• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 nyár

Győrffy Gábor:

Rituális elemek a romániai államszocialista sajtópropagandában

A második világháború utáni években a romániai államszocialista propaganda a marxista–leninista ideológia vezéreszméi alapján terjesztette a rendszerbe vetett hit tételeit. A sajtó által létrehozott rituális kommunikáció folyamatosan teljesítette a meggyőzés és a mozgósítás feladatait, és ezzel homogén, egyetlen eszmének alárendelt közösséggé igyekezett átformálni a társadalmat. A megfogalmazott ígéretek a konkrét politikai és gazdasági helyzet függvényében alakultak. A tanulmány a meggyőzés kritériumainak és ez által a kollektív hit birtoklását szol­gáló üzeneteknek a változását tekinti át a romániai kommunista diktatúra időszakában, különösképpen a marxizmus–leninizmus hanyatlása és a nemzeti jellegű szocializmus elemeinek térhódítása szempontjából.

Vizsgálatom egy sajátos propagandaformára: általában az államszocialista rendszer, konkrétan a romániai hatalom által terjesztett normatív üzenetekre irányul. Ezek az üzenetek ugyanis jelentős szerepet játszottak a társadalom ellenőrzésében, aminek feltevésem szerint éppen az volt az oka, hogy a racionális ítéletek helyett a tudatalatti képzeletvilágot táplálták. Forrásuk a marxista–leninista ideológia volt, amely egyetemes és általános érvényű jellegéből fakadóan az élet minden területére kiterjedt. A kommunista rendszerek filozófiájához ugyanis hozzátartozott a társadalom és az egész világ tökéletesítésének igénye, az abszolút „Jó” szolgálata (Sartori, 1999: 192–193). Meggyőző ereje abban rejlett, hogy – úgymond – részletes magyarázatot nyújtott az élet értelméről és az emberiség történetéről, feltárta a társadalmi és politikai változások dinamikáját – és minden kérdésre határozott és egyértelmű választ adott (Brzezinski, 1993: 8–9).¹

A marxista–leninista ideológia tehát a nagy vallásokhoz hasonló ígéreteket tartalmazott, mivel „cáfolhatatlan” irányt szabott nem csupán egy közösség, hanem az egész emberiség fejlődésének. Benne rejlett a világ erkölcsi rendjébe vetett hit, az igazságosság és a tökéletesség elérésének lehetőségéről szóló elképzelés. Az államszocialista propagandában ennek megfelelően olyan rituális elemek lelhetők fel, amelyek rejtett célja a racionális meggyőzésen túl a hittételek érzelmi alapú, egyfajta transzcendens élményen nyugvó elfogadtatása volt.

A romániai propaganda vizsgálata során a neodurkheimi társadalomelmélet – kultúra, kommunikáció és média kapcsolatát leíró – tételeit használom, amely a szekularizált társadalmakra terjeszti ki a rítus fogalmát. Azokban a társadalmakban is létezhet tehát rituális kommunikáció, amelyekben a vallás nem az egyetlen ideológiai-morális rendszer. A rítus ebben ez esetben nem az intézményes vallásoknak vagy hiedelmeknek, hanem a szekularizált társadalmak által létrehozott értékrendeknek a közvetítője. Ez ugyanúgy szerveződik a Jó és a Rossz, szimbolikusan a Tiszta és a Tisztátalan, kozmológiailag a Rend és a Káosz értékei mentén, mint ahogyan a vallásos rítus hozza létre a szent és a profán terét (Császi, 2002: 69–70). A tradicionális és a modern rítusok közötti különbség eszerint nem a szentség meglétén vagy hiányán, hanem eltérő jelentésén mérhető. A szentség ugyanis nem feltétlenül transzcendens értelmű kategória, hanem inkább bizonyos kulcsfontosságú szimbólumok morális vitathatatlanságát jelenti. Míg a vallásos rítusban a szentség erejét a természetfölötti hatalmaktól származtatják, a modern társadalmakban a közösség saját evilági szimbólumait („nemzet”, „függetlenség”, „béke”, „jólét”, „emberi jogok”) tárgyiasítják el a szentséget teremtő rítusokkal (Császi, 2002: 68; lásd még Császi, 2001).

A kommunikáció rituális szemlélete ilyen módon a kialakított értékrend, végső soron a közösen osztott hit megjelenítésére fekteti a hangsúlyt. A kohézión alapuló társadalmi rend megteremtése szempontjából ugyanolyan fontos a közös értékek elfogadtatása és birtoklása a demokratikus berendezkedésű társadalmak esetében, mint az önkényuralmi rendszerekben. A kettő között felfedezhető alapvető különbség az ideológiai pluralitás léte, illetve hiánya. Az államszocialista rendszerekben a pluralitás megszűnik, és egyetlen uralkodó ideológiai rendszeren belül fogalmazódnak meg az alapvető értékek. Ebből eredően a normatív üzenetek terjesztésének közege is eltérő: a demokratikus társadalmakban a szabadnak tételezett nyilvános tér strukturális önszerveződése hozza létre a közösen elfogadott értékeket, a diktatórikus rendszerekben pedig a felülről irányított egyoldalú kommunikáció, amelynek célja a hatalom által előírt normák és értékek elfogadtatása.

A kommunikáció kulturális megközelítésének elmélete szerint a média nem elsősorban az információküldés eszköze, hanem olyan közeg, ahol egy világnézetet mutatnak vagy erősítenek meg. A média ilyen értelemben az esemény- és értékreprezentáció közege, egyfajta közös séma a világ újraértelmezésére. A hatalom birtoklásának kommunikációs formája ugyanakkor azzal kapcsolható össze, hogy a kommunista rendszer kisajátította a világ értelmezéséről szóló narratívát, és ezt integratív funkcióval látta el, miközben megszüntette az alternatív narratívák létjogosultságát. (A narratíva kisajátításáról lásd Aczél, 2007). Kizárta tehát a sajtó diskurzusából az összes olyan elemet, amely ellentmondott volna a tökéletesen ellenőrzött és megtervezett világképnek. A sajtó egyoldalú nézetei mellett a meggyőzés fontos elemei voltak a folyamatosan ismételt szlogenek, amelyek reflexív módon támasztották alá a tartalom igazságértékét.²

Az államszocialista sajtó a hivatalos ideológia terjesztésének és a közvélemény homogenizációjának egyik legfontosabb eszköze volt, amely ilyen módon magával a hatalommal azonosult. A kommunista pártok vezető szerepének legitimálása, a hatalomgyakorlás jogosságának bizonyítása sajátos kommunikációt hozott létre. Az említett rituális kommunikáció azokra a mítoszokra támaszkodott, amelyeket a hatalom fokozatosan épített be a nyilvános térbe, és amelyek sorában felfedezhetők a Raoul Girardet által bemutatott politikai mítoszok: az Összeesküvés, a Megmentő, az Aranykor és az Egység mítosza (lásd Girardet, 1997; politikai mítosz fogalmát illetően lásd még Lasswell, [1949] 2000: 18). Ezért a sajtónak, mint olyan kötőszövetnek, amely a jellegzetes rítusok mentén a közös hitben osztozó, egyfajta elképzelt közösséget hoz létre, jelentős szerepe volt a kollektív identitás megteremtésében.³

A propagandának egyfelől az volt a feladata, hogy megjelenítse és folyamatosan alátámassza a közös hit tételeit, másfelől az, hogy mozgósítsa a társadalom tagjait, vegyenek részt a hit birtoklását kollektív élménnyé alakító rituális eseményeken, amelyek a mítoszok életben tartását és megújulását biztosították. Az események bemutatása az önkéntes részvétel látszatát keltette, egy akként tételezett világrend keretén belül, ahol az eszme természetes módon hozza létre saját rítusait. Habár a részvétel különböző szinteken alkalmazott kényszer hatására történt, az iskolai vagy a munkahelyi szocializáció által a rendszeresen ismétlődő események idővel beépültek az emberek tudatalattijába, ezzel pedig a mesterségesen létrehozott rítusok bizonyos fokig tényleges rítusokká váltak.

Az államszocialista nyilvánosság lényegében a marxista–leninista ideológia által megfogalmazott történelmi és társadalmi törvényszerűségek konkretizációjára törekedett. Mivel azonban az ideológia nem egyezett meg a mindennapok valóságával, a kommunista rendszer által működtetett cenzúrának és propagandának át kellett hidalnia a kettő közötti szakadékot, tehát az ideológia alaptételei szerint módosította a valóságot. Ehhez elsősorban az alternatív – a hatalom által nem ellenőrizhető – tájékoztatási csatornák hatásának csökkentésére volt szükség. A propaganda így a cenzúra működése nyomán kialakuló információhiányos térbe épült be, és ennek következtében növelte hatékonyságát. A nyilvános kommunikáció teljes körű ellenőrzése lehetőséget biztosított a hatalom számára, hogy elindítsa az indoktrináció folyamatát, amely egyetlen lehető utat, egyetlen érvényes valóságot jelölt meg a tömegek számára: a kommunista rendszerek tökéletességének és történelmi hivatásának a valóságát (Arendt, 1992: 425–446).

A szocializmusba vetett hit kialakítása céljából a hatalom erőszakos módon kísérelte meg átalakítani a társadalom értékrendjét és hiedelemvilágát. A tömegek átnevelése és a tudat átformálása azonban mégsem történhetett akadálytalanul. A magántulajdon felszámolása például rengeteg problémát vetett fel Romániában a mezőgazdaság kollektivizálása során. A vallásellenes kampányok szintén számos konfliktust okoztak országszerte, mivel a hagyományos felekezeti hitélet és vallásos érzés a kommunizmus ideje alatt is nagyon erős szellemi támasz maradt az emberek számára. Mivel az istenhit ellentmondott a hivatalos ideológia materialista alapjainak, illetve gátolta a társadalom teljes körű ellenőrzését, a hatalom folyamatosan csökkenteni igyekezett az egyházak befolyását. Ebben a propagandának is fontos szerepet jelöltek ki: a tömegekkel való nyílt szembennállás elkerülésére a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága meghatározta a „dolgozók ateista nevelésének” irányvonalait (Bottoni, 2006: 376–381).

Az ideológia és a hozzárendelt propaganda tehát szerves részévé vált a kommunista rendszer működésének. Az empirikus ellenőrzés alá nem vonható normatív üzenetek hatékonysága biztosította a nyilvános kommunikáció azon modelljét, amely a hatalom szempontjából elengedhetetlen volt a társadalmi kohézió kialakításához. A társadalmi rítusok szekularizált formában jelentek meg, és a párttal szembeni hűséget táplálták. A kommunikációs modell ugyanakkor kizárta a racionális vitát, és a hivatalos hittételek birtoklásának eszközévé vált. A valóság és az igazság objektív értelmezési lehetőségei tehát megszűntek: a tények csak abban a formában léteztek, amelyben a hatalom megengedte létüket (Goban-Klas, 1994).

A kommunista rendszer elméleti megalapozása

Az államszocialista rendszerek a marxista–leninista filozófiára alapozták létjogosultságukat és történelmi hivatásukat. Az elmélet forradalmi jellege abban mutatkozott meg, hogy nem csupán a világ helyes magyarázatára törekedett, hanem annak megváltoztatására is. Ebből eredően a nevében fellépő politikai erők cselekvő módon részt kívántak venni a szocialista társadalom megalkotásában (Septulin, 1978: 59).

Marx elmélete szerint a történelem egy nagyszabású metafizikai terv megvalósulása: az osztályharcok sorozata után szükségszerűen a proletáriátus diktatúrája, tehát egy átmeneti szakasz következik a kommunista társadalom felé vezető úton. Ebből eredt a hit, hogy a szocialista rendszer minden téren felsőbbrendű a kapitalista rendszerhez képest. Mivel a szocialista forradalom győzelme a Szovjetunióban a lenini eszmék első megvalósulását jelentette, a szocialista tömb országai – úgymond – a szovjet tapasztalatokat követték. A szovjet így „kiválasztott nép” lett, és ennek megfelelően a győzedelmes szovjet ember mítosza a propaganda diskurzusának részévé vált.

Vallásellenességével a marxista–leninista ideológia egyfelől deszakralizálta, másfelől viszont saját mítoszainak megteremtésével és az ezekbe vetett hit kialakításával reszakralizálta azt a társadalmi teret, amelyben hatását kifejtette. Ebben meghatározó szerepet játszott a média által gyakorolt rituális kommunikáció, amely kanonizálta a bemutatott világnézetet, és kötelezővé tette az ideológia kizárólagos terminológiáját, kritériumait és értelmezéseit.

Politikai téren a hatalomátvétel a proletárforradalom eszméjéből indult ki. Eszerint a cél a proletariátus, illetve a vele szövetségben levő dolgozó parasztság diktatúrájának megvalósítása. A marxista–leninista elvek alapján szervezett párt a munkásosztály élcsapata, és mint ilyen, hivatott a társadalom vezetésére; ezért kidolgozza és megvalósítja a szocializmus építésének politikáját. Az egypártrendszer és a kommunista párt vezető szerepe azzal magyarázható, hogy a hatalom birtokosai a nép érdekeit fejezik ki, így hatalmukat maga a szocialista rendszer definíciója legitimálja.

Az 1944 augusztusa utáni időszakban újraéledő romániai kommunista sajtó megkérdőjelezhetetlen igazságként mutatta be a marxista–leninista ideológia tételeit, ami új történelemszemléletet is eredményezett. Ennek megfelelően az egész román nép akarataként fogalmazták meg a kommunista hatalomátvételt, amely a párt évtizedes hősi harca révén valósulhatott meg. A történelmi események a hatalmi ideológia szerint kaptak új értelmezést, és támasztották alá a szocializmus győzelmének szükségszerűségét. A román nép történelmi mítoszai az egyetlen fejlődési lehetőséget: a kommunista társadalom kialakulását voltak hivatottak igazolni. A mítoszok között fontos szerepet játszott a földesúri és a tőkés elnyomás elleni harc, majd az 1970-es és az 1980-as években igen hangsúlyos módon a nemzeti egységért folytatott küzdelem (a román történelmi mítoszokról lásd Boia, 2005). A hozzárendelt történelmi folyamatok révén a marxista–leninista ideológia az eredetmítosz szerepét játszotta, amely a vallási mítoszokhoz hasonlóan legitimálta a hittételek érvényességét.

A múlt átírása mellett a propaganda a jövőképet is formálta. A kommunista társadalom az „ígéret földjeként” jelent meg, ahol megszűnik a társadalmi egyenlőtlenség, és ahol jóváteszik a történelem összes igazságtalanságát. A párt ennek a misztikus ígéretnek a nevében fordult a társadalomhoz, alakította ki az önmagával szembeni lojalitást, és szólította fel harcra a tömegeket a közös cél elérése érdekében. A propaganda által terjesztett alapvető igazságok éppen azért szabadultak fel bármilyen racionális kontroll alól, mert ezek jóslatok formájában fogalmazódtak meg, tehát kikerültek az azonnali ellenőrizhetőség alól. A hitet a kijelentések vonzó illuzórikussága táplálta, tehát a propaganda a racionális meggyőzés helyett inkább a vallási hiedelmekhez hasonló misztikus-érzelmi hatásokra alapozott.

Mivel az államszocialista rezsimekben folyamatosan alkalmazkodnia kellett a nyilvánvaló politikai és gazdasági realitásokhoz, a marxizmus–leninizmus alkalmazhatóságának egyik fontos kritériuma éppen az értelmezési lehetőségek sokasága volt. A kommunista ideológusok azt hirdették, hogy a marxizmus–leninizmus élő és fejlődő rendszer, amely a forradalmi gyakorlatból meríti alkotóerejét. Ebből eredően maga a marxista filozófia is a pillanatnyi szükségletek szerint fejleszthető tovább, és gazdagítható új tételekkel. Ilyen módon meg lehet különböztetni a mindenkori kommunista ideológia tartalmát az aktuálisan érvényes és alkalmazandó doktrínától, amely beépül az elméleti rendszerbe, megszüntetve ezzel a vele ellentétes doktrína érvényességét. Habár az ideológia az univerzalitás igényével lépett fel, mindössze partikuláris tapasztalatokat általánosított. A partikularitás egyetemessé tétele egy látszólag átfogó és harmonikusan összefüggő rendszert hozott létre, amelynek koherenciáját a miszticizált szimbólumok ereje biztosította (Fehér et al., 1991: 283).

A kommunista tömbön belül zajló – Moszkvából felügyelt – ideológiai paradigmaváltások az évtizedek során jelentősen befolyásolták az egyes országok nyilvánosságának a szerkezetét. Romániában az 1950-es évek végétől az új ideológiai offenzíva a nemzeti hagyományokra építkező hazafiasság és hazaszeretet mentén bontakoztatta ki integratív szerepét. Az ideológiai harc „fokozása” során a Román Munkáspárt 1957. június–júliusi plenáris ülése kihirdette, hogy a pártnak

„…irodalmi és művészeti alkotások útján, a sajtó, a rádió […] segítségével ápolnia kell a hazaszeretetet, a haladó hagyományokat, a népnek a nemzeti függetlenségért és szabadságért vívott hősi harcainak, […] a munkásosztály és a párt forradalmi harcának emlékét, a párt vezette nép nagy vívmányai fölött érzett büszkeséget” (Előre, 1957. július 10.).

Az állampárt 1965-ben tartott IX. kongresszusával új fejezet kezdődött a romániai szocializmus történetében. Nicolae Ceauşescu főtitkár a párt nemzeti jellegére alapozta diskurzusát, ezért meghirdette azt a tézist, amely szerint a Román Kommunista Párt (RKP) a nép mindenkori haladó hagyományainak legitim képviselője, így történelmi küldetést teljesít a román nép élén.⁴ Az 1960-as évek közepétől megfogalmazott ideológiai tételek szerint a szocializmus építésének záloga az egységes szocialista nemzet, amely átveszi a proletariátus szerepét a kommunizmus építése folyamán (Ceauşescu, 1969: 374).

A X. kongresszus előkészítése során a párt vezető szerepére és a rendszer szilárdságára vonatkozó jelszavak kerültek előtérbe. A társadalmi tömegszervezetként működő Szocialista Egységfront Országos Tanácsának ülésén a pártfőtitkár „a szocialista társadalmi rendszer szilárdságát, a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség céljainak azonosságát, a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvéri barátságát” emelte ki a társadalmi fejlődés mozgatórugójaként.⁵ A hivatalos propaganda szerint a kommunista párt szerepének növekedése objektív törvény, az élet parancsoló követelménye,⁶ a párt pedig „becsülettel teljesíti történelmi hivatását, és az emberi civilizáció csúcsai felé vezeti az egész nemzetet”.⁷ Ezért az egész dolgozó nép „zárt sorokban tömörül a párt és annak vezetői körül”, amit a sajtó azzal bizonyított, hogy az RKP KB és a lapok címére levelek ezrei érkeztek, amelyekben az ország közvéleménye egyöntetű helyesléssel fogadta a pártfőtitkár állásfoglalásait. A pártot „a munkásosztály és a nép testéből és véréből eredő” szervezetként emlegették a sajtóban, ami a rendszer által folyamatosan táplált egységmítosz újraalkotását jelenítette meg.

Az 1970-es és az 1980-as évek Romániájában a valóság és a propaganda által ábrázolt világkép közötti szakadék egyre mélyült. Valójában a Ceauşescu-korszak ideológiája a marxizmus–leninizmus primitív leegyszerűsítéséből származó elemeket ötvözte a szélsőséges etnocentrizmussal, és kiteljesítette a pártfőtitkár személyi kultuszát. A nacionalista diskurzus a hatalom legitimációját szolgáló politikai kultúra részévé vált, ugyanakkor meghatározta a rendszerrel szembeni lojalitás paramétereit. A nemzet vezéreként bemutatott Ceauşescu a xenofób kommunizmus olyan válfaját hozta létre, amelyben az ideológiai ellenfelek a nemzet ellenségeivel azonosíthatók. A nemzeti irányvonal hatására jelent meg a protokronista diskurzus, amely a román kultúra és tudomány elsőbbségét hirdette, és ezzel világmegváltó történelmi szerepet ruházott a román népre. A nacionalista ideológia térhódítása terminológiai változásokat is eredményezett. A marxizmus–leninizmus fogalma helyett a dialektikus és történelmi materializmus, illetve a tudományos szocializmus került be a diskurzusba, és proletár internacionalizmus helyett szocialista internacionalizmusról beszéltek; a párt már nem a proletariátus élcsapata, hanem a nemzet létfontosságú központja volt.

A propaganda ugyanakkor egyfajta világmegváltó szerepet ruházott a pártfőtitkárra; ő a kiválasztott, látnoki képességekkel rendelkező államférfi, aki nem csupán a román népet vezeti az Aranykor mítoszát megjelenítő „haladás és civilizáció egyre magasabb csúcsai” felé, hanem világméretű tervének keretén belül hozzájárul „az új gazdasági és politikai világrend” megteremtéséhez. Nicolae Ceauşescu 1979-es újévi üzenetében az „általános haladás és béke” ügyéről beszélt, amely magában foglalja

„…az emberiség legnagyobb részét érintő gyengén fejlettség felszámolását, a régi, imperialista, kolonialista és neokolonialista politika megszüntetését, amely szegényekre és gazdagokra tagolta a világot”.⁸

A pártfőtitkár személyi kultusza a messiásszerepnek megfelelően bontakozott ki: a szocialista Románia megteremtőjeként egyénisége testesítette meg a román nép hőseinek életrajzát és a nemzeti függetlenségért vívott évezredes harcot.

A világ duális ábrázolása: a Jó és a Rossz harca

Azt követően, hogy a kommunista párt megvalósította a szocialista építés első szakaszára jellemző politikai és gazdasági átalakulásokat (tehát ténylegesen átvette a politikai hatalmat), a marxizmus–leninizmus az új rendszer uralkodó ideológiájává vált, amely már – úgymond – nemcsak a munkásosztály, hanem az egész nemzet érdekeit és törekvéseit is kifejezi (Fehér et al., 1991: 291). A politikai és gazdasági hatalmat ugyanakkor nem elég megszerezni – folyamatosan birtokolni is kell. Ezért a kommunista párttal szembehelyezkedő csoportok nem a politikai alternatíva képviselőiként, hanem a társadalmi fejlődés ellenségeiként, a Rossz szellemét képviselő belső és külső osztályellenség szócsöveiként szerepeltek a kommunista propagandában. Ez az összeesküvés mítoszának megjelenítése.

Az 1944 és 1953 közötti agitációs propagandát a világ duális tagolása jellemezte, amely a misztikus hatalommal rendelkező Jó és Rossz kategóriái szerint jött létre: a politikai sajtókampányok haladó és reakciós erők, burzsoák és proletárok, népi demokráciák és imperialista hatalmak, béketábor és háborús uszítók ellentétét jelenítették meg. Az ennek megfelelő társadalomábrázolás az 1940-es évek végére kanonizálódott – igaz, a későbbi politikai-ideológiai fordulatok során a propaganda irányítói némileg árnyalták (lásd Gagyi, 2005). Az értékrend elfogadása a részvétel és az azonosulás mértékétől függ, egy olyan narratívában, amely drámai erők arénáját ábrázolja, és ezt a normatív dimenziót teszi a diskurzus középpontjába (lásd Carey, 2003).

A Jó és a Rossz mítoszai átfogó kategóriaként jelentek meg a kommunista diskurzusban. A propaganda célja az volt, hogy oly meggyőző erővel prezentálja eme kategóriákat, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságokká alakuljanak át a közfelfogásban, vagyis megszűnjön a rájuk vonatkozó racionális mérlegelés. Az értékrendet kialakító funkció tehát nem a közlés igazságértékén múlt, hanem a kommunikáció típusán. A hírek ilyen értelemben nem a releváns közlés, hanem a hihető megformálás közegeivé váltak.

Mivel a rendszer teoretikusai szerint a népi demokrácia győzelme a történelmi fejlődés szükségszerűsége, bárkit reakciósként lehetett megvádolni, aki nem csatlakozott feltételek nélkül az új társadalmi rendhez. Ennél fogva a szocialista hatalom ellen, illetve a hatalommal azonosított nép ellen tevékenykedő reakció olyan gyűjtőfogalommá vált, amelybe a vezető szerepet betöltő párt összes ellenfelét beolvasztotta. Az 1945 és 1948 közötti időszakban a történelmi román pártokat érő támadások, a hagyományos magyar intézményekben megkövetelt tisztogatás és az egyházellenes kampányok ugyanazon szlogen: a reakcióellenes harc jegyében folytak.

A szocialista és a kapitalista tábor között 1947-től kezdődően leereszkedő vasfüggöny, a hidegháború időszakának kezdete után egyértelmű módosulások következtek be a hivatalos ideológiában. Az ellenségkép a külföldi reakció, az imperializmus, a kozmopolitizmus és a cionizmus elleni kampányok során rögzült a tömegekben. A reakció és az imperializmus fogalmai kezdettől fogva szoros kapcsolatban álltak egymással: az amerikai „terjeszkedési politika” a szocialista fejlődést akadályozó maradi erőkkel került összefüggésbe. A titoista elhajlás fogalma 1948 nyarán vált az ideológiai diskurzus részévé, a Jugoszláv Kommunista Párt „szovjetellenes politikájának” indoklásaként. Az értékítéleteket a marxista–leninista ideológia támasztotta alá, amely megfogalmazta a történelem során szükségszerűen kialakuló konfliktusokat, és kihirdette a Jó erőinek győzelmét.

A szocialista és a kapitalista rendszerek kontrasztív bemutatása a szocializmus melletti állásfoglalást erősítette. A bemutatott valóságelemekből implicit módon következtek egyes ideológiai alaptételek, amelyek a folyamatos ismétlés révén az olvasó tudatalattijában rögzültek. Ezek szerint a szocializmus nagyobb fokú jólétet és szabadságot biztosít a társadalom tagjainak, mint a kapitalista rendszer. Továbbá: a szocializmus a béke záloga, mivel a népek közötti barátság és együttműködés új rendszerét hozza létre, miközben a kapitalista világot folyamatos konfliktusok jellemzik, ezért lényegénél fogva háborúkat idéz elő. Az utóbbi tétel hozta létre a „békeharc” mítoszát, amely az 1940-es évek végétől épült be a hivatalos propagandába, és egészen a kommunista rendszer bukásáig annak része is maradt.

A szocialista társadalmat és a forradalmi átalakulást fenyegető ellenség konkretizációját jelenítették meg az 1940-es évek végén azok a koncepciós perek, amelyek a nyilvánosság bevonásával valóságos közéleti eseményekké váltak.⁹ A sajtóban megjelenített bírósági tárgyalások visszatérő motívuma az „imperialista” (vagy ennek válfajai: „titoista”, „cionista”) körök által szervezett, a szocialista rendszer elleni összeesküvés volt. A különféle ideológiai elhajlások ellen folytatott kampányok időszakában a vádlottak padjára ültetetett magas rangú személyek magát az ellenséges eszmét személyesítették meg. A sajtó szerint az összeesküvők sosem saját meggyőződésből cselekedtek – mindig félrevezették vagy ellenséges cél érdekében felhasználták őket. Az ellenség leleplezése a Jó győzelmét jelképezte a Rosszal folytatott harcban, egy olyan narratíva részeként, amely egyfajta szimbolikus purifikációs rítust jelenített meg, és biztonságérzetet keltett tömegekben: a párt vezette munkásosztály képes hatástalanítani az összeesküvést, leleplezi a szocializmus ellenségeit, a nemzet árulóit. Az ábrázolásmód ugyanakkor szimbolikusan felosztotta a világot, a társadalom számára kézzelfoghatóvá tette a Jó és a Rossz kategóriáinak szétválasztását (lásd Császi, 2002: 70).

Ezután következett a sajtóban megjelenő levelek és tudósítások mozzanata, amelyek az imperialista bérencek példás megbüntetését követelték. Az egyszerű emberek véleményét tükröző cikkek felsorakoztatása a közvélemény uniformizálását célozta, és előkészítette az utolsó lélektani mozzanatot: az ítélet kihirdetését, amely szintén a nép nevében történt. A propaganda ezzel nemcsak kognitív, hanem lélektani hatást is gyakorolt, mivel azt a benyomást keltette, hogy azok, akik más álláspontra helyezkednek, az egész társadalommal állnak szemben (Betea, 2001: 161–175). A kampányok hitelességét egyedül a leleplezés logikája és a konstruált történet folyamatossága támasztotta alá. A kihirdetetett szlogen ugyanakkor egyetlen jelmondatba tömörítette az eszmét, és közérthető módon fogalmazta meg az üzenetet.¹⁰

A hivatalos ellenségkép az idők folyamán lényegesen módosult. Tekintettel arra, hogy az 1950-es évek végétől a pártvezetés a nemzeti érzelmekre alapozta a hatalom iránti hűség kialakítását, a nacionalista színezetű propaganda által ábrázolt ellenség magát a román szocialista nemzet létét, az ország függetlenségét veszélyeztette. A csehszlovákiai szovjet beavatkozás visszautasítása 1968-ban az offenzív nacionalizmus megnyilatkozásának első leplezetlen formája volt, amely során a pártfőtitkár a testvéri ország szuverenitásának megsértéseként értelmezte a prágai tavasz leverését, és kiállt a nemzetek önrendelkezési joga mellett. Különös jelentőséget kaptak a nemzeti függetlenség és szuverenitás elvei, amelyek a romániai sajátos szocialista építést hivatottak védelmezni. „A csehszlovák nép minden külső beavatkozás nélkül, csak maga oldhatja meg belügyeit” – jelentette ki Nicolae Ceauşescu a bukaresti népgyűlésen 1968. augusztus 21-én. A moszkvai hegemónia elutasításával a pártfőtitkár a nemzet vezéreként és a hazafiasság megtestesítőjeként jelent meg a közvélemény előtt. Már ekkor elhangzottak azok a szlogenek, amelyek az 1970-es és az 1980-as években a tömeggyűlések megszokott elemeivé váltak: „Ceauşescu és a párt”, „Ceauşescu és a nép” stb.

Az 1970-es évek elejétől a propaganda rendszeresen felidézte az országot fenyegető külső ellenségképet. A veszély folyamatos hangoztatása kialakította a hazát megmentő párt mítoszát, amely párt mindenkor képes arra, hogy megvédje a szocialista nemzetet a támadásoktól. Az „ellenséges nemzetközi körök” által kifejtett tevékenység az egész román nép ellenállásába ütközik. Amint Ceauşescu mondta 1971-ben:

„Természetesen, Romániában ma már nincsenek olyan erők, amelyek veszélybe sodorhatják a forradalmi vívmányokat, és bármilyen külső beavatkozási kísérlet beleütközne az egész nép szilárd harcába, mert a nép eltökélt szándéka felépíteni az új társadalmi rendet, megvédeni az új életet, a függetlenséget és szuverenitást” (Ceauşescu, 1971: 19).

A külső veszély megjelenítése az integratív propaganda céljai szerint a társadalom egységét és a párt körül tömörülő nemzet fogalmát volt hivatott rögzíteni.

A megmentő mítosza azonban nemcsak a politikai ellenség bemutatásához köthető. A propaganda az országban bekövetkezett természeti katasztrófák utáni médiadiskurzust is arra használta, hogy bizonyítsa: a kommunista párt válságos helyzetekben is képes betölteni vezető szerepét. Az 1977-es bukaresti földrengés után a sajtó egyebek között azt hangsúlyozta a pártfőtitkár beszédéből, hogy a szocialista társadalom még a legsúlyosabb megpróbáltatásokkal is képes szembenézni:

„…e nehéz körülmények között a leghatározottabban megnyilatkozott a forradalmi humanizmus, az, hogy pártunk és államunk politikájának fő célja, a szocializmus lényege az ember, az ember jóléte és boldogsága […] Ismételten és ékesszólóan bebizonyosodott pártunk politikai és szervező képessége, az, hogy teljes sikerrel betölti egész nemzetünk vezető politikai erejének szerepét. […] hogy pártunk az egész nép határtalan bizalmát élvezi” (Ceauşescu, 1977).

A rituális események

A kommunista propagandában megjelenített világkép az objektív valóság elemeit szerkesztette újra, és az ideológia belső logikáját követve alkotta meg saját értelmezéseit. A teremtett valóság fontos elemeivé váltak a megtervezett események, amelyek alátámasztották az ideológiát, és ezzel participatív módon átélhető, ugyanakkor a sajtóban megjeleníthető struktúrát biztosítottak a közvetítendő üzenetnek.¹¹ A felülről szervezett események szimbolikus jellege és eszmei tartalma egyfajta rituális kommunikációt eredményezett a hatalom irányából, amelyet aztán a sajtó továbbított a néptömegek felé.

Az integrációs propaganda céljait szolgálták a kommunista hatalom támogatására szervezett népgyűlések, amelyeken tíz- és százezrek vettek részt. Az ily módon rituális eseménnyé változtatott eszmék könnyebben befogadhatóvá váltak, és hírként nagyobb figyelmet vonzottak. A sajtóhírek ebben az értelemben olyan narratív beszédmóddá változtak, amelyek a rögzítés közös tudati sémait hozták létre. Az egyén ebben az értelemadó és rögzítő sémák által generált nyilvános térben szocializálódott (Aczél, 2007: 35), amelynek hatása a privátszféra drasztikus ellenőrzése miatt még inkább felerősödött. A történelmi momentumok a meghatározott értékek, a közösen birtokolt hitet alátámasztó szlogenek alapján kaptak értelmezést. A köztársaság kikiáltása és az államosítás, az ellenzéki pártok nép- és demokráciaellenes tevékenysége vagy az imperialista hatalmak háborúra uszító politikája ezáltal meghatározott pozitív és negatív értékek szerint rögzült a tömegek tudatában. A párt szemszögéből gyakorlatilag minden politikai kérdés agitációs feladatként jelent meg. A tömegeket bevonó hűségrítusok olyan alkalmakat voltak hivatottak kifejezni, amikor a társadalom veszélyhelyzetnek van kitéve, túllép egy veszélyeztetett állapoton vagy egyszerűen a fennálló hatalmi struktúrát ünnepli (Coman, 2003: 68). A megtervezett médiaesemények ugyanakkor a mechanikus integráció révén a társadalmi kontrollt erősítették (Dayan & Katz-t [1992] idézi Istvánffy, 2005). A kommunista párt által szervezett különféle megmozdulások sajtóábrázolása nem kimondottan a közlést és a közvetítést, hanem inkább a részvételt, részesedést, a közös hit birtoklását szolgálta (Careyt [1989] idézi Istvánffy, 2005).

A különféle évfordulók alkalmából szervezett tömeges ünnepségek a durkheimi pozitív rítusokkal azonosíthatók. Függetlenül attól, hogy Lenin születésnapjáról, az ország felszabadulásáról vagy az októberi forradalom megünnepléséről van szó, a hatalom semmit sem bízott a véletlenre, így előre meghatározta a szlogenek skandálásának rendjét, a vörös és a nemzeti zászlók számarányát, a pártvezetőket ábrázoló plakátok méreteit is. A kötelező ünnepek és pártesemények kapcsán az 1950-es évek romániai sajtója folyamatosan azt bizonyította, hogy az egész dolgozó nép a párt határozatainak megvalósításáért küzd. A mozgósítás kritériumai a naptári év kötelező ünnepeinek szerkezete mentén bontakoznak ki, mint olyan ciklikus rítusok, amelyek előre rögzített és ismert módon, meghatározott rendszerességgel következnek be.

Az 1950-es évek elejének sajtójában pontosan fellelhető az adott kor ünnepeinek szerkezete.¹² Januárban a lapok az elmúlt év munkaeredményeinek túlszárnyalására vonatkozó fogadalmakkal indultak; Lenin halálának évfordulója január 21-én a marxizmus–leninizmus tételeire alapozva ösztönzött a Szovjetunió példájának követésére. Március elején Sztálin halálának évfordulója kapcsán újra a történelmi visszaemlékezés került előtérbe, miközben a március 8-ai „dolgozó nők ünnepe” alkalmából megkezdődött a női munkaerő mozgósítása a szocialista munkaversenyben való részvételre. A propaganda szerint az ország dolgozó asszonyaiban és leányaiban rejlő hatalmas alkotóerő a termelés különböző területein: a gyárakban, az üzemekben, a szántóföldeken és a kultúrotthonokban végzett munka során egyaránt megnyilvánul. Az RMP központi vezetőségének felhívása szerint:

„…a nők még elszántabban fognak harcolni a békéért, az új, boldog élet építéséért drága hazánkban, családjaik és gyermekeik ragyogó jövőjéért és újabb sikereket kíván nekik a munkában” (Előre, 1954. március 6.).

Áprilisban Lenin születésnapjának ünneplése újabb alkalom volt arra, hogy a sajtó a győzedelmes szovjet nép példáját tárja az olvasók elé, közben pedig teljes erővel folyt a május 1-jéhez kapcsolódó mozgósítás, amelynek során „munkások és parasztok kiváló eredményekkel köszöntik” a munka ünnepét. A termelési propaganda a szocialista munkamítosz folyamatos reaktualizálását célozta; eszerint a szocializmusban a munka alapvető emberi szükséglet, ennek megfelelően alapvető jog, amelyet a szocialista társadalom biztosít tagjai számára, és ezért felsőbbrendű a kapitalizmusban végzett, kizsákmányoláson alapuló munkához képest (Boia, 2005: 123). A folyamatosan megjelenő gazdasági propaganda a növekedő statisztikai mutatók révén az ideológia helyességét volt hivatott bizonyítani. Az ötéves terv megvalósítására vonatkozó felhívások szintén egy ciklikusan ismétlődő időstruktúrát hoztak létre, amely hosszabb idősíkon járult hozzá a társadalom mobilizálásához. A propaganda egyrészt a „munkával ünnepeljük május 1-jét” szlogennel járult hozzá a mozgósításhoz, másrészt rendszeresen népszerűsítette a munkaversenyeket, egyben mitizálta a munka hőseinek alakját, a különféle állami kitüntetések nyerteseit.

Az augusztus 23-ai felszabadulás ünnepének előkészítése már hónapokkal az évforduló előtt megkezdődött. A sajtóban megjelenő hűségnyilatkozatok a feltétel nélküli hitet fejezték ki:

„Munkánkkal kifejezzük végtelen ragaszkodásunkat felszabadítónk és nagy segítőtársunk, a Szovjetunió iránt. Az elért eredmények és vívmányok arról beszélnek majd, hogy népünk híven követi pártunkat, kormányunkat és minden tettével erősíti népi demokratikus rendszerünket.”¹³

Az augusztus 23-ai munkaszlogenek külön-külön szóltak a dolgozó parasztokhoz, az ipar különböző ágazataiban dolgozó munkásokhoz, valamint az értelmiségiekhez.¹⁴

A május 1-jén és augusztus 23-án rendezett felvonulások a közösségi hűségrítus élményét tették megélhetővé. Az események előkészítése és lebonyolítása összehangolt tevékenységet feltételezett, ami önmagában is hozzájárult a társadalmi kontroll gyakorlásához. A viselkedési normák a tudatalatti szintjén befolyásolták a résztvevőket: a felvonulás, a párt vezetőinek köszöntése, a jelszavak skandálása, a kötelező taps az ideológia által terjesztett hit ösztönös elfogadtatását segítette elő. A rituális élményt a mimetikus reakciók, a meghatározott rend szerint ismétlődő kollektív gesztusok hozták létre (a rítus és mimézis kapcsolatáról lásd Császi, 2002: 73).

Az októberre meghirdetett szovjet–román barátság hónapja a nagy októberi szocialista forradalom megünneplését készítette elő, amely az eredetmítoszt aktualizálta. A sajtó a proletár nemzetköziség szellemét idéző szlogennel ábrázolta a szocialista tömb szerves egységét: „Éljen és erősödjék a népi demokratikus országok és a Szovjetunió megbonthatatlan barátsága és együttműködése!”

Az évet a munkatervek idő előtti teljesítésére vonatkozó mozgósítás, illetve a gazdasági propaganda szlogenjei zárták: az üzemek és a gyárak, a gazdasági egységek munkásai sorra jelentették, hogy a párt útmutatásait követve idejében teljesítették az éves tervet, és már a következő évre termelnek.

A szocialista ünnepek egyfajta szakrális időt hoztak létre, amely évről évre újrateremtette a mítosz valóságát (a szent és profán időszerkezetről lásd Eliade, 1987). A kijelölt dátumok megünneplése az év folyamán gyakorlatilag az egy évvel azelőtti eseményt aktualizálta a jelenben, és ezzel váltotta ki a visszafordítható idő képzetét. A propaganda célja az volt, hogy a hatalom által szakralizált ünnepeket a hagyományos vallásos ünnepek helyébe állítsa, ezek funkciójával együtt, tehát átalakítsa a vallásos töltetű tradicionális rítusokat, ezeknek új szerkezetét hozza létre, amely ugyanúgy átszövi az élet mindennapjait, és ugyanazzal a morális erővel rendelkezik.

Az 1960-as években az ünnepek fent vázolt szerkezete fokozatosan átalakult. A nemzeti jellegű kommunizmus építésének időszakában háttérbe kerültek, majd eltűntek a szovjet vonatkozású ünnepek, és ezek helyét a román történelem eseményei vették át, miközben egyre hangsúlyosabbá vált a Román Munkáspárt szerepe a szocializmus építésében. A lapok már nem jelentettek meg különszámot Lenin születésnapjának emlékére, elmaradt a szovjet–román barátság hónapjának népszerűsítése, a nagy októberi forradalom ünnepe alkalmából pedig a hazai társadalmi-gazdasági átalakulások kerültek előtérbe.

A Ceauşescu-korszakban egyre nagyobb jelentőséget kaptak a kommunista párt különféle politikai rendezvényei (plenáris ülések, kongresszusok stb.) alkalmával szervezett társadalmi mobilizáló események, valamint a pártfőtitkár személyéhez kapcsolódó ünnepek. A ritualizáció ebben az időszakban tulajdonképpen egyetlen elemre vezethető vissza: a pártfőtitkár történelmi nagyságába és vezetői szerepébe vetett hitre. A sajtó szerint „hatalmas lelkesedés közepette” zajlottak azok a munkalátogatások, amelyeket a pártfőtitkár különböző gyárakban, intézményekben és mezőgazdasági egységekben tett, kidomborítva a „párt és a nép megbonthatatlan egységét, a dolgozók határtalan szeretetét és bizalmát a párt vezetősége iránt”. A látogatásokat záró folklórműsorok fokozatosan átalakultak a pártfőtitkár személyét dicsőítő előadásokká, amelyeken a fellépő munkásbrigádok „végtelen szeretetüket” mutatták ki a párt és vezére iránt. A dolgozók részvétele ezeken a látogatásokon szintén egyfajta hűségrítust fejezett ki, az esemény sajtóprezentációja pedig, amely az 1970-es években már teljes lapszámokat foglalt el, az egész nép előtt megjelenítette a rítus alapját képező cselekménysort.

Az egyéni szférát felszámoló homogenizáció a politikai élet mellett más területeken is meghatározóvá vált. A „Megéneklünk Románia” fesztivál az előadó művészetet célozta meg; a Politikai Nevelés és Szocialista Kultúra kongresszusa által 1976-ben elindított rendezvénysorozat célja a szocialista tudatformálás, a „forradalmi nevelő szellemtől átitatott” előadások bemutatása volt. Tanulók, munkások, földművesek, amatőr és hivatásos művészek vettek részt az országos szintű versenyeken, amelyek tömegeket vontak be az ideológiai tartalommal telített giccs létrehozásába. A sajtó ugyanakkor folyamatosan kitért az „új ember szellemi világának gazdagságát” és „népünk alkotó géniuszát” kifejező műsorok tartalmára, a „mai valóságunkban gyökerező művek” nevelő hatására. Szintén a rituális rendezvények közé tartozott a „Daciada” sportversenyek sorozata, amely a testneveléssel ötvözte a kulturális-politikai nevelőmunkát.

A tömeggyűlések és a hivatalos ünnepek, a különféle kulturális és művészeti események sorozata, a tömegeket bevonó sportprogramok az egyén és az ideológia által alkotott világrend viszonyát erősítette abban az értelemben, hogy homogén társadalmi keretekbe integrálta az egyént, és minimálisra csökkentette a privátszférát. A propaganda ugyanakkor megfosztotta a nyilvános szférát a valóságos tartalomtól, és azt a hatalmi ideológia játékterévé változtatta.

Következtetés

A kommunista sajtóban megjelenített propaganda transzcendens tartalommal töltötte meg a folyamatosan megjelenített ideológiai témákat, és ezzel a vallásos élménnyel egyenértékű hitet táplált a tömegekben. Így a tökéletes szocialista társadalom erkölcsi rendjébe és a vezetők természetfeletti képességeibe vetett hittel kísérelte meg felváltani a hagyományos istenhitet. A propaganda mítoszai ugyanúgy a misztikus ígéretek mentén jöttek létre, mint a vallási rendszerek esetében, ezért a nyilvános térnek a deszakralizációját ellentétes irányú, sajátos hiedelemrendszeren alapuló szakralizáció követte.

Az ideológiai elemek a rituális kommunikáció révén váltak szimbólumerejű igazságokká. A rituális megmozdulásokban való részvétel a mítoszokon alapuló pszeudovalóság képzetét alakította ki az egyénben, akinek tudata ugyan elutasította ezt, viszont a kollektív manipuláció révén tudatalatti szinten mégis bizonyos fokig magáévá tette. A propaganda ezzel az eljárással tulajdonképpen az ideológiai tételek igazának transzcendens élményen alapuló elfogadására és az ezzel járó ösztönös döntésre igyekezett rávezetni a tömegeket.

Felhasznált irodalom

Aczél Petra (2007): A hír mint értékrend-reprezentáció. In: Andok Mónika (szerk.): Tanulmányok a médiatudományok köréből. A médiahír mint rítus. Eger: Tudományos konferencia az Eszterházy Károly Főiskola Médiatudományi Tanszékének rendezésében.

Anderson, Benedict (2006): Elképzelt közösségek. Budapest: L'Harmattan.

Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei. Budapest: Európa.

Betea, Lavinia (2001): Psihologie politică. Individ, lider, mulţime în regimul comunist. Iaşi: Polirom.

Boia, Lucian (2005): Mitologia ştiinţifică a comunismului. Bucureşti: Humanitas.

Bottoni, Stefano, szerk. (2006): Az 1956-os forradalom és az erdélyi magyarság (1956– 1959). Csíkszereda: Pro-Print.

Brzezinski, Zbigniew (1993): Marele eşec. Naşterea şi moartea comunismului în secolul XX. Cluj-Napoca: Dacia.

Carey, James W. (2003): A kommunikáció kulturális megközelítése. In: Kondor Zsuzsanna & Fábri György (szerk.): Az információs társadalom és kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapest: Századvég.

Ceauşescu, Nicolae (1969): România pe drumul desăvârşirii construcţiei socialiste (vol. I). Bucureşti: Meridiane.

Ceauşescu, Nicolae (1971): Előadói beszéd az RKP programjáról az ideológiai tevékenység javítására, az általános ismereti színvonal emelésére, és a tömegek szocialista nevelésére, valamint társadalmi viszonyainknak a szocialista és kommunista etika és méltányosság elveire való alapozására (1971. november 3.) Bukarest: Politikai Könyvkiadó.

Ceauşescu, Nicolae (1977): Előadói beszéd a pártnak és az egész népnek a március 4-i katasztrofális földrengés következményei felszámolására tett erőfeszítéséről, az ország jelenlegi gazdasági-társadalmi fejlődéséről, a párt és az állam nemzetközi tevékenységéről, valamint a világpolitikai helyzetről. (1977. március 28.) Bukarest: Politikai Könyvkiadó.

Coman, Mihai (2003): Mass-media, mit şi ritual. O perspectivă antropologică. Iaşi: Polirom.

Császi Lajos (2001): A rituális kommunikáció neodurkheimi elmélete és a média. Szociológiai Szemle, 2. sz.

Császi Lajos (2002): A média rítusai: A kommunikáció neodurkheimi elmélete. Budapest: Osiris Kiadó & MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Eliade, Mircea (1987): A szent és a profán. Budapest: Európa.

Fehér Ferenc & Heller Ágnes & Márkus György (1991): Diktatúra a szükségletek felett. Budapest: Cserépfalvi.

Gagyi József (2005): A magyar kisebbségi elit társadalomképének változása Erdélyben az ötvenes-hatvanas években. Látó, 5 sz.

Girardet, Raoul (1997): Mituri şi mitologii politice. Iaşi: Institutul European.

Goban-Klas, Tomas (1994): The Orchestration of the Media. The Politics of Mass Communication in Communist Poland and the Aftermath. Boulder & London: Westview Press.

Istvánffy András (2005): A terrorizmus mint rituális kommunikáció. Beszélő, 8. sz.

Kiss Balázs (2006): Missziótól marketingig. Fejezetek a propaganda elmélettörténetéből. Médiakutató, tavasz.

Lasswell, Harold ([1949] 2000): A hatalom nyelve. In: Szabó Márton & Kiss Balázs & Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Sartori, Giovanni (1999): Teoria democraţiei reinterpretată. Iaşi: Polirom.

Septulin, A. (1978): A marxizmus–leninizmus filozófiája. Budapest: Kossuth.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2023.   Impresszum