azt csupán rendkívüli „médiaesemények” alkalmával nézi.
2. A BBC-modell hátterét másfelől a konszolidált pártrendszer jelenti. Az Egyesült Királyságban és a brithez hasonló nyugat-európai régi demokráciákban zömmel olyan régi pártok működnek, amelyeknek sok tagjuk van, sok bevételük származik tagdíjakból, ideológiájuk szilárd, helyi és országos struktúráik jól működnek. Ezek teszik lehetővé a pártszervezést és -építést, ezek segítik a pártokat legfőbb céljuknak: helyzetük stabilizálásának elérésében. A fiatal közép- és kelet-európai demokráciákban azonban jellemzően olyan fiatal pártok működnek, amelyek taglétszáma korlátozott, tagdíjbevételei limitáltak, országos és helyi struktúrái fejletlenek, és amelyek ideológiájukat viszonylag gyakran változtatják. Az új demokráciákban – a régiekhez képest – magas a választói illékonyság és alacsony a pártokba vetett bizalom mértéke. A közép- és kelet-európai országok pártrendszerei tehát – szemben a nyugat-európaiakkal – nem stabilak, pártjaik társadalmi beágyazottsága gyenge.
   
   E volt kommunista országokban a legtöbb párt kartelpárttá, vagyis olyan szervezetté igyekszik válni, amely az állam megszállásával pótolja azokat a forrásokat, amelyek társadalmi gyökereinek gyengesége miatt hiányoznak. E pártok klientúrájukat állami forrásokból építik: jól fizető állami állásokkal és megrendelésekkel fizetnek a múltban tett vagy a jövőben elvárt szívességekért. Az állam gyarmatosítása (state capture) Közép- és Kelet- Európa-szerte kiterjed az állami médiaforrásokra is: a médiahatóság és a közszolgálati média kulcspozícióira, a rádió- és a televíziófrekvenciákra, az állami forrásokból finanszírozott műsorokra és filmekre, valamint az állami hirdetésekre és a sajtószubvenciókra.¹⁰ Ez nem hungarikum; nemcsak Magyarországon figyelhető meg, hanem például Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában és Szlovéniában is. Különbség legfeljebb a gyarmatosítás mintáját tekintve tapasztalható: egyes kormányok alatt egypárti vagy koalíciós, mások alatt többpárti médiagyarmatosítás történik. Az előbbi esetben valamennyi médiaforrás a kormánypárt vagy a kormánypártok ellenőrzése alatt áll, az utóbbiban az ellenzéki pártoknak is jut ezekből; az előbbi esetben nő a média kiszolgáltatottsága és átpolitizáltsága és csökken a szabadsága, az utóbbiban javul a média helyzete.¹¹
   
   A pártok médiagyarmatosítási törekvései szükségszerűen torzítják a közszolgálati média műsorait: a vezető szerkesztők kinevezése során a politikai lojalitás felülírja a szakmai szempontokat, a műsorok megrendelése során pedig nem (feltétlenül) a szakmailag sokra tartott, hanem inkább a „baráti” cégek által gyártott produkciók részesülnek előnyben. A közszolgálati média műsorainak színvonala Közép- és Kelet-Európában ezért szükségszerűen elmarad a várakozásoktól. Ahhoz, hogy a közszolgálati média politikailag függetlenné váljon, először a párttörvényeket kellene átírni, de rövid és középtávon ez sem változtatna azon a strukturális okon – a pártok gyenge társadalmi beágyazottságán –, amely végső soron a közmédia kompromittálódása mögött áll. Legalábbis erre utal, hogy a közszolgálati média a közép- és kelet-európaiakhoz hasonló tüneteket produkál a közép- és kelet-európaiaknál idősebb, de a nyugat-európaiaknál fiatalabb dél-európai demokráciákban: Görögországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban is.¹²
3. A BBC-modell hátterét végül a kétpártrendszer jelenti. A brit választási rendszer a first-pass-the-post elve alapján működik – minden körzetben a legtöbb szavazatot elnyerő jelölt jut be a parlamentbe –, ami egyenes utat jelent a kétpártrendszerhez (újabban a két és fél párt rendszeréhez). Kétpártrendszerben a közszolgálati televízió hír- és háttérműsorainak szerkesztői megtehetik, hogy a napirenden szereplő közügyekben mindkét nagy párt képviselőit megszólaltassák; a közpolitikai kérdésekre válaszként rendszerint csupán két alternatíva kínálkozik. Az Európai Unióhóz csatlakozott közép- és kelet-európai országokban azonban arányos választási rendszerek működnek, amelyekben a parlamenti mandátumok megoszlása közelít a szavazatok megoszlásához, és amelyek automatikusan többpárti parlamentek létrejöttéhez vezetnek; kivételt csak Magyarország és Litvánia jelent a maga vegyes választási rendszerével, ám e vegyes választási rendszerek eddig ugyancsak többpárti parlamenteket hoztak létre (hogy az új, a korábbinál is aránytalanabb választási rendszer révén a 2014-es országgyűlési választás során hány párt jut majd be a magyar parlamentbe, ma még nehezen jósolható meg).
   
   Többpártrendszerben szakmailag és technikailag egyaránt képtelenség részletesen bemutatni valamennyi parlamenti párt álláspontját. Az a szerkesztő, aki erre törekszik, csupán röviden ismertetheti az öt vagy hat parlamenti párt pozícióját; az efféle műsor élvezhetetlen és értelmezhetetlen. Az alternatívák nagy száma és az idő rövidsége ellehetetleníti az érdemi vitát. Többpártrendszerekben a közszolgálati média működése szükségszerűen vezet el a pártok megjelenítésének helyes arányairól folyó terméketlen vitához és a műsorszolgáltatóra nehezedő politikai nyomáshoz, ami ellehetetleníti az újságírók munkáját és aláássa a közszolgálati média hitelességét.

A közszolgálatiság Lányi által mérvadónak tekintett brit modelljét nem lehet Magyarországon anélkül meghonosítani, hogy a brit politikai rendszert is ne honosítanánk meg. A politikai rendszer „importja” nélkül minden efféle kísérlet kudarcra van ítélve.

A közszolgálati médiára fordított források olyan kidobott pénzt jelentenek, amely nem a közérdeket szolgálja, hanem partikuláris érdekeket táplál: nagyrészt a burkolt pártfinanszírozás eszközévé válik. És nem kevés pénzről beszélünk: a Magyar Televíziót, a Magyar Rádiót, a Duna Televíziót és a Magyar Távirati Irodát finanszírozó Médiaszolgáltatás- támogató és Vagyonkezelő Alap 2013-as költségvetése például 78 milliárd forint, a szintén közszolgálati feladatokat betöltő Magyar Média Mecenatúrát is magában foglaló Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságé további 35 milliárd forint.¹³ Összehasonlításképpen: e két összeg együtt több – összesen 113 milliárd forint –, mint az első Varga-csomag megtakarítása, amely 2013-ban nem egészen 93 milliárd forint lesz.¹⁴

A közszolgálati média feneketlen kút, amely egymás után nyeli el a milliárdokat, látható eredmény nélkül. Amikor a hagyományos közszolgálati média működtetése mellett emel szót, Lányi más pénzét – az adófizetőét – kívánja lehetetlen küldetésre költeni. Szerintem ez elfogadhatatlan.

Van-e alternatíva?

Van-e olcsó, költséghatékony alternatívája a hagyományos közszolgálati médiának? Van-e más olyan fórum, amely alkalmas a közügyekről folytatott vita lebonyolítására?

A közszolgálati tartalmakat nemcsak hagyományos tévékészülékeken és nemcsak a hagyományos intézmények fenntartásával lehet előállítani és terjeszteni. Az új média is alkalmas terepet kínál erre: a közszolgálati funkciókat és tartalmakat ezen keresztül is elérhetővé lehet tenni a felhasználók számára. A ma a hagyományos közszolgálati médiaformátumok előállítására fordított pénzt vagy annak egy részét az új technikák fejlesztésére is lehetne fordítani: az ingyenes wi-fi szigetek működtetésére, az olcsó táblagépek terjesztésére, különösen azoknak a hátrányos helyzetű társadalmi csoportoknak a körében, amelyek ma nélkülözik az internet nyújtotta előnyöket, és amelyeknek ezért a tájékozódás is nehezükre esik.

Az internetes felületekre vitt közszolgálati tartalmak nemcsak költséghatékonyak, de profitálhatnak az interaktivitás kínálta előnyökből is, lehetővé téve a valóban nyílt és valóban kényszermentes vitát, amelyben nemcsak a felkent szakértők, de a közönség is aktívan részt vehet. Persze nem vitás, hogy az új formátum kidolgozása nem könnyű feladat, sok munkával jár. Mindenesetre mellette szól az is, hogy a fiatal korosztályok ma már egyre kevésbé használják a televíziót.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2026.   Impresszum   Etikai szabályok